Horniczky Anikó – Szabó Ádám – Vida Andrea: Mesélő évszázadok – a Somogyi-könyvtár nyári kiállításáról
Mi és MI” – 2024
Idei nyári nagykiállításunk megnyitója egybeesett a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 55., ezúttal Szegeden rendezett Vándorgyűlésével. A Vándorgyűlés mottója: „A változás részesei vagyunk: Mi és MI”, a mesterséges intelligencia térhódítására utalt, mely természetesen már a könyvtárakat is elérte. Ennek megfelelően mi is bevezettünk egy kis újítást: a hagyományos, szöveges tárlócímeket mesterséges intelligencia által generált képekkel helyettesítettük, hiszen „egyetlen kép ezer szónál is többet mond”. A kiállítást 2024. október 9-ig tekinthették meg az érdeklődők a könyvtár földszinti kiállítóterében.
Mi történt 500 évvel ezelőtt?
Iskolai tanulmányaink során igen sok történelmi dátumot kell megjegyeznünk, nagy részüket napra pontosan. Valójában azonban a kiemelkedő események is láthatatlan kezdőpontokból kiinduló folyamatok összességének következményei. Idei nyári nagykiállításunkon arra voltunk kíváncsiak, hogyan tudjuk szemléltetni értékes, korabeli könyveink segítségével a 16. században zajló történelmi folyamatokat és ezek hatásait különböző területeken: milyen drámaian új változások történtek a földrajzi felfedezéseken keresztül a vallás, a tudományok, a gazdaság, társadalom, politika, művészetek, szépirodalom – és nem utolsósorban a könyvnyomtatás világában. Abból kiindulva, hogy a 15. század közepétől 1500. december 31-ig megjelent nyomtatványokra „inkunábulumként”, azaz kisdedeket óvó bölcsőként szoktak utalni a könyvek történetével foglalkozó kutatók, méltán hivatkozhatunk a nyomtatott könyvek „gyermek- és serdülőkorára” az ezt követő két évszázadban, amikor a könyvnyomtatás viharos gyorsasággal terjedt el egész Európában, fejlődött a tipográfia, egyre többféle méretű és formájú betűtípust hoztak létre a mesterek, a korábbi csodálatos fametszetek helyébe még kifinomultabb rézmetszetű illusztrációk, díszítések léptek.
Táguló horizont
Állt egy büszke ország Európa nyugati partjainál, „amelyben sohasem nyugszik le a nap”: a Spanyol Birodalom fénykorát élte V. Károly idején. Kolumbusz felfedezése (1492) után viharos gyorsasággal zajlik az Újvilág gyarmatosítása, a Karib-tenger övezetéből kiindulva. Az Amerikából, valamint a korábban már többé-kevésbé ismert, de most könnyebben elérhetővé vált afrikai és távol-keleti területekről importált áruk tovább gazdagítják az élelmes vállalkozókat és kereskedőket, az egyre táguló perspektíva, az új ismeretek pedig lehetővé teszik a tudomány és a technológia további látványos fejlődését. Egyre több szakkönyv is megjelent, egyre több területet feltárva.
A gyarapodó tudásanyag érzékeltetésére jó példa a tárlat első kötete. Szerzője, Conrad Lycosthenes (1518–1561), eredeti nevén Conrad Wolffhart, elzászi születésű humanista tudós, enciklopédista, a bázeli Szent Leonard templom diakónusa, a grammatika és a dialektika tanára. A heidelbergi egyetemen végezte filozófiai tanulmányait, később majd a bázeli egyetemre ment át, ahol később tanítani is kezdett. Különféle természettudományi tárgyakat tanulmányozott, amelyek közül az egyik kedvenc területe a “geofizika” volt.
E kötet az akkoriban „divatos” úgynevezett „mindenes könyv”, amely összefoglalja a világban addig megjelent csodás jelenségeket. Ahogy a címe is sugallja, a világ kezdetétől napjainkig történt csodák históriája, amelyek a világ magasabb és alsóbb vidékein, a természet rendjétől függetlenül történtek. A fametszetekkel gazdagon illusztrált munka bemutatja, mi zajlott a világban, közben „beszámol” különféle furcsa természeti – csillagászati jelenségekről, bolygókról, földrengésekről, vagy pedig különleges lények, állatok megjelenéséről, a Bibliában szereplő első emberpár, Ádám és Éva eredendő bűnétől egészen a szerző koráig.
