Kiss Ernő Szimbólumok Vántus István: A három vándor című operájában

Vántus első operájának címével és szereposztásával néhány hónappal az ősbemutató előtt találkoztam: a színházi próbatáblán volt kifüggesztve az új opera bemutatójának időpontja: 1967. május 19. Akkor, sajnos, nem néztem meg; 13 évesen nem nagyon vonzott az egyfelvonásos operából és két táncjátékból összeállított színházi est. 25 évvel később, amikor a zeneszerző megdöbbentően korai halála után egy héttel megbízott Tandi Lajos, a Szeged akkori főszerkesztője, hogy írjam meg Vántus életrajzát, megpróbáltam pótolni hiányosságaimat: a színház kottatárából sikerült megkapnom az opera ügyelő-példányát-zongorakivonatát, Vántus Istvánné pedig átadta nekem az opera meglehetősen rossz minőségű hangfelvételét (ezt maga zeneszerző készítette rádiója hangszórója elé tartott mikrofonnal – a Rádió ugyanis nem vette fel, csak közvetítette az ősbemutatót). Újabb három év után, 1995-ben az időközben megszerzett zenekari partitúrát is használva az első Vántus-könyvben[1] megírtam A három vándor alkotástörténetét[2] és részletes elemzését[3]. Ugyanebben az évben kezdtem tanulmányozni a szabadkőművesség történetét, melynek révén fölfedeztem, hogy az operában felismerhető szimbólumok a szabadkőművesség eszmerendszere szerintiek.

Az opera bemutatója előtti közlések és a premier utáni kritikák, reflexiók szerzői lényegében kivétel nélkül felismerték a mű szimbolikus voltát. A legplasztikusabban Cserhalmi Imre, a librettó írója nyilatkozott a már említett Vántus-könyvhöz adott írásában[4]. Ő eleinte nem is tartotta operaalkotásra alkalmasnak A fából faragott asszony című indiai eredetű mese iráni változatát[5] , de Vántusban „… akkor már gyakorlatilag készen volt az opera. Nem zeneileg, hanem filozófiailag (kiemelés Kiss Ernő). Órákon át mesélt arról, hogy mit szimbolizálnak a szereplők, – hiszen nem is szánta őket igazán hús–vér embereknek —, s hogy micsoda mélységek mutathatók fel ebben a jelképrendszerben a világról, az életről, az emberi élet értelméről és értelmetlenségéről.”[6]  „… Vántus soha, egyetlenegy kottafejet le nem írt anélkül, hogy ne ügyként fogta volna föl. Mindig, minden pillanatában a világhoz akart szólni, egyfajta szónok–szituációban érezte magát. Olyasfajta szerepnek fogta fel önmaga hivatását, olyan mély küldetéstudattal rendelkezett, amelyet én – hogy irodalmi példát mondjak – Berzsenyiről szoktam elképzelni. Mindez nem jelentette a humortalan pózolást, az unott fennköltséget – hiszen A három vándornak is vannak buffo-elemei – de mindennek a mélyén ő azért kothurnusban szerette hinni magát.” „…nyilvánvaló volt, hogy – koncepciójának megfelelően – az egyes figurák áriáiban tulajdonképpen filozófiai tárgyú költeményeket igényelt…”[7] Cserhalmi tehát mindenkinél jobban ráérzett A három vándor szubsztanciájára, s hogy mély nyomot hagyott benne a Vántussal való közös alkotómunka, mutatta Vántus-kötethez küldött vallomása, s az is, hogy belépett a Vántus-társaságba, hosszabb ideig pártoló tag is volt. Sajnos, kapcsolatunk közel 30 éve megszakadt, így a Vántus-egyfelvonásos szimbólumrendszerének az alábbiakban közölt interpretációja saját gondolataim szerint történt.

A három vándor már címében is szabadkőműves szimbólumot hordoz: a vándorlás alapeleme a többszáz éves, jó hírű, szabad férfiakból álló, hagyományőrző testvéri közösségnek[8] . A beavatás és az ún. fokozatok (inas, legény, mester) során szimbolikus vándorlásokra kerül sor, melyek célja a szép, az igaz és jó minél magasabb fokú elérése, mely egy életen keresztül tart; ezt tükrözi az opera első címe: Örök vándorlás. A hármas szám a testvéri közösség állandó száma, melynek alaptételei: Bölcsesség, Erő, Szépség.

