Boros Tamás: Szegeden kezdte a diákszínjátszást…

…ma már a legismertebb színészekkel áll egy színpadon és szerepel közös sorozatban Jeney Luca Viktória

Hogy Jeney Luca Viktória kifejezetten halk szavú, csendes, szerény lány-e, illetve az volt-e 2013 körül, azt nem tudom, de nekem az egyik első benyomásom ez volt róla, amikor megismertem őt a Szegedi Egyetemi Színház egyik darabjának kapcsán. Hamarosan közvetve azt is megtudhattam, hogy a színpad számára nem áll meg a diákszínjátszásnál. Hivatásának választotta a színészetet és manapság számos darabban, az ország legismertebb színészeivel lép színpadra, így Kálid Artúrral játszott a Mákfagyi című kétszereplős darabban, de kevesen mondhatják el magukról (talán senki), hogy a neve Bánsági Ildikóéval együtt szerepelt egy előadás címében. Lucát ráadásul a tévében is lehet látni, hiszen az egyik állandó szereplője az RTL+ Premiumon és az RTL-en is látható A renitens című sorozatának. Egy fiatal színésznő gondolatait ismerhetjük meg a pályáról, annak aktuális szépségeiről, de egyben nehézségeiről is.

– Emlékeim szerint 2013-ban ismertük meg egymást, amikor a Szegedi Egyetemi Színházzal Ingmar Bergman Fafestmény című előadását mutattátok be. Ekkor csatlakoztál a társulathoz. Volt benned abban a pillanatban olyan gondolat, hogy te ezt majd professzionális szinten is szeretnéd művelni?

– Szegeden születtem, Fonyódra jártam általános iskolába. Amikor nyolcadik után felvételiztem, akkor eldöntöttem, hogy eljövök egy nagyobb városba. Tudtam, hogy egy kicsit több impulzusra lenne szükségem. Elsős gimis koromban beiratkoztam egy diákszínjátszó csoportba. Ez még egy-két évvel az általad említett Fafestmény előtt volt. Középiskolásként belevágni egy ilyenbe, kétesélyes folyamat. Elindulhat valami szuper dolog is, vagy éppen elveszi az illető kedvét az egésztől. Azt is látom már ennyi év távlatából, hogy mennyire más célja van egy színjátszókörnek, mint a professzionális színjátszásnak, de ez teljesen természetesen.  A diákszínjátszásban szerintem az a fontos, hogy a fiatalok megismerjék magukat, kipróbáljanak dolgokat.

Budapestre érkezve

– Viszont Budapestre már egyértelműen ezzel a céllal érkeztél?

–  Igen, bár kifejezetten tapasztalatlannak éreztem magam a fővárosba érkezve. Éppen azt éreztem, amire az előbb is utaltam, hogy ez nem ugyanaz, még csak nem is hasonlít arra, amit a diákszínjátszókon csináltunk.

– Nem egyből a Színház- és Filmművészeti Egyetemre mentél.

– Először elvégeztem egy hároméves OKJ-s színészképzést. Közben mindig felvételiztem, de csak negyedjére vettek fel. Az OKJ-s képzésen egyfelől voltak nagyon hasznos tantárgyak, például örültem, hogy foglalkozik velünk egy szuper beszédtanár, vagy fantasztikus mozgásórákon vehetek részt, de a színészmesterséget lehet, hogy máshogy közelítettem volna meg. Az OKJ-n kicsit azt láttam, hogy elvárják tőlem másfél év után, hogy kész színész legyek, Ezzel szemben az SZFE-n kicsit több idő van például a mesterség órákra, tényleg szinte a nulláról kezdjük el tanulni a szakmát.

– Arról mindig lehet hallani, hogy a legnagyobbak között is vannak olyanok, akiket nagyon sokadjára vettek fel, akkor a főiskolára, de manapság az egyetemre is.

– Igen, mindenkinek más az út ezen része. Sok embert ismerek, akit felvettek egyből, de olyat is, akit soha nem vettek fel, noha megérdemelte volna. Nagyon sok összetevős ez: hogy abban az évben hányan és kik jelentkeznek, ki az osztályfőnök, ő milyen embereket akar, majd akik ott vannak a végén, hogy passzolnak össze. A szerencsén is múlik ez az egész, az fix.

Az SZFE-s évek szépségei és nehézségei

– Meg lehet azt fogalmazni így néhány gondolatban, hogy mi volt más, több, amit az SZFE-n kaptál?

– Szerintem én ott tudtam igazán elkezdeni ezt a nagyon nehéz utat, hogy merjek az lenni, aki igazán vagyok. Persze voltak más nehézségek is: a modellváltás vagy éppen a Covid. De talán részben ezek miatt lettünk talpraesettek, ezek a nehézségek elég nagy rúgásokkal, de rátereltek minket valamiféle útra. Ha a pályánk elején hátrányban is voltunk ezek miatt, azokat szerintem azóta megugrottuk.

– Említetted a modellváltást. A felülről irányított folyamat elleni tiltakozásnak, az egyetemfoglalásnak te is részese voltál, de olvastam korábban veled készült interjúban, hogy te ezt nem buliként élted meg, hanem igen nehezen.

– A történet még a foglalás előtti nyáron kezdődött, amikor már lehetett tudni, hogy az egyetem egy modellváltáson esne át, amit mi nem igazán szerettünk volna, Szóval akkor kb. 20-30-an elkezdtünk szervezkedni. Aztán szerencsére egyre többen lettünk. Petíciót írtunk, próbáltunk egyfajta diskurzust kialakítani. Ezek azért voltak felemelő napok, mert ekkor még úgy tűnt, hogy itt ki lehet fejezni a véleményünket és lehet valamit tenni. Ebből lett később az egyetemfoglalás. Ezzel kapcsolatban viszont rengeteg gyakorlati kérdés merült fel, hogyan is kellene csinálni vagy épp nem csinálni: volt olyan tanár is, aki inkább óva intett minket ettől az egésztől. Bonyolult időszak volt ez, én például nagyon rosszul bírtam a fórumozást, mert nem tudok egyhelyben ülni, közben dolgozni is próbáltunk, éppen Zsótér Sándor rendezett az osztályunknak egy darabot. Aztán jött a COVID-lezárás, szóval totális hullámvasút volt ez az időszak. Nagyon nehéz volt, nagyon tanulságos, és nagyon fárasztó. Örülök, hogy végigcsináltuk. Hogy végig bírnám-e újra? Egyáltalán nem biztos.

– Te magad az egyetemfoglalás után is maradtál az SZFE-n, a HÖK új elnökségének is tagja lettél, míg többen, a korosztályod tagjai közül átmentek a később megalakult Freeszfe-re. Miért döntöttél te magad a maradás mellett?

– Mi először nem akartunk maradni az SZFE-n. Ami biztos volt, hogy együtt akartunk maradni az osztályommal. Nem voltak tiszták a részletek, sok embernek például diákhitele volt, nem tudtuk, hogy mivel jár pontosan, ha egy külföldi egyetemen vesszük át a diplománkat. A sok ellentmondásos információ miatt végül úgy döntöttünk, hogy összezárunk az újjáalakult SZFE falai között és kibírjuk még ezt a másfél-két évet.

– De az is nehéz lehetett, hogy megváltozott az osztályfőnökötök személye is, gondolom.

– Zsámbéki Gábor felmondott a másodévünk utáni nyáron, őt a felmondásban körülbelül fél évvel később követte Fullajtár Andrea. Ott maradt velünk Tárnoki Márk és Jákfalvi Magdolna, és nyugodtan mondhatom, hogy ők ketten „kardozták végig” nekünk az utolsó szemesztereket.

– Megváltozott a légkör?

– Néha úgy éreztem, hogy kicsit várta már a vezetés, hogy végezzünk, menjünk innen. Akadály volt bőven, bár erről nem kifejezetten az új emberek tehettek. Sok ember kicserélődött, rengeteg, rendszerbeli dolog megváltozott, és egyszerűen nagyon sokszor nem tudta senki, hogy kihez kell menni, mit kell csinálni, milyen papírt kell kitölteni. Végül nem is mentünk be a rendes diplomaosztónkra és külön tartottunk egy alternatív eseményt magunknak. Később mindenki a Tanulmányi Osztályon vette át a diplomáját. De a TO is kikerült már addigra a világ végére. Nem akartam elhinni, hogy az SZFE-s diplomámat nem az Ódry színpadon kapom kézhez, hanem elmegyek egy ismeretlen, sokemeletes liftes helyre, egy labirintusba, ahol keresek egy nénit, aki majd utána odaadja nekem.

Szabadúszás és önmenedzselés

– Egyből szabadúszó lettél az egyetem elvégzése után?

– Igen, ennek az életmódnak volt és van szépsége és nehézsége egyaránt. Sokáig van, hogy jól megy minden, egyik munka jön a másik után, de olyan is előfordul, hogy nem látom a következő feladatot, darabot.

– Az egyetemfoglalásban való részvételed miatt ért valaha hátrány téged?

– Közvetlenül azt hiszem nem, de nehéz ezt megállapítani.

– Tág értelemben véve fontos neked, hogy kikkel szerepelsz egy darabban?

– Politikai értelemben nem fontos, emberileg nagyon is. Meg is szoktam találni azokat az embereket, akikkel jól tudok kapcsolódni.

– Mondtad, hogy fontosnak tartod, hogy merj az lenni, aki igazán vagy. Mit jelent ez pontosan?

– Azt hiszem bennem mindig volt valami vadság, valamilyen kiabálhatnék. Ezt lehet használni a munkámban is, szerencsére én sokszor érezhettem azt, hogy figyelembe van véve, hogy ki vagyok, milyen ötleteim, gondolataim vannak egy szerepről, egy szituációról. Ilyenkor valódi alkotóként léphetek fel én is egy próba során és ez fontos.

– Az utóbbi egy-két évtizedben azt lehetett látni, hogy rengeteg pályatársad lett nagyon hamar szabadúszó. Te magad is közéjük tartozol, ami nyilvánvalóan teljesen más működést kíván meg az embertől, mint egy kőszínházi lét. Felkészít erre a mostani képzés?

– Nem.

– Feladata lenne egyáltalán?

– Talán igen. Az SZFE, amikor odajártam, szerintem körülbelül 30-50 évvel volt lemaradva olyan szempontból, hogy „melyik” szakmára készít fel. Nagyon sok szempontból arra volt berendezkedve, hogy az ember leszerződik egy kőszínházba, és akkor majd ott játszik, kiosztják neki a szerepeket. Nekünk Zsámbéki Gábor nagyon sokat mondta, hogy mennyit változik a szakma. Tulajdonképpen ő fogalmazta meg, hogy szerinte ennek az egész kőszínházi rendszernek ebben a formában vége lesz. Nagy probléma szerintem, hogy az ember nem tanulja meg például azt, hogy hogyan kell megkérdezni, hogy most ezért a munkáért terveznek-e nekem fizetni, vagy nem, vagy hogy fogom leszámlázni, mennyi időt fogok dolgozni stb., hogy ki melyik helyet foglalja el az egyeztetési sorrendben. Ezek mind-mind fontos kérdések.

– Volt olyan, hogy nem akartak fizetni egy munkáért?

– Olyan előfordult, hogy mondjuk egy vizsgafilmhez castingoltak volna, ingyen szerepre. Azt a munkát azért utasítottam vissza, mert akkor másfelé voltam és más céljaim is voltak. Azzal egyébként nincs bajom, ha egy munkáért tényleg nem tudnak fizetni, csak ezt előre, tisztán kommunikálni kell.

Csapatmunka számos ismert színésszel és a szinkron

– Mi az, ami téged a leginkább tud hajtani a munkában és az életben egyaránt?

– Szerencsém volt már többször megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az ember egy jó csapattal dolgozik. Nekem ez a legnagyobb hajtóerő, azt érzem olyankor, hogy semmi sem lehetetlen. Azon kollégáim mellett, akikre nagyon felnézek, soha nem volt kisebbségi komplexusom. Nem éreztem azt, hogy kevés vagyok, hanem pont azt, hogy ők engem is löknek előre.

– Esetleg ki tudsz közülük pár embert emelni név szerint?

– Nekem nagyon fontos bázisom A renitens című sorozat az RTL-en, amelyet három éve forgatok. Onnan például mindenkit említeni tudok, az egész stábot, a rendezőket, kollégákat. Illetve még egyetemistaként Bánsági Ildivel szerepelhettem egy, kísérleti előadásban, ami a Bánsági Ildikó eldobja az agyát, Jeney Luca elkapja címet viselte. Nagyon sokat tanultam tőle és azóta is jóban vagyunk. És rengeteg kollégát tudnék még említeni szerencsére…

– Van energiád, hogy beülj mások előadására?

– Igen. Az osztályommal is meg szoktuk nézni egymást, ők mind olyanok, mintha a testvéreim lennének.

– Élvezed ezt a világot, ami folyamatosan az önmenedzselésről szól? Hiszen számos darabban szerepelsz, magam legutóbb Székely Csaba Bányavakság című művében láttalak, a Szkéné színház előadásában.

– Az egyetem utáni első két évben mindig jött valami új felkérés, pont jókor. Sőt, néha előfordult, hogy azt éreztem, hogy egyszerűen nem tudok többet dolgozni. Viszont idén, jött velem szembe az érzés, hogy nagyon nincs kilátásban következő munka. Ez pedig azt hozta magával, amit előtte soha nem csináltam: elkezdtem megkeresni embereket, hogy ráérek, ha éppen van valami lehetőség. Ennek szerencsére lett eredménye.

– Szinkron szerepeidről is lehet olvasni, lehet őket hallani. Azt mesélted, hogy ez a szegmens is közel áll a szívedhez.

– Imádok szinkronizálni. Sok kedves szinkronszerepem volt, idén kaptam egy sorozat főszerepet is, ami egy ismert film előzménysorozata, nagyon várom, hogy kijöjjön.

– Figyeled, hogy a szinkronban is fejlődsz-e? Egyáltalán észrevehető ez, hogy mondjuk te elégedettebb vagy magaddal 2026-ban mint például 2022-ben?

– Abszolút, én kritikus tudok lenni magammal szemben, éppen ezért van, hogy visszanézem régebbi munkáimat is, hogy mit csinálnék ma másként, jobban. Ha már a szinkronról beszélünk, ezt is a szakma egy fontos részének tekintem, amiben igen, szeretnék fejlődni, mert nagyon szeretem csinálni.

– Beszéltél a nehézségekről is, amik, ha jól értelmezem, most is jelen vannak a pályádon. Egy-egy jelentősebb, a nyilvánosság szeme előtt lévő szerep, mint akár A renitens, hozhat még újabbakat?

– Jó lenne, igazán örülnék neki, de több, nálam nevesebb kollégám is nyilatkozta, hogy egy-egy nagyobb szerep nem feltétlenül hoz újabb munkákat. Ez nagyon változó.

– Több színésszel is volt már szerencsém interjút készíteni. Ha arra kérdeztem, hogy hobbi, akkor volt olyan, aki kifejezetten szeretett olykor elszakadni a színháztól, a színészettől, más pedig azt mondta, hogy el sem tudná képzelni. Te hogy állsz ezzel?

– Nagyon sok mindent csinálok, de kicsit minden munka vagy valamilyen szempontból kötődik a munkámhoz. Nagyon sokat mozgok, nagyon szeretek táncolni, de az is kötődik a munkámhoz. Eljárok hangképzésre, az is kötődik a munkámhoz. Rengeteget olvasok, hát ugye erre is igaz: kötődik a munkámhoz.

– Ezek olyan olvasmányok, amik az előadásokhoz köthetőek?

– Azért igen, mert a színpadon, a filmvásznon mindig történeteket mondunk el emberekről. De esetemben néha az is munka, ha elmegyek egy moziba, mert szakmai dolgokon is gondolkodom. Ami talán egyáltalán nem a munkámmal kapcsolatos, hogyha kirándulni megyek vagy a kutyámmal kint vagyunk a parkban. Ez igazán ki tud kapcsolni.

Megjelent a folyóirat 2026. májusi számában