Tóth Péter Lóránt: „Lélek vagyok, élni szeretnék!”
Gyalogos vers-zarándoklat Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok emlékére Bortól Abdáig
…a harc lombját egyszer majd megsüti a napfény…
R.M.
A keresztút 1944. szeptember 17-én, a zsidó újév napján kezdődött. Ezen a napon indult el Radnóti Miklós magyar költő és 3200 munkaszolgálatos társa a szerbiai Borból Magyarország felé. A dél-szerbiai városban hatalmas rézbánya működött (és működik mai is), a németeknek pedig kulcsfontosságú volt az itt kitermelt réz, ami a hadiipar alapanyaga. Több mint 6000 magyar munkaszolgálatost dolgoztattak itt, és a környékbeli hegyekben. Radnóti Miklós eredetileg a központi tábortól 25 kilométerre lévő Lager Heidenau táborba került, és a vasútépítésen dolgozott. Még augusztusban Románia átállt a szövetséges hatalmak oldalára, ezért a Vörös Hadsereg előtt megnyílt az út nyugatra. A szovjet katonák rohamléptekkel közeledtek Bor felé, ezért a németek úgy döntöttek kiürítik a központi tábort és az altáborokat, majd két lépcsőben Magyarországra terelik a munkaszolgálatosokat. Radnóti a második lépcsőbe kerül, de átkönyörgi magát az elsőbe, mert haza akar menni minél előbb, ráadásul a foglyok között elterjed egy rémhír, miszerint a második lépcsőbe soroltakat le fogják golyószórozni.
75 évvel később egy kisfiú gyerekkori álmának megvalósulása kezdődött egy szombati nyári napon: 2019. augusztus 31-én indultam el a gyötrelmek útján, azzal a szándékkal, hogy szeptember 24-én megérkezzek Abdára, a költő keresztútjának végső állomására. Utam pontosan követte a munkaszolgálatosok útvonalát. Három országon: Szerbián, Horvátországon és Magyarországon kellett végig mennem, megtéve 850 kilométert a Győr melletti kis település határáig.
Miért szerettem volna végig járni Radnóti Miklós utolsó útját? Általános iskolás koromban volt egy fantasztikus magyar tanárom, Bődi Szabolcs tanár úr személyében. Nyolcadik osztályban tanultunk Radnóti Miklósról, akinek pár versét már ismertem, de az életrajzát kevésbé, annyit biztosan, hogy zsidó származású volt és Abdán lelőtték. A tanár úr nagyon részletesen, nagyon érdekesen mesélt a költő szenvedéstörténetéről, az „erőltetett menet”-ről, és a Bori notesz már-már mesébe illő történetéről. Aztán az utolsó órára behozta a kis fekete füzet reprint másolatát. És az „avala” nem engedett és nem enged azóta sem. Megdöbbentett, hogy annyi szörnyűség közepette, amit a költőnek el kellett szenvednie a táborban, majd a menetben, miként volt lelki és szellemi ereje egyáltalán gyöngybetűkkel írni?! Ott volt lent a sírban a verses kötet majd másfél évet, a poklot járta ez az ember, és még is el lehet olvasni az írását? (Ezt a döbbenetet ma is látom a fiatalokon, amikor előadásaim végén meg kérem őket, olvassanak fel egy-egy verset a költő kézírásával a noteszből.-.) S nem elég, hogy verseket ír, de ha úgy tetszik neki, akkor épp hexameterekbe teszi! A 10 versből Radnóti korábban hatot lemásol, és oda adja professzor barátjának, Szalai Sándornak, aki ki is menekíti a hat verset. Az a hat vers, amikor a sírból előkerül a füzet, a biológiai és kémiai folyamatok miatt több helyen olvashatatlan. Ha nem másolja le, nem lenne miénk például se a Hetedik ecloga, se a Levél a hitveshez. És az a négy vers, ami viszont csak és kizárólag egyetlen egy példányban volt meg az egész világon, ott a tömegsírban, az a négy olvasható! Ki ez az ember? Honnan volt ekkora, földi ésszel megmagyarázhatatlan szellemi és lelki ereje? Miért ez az életbe szó szerint foggal-körömmel való kapaszkodás?