Ebben a kötetben láthatunk egy képet az orrszarvúról is, amelynek illusztrációját Albrecht Dürer (1471–1528) rajzolta meg először 1515-ben, az ő műve nyomán készült el Lycosthenes könyvének illusztrációja is az akkor Európában még ismeretlen állatról.
A kép mellett látható DK monogram jelzi, hogy a kor szintén híres metszője, David Kandel (1520–1592) készítette el.
Az illusztráció eredetileg Sebastian Münster (1488–1552) Cosmographia Universalis című munkájához készült. A kor gyakorlatához hozzátartozott, hogy egy ilyen ábrát többször, több kiadáshoz is felhasználtak, szemléltetve a tartalmat. Példának okáért mindaz, amit e kötetben a szerző leírt, akár a rinocéroszról, legalább a következő kétszáz évben a további tudományos megfigyelések alapja lett. Ugyanakkor hírt adott ő mindenről, ami a világban történt.
A kiállításon látható Sebastian Münster már említett, Cosmographia universalis című munkája is, amely a legkorábbi német nyelvű leírása az akkori világnak. E mű több kiadást ért meg, különböző nyelveken: latinul, franciául, olaszul, angolul és cseh nyelven. A legutolsó német nyelvű kiadása 1628-ban látott napvilágot, jóval a szerző halála után. A könyvtár tulajdonában lévő munka egy latin nyelvű fordítás és 1550-ben jelent meg a bázeli Heinrich Petri nyomdájában. A XVI. század legnépszerűbb és legsikeresebb könyve volt; a világ leírásán kívül szintén afféle „mindenes” könyv: a szerző tudósít a legfontosabb történelmi eseményekről, de az éppen aktuális felfedezésekről, „lényekről” is, mind az Újvilágból, mind az Óvilág egzotikusabb területeiről; így kerülhetett a könyvbe például a korábban említett orrszarvú. Sikeressége számtalan fametszetű illusztrációjának is köszönhető: a metszők között ott volt az ifjabb Hans Holbein, Urs Graf, David Kandel.
A kor Európájának földrajzi megközelítése a kötet egyik legnagyobb jelentősége; de ugyanakkor világtérképe az első, amely az Újvilágot is próbálja megmutatni.
Új világ az Óvilágban
Míg a tengereket, óceánokat beutazó felfedezők hihetetlen mértékben kitágították az európaiak horizontját, és megjelenésük a távoli földrészeken élő népek számára jelentős (gyakran tragikus) változásokat hozott, az öreg kontinens viszonyai is átalakultak, s ezek a jelenségek és folyamatok a középkori feudális rend lassú felbomlását, egy új történelmi korszak születését eredményezték. Ez a politikai-hatalmi viszonyokban is megmutatkozott: a nagyobb birodalmak, elsősorban a Spanyolországot és a Német-Római Birodalmat uraló Habsburg dinasztia folyamatos háborúkat vívtak a keresztény Európa feletti hegemóniáért, majd vallásháborúk törtek ki a katolikusok és a protestánsok között, miközben a nyugati kereszténységre egyre ijesztőbb fenyegetést jelentettek a hódításra törekvő oszmánok.
Az egyik kiállított darabunk, Leonicus Chalcocondyles (1423 k. – 1490 k.) történetírói munkája ez utóbbi tényezőnek állít emléket, amely századokon át döntő mértékben befolyásolta Európa hatalmi viszonyait: a török veszélynek. Az Oszmán Birodalom kialakulását, berendezkedését, hódításait bemutató terjedelmes mű ékes bizonyítéka annak, hogy mekkora fenyegetésként élte meg a keresztény világ az iszlám nagyhatalom folyamatos előrenyomulását. A könyv léte ennek a jelenségnek egy másik következményére is rávilágít, nevezetesen arra, hogy a törökök elől menekülő bizánci tudósok és írók könnyebbé tették a humanista értelmiségiek számára a görög nyelv és irodalom megismerését, így mind a klasszikus Hellász, mind a Bizánci Birodalom kulturális öröksége utat talált a nyugat-európai egyetemekre – és nyomdákba.