A három vándor ezek szimbóluma: Tudós, Favágó, Aranyműves. A történet egésznapos vándorlásuk estéjén kezdődik: egy különleges formájú fa alatt pihennek meg; az opera előjátéka bizonyára kozmikus vándorlásukat jelképezi, s éppen három zenei karakterből áll: egy sejtelmes, a mély vonósok és a hárfa által előadott hangzásképletből, az égi hatalmak jelenlétét jelző, rézfúvósok által megszólaltatott pentaton dallamból, s a kettőt összekötő szaggatott akkordismétlésből.

 

A vándorok közül egyedül a Favágó – az Erő szimbóluma – marad ébren, a zenekar egy újabb – háromnegyedes: ismét a hármas számot érzékeljük – motívumot játszik hangfogós vonóskarom, mely motívum majd az opera fináléjában teljesedik ki; a Favágó egy szokatlan alakú fát pillant meg: elhatározza, hogy kifaragja.

A faragás szabadkőműves szimbólum: a szabadkőműves faragatlan kövét (jellemét, személyiségét) kell, hogy faragja, hogy élete végén faragott kő legyen belőle. A faragás munkája alatt az Előjáték motívumai szólnak, ez is transzcendentális jelenség, hirtelen elkészül a szobor, mely igen szép nőt formáz.

A Favágó rövid ariosoval – melyből kiderül: voltaképp saját faragatlan személyiségét faragta ki, melyet egy szép alakban jelenít meg – gyönyörködik művében, majd ő is elalszik. Felébred viszont az Aranyműves, a Szépség szimbóluma, aki feldíszíti, felöltözteti a frissen elkészült nőalakot, ezzel szintén saját személyiségét adja hozzá. Most a Tudós, a Bölcsesség szimbóluma következik, aki teljessé teszi a műalkotást: lelket, értelmet lehel belé.

A Lány, a Nő valóban életre kel: szép táncban mutatja meg, hogy a három szimbólum közös cselekvése eredményes volt; ő maga pedig – miután szintén szimbólum – néma. Ám a vándorok – hiszen saját „faragott kövük” még erősen „faragatlan” – mind a hárman maguknak követelik a Lányt, hajbakapnak. Ekkor jön a Katona, a nyers Erőszak szimbóluma, akinek mit sem számítanak a három vándor által képviselt értékek: el akarja rabolni a Lányt.

A Favágó – nem erővel, hanem egyszerű, de furfangos beszéddel – „eltéríti” a Katonát; ő és társai pedig a Bíróhoz mennek: szolgáltasson igazságot – ez az első Vándorlás az operában. A Bíró az eltorzított Igazság szimbóluma, akit hiába próbál befolyásolni körmönfont szavakkal és hízelgéssel az Aranyműves, kinek áriája végén hirtelen megjelenik a Katona, hogy rátámadjon a vándorokra: félrevezették, becsapták. A Bírónak is megtetszett a Lány, ezért eljárását eleve úgy építi fel, hogy végül maga vállalja a Lány „megőrzését”. Ezt természetesen sem a három vándor, sem a Katona nem fogadja el: a Favágó közli is: Fellebbezünk! A legfelsőbb fellebbezési fórum azonban a Császár, tehát mindannyian elindulnak hozzá – ez a második Vándorlás. A Császár azonban a korlátlan hatalom, a diktatúra szimbóluma, hiába könyörög neki a három vándor, nem szólal meg, viszont az Főeunuch – a szolgalelkűség szimbóluma – kimondja a felséges uralkodó akaratát: a Lányt a Császár magának akarja, a három vándort pedig lefejezteti (a Bíró és a Katona ekkorra már eltűnik).

A Vándorok és a Lány menekülőre fogja, a Főeunuch üldözteti őket a részeg udvarnéppel; itt kezdődik a harmadik, a korábbiaknál vadabb zenével kísért Vándorlás, melynek során egyszercsak megszólal az Előjáték első motívuma, mely azt szimbolizálja, hogy az első kép helyszíne felé haladnak a főszereplők. A legküzdelmesebb és leghosszabb vándorlás azonban hirtelen végetér; ugyanoda érkeznek, ahonnan indultak, s a Tudós most ismeri fel: az Ítéletmondó Fához érkeztek először is, most is. Ez fontos és különleges szimbólum, panteisztikus jelkép, akihez–amihez a Tudós fohászkodik, recitativojában kimondva, hogy csak számukra, a kiválasztottak számára várható a Fa ítélete: „… császár, bíró és zsoldos hiába jönne hát: elrejti tőle titkát, örök üzenetét.”[9] Áriájában a három vándor sorsáról szól: „Űzetünk a vad világon át mind a hárman embervándorok. A múló időben lábunk roggyan, szemünk gyengül, és elnémul a torok. E lány alakjában tűnt elénk mindaz, mit vándorlásunk céljaként reméltünk, ám ő viszály tárgya lett.”[10] Ez utolsó két félmondat komplex szimbólumként hangzik fel: a szöveg a Vándorlás céljáról szól, a zenekarban pedig együtt szólal meg a Tudós első áriája (amikor lelket lehel a még élettelen lányba) és az Előjátékból az égi hatalmak jelenlétét jelző rézfúvós fanfár. Az ária végén a Tudós a Fához fordul: „Hatalmas fa, Ítéletmondó, dönts törvényed szerint.”[11]