Látni akartam a versek bölcsőjét Lager Heidenaut. Tudni akartam miért írta minden verse alá, hogy „Zsagubica felett a hegyekben”. Mi az a Zsagubica? Kíváncsi voltam arra, hogy néz ki a táj, ahol a menet vonult. Mindent látni és érezni akartam! S azon az irodalom órán megfogadtam, hogy egyszer felnőttként bejárom Radnóti Miklós és a bori munkaszolgálatosok utolsó útját.
Ezt a Jóisten nekem Radnóti Miklós születésének 100., halálának 75. évében, 39 éves koromban adta meg.
Augusztus 31-én szombaton 13.00 órakor Borban, az Egészségház előtt, Varga Imre szobrászművész egész alakos Radnóti szobra előtt ünnepi megemlékezésre került sor, amin többek között beszédet mondott Aleksandar Militic, Bor város polgármestere. Elhangzottak Radnóti versek szerb és magyar nyelven. Koszorúzás. Búcsúzás. Indulás. Arra a napra nem terveztem túl sok kilométert, hiszen délután indultunk, ráadásul a 25 kilométert hegymenetben kellett megtennem. A régi hadi úton indultam, amelyen a munkaszolgálatosok is mentek. Festői környezet, földes-kavicsos út ösvényszerű szélességben. Szépen mentek a kilométerek, jól haladtam, körülbelül 1000 méterre közelítettem meg az aznapi célomat, Crn Vrh-t, amikor elfogyott az út. Eltűnt. Benőtte a növényzet. Nem tudtam tovább menni se én, se egy mikrobusz, sem egy másik autó.
Mit keres egy gyalogos vers-zarándoklaton egy kisbusz és egy autó..? Tényleg az élet a legnagyobb rendező: emlékeznek, hogy hívták egykori magyar tanáromat? Igen, Bődi Szabolcsnak. A tanár úr jövőre lesz 70 esztendős, én pedig tavaly amikor megkerestem és meséltem neki a tervemről, egyszer csak azt mondta: „Péter, elkövettem én ellened valamit!” „Ugyan mit tanár úr?” − kérdeztem. „25 évvel ezelőtt oda adtam neked a Bori noteszt, te pedig most kitaláltad ezt az utat. Én anyádnak, apádnak felelősséggel tartozom. Neked Bortól Belgrádi szállásod nincs. Ezért úgy döntöttem, hogy elkérem Kunszentmiklós város kisbuszát, kivesszük hátulról az üléseket, te gyalogolsz, én pedig esténként bevárlak, és ahol találunk alkalmas helyet a busznak, ott megalszunk. Mit szólsz?” Rövid, egyenes beszéd. Mit szólok? Mit szólok? Nálam jobban talán csak anyukám örült, hogy Belgrádig lesz, aki vigyázzon a kicsi fiára. A személyautóban pedig a szabadkai Pannon RTV négy fős stábja kísért, akik dokumentumfilmet forgattak az útról. Elakadtunk. Sötétedett. Jobbról-balról vagy sziklák, vagy szakadék. Próbáltuk mi megkeresni az utat, közben néztük a GPS-t, és bosszankodtunk, hogy pár száz méterre vagyunk az aznapi céltól, de még sem tudjuk megközelíteni. Ott álltunk hatan a Szerb Érchegység vaksötétjében, amikor a stáb meghozta a fájdalmas döntést: vissza kell mennünk Borba. Órákon át lépésben zötykölődtünk. Vissza. Egy világ omlott bennem össze. 25 évet vártam erre, és több mint féléves előkészítő munka után első nap kudarcot vallok! Éjfél körül értünk vissza, mi Szabolccsal – ez reggel derült ki – egy cigánytábor mellett éjszakáztunk. Szinte semmit nem aludtam aznap éjjel – meg úgy egyébként az egész úton −, hiszen a dokumentumfilm sorozat rendezője, Herczeg Zsolt azt mondta éjszaka Borban, hogy mivel egy napot elvesztegettünk, engem pedig várnak Belgrádban az ottani magyarok, ezért reggel Szabolcs a busszal felvisz a rendes műúton Crn Vrh-be, és onnan megyek tovább gyalog. Istenem! Még ez is! Reggel fel lopnak autóval a hegyre! Persze senki nem tudja meg rajtunk kívül, én viszont úgy halok meg, azzal a tudattal, hogy négykeréken hagytam el Bort! Tulajdonképpen csaltam! Őrület! A feszült, ideges este nyugodt reggelt hozott. Megkértem a stábot, hogy ha már a Jóisten visszahozott bennünket első nap a rézbányához, engedjék meg, hogy újra kezdjem. A „rendes” úton, a műút mellett haladva. S ígérem, Belgrádig behozom az eltévedt napot. Megengedték. Nem mondta ki senki, de azt hiszem titkon belátták, hogy ha nem bíznak meg bennem, és ragaszkodnak a buszos úthoz, lélekben megtörök rögtön az elején. Örökké hálás leszek nekik ezért a döntésért!