Az élet azonban nemcsak a politikáról és a hadakozásról szól. A korszakban végbement technikai, gazdasági fejlődésnek köszönhetően a háborús hódítás mellett más utak is kínálkoztak a kiemelkedésre, amelyek a kontinens meghatározó erejévé tehettek egy-egy személyt vagy családot. Közülük messze kiemelkedtek a Fuggerek, akik egyszerű takácsokból lettek dúsgazdag kereskedő- és bankárdinasztiává, királyok és országok sorsát eldöntő történelmi alakokká, alig néhány évtized alatt. Fénykorukban a markukban tartották, lekötelezték és eladósították a legnagyobb európai uralkodókat, gazdasági befolyásuk közvetett módon hatott az európai háborúkra, hatalmi harcokra, a német parasztlázadásokra és a nyomukban megjelenő, Luther Márton által indított új vallási mozgalmakra. Jelentős szerepet játszottak a hosszabb felfedezőutak finanszírozásában is.
Anyagi támogatásuk nélkül az európai könyvtörténet is szegényebb lenne, hiszen a könyvnyomtatás terjesztésében is tevékenyen részt vettek, nevükhöz fűződik a napilapok, hírlevelek őse: a Fugger-újságok rendszeres kiadása. A gazdasági, politikai, társadalmi, háborús „világeseményekről” hírt adó, első, rendszeres közleményeket Augsburgban, a Fugger család kereskedőházában függesztették ki (1568–1605). Elsők között ismerték fel az információ hatalomformáló jellegét, nem riadtak vissza attól sem, hogy álhírekkel megtöltött, félrevezető célú, nyomtatott és sokszorosított „hírlapokat” osztogassanak ingyen üzletfeleiknek és ismerőseiknek.
Kiemelkedő szerepet vállaltak a művészetek terjesztésében: a német birodalomban alkotó Albrecht Dürer műveit népszerűsítették Itáliában, augsburgi templomokat ékesítettek, melyek ma is megcsodálhatók.
„Gazdag” Jakob még a 15. század derekán sikeres üzleti kapcsolatot alakított ki Thurzó Jánossal, a tehetséges bányamérnökkel. Később gyermekeik közötti házasságkötésekkel tovább erősítették a kapcsolatot, szinte hasonlóan a Habsburgok „Házasodj, Ausztria!” birodalomépítő alapfilozófiájához. Zseniális és a korban teljesen szokatlan üzleti húzásokkal óriási hasznot hajtó bányavállalkozást építettek ki, így Jakob Fugger kezébe került a Kárpátok egész rézkincse. Mohács után, a 16. század közepére azonban a virágzó Kárpát-medencei ércbányászat sorsa is megpecsételődött. A bányák állami tulajdonba kerültek, a Fuggerek érdeklődése pedig amúgy is immár az új tengerentúli lehetőségekre irányult.
A könyv-és könyvtártörténettel foglalkozók számára egy másik, különösen fontos magyar vonatkozás: Lippay György (1600–1666), a kultúrapártoló esztergomi érsek a 17. század közepén jelentős, igen nagy értékű könyvgyűjteményeket vásárolt, többek között Fugger Antal könyvtárát is. E kötetek később az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárba kerültek, néhány szép példány pedig Somogyi Károly révén könyvtárunk tulajdonába. Kiállításunkon bemutatunk egy jellegzetesen szép supralibrosszal, a „liliomos” Fugger család aranyozott címerével ellátott kötetet is[1].
Mint a fentiekből kitűnik, a Fuggerek gazdagságának egyik pillére a bányászat volt, amely szintén jelentős átalakuláson ment keresztül ezekben az évtizedekben, részben éppen a könyvnyomtatásnak köszönhetően. Erre példa a kiállításon bemutatott De re metallica című munka, Georgius Agricola (1494–1555) műve, amely a bányászat szakmai titkaiba avatja be az érdeklődő olvasót. Szó szerint a titkaiba, ugyanis a könyv révén olyan tudásanyag vált közkinccsé, amely addig kevesek szellemi tulajdonát képezte, az információk jelentős része mesterről tanítványra, apáról fiúra hagyományozódott. A De re metallica és a hozzá hasonló kiadványok megjelenése azonban felgyorsította a bányászat, a kézműipar és általában a technológiai tudáson alapuló tevékenységek fejlődését, amely a teljes gazdaság átstrukturálódását eredményezte, előkészítve az ipari forradalom és a kapitalizmus felé vezető utat.