Egészen különleges szimbólum az Ítéletmondó Fa, mely külső karon, szép, helyenként hatszólamú akkordokon szólal meg:

„Az örök anyag mélyéből szólok én, A végső törvény mindig az enyém, létezésem végtelen és váltja formáit mindúntalan, Kétkedhet benne jámbor és balga, de tagadnia hasztalan. Élet és halál ura vagyok, gyilkos és anya egymagam, követi törvényemet minden, mi él Minden, mi tőlem származott hozzám visszatér.”[12] E szövegben egymást érik a szabadkőműves szimbólumok: az örök anyag mélye – atomfizikai szimbólum; a végső törvény, „létezésem végtelen és váltja formáit minduntalan”, melyben kétkedni lehet, de tagadása értelmetlen. Élet és halál ura a természet törvénye, mely gyilkos és anya egy lényegben; ezt a törvényt mindenkinek követnie kell – s itt hangzik el az ítélet, a válasz a Tudós fohászához: Minden, mi tőlem származott, hozzám visszatér.  Itt a Fa megnyílik és magába zárja a Lányt, azaz: minden lény visszatér ahhoz az ősanyaghoz, amelyből vétetett. Más szóval: porból lettél, s visszatérsz a porhoz. Ez is szabadkőműves szimbólum: az anyag, ha változott alakban is, de örökké megmarad.

Különleges szimbólum következik ezután, a sokkszerű történés „égi hanggal” kap feloldást, mint oly sok operában, pl. Gounod Faustjában, Verdi Don Carlosában, vagy Puccini Angelica nővérében: megszólal az Ítéletmondó Fa egyik ága: különleges szimbolikus személy, valahol az angyalok egyike: „Ti pedig, három vándorok, menjetek tovább, keressétek az egyetlent, a fát tovább…” „Jussatok idő és tér végtelenjén igazságotok felé”[13] azaz: keressétek a szépet, az igazat és a jót, amiképp ez az idevágó definícióban olvasható volt. A Faág, az angyal szózata végén ismét megszólal az Ítéletmondó Fa, ezúttal erősítve a Faág által mondottakat, de most szöveg nélkül. A zenekaron, a Faág szólójában és a kóruson az opera egyik főmotívuma szól, mely az egész történet szubsztanciának kifejezésére szolgál. Ezután a második főmotívum hallatszik, a záróütemekben pedig az opera kezdete; a vándorok folytatják örök vándorlásukat.

Látható, hogy A három vándor az ősi történet továbbfejlesztésével sűrített filozófiává nőtt, Cserhalmi annak idején kárhoztatott, félreértett librettoja és Vántus izgalmas, dús zenéje a a jelen tanulmányban szabadkőművesnek értelmezett szimbólumok által milyen magaslatokba emel.

Ehelyütt nem elemezhető, de sok tekintetben a nagy Vántus-opera, az Aranykoporsó számos előképe is megtalálható e műben, s természetesen az egész Vántus-életművet meghatározó hangrendszer is. Bizonyos, hogy az elgörbült zenei tér sajnálatos módon teljes egészében ki nem fejtett elmélete[14] gondolatának első motívumai is ez opera írásának idején jelentek meg a szerzőben.

Szomorú, hogy e remekmű sorsa rosszra fordult: az ősbemutató után kibontakozott a hírhedett A három vándor-vita[15], néhány előadás után végleg levették a műsorról, maga a zeneszerző pedig évtizedekig nem foglalkozott vele, s csak egy-két részlet maradt fönn belőle tartósan, így például a zongoradarabként rendszeresen felhangzó Dithyrambus, mely az opera III-IV. képe közti közzene (A hajsza) igen sikerült átirata, s amely voltaképp a szimbólumok küzdelme, vagy a Lány tánca, melynek átiratai több változatban – hegedű–zