Bene Zoltán: Egy birodalom visszahódítása
Olasz Attila: Allegóriák című kiállítása elé
Amikor gyerekkoromban, irodalomórán az allegóriáról tanultunk, talán a Toldi kapcsán, bár erre nem vennék mérget, először a szó csengése ragadott meg. Mint egy mesebeli birodalom neve, úgy hangzott. Akkor már régóta sejtettem, hogy a művészet, s benne az irodalom a leghatalmasabb birodalom, amihez embernek csak köze lehet. Szemem előtt megjelentek Allegória égbenyúló, áthatolhatatlan erdőségekkel borított hegyekkel övezett beláthatatlan pusztaságai, amelyeket hömpölygő folyamok szelnek keresztbe és kasul, a nyári forróságban, magától értetődően, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta, s ha a fáradt vándor elheveredik egy-egy bokor aljában, az édes álom pillangó képében elvetődik arra tarka köntösében, de nem mer szemére szállni még sokáig, szinte a pirosló hajnal hasadtáig, mivel a vándort, bármilyen fáradt is, lenyűgözi a fenséges látvány, az alföld tengersík vidéke, hol börtönéből szabadult sas lelke. Persze, aztán megtanultam, hogy az allegória a metaforából származó szókép. A metaforáról amúgy mindenekelőtt görög konyhai eszközök jutottak eszembe: metafora, amfora − edény-forma készségek, tunikás görög asszonyok kamrájának elengedhetetlen kellékei. Naná, hogy megint elkalandoztam, végtére is az irodalomelmélet szerint a metafora két fogalom, két nyelvi elem azonosítása, összevont hasonlat, olyan költői kép, amely egy hasonló (azonosító) és egy hasonlított (azonosítandó) kapcsolatán alapul. Amikor Arany János azt írja A walesi bárdokban, Ajtó megől fehér galamb, Ősz bárd emelkedik, teljes metaforát használ, ám amikor valaki idegességében fölkiált, hogy mindjárt fölrobbanok, ugyancsak metaforikusan beszél, hiszen önmagát géppel azonosítja, amely képes a túlhevülésre és a fölrobbanásra. Az allegória tehát a metafora kiterjesztése, olyan költői kép, amit a költő egy hosszabb gondolatsoron, esetleg egy egész művön keresztül végigvisz. Vajda János A virrasztókról írt versét így kezdi: Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. Írja mindezt az 1850-es években. Levert forradalom után, amikor hosszú évekig csak tél volt és csend és hó és halál…
Amit gyerekfejjel éreztem, nem csak képzelgés volt. Az allegória, a szimbolikus gondolkodás, a mitologikus világkép, a képes beszéd valóban birodalom. Csodálatos, bejárhatatlan, megunhatatlan, felemelő világ…
A minap a televízióban, az egyik természetfilmeket sugárzó csatornán majmokról szóló film beharangozóját láttam. Majomkéz, amely kaviccsal diót tör, majomkéz, amely bottal halászik, majomkéz, amely gyufával tüzet gyújt, aztán nyárson süti a pillecukrot. A négy emberszabású majomfaj, a gorilla, a csimpánz, a bonobó és az orángután képes megdöbbentően emberi cselekedetekre. Eszközt használ, megtanul bánni a tűzzel, képes elsajátítani a jelbeszéd alapjait. Amit azonban nem tudhatunk biztosan, az az, hogy vajon elvonatkoztatni, absztrahálni is tudnak ezek a közeli rokonok? Megértenék-e vajon, hogy amikor Vajda János a virrasztók előtt kiterített nagy halottról beszél, a levert forradalom utáni országot érti alatta? Fölfognák-e a középkori moralitás-játékok allegorikus üzenetét, az Éneke éneke jegyespárjában meglátnák-e Izraelt és Jahvét? Tudnának-e nem csupán egy, de több értelmet tulajdonítani szavaknak, képeknek, mozdulatoknak? Ez egy alapvető kérdés. Mert amennyiben erre a kérdésre igen a válasz, akkor nem emberszabású majmokról, hanem valamiféle emberekről kellene beszélnünk. Jane Goodall mondta, a csimpánzokra utalva, hogy „El kell fogadnunk, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek a Földön, akiknek személyiségük és érzelmeik vannak.” Márpedig Jane Goodallnál jobban ezt senki nem tudhatja. De vajon, teszem föl ismét a kérdést, közeli rokonaink képesek elvonatkoztatni, tudnak absztrahálni, megérthetnek egy metaforát, egy allegóriát?
Azért is alapvető ez a kérdés, mert ma már nem csak a csimpánzokkal kapcsolatban kell föltennünk. Föl kell tennünk magunkkal kapcsolatban is. Szimbólumpusztító és mítoszromboló, az összetett emberi gondolkodást a végletekig egyszerűsítő korban élünk bő két évszázada. Vajon ebben az egyre inkább egydimenzióssá váló világban, ahol a fekete leginkább csak fekete, a fehér pedig többnyire csupán fehér, hogyan viszonyulunk a képes beszédhez, az allegóriákhoz, metaforákhoz, szimbólumokhoz? Viszonyulunk-e még valahogyan? Észrevesszük-e még, hogy a jelentések rétegzettek, hogy a világ egyik csodája éppen az, hogy nem egyértelmű, nem egyszerű és (tragikus veszteségek nélkül) nem is egyszerűsíthető? Vagy a mélységek és rétegek páratlan, végtelen és lehetőségek tárházával teli, színes birodalma végleg elveszik számunkra, elhódította tőlünk a kényelem és a fogyasztás szürke és egysíkú gyönyöre?
Olasz Attila kiállítása kiváló alkalom arra, hogy teszteljük magunkat. Georges Braque szerint egy kép megértéséhez nincs szükség egyébre, mint egy székre és időre. Figyelni, megfigyelni, látni és meglátni. Észrevenni Attila Az Őrző című kisplasztikájában a részletekben rejlő szimbólumokat, az Égi látogató című festményén a szakrális és a profán párbeszédét, Fölötte című képének sokrétegű transzcendenciáját, A világ tengelye mögött rejtező évezredes jelképtartalmakat. Nézni, figyelni, megfigyelni, látni és meglátni, fölfejteni, fölfedezni, kibontani, elképzelni, továbbgondolni, újragondolni, újraalkotni. Lépegetni képről képre, tárgyról tárgyra, Olasz Attila birodalmának képeiről képeire, tárgyairól tárgyaira. Sajátos birodalmi lépegetővé válni. − Higgyék el, ez egy igazi, izgalmas szellemi kaland! Jó mulatság, emberhez méltó munka.
Jó kalandozást kívánok mindenkinek Allegória birodalomban! Hódítsák meg, hódítsák vissza!
Elhangzott 2019. január 11-én, a Somogyi-könyvtárban
(Fotó: Olasz Attila, Pusztai Virág)