A hit keresztútján: reformáció és ellenreformáció
Azonban a 16. századi keresztény Európa figyelmét minden új jelenség közül a legjobban talán a reformáció vonta magára. A mozgalom indulását általában Luther Márton 1517-es fellépéséhez kötik, de rajta kívül más teológiai gondolkodók is akadtak, akik kisebb vagy nagyobb mértékben át akarták alakítani a kereszténységnek a római katolikus egyház által képviselt rendszerét. Egyesek, mint a Luther vezetésével kialakult evangélikus felekezet vagy Kálvin és Zwingli svájci irányzata, önálló egyházzá fejlődtek, amely több országban megvetette a lábát; mások, mint a radikális tanokat hirdető anabaptisták vagy a szentháromságtagadó antitrinitáriusok, a kontinens legnagyobb részén üldöztetésnek voltak kitéve, legfeljebb a perifériákon leltek menedékre. A hitújítás a legtöbb európai országban szakadást okozott, amely sokszor torkollott erőszakba vagy egyenesen polgárháborúba; csak lassan nyert teret a vallási tolerancia gondolata.
A felekezetek közötti küzdelemből a nyomtatott könyvek sem maradtak ki, sőt éppen a vetélkedés egyik legfontosabb színterét képezték: a különböző egyházak tollforgatói hamar rájöttek, hogy műveik sajtó alá rendezése a lehető legjobb módja annak, hogy tanításukat minél gyorsabban minél több emberhez eljuttassák.
A kiállításon szereplő egyik könyvünk a reformáció terjedésének gyakorlati oldalába nyújt betekintést. Luther Márton (1483–1546) levelezésének többkötetes kiadása az ágostonos szerzetesből lett egyházalapító gondolkodásának és tevékenységének számos részletét tárja fel. A kötet érdekessége, hogy a borítót díszítő, a pápai címerre emlékeztető tulajdonosi jelvény alapján ennek a példánynak (egyik) első birtokosa egy katolikus személy vagy intézmény volt. Szintén Lutherhez köthető a bizonytalan szerzőségű, német nyelven íródott Theologia Teütsch című kiadvány, amelyet a reformátor rendezett sajtó alá. A kiadvány a keresztény teológia számos fontos kérdését tárgyalja, sokáig alapvetőnek számított a német nyelvű hittudományban.
A 16. század első évtizedeiben, amikor a hitújítás útjára indult, az európai kultúra legismertebb alakja vitathatatlanul a németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus (1466–1536) volt, akit nemcsak az irodalmi élet szereplői, a korabeli értelmiséget magában foglaló res publica litteraria tagjai becsültek nagyra, hanem egyházi és világi hatalmasságok, sőt koronás fők tiszteletét is kivívta. Mivel néhány korábbi írásában Erasmus maga is felhívta a figyelmet a katolikus egyház problémáira, ezért Luther és más reformátorok előszeretettel hivatkoztak rá szellemi elődjükként, és a nagy humanista támogatása valóban óriási segítséget jelentett volna nekik. Erasmus azonban nem kívánt részt venni a kirobbanó konfliktusban, sokáig halogatta a nyílt állásfoglalást, és amikor végül tollat ragadott, Luther ellen szállt síkra. Műve, amelyben a német reformátor tanításának egy olyan elemével szállt szembe, amely lényegesen különbözött a katolikus állásponttól, a De libero arbitrio (A szabad döntésről) címet viseli, és először éppen ötszáz éve, 1524-ben jelent meg. Kiállításunkon egy későbbi kiadása látható, amely Erasmus műveinek monumentális, tíz kötetre rúgó összkiadásában látott napvilágot.
Szintén ötszáz éve jelent meg a reformáció svájci irányzatát képviselő Ulrich Zwingli (1484–1531) egyik írása, amelyben egy ellenfele, a bremgarteni prédikátor teológiai nézeteit kritizálta. Zwingli Lutherhez hasonlóan a katolikus papság soraiban, a svájci gárda káplánjaként kezdte a pályafutását, hogy aztán meggyőződésén változtatva a római egyház kemény kritikusává, egy Bibilára alapozott teológiai irányzat úttörőjévé váljon. Határozott, megalkuvást nem ismerő jellemét mutatja, hogy életét egy csatában fejezte be, amikor követőivel együtt fegyvert fogva védelmezte hitét a velük szembeforduló katolikus svájci kantonok serege ellen.
Tudomány életre-halálra
Régi felismerés, hogy az emberi kíváncsiság, kísérletezés, tehát a tudományos kutatómunka két fő mozgatórugója az élet minél kényelmesebbé tétele, vagy minél hatékonyabb kioltása. Nem volt ez másként a 16. században sem, de egyéb tekintetben komoly változások következtek be a tudomány világában is, nem utolsósorban a könyvnyomtatásnak köszönhetően. Ahogy a bányászattal kapcsolatban már láttuk, a tipográfiai műhelyekben megjelenő „szakmunkák” könnyebben elérhetővé tették a régi és új ismereteket, akár egy jelentős tudós egész életművének az eredményeit is, így azok széles körben elterjedhettek, a következő nemzedék számára kiindulási alapot szolgáltatva a saját kutatásaikhoz.
Az élet javítását célzó tudományok korabeli helyzetére jó példa a kiállításon látható Paracelsus-kiadás, amely a híres polihisztor valamennyi művét tartalmazza. Paracelsus (1493–1541) számos munkát írt a filozófia, alkímia, asztrológia stb. témájában, a 16. század végétől azonban orvosként volt elsősorban ismert. Mivel okkultista, ezoterikus, mai kifejezéssel élve áltudományos nézetei jelentős hatást gyakoroltak a gyógyítás művészetével kapcsolatos munkáira is, ezért tudománytörténeti megítélése a későbbi korokban bizonytalan, vagy egyenesen negatív tendenciát mutatott. Az igazság a két véglet között található: bár a megállapításai nem voltak mindig természettudományosan igazolhatók, Paracelsus így is sok helyes felismeréssel gazdagította az orvostudományt.
Az érem másik oldalát a hadimesterség képviseli, amely a korszakban tényleg egyre inkább tudományos jelleget öltött. Ez elsősorban a tüzérség fejlődésének volt köszönhető, mivel az ágyúöntés technikai kérdései mellett az erődök építése és az ostrom megszervezése is tudományos ismereteket igényelt. A lövedékeknek ellenálló, ám minél nagyobb terület „belövését” lehetővé tevő bástyák megtervezése komplex fizikai és matematikai feladatot jelentett, ahogyan a megfelelő ostromárkok, aknák kiásása, az ágyúk hatékony beállítása is. Így a háborúk meghatározó szereplőivé váltak a hadmérnökök, akiknek a képzésére külön iskolák jöttek létre, és természetesen ennek a területnek a művelői is sokszor sajtó alá adták a műveiket. A korabeli hadmérnöki irodalom egyik kiemelkedő darabja a kiállításon szereplő, német nyelvű Architectura von Vestungen, Daniel Specklin (1536–1589) munkája, amely nemcsak széles körű ismeretekről árulkodó szövege, hanem a kiadványt díszítő precíz metszetek miatt is méltó a figyelemre.
A bég, s a tudományos megfigyeléseket végző csillagász
Mirza Mohamed Ulug bég 1394-ben (egyes források szerint 1393-ban), Timur unokájaként – az iráni offenzíva alatt – született Szultaniehben. Gyermekkorától kísérte nagyapja hódító hadait. 1399-ben Indiát is megtámadták és megszállták Delhit. 1402-ig Timur megszállta a mai Szíriát, és Ankara térségében győzött az oszmánok felett. Ulug bég, az ifjú herceg 10 éves korában, számos unokatestvérének társaságában, ünnepélyes keretek között kötött házasságot, miközben nagyapja éppen Kína meghódítására készült. A hadvezér nem sokkal ezután, 1405-ben halt meg.
Ulug bég Szamarkandot az iszlám világ egyik vezető városává tette. Az 1420-as évek fordulóján egy, a muzulmán világban már jól ismert medreszét alapította meg. Ezek kezdetben a könyvtárat és másolóműhelyt egyesítő buddhista kolostorok megfelelői voltak, későbbi fejlődésükre pedig a keresztény kolostorok is hatást gyakoroltak. Az oktatás később átkerült az 1428-29-ben létrehozott híres csillagvizsgálóba. A háromszintes obszervatórium méreteire jellemző, hogy tornya 35 m magas volt. A legmonumentálisabb – meridiánban felállított – műszer egy részben a földbe süllyesztett kvadráns volt, 40 m-es sugárral. Emellett a távcső előtti korszak asztronómiai műszereinek legjava állt az észlelők rendelkezésére: márványból készült szextáns, armilláris gömbök, asztrolábiumok.