Szeptember elsején újhold volt, én pedig újra neki indultam. Amolyan tiszta lappal. Nulláról. Szó szerint.
Nem lehet és nem is feladatom, hogy itt, e lapokon további utam minden részletéről beszámoljak. Inkább megpróbálok kiemelni egy-egy szakaszt, találkozást, benyomást, érzést, amelyek végig kísértek az úton.
Szeptember 2-án értem Lager Heidenauba. Pontosabban a tábor egykori helyére. Semmilyen épített emlék nincs már ott. Az egykori táborral szemben, az út jobb oldalán egy hétvégi ház van. Kedves vlach férfi igazított útba, ő még az édesapjától hallott a táborról, a munkaszolgálatos foglyokról és a „híres magyar költőről, aki ott írta a verseit”.
A kis ház előtt van egy termetes kő, rajta fémtábla hirdeti, hogy a költő születésének 100. évfordulóján a szegedi Radnótis diákok és pedagógusok jártak itt, és emlékeztek meg iskolájuk névadójáról.
A tábor helyén derékig érő fű, szebbnél szebb virágok és árvaleányhaj. Állítólag itt mindig fúj a szél, s ha néha-néha lecsendesül, jól hallatszik a Mlava patak zúgása. Körbe ameddig csak a szem ellát mindenütt hegyek: gyönyörű természeti panoráma előtt élték azok a szerencsétlenek az életüket. Vagy ki tudja? Lehet, hogy a táj szépsége (is) adott erőt nekik újra és újra a nappalok és éjszakák elviselésére. Azóta is, ha megpróbálom szavakba önteni azt, hogy milyen érzés volt elmondanom az egykori Lager helyén a Hetedik eclogát csak dadognak a gondolatok és hangok. Ajándék. És ajándék az élettől az is, hogy azzal az emberrel, egykori magyar tanárommal állhattam ott, aki sok-sok évvel azelőtt azzal a kis fekete füzettel elindított erre az útra.
Kőszegi Ábel Töredék című könyvéből tudjuk, hogy Radnóti Miklós és a 3200 bori munkaszolgálatos nagyon várta, hogy Pozsarevácra érkezzen, hiszen ott élelmet, vasúti szerelvényt ígértek nekik Budapestig. Nem is nagyon szöktek addig, egyrészt mindenki haza akart jutni, másrészt úgy gondolták együtt, csapatban sokkal biztonságosabb a háborús út. De semmit nem kaptak Pozsarevácon.
