Hevesi Andrea: Mélységes könnyedség, könnyes mélység

Petrőczi Éva verseskötetéről

Az idén hetvenéves Petrőczi Éva a kerek évfordulóra nem új kötettel, hanem saját maga által válogatott versgyűjteménnyel örvendeztette meg az olvasókat. A tudós költőnő által megjelentetett gyűjtemény az eddigi életmű darabjait a kezdeti zsengéktől egészen a közelmúltig (szinte jelenig) felvonultatja: a Heléna bálja című, 1978-ban kiadott első kötettől indulva eljutunk egészen a koronavírus karanténjának verseiig.

Petrőczi Évát olvasni egyrészt végtelenül könnyed és élménydús szórakozás: a gazdag képi világban, a gondolatok szerteágazó sűrűjében gyakran asszociációkkal kísérve repülünk a lírai ént követve, máskor pedig végtelenül súlyos, mély, a magyar és európai művelődés- és irodalomtörténet, történelem széles spalettáját origóként használó versekkel találkozhatni. Pont olyan, mint maga a szerző.

Ha néhány jelzővel, titulussal lenne kötelező illetni, Petrőczi Évára a leginkább e pár kifejezést használnám: író, költő, tudós, nő.

Tudós, akinek az egyetemi oktatói, kutatói tapasztalatai, olvasmányélményei szerves részét képezik a költészetének is, elválaszthatatlanul hozzátartozik minden vershez az olvasottsága, a műveltsége, amelyet folyamatosan játékba hív, felhasznál, alkalmaz. (Nehéz válogatni a kötetből, hiszen minden vers alátámasztja az elmondottakat, sőt, már maga a szerző neve is jól példázza a műveltségét: Petrőczi Éva Ludwig Évaként látta meg a napvilágot, s a Petrőczi nevet az első ismert magyar költőnő, Petrőczy Kata Szidónia után vette fel. A Példamondat című vers (240. o.) mottója Sylvester János Magyar-latin nyelvtanából való, maga a vers pedig a tudós grammatikus-bibliafordító egész munkásságát méltatja: „Szentírás ez is, / tüzes nyelveket / szólásra így / indított az elme…)

És a tudós szerző mindemellett nő, aki az anyaságot, az unokákkal töltött időt, a szerelmet és az otthon meghittségét végtelen aprólékos, részletgazdag finomsággal énekli meg. A Vallomás, eperrel (177. o.) című vers a látszólag nagy könnyedséggel hasonlítja szerelmet a gyermekkor édes és kedvelt gyümölcséhez: „Mint gyerekkor/ szent gyümölcsét, / június havában/ úgy szeretlek.” De találunk többek között Évikének, a szerző lányának címzett verset (140. o.), illetve az unokák születésére írott végtelen mély, mindent átható szeretettel telt köszöntő verseket is, például a Születésnap című, Bori unokájának írott alkalmi verset (333-334. o.), melyben az idő múlását és a család bővülését a hittel telt szeretet soraival ünnepli a lírai én (és az alkalmi vers esetében talán bátran mondhatni, a szerző is): „…suhanok/ akkor is, ha sántítok,/ mert hat unoka-virágot/ fakasztott Isten, helyettem.” (334. o.)

Mivel a kötetben a versek időrendben helyezkednek el, így olvashatjuk lineárisan, életműként, s mivel a szerző számos, a saját életéből, családtörténetéből merített verset ír, így a referencialitást figyelembe véve lineáris életrajzként is. A kerek évfordulóra készült szubjektív szerzői válogatásnak talán épp ez a kettős célja, melyet a kötet maximálisan teljesít is.

Ha emberi életszakaszokként olvassuk a korábbi verseskötetekből adott válogatást, feltűnnek a folyamatosan visszatérő motívumok, helyszínek, tárgyak, személyek.

Az életműben és az életrajzban egyaránt kiemelt helyszín például Petrőczi Éva szülővárosa, Pécs. A pécsi helyszínek, legyenek azok az épített örökség részei (például a Zsolnay-zsolozsmák, 288-292. o.) vagy természeti képződmények (már a nyitóvers is a Tettyéről indul, 19.o.), folyamatosan visszatérő motívumai, tárgyai, témái a verseknek. Ahogyan az Egy pécsi térképre című vers megfogalmazza: Pécs „az egyetlen, ahol/ otthon voltál…/valamikor.” (94. o.)