A tudományt támogató politikus és államférfi a művészetek iránt is fogékony volt, verseket írt, foglalkozott történelemmel, elsősorban azonban csillagász és matematikus volt. Számos kiváló megfigyelési-kutatási eredményt köszönhet neki az utókor.
1437-ben publikálta csillagkatalógusát, mely a saját és az obszervatóriumi munkatársak észlelésein alapult. Ez 1019 csillag meglepően pontos adatait tartalmazta, és a mű fontosságát jelzi, hogy 1665-ben (latinra fordítva) Oxfordban is kiadták. Ulug bég vizsgálta a Nap és a Hold, illetve az öt fényes bolygó éves mozgását is, és az adatokból nyert előrejelzések igen korrektek voltak. Többek közt kiszámolta az év pontos időtartamát, melyre 365 nap 5 óra 49 perc 15 másodpercet kapott.
E munkája is megtalálható könyvtárunkban, s a tárlaton: Epocha celebriores, Astronomis, Historicis, Chronologis … London, 1650.
A bég mindössze 2 évvel élte túl apját. Ezen időszak alatt a Timur által kiépített birodalom teljhatalmú ura lett. Azonban, nyilván habitusából adódóan, hódító háborúkat nem indított – ezért viszont politikai támadások kereszttüzébe került. Ellenfelei, fia segítségével, a mekkai zarándokútra igyekvő uralkodót egy bérgyilkossal 1449. október 27-én megölették. Az épített tudományos potenciál is elenyészett: a szamarkandi obszervatóriumot megszüntették, és néhány generáció alatt még a romok is eltűntek a föld színéről. Ezek pontos helyére csak az 1908-ban orosz archeológusok által megkezdett (és napjainkban is tartó) ásatások során derült fény.
A bég sírját 1941-ben találták meg egy, még Timur által építtetett mauzóleumban.
Az irodalom régi-új irányai
A 16. század a szépirodalomban ugyanúgy változásokat hozott, mint más területeken, bár a reneszánsz és a humanizmus szelleme ezt az időszakot is áthatotta; ekkor már jócskán túllépett Itália határain, és meghódította az egész földrészt. A klasszikus szerzők műveinek ismeretén alapuló nyelvi és stílusbeli tudás továbbra is a művelt értelmiségiek védjegyének számított, ahogyan a korszak kultúrájának, tudományának és irodalmának közös nyelve, a latin is, amelyet csak fokozatosan váltottak le az egyes országokban a nemzeti nyelvek. A könyvnyomtatás persze nagymértékben megváltoztatta az irodalom világát, hiszen ennek az új technikának köszönhetően mind a régi klasszikusok, mind az újonnan született művek gyorsabban (és viszonylag olcsóbban) elérhetővé váltak egyre több ember számára, ami az olvasóközönség és általában az olvasási kultúra átalakulásához vezetett.
A kiállításunkon látható legterjedelmesebb irodalmi mű éppen az említett klasszikus műveltségnek valóságos kincsesbányája. Rotterdami Erasmus régi görög és latin szófordulatokat, mondásokat tartalmazó gyűjteménye, az Adagia nemcsak megmagyarázta ezeknek a jelentését, hanem komplex ismertetést is adott a hátterükről, az értelmezési kereteikről, így sok „szócikk” valóságos kis értekezéssé nőtte ki magát az egymást sűrűn követő kiadásokban.
Jelentős mértékben más irányvonalat képvisel a tárlóban látható egyetlen modern kiadású könyv, Louise Labé (1524 k. – 1566) szonettjeinek gyűjteménye, amely azonban korabeli költeményeket tartalmaz. A szerző a reneszánsz Franciaország (sőt, valószínűleg egész Európa) leghíresebb női költője volt, aki példaképét, Petrarcát imitálva írta szerelmi témájú verseit az anyanyelvén. A század irodalmának ehhez kapcsolódó, érdekes színfoltja a nagy műveltségű és sokoldalú polihisztor, Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim (1486–1534/5) rövid értekezése, amelynek címe De Nobilitate & præcellentia fœminei sexus (A nők nagysága és felsőbbrendűsége). Bár a szerző nem az első volt, aki ebben a témában alkotott, és az is vita tárgyát képezi, hogy ő maga mennyire gondolta komolyan az általa leírtakat, a mű így is a „nőpárti” irodalom egyik legnépszerűbb darabja lett, amelyet több alkalommal kiadtak, és számos nemzeti nyelvre lefordítottak.