Számomra a Pozsarevác utáni Dragovácon volt a holtpont. Aznap este hoztam be a lemaradásomat, több mint 40 kilométert gyalogoltam, nagyon meleg volt, nagyon veszélyes volt az út, őrült autósok előztek, többször életveszélyes helyzetbe hozva engem. Fizikailag, szellemileg is kimerültem. Bőgtem amikor Szabolcs elém jött, alig bírtam emelni a lábaimat. Fájt a hátam, a vállaim, a lábfejem, minden. Kétszer sírtam az úton: Dragovácon és Abdán. Nem magam miatt jöttek ki a könnyeim, úgy értem nem önsajnálatból, s bár sajgott mindenem, mégsem magam miatt sírtam. Azt hiszem ott, azon ponton gondoltam igazán bele abba, hogy Radnóti Miklós ezt az utat hogyan csinálta végig? Az a szerencsétlen, azok között a körülmények között, hogyan tudott egyáltalán eljutni Abdáig? Hiszen az én utam egy kirándulás az övéhez képest. Már az út szervezésének elejétől gondosan ügyeltem arra, hogy bárki a gondolatát is elkerülje annak, hogy én bármilyen formában is (össze)hasonlítanám ezt az utat Radnóti útjával. Újvidéken azért megkérdezte a „felkészült” televíziós hölgy: „S miként tud azonosulni a költővel?” Nem tudom, hogy tudnék. Sehogy. Értelmezhetetlen kérdés. Radnóti Miklós nyomában jártam, de a saját utamon.
Szeptember 6-án reggel, Belgrád előtt köszöntünk el egymástól Szabolccsal. Ígéretét megtartotta, elkísért a magyarok által is lakott területig. Ha ő nincs velem az első egy hétben, nem tudom, hogy jutok el a szerb fővárosig. Péntek este végre megtörtént a találkozás az első magyar közösséggel, a belgrádi magyarokkal. Bortól Abdáig 22 alkalommal emlékeztünk meg közösen Radnóti Miklósról és a bori munkaszolgálatosokról. Azt hiszem ez volt számomra a legfontosabb feladat! Nem elsősorban végig akartam menni az úton, természetesen ez is fontos volt. De így könnyen öncélúvá válhatott volna vállalásom, én viszont – lehetőségeimhez mérten – közösséget szerettem volna építeni, és felsorakoztatni Radnóti szellemisége mögé az embereket.
Menetfelszerelésem egy 10 kg-os hátizsákból (benne csak a legszükségesebbek) állt, valamint túrabakancs, szandál, egy agyongyötört szalmakalap Torockóról és egy vándorbot, amit még egy máramarosi utam során szereztem jó sok évvel ezelőtt. És egy zászló bedugva a hátizsákba. A zászlón a költő arcképe, egy térkép az útvonallal és három nyelven (szerbül, horvátul, magyarul) a mondat: „Lélek vagyok, élni szeretnék!”.
Nagy tapasztalatom nem volt az ilyenfajta gyalogutakban. Egykori testnevelő tanárként a sport, életem minden napjainak része volt, de nem jártam be korábban az El Caminót, sem a Kék Túrát. Szándékosan nem írom le a gyalogtúra szót, mert ez az út számomra nem gyalogtúra volt. Vers-zarándoklat. Lelki út versek nyomán Bortól Abdáig.
Hasonló vállalásom kettő volt korábban. Az első 2017-ben, amikor a Szent László Emlékévben szülővárosomból, Kunszentmiklósról legyalogoltam a horvátországi Szentlászlóba. Akkor 260 kilométert tettem meg, és templomokban tartottam előadást a Lovagkirályról. 2018-ban Kunszentmiklósról kerékpárral mentem el Nándorfehérvárra, a mai Belgrádba. Egy kis drávaszögi kitérővel 600 kilométert tekertem, ezen az úton a Hunyadi családról meséltem diákoknak és felnőtteknek. Mindkét út lelassított, nagyon élveztem, hogy végig „benne” vagyok a történetben, a táj szépsége mellett nem rohantam el, rengeteg időm volt a helyiekkel beszélgetni. A Radnóti-utam előtt közel 2 hónapot aktív edzésekkel: futással és úszással töltöttem, de őszintén, a súlyom nem lett kevesebb, és a szerb hegyek között ennek a „felkészülésnek” nem sok hasznát éreztem.