A helyszínek között Bécs, Halle, a Mátra, Wolfenbüttel és Sárospatak, s még sorolhatnánk, mi mellett, Szeged is feltűnik: néhol a szegedi ősök emlékezete révén, néhol szegedi fotók, épületek révén válik az emlékezés városa a vers témájává. A bezárt Virág cukrászda előtt írott Brióssirató című vers amolyan „fordított, szegedi madeleine”: míg Proust regényfolyamának legismertebb részletében a madeleine-sütemény íze indítja el az emlékezést, e versben az emlékek viszik a lírai ént, a vers főhősét az egykori cukrászda elé, hogy az emlékek mellé az egykori „ízt” is érezhesse – hiába. „Könnyen-keserű számat/ nem gyógyíthatja tehát/ itt a régimódi briós,/ vigaszra éhes ifjúkorom/ pár harapásnyi kalácsa.” (354-355. o.)

Az ehhez hasonló emlékfolyamokat, asszociációs láncokat, gondolatfüzéreket nem csupán a helyek indítják el: a művelt szerző olvasmányélményeinek meghatározó eszme- és irodalomtörténeti alakjai is rendre kiindulópontjai a szerzeményeknek: Jékely Zoltánnak, Balassi Bálintnak, Szenci Molnár Albertnek és Esterházy Péternek is helye és szerepe van többek mellett a szövegek játékában.

A könnyed, egy érzés, egy emlék, egy íz vagy tárgy, illat vagy film, fotó hatására meginduló gondolatfolyamok Petrőczi Éva egész költészetére jellemzők. Talán nem is véletlen az iménti proust-i párhuzam: a pandémia idején született verek között találjuk a Proust-mottóval ellátott Madeleine, koronavírus idején című verset (445-446. o.), mely az „apró tevés-vevésekbe” menekült életből találó kifejezéssel („litera-túrának álcázott sütögetés”) emeli ki az illatos tészta készítését. A tésztasütés, a felszálló illatok pedig „természetesen” Proustot idézik fel a lírai én fejében:

„A tészta finom, /  enyhén citromos, vajas, vaníliás / illata betöltötte ferencvárosi rezidenciánk / minden zegét-zugát:

Én pedig – félelem, s megnyugvás között – / magamban ismételgetem / Proust minden madelaines szavát.”, 446. o.)

A helyek és a neves irodalom- és eszmetörténeti személyek és azok munkássága mellett a Bibilának (és a vallásnak, a hívő létnek) is hatalmas szerepe van a kötetben.  Jellemző a Bibliai mottóval ellátott (például a Fátyol című vers, 115. o.), vagy valamely zsoltárból, zsoltárparafrázisból kiindulva, a zsoltár témájára, alapvető motívumára írott vers is az életműben (például a 137. zsoltárra írott Változat című költemény.)

A hit mélysége mellett az ősök tisztelete, az ősöknek való folyamatos emlékállítás célja is kiemelendő, hiszen megszámlálhatatlan vers született dédszülőkhöz, szülőkhöz, régi rokonokhoz címezve, családi örökséget megénekelve. A szerző egyik gyomai-szegedi őséhez, Vaniss Margithoz szól, az ő emlékét idézi meg például a Kulinári rekviemet című mű(311. o.), mely a régmúlt ízeit idézi meg. „A vidám tücsökhöz…” című vers pedig az asszociációk folyamát, a múltban és az emlékekben való bolyongást a tücsökszó hallatán indítja meg, mely a tücsökhöz címzett pécsi kocsmát, a szülők törzshelyét idézi meg, s válik ezáltal a tücsökszavas horvát éjszaka egy szülősirató rekviemmé. (306. o.)

A kötetben szereplő versek végtelenül magukkal ragadják az embert, talán éppen azért, mert nem tanítani akarnak, nem gyönyörködtetni akarnak: egyáltalán, talán nem is akarnak semmit. Egészen egyszerűen általános, minden ember számára átérezhető (és átérzett) helyzeteket, hétköznapi eseményeket, szituációkat, élményeket örökítenek meg olyan gondolati „csavargás”, áramlás révén, amelynek a kimenetele olykor játszi könnyedségű, máskor pedig mély, magával ragadó, meghitt és súlyos. Pont olyan, mint az emberi élet. A kötet első versének kezdőmondata is maga a hétköznapiság: „Nem történt semmi ezen a délelőttön.” (19. o.) Ám innen, a gyermekkor helyszínéről egy egész életen, számos színes benyomáson és hangulaton át eljutunk az utolsó vers konklúziójáig: „otthont adott.” (470. o.) Így válik otthonos hellyé a verseskötet, otthonos, átérezhető, átérzendő olvasmánnyá Petrőczi Éva válogatott versgyűjteménye.

Petrőczi Éva: Könyörgés, márciusi hóban. Összegyűjtött versek. Budapest, Fekete Sas Kiadó, 2021.