Nem a fordítás, hanem éppen az eredeti nyelv minél alaposabb ismerete volt a lényeg az utolsó kiállított irodalmi alkotás esetén, amely időben a legkorábban keletkezett. Homérosz eposzáról, az Odüsszeiáról van szó. Az 1567-ben kiadott kétnyelvű (görög-latin) kötet jól mutatja a klasszikus irodalommal szemben támasztott olvasói igényeket: az eredeti görögöt a szöveg gondozói igyekeztek gondos filológiai vizsgálatok révén minél pontosabban rekonstruálni, megszabadítva azt az évszázadokon át folyó másolás során bekövetkezett hibáktól, míg a külcsínyt illetően a nyomdatechnika által biztosított praktikus előnyökre helyezték a hangsúlyt. A betűk kicsik, de jól olvashatók, és magának a kötetnek a nagyságát is lecsökkentették a korábbi időszakban domináló, ívméretű könyvekhez képest, hogy mind tárolni, mind használni könnyebb legyen.
A reneszánsz képző- és alkotóművészet
A kor mestereinek alkotásait szemlélve elképzelhetetlen, hogy Giorgio Vasari (1511–1574) összefoglaló munkáját meg ne említenénk. Róla mindenképpen érdemes tudni annyit, hogy olasz építész, manierista festő, a korszak ismert művészeti írója. Munkája, amelyet az első művészeti szakkönyvek között tartják számon, legelőször 1550-ben, Firenzében, a második, s bővített kiadásban pedig 1568-ban jelent meg. Magyar fordításban a Magyar Helikon gondozásában, 1973-ban adták ki. – Ugyanakkor mind a mai napig újabb és újabb kiadást ért meg e műve. A tárlatunkon egy, már sokszorosan javított, átdolgozott kiadása látható: Vite de’ piu eccellenti pittori, scultori ed architetti. Több mint valószínű, ő használta először “reneszánsz” kifejezést is.
A kor neves művészei közül mindenképpen kiemelnénk Hieronymus Cock (1510–1570), valamint Theodore de Bry (1528–1598) alkotásait is, amelyek közül több megtalálható könyvtárunkban, s ezekből tárlatunkhoz is válogattunk. Mindkettőjük munkássága meglehetősen összetett, hiszen nemcsak kiadóként, hanem festőként, nyomdászként, metszőként, műkereskedőként is számontartották őket. Cock már 1545 körül Antwerpenben a Szent Lukács céh tagja. A ’40-es években látogatott Rómába, amely később ösztönözte arra, hogy Antwerpenben saját kiadót alapítson, amelynek létrejötte az 1548-as évre tehető. Ő maga is készített itt néhány metszetet, de kiadási tevékenysége sokkal jelentősebb: a műhely a legnépszerűbb metszetkereskedés lett a korban, különösen azok között, amelyek Itálián kívül jöttek létre. Cock működésének köszönhető pl. az idősebb Pieter Brueghel munkásságának népszerűsítése – ő csaknem 60 metszetet jelentetett meg nála, valamint néhány tábla napvilágot látott Hieronymus Bosch képzeletvilágon alapuló kompozícióiból is. Cock 1570-ben bekövetkezett halála után a céget özvegye vitte tovább, egészen 1600-ig, amikor ő is elhunyt. Halála után a család barátja, Philips Galle vette át a műhelyhez tartozó metszeteket.