18 nap után hagytam el Szerbiát és a délvidéki magyarokat. A szerb-horvát határ ma a Duna. Szerb oldalon Bezdán. (A legenda szerint itt, a régi kompátkelőnél adta el Radnóti a karikagyűrűjét. Az eladni persze erős szó, mert kapott érte három szelet száraz kenyeret, amiből kettőt oda adott a barátainak, egyet pedig megevett.)
A horvát oldalon Kiskőszeg. Délvidéken a Dunáig a bezdáni Testvériség-Egység Iskola diákjai és a helyi felnőttek kísértek, Drávaszögben pedig a Vörösmarti Általános Iskolai cserkészei vártak. Egy éjszakát töltöttem Horvátországban, Darázson, ahol a menet is egy éjszakát töltött. Kiskőszeg és Darázs között két ökröt tereltek az oszlop elé, az állatok adták a menetütemet az iskoláig. Itt az egyiket levágták, levest főztek belőle. A darázsi tapasztalásból – szintén Kőszegi Ábel könyvére hivatkozva – kezdi aztán a költő a Mohácson írt Harmadik razglednicát: „Az ökrök száján véres nyál csorog…”.
Mohács és Szentkirályszabadja között Radnótiékat marhavagonokban szállították, én ezt a szakaszt – körülbelül 150 kilométert − tömegközlekedéssel (vonaton és autóbuszon) tettem meg. A keretlegények Szentkirályszabadján kapják a parancsot, hogy a még munkaképeseket, a „bori maradékot” Nyugat-Magyarország felé kell terelni, onnan pedig tovább Németországba, véderő építésére. Itt jövendöli meg saját halálát a költő, életének utolsó versében, a Negyedik razglednicában, 1944. október 31.-én. A repülőtértől Abdáig az utat négy nap alatt tettem meg Zirc, Veszprémvarsány, Pannonhalma, Győr érintésével.
A vers-zarándoklat alatt napjaim három fő részből álltak. A menetelésből, a filmforgatásból és esténként a magyar közösségekkel való találkozásokból, megemlékezésekből. Sokszor több órát is eltöltöttünk egy-egy helyen a forgatással, hiszen szerettük volna hűen bemutatni azt, hogy ma mi látható (vagy nem látható) ott, ahol Radnóti Miklós és sorstársai 75 esztendeje jártak. A stáb 3 kamerával dolgozott, kameránként napi 3-4 óra anyagot vettek fel. Kordokumentumot készítettek egy olyan útról, amit Radnóti Miklós óta még ilyen formában senki nem járt be. (A 13 részes sorozat első részét 2020. március 15.-én tűzte műsorra a Pannon RTV, azóta vasárnaponként lement az összes epizód. Az érdeklődők az epizódokat Radnóti nyomában címmel találhatják meg az interneten. Rendező: Herczeg Zsolt, kamera: Lukács Attila és Szalai Adrián, sofőrök: Vujkovic Róbert és Csányi Sándor. Vágó: Horvát Inesz.) Volt jó pár nap, amikor annyi órát töltöttünk a felvételek készítésével, hogy elszaladt a nap, nekem pedig, hogy oda érjek az esti előadásra szó szerint futnom kellett. Ilyenkor átlagosan 6-7 kilométer/órával közlekedtem, de soha nem késtem el egyik találkozóról sem.
Belgrádtól a lábaim hozzászoktak az út és az időjárás (végig nyári meleg volt, eső rám nem esett) kihívásaihoz, igaz estére mindig nagyon elfáradtam, éjszaka sem aludtam 4-5 óránál többet, de az emberekkel való találkozás, a barátságos fogadtatások, a Radnótit körülölelő szeretet rengeteg erőt adott nekem.
Lendületem Abda előtt megtorpant. Szeptember 24-én, kedden reggel Pannonhalmáról indultam. Écs, Ménfőcsanak, Nyúl, Győr. Győrben a Kazinczy Gimnáziumban találkoztam több helyi iskola diákjával, ők kísértek a régi bécsi országút végén álló Melocco-szoborig.
Abda határában az emlékhelyhez a Rábca töltésen kell végig menni, s amikor ráfordultam arra az utolsó kettőszáz méterre a lábaimra mintha nehéz súlyok telepedtek volna, a gyomrom összeszűkült, a torkomban erős szorítást éreztem.
Úgy indultam útnak Borból, hogy tudtam, a 3200 munkaszolgálatosból alig 1600 ember jutott el Abdáig. A többiek mind meghaltak. 75 évvel ezelőtt a Bortól Abdáig tartó út halottakkal, meggyilkolt emberekkel volt tele, és azt is tudtam, hogy én ezen változtatni nem tudok. Egyet tehetek: megpróbálni élettel megtölteni a halottak útját: versekkel, dalokkal, fiatalokkal. Utam során 3500-4000 emberrel emlékeztünk közösen Radnóti Miklósról, bizonyságot téve, hogy ha idővel is, de az élet legyőzi a halált. Bibliai hasonlattal élve, Radnóti Miklós és sorstársainak útja nagypénteki siratóút volt, de mi azzal, hogy megtöltöttük élettel, virágvasárnappá változtattuk.
Ahogy közeledtem utam végéhez, még is a félelem kezdett eluralkodni rajtam. Félelem és tehetetlenség. Hiába szólt az egész út az életről és az élni akarásról, ott, a töltés oldalában a megmásíthatatlan várt: a vesztőhely, a halál. De mielőtt a lépcsőn megtettem volna az utolsó lépéseket hátra néztem. S ott jött mögöttem „porfelhőben a távoli nyáj”: az abdai diákok, óvodások, felnőttek. Az élet. Az emlékhelyen is rengeteg ember várt. Néztem azt a sok-sok fiatalt, időst, Radnótit, és kijöttek a könnyeim. Nem a célba érkezés örömkönnyei voltak ezek. Néztem meredten Radnóti arcát és zokogott az agyamban a kérdés: „miért?” „Miért!?”
Miért kellett ezt a fiatalembert elpusztítani? Miért vették el az édesapákat, édesanyákat? Miért vették el a gyermekek álmait? 76 millió ember halt meg a második háborúban. 76 millió ember! Tudjuk ezt? Értjük ezt? Érezzük azt a mindennapjainkban, hogy mennyire, de mennyire hálásnak kellene lennünk az életért? Tudjuk, hogy mennyire törékeny a béke? Átérezzük jelenünk felelősségét abban, hogy rajtunk is múlik megismétlődik-e még egyszer az a borzalom? Elhisszük, hogy bármikor megismétlődhet? Megértjük végre, hogy nem csak magunkért, családunkért de a Világért is felelősek vagyunk? Hogy ez mind közhelyes? És? A közhelyek a legnagyobb alapigazságok, és mi emberek hajlamosak vagyunk a legnagyobb alapigazságokra legyinteni!
Csodálatos, Radnóti Miklós emberi nagyságához, örökérvényű szelleméhez méltó megemlékező műsor zárta le a „Lelkek útját.” Másnap a stábbal felutaztunk Budapestre, ahol a Kerepes úti köztemetőben Kőszegi tanár úrral elhelyeztünk egy-egy sárga rózsát Fanni néni és Radnóti Miklós sírján. Kunszentmiklóson kisebb tömeg várt a vasútállomáson, együtt sétáltunk be a városközpontba, ahol a református templom mögött elhelyezett tábla állít emléket a mártír költőnek.
Mielőtt kiutaztam Borba, előtte való este kértem meg a feleségem kezét. Közös „titkunkkal” a szívemben indultam el az útra: kisbabát vártunk. Ezt a csodálatos hírt kiutazásom előtt három héttel tudtuk meg. Péter Zalán nemsokára már három hónapos lesz. Sokat imádkoztam érte. Radnótiért. Mindannyiunkért. Születendő gyermekemnek ajánlottam az utamat…
Megjelent a folyóirat 2020. július-augusztusi számában