Theodore de Bry szintén németalföldi rézmetsző, metszeteket közvetítő kiadó volt, aki Liége-ben született, majd 1578-ban Frankfurtba költözött családjával, ahol megalapítja cégét. Két évig (1586 és 1588 között) Londonban élt, ahol Richard Hackluyt földrajztudóssal munkálkodott együtt. Az európai expedíciós utak információit gyűjtötték össze. 1589-es visszatérése után fiaival együtt kezdte el kiadni ezen munkákat, „reneszánsz utazások gyűjteménye” címmel. 1590 és 1634 között az Újvilágról, Afrikáról, Ázsiáról összesen 27 kötetet jelentettek meg. A kiadási munkákat fia, Johan Theodor de Bry és Matthaeus Merian folytatták. Tárlatunkon ebből a sorozatból is látható egy, a könyvtárunk tulajdonában lévő csonka, de nagyon ritka és értékes kötet, amely néprajzi vonatkozásaiban kiemelkedő; valójában az első olyan kiadvány, amely európai szerzőtől s az Újvilágról származott: Brevis narratio eorum quae in Florida Americæ provi[n]cia Gallis acciderunt. (Frankfurt, 1591.)
De Bry híres volt arról is, hogy a korabeli kiadványok gyakori díszének számító szerzői portrékat is készített, amelyek közül többet is megcsodálhatunk könyvtárunk tulajdonában lévő kötetek lapjain.
A könyvnyomtatás ifjúkora, a tipográfia fejlődése
A kora újkorban (a megelőző századok hagyományát követve) a könyvkötészet önálló mesterség, sőt művészet volt. A korszak legképzettebb, legprecízebben dolgozó ötvösmesterei készítették azokat a bélyegzőket, görgetőket és lemezeket, amelyek segítségével a megrendelő kívánsága szerint öltöztethették reprezentatív, önmagában is kifejezőerővel bíró „ruhába” a hozzájuk érkező kiadványokat. Szintén a korra jellemző vonás, hogy már használatban nem lévő könyvek pergamenlapjait használták fel a borító készítéséhez, szándéktalanul is értékes kódextöredékeket őrizve meg az utókor számára.
Egyes kiállított könyvek a nyomdászatnak köszönhetően kialakult új, időnként furcsa vagy éppen humoros jelenségek tanúbizonyságai. Az egyik ilyen kötet a Pietro Bembo (1470–1547) Prose című kiadványa, amelynek utolsó oldala (kolofon) korai bizonyítéka a nyomdászati privilégium, mint jogi fogalom létezésének: „Kelemen pápa, Velence város szenátusa és az összes többi itáliai nyomdával rendelkező település privilégiumával, miszerint tíz évig nem lehet ezt a művet máshol kinyomtatni vagy eladni, csak a nyomdász kifejezett beleegyezésével.”
Érdekes szövegre bukkanhatunk Claude Paradin (1510 után – 1573) Heroica című munkájának végén is. A kolofonban olvasható tréfás versike a nyomdász és a mű szerzője közötti együttműködés sajátos aspektusára világít rá: „Javítsd ki, olvasó, azokat a hibákat, amelyeket mindenfelé felfedezel majd, mert jól tudom, hogy sok van belőlük az egész könyvben. Mert nincs annál idétlenebb (bárki is legyen), mint aki a nyomdászmesterséget gyakorolva hibásan rendezte el a betűket. És menet közben ezt nem mondtam el, hogy ez a munka eljuthasson a fent írt FINIS-ig.” Amennyiben a szedést végző ismeretlen nyomdászsegéd nem tudott latinul, lehetséges, hogy az őt kigúnyoló sorokat is saját maga helyezte el a nyomdagépben.
Már említettük, hogy a kor egyik legnagyobb tudósa, irodalom- és kultúraszervező személyisége Rotterdami Erasmus volt; ezért is érdemes egy pillantást vetni Moriae encomium (A balgaság dicsérete) című munkájára, amelyben a tudós nyomdász, Johann Froben szavai ékesen bizonyítják, hogy az igényességre törekvő szöveggondozó munkája soha véget nem érő küzdelem az újabb és újabb kiadások minőségének javításáért: „Ismét a kezedben tartod A balgaság dicséretét, a leghibátlanabbnál is hibátlanabb formában.”
A kiállítás megrendezését Szeged Megyei Jogú Város Közgyűlésének Kulturális, Oktatási, Idegenforgalmi és Ifjúsági Bizottsága az Idegenforgalmi támogatási keretből nyújtott hozzájárulásával segítette.
[1] A Somogyi-könyvtárban folyó possessorkutatás, tulajdonosi bejegyzések, ex librisek, supralibrosok, kézírások és pecsétek feltárása nyomon követhető honlapunkon: http://pex.sk-szeged.hu/nevek/fugger_anton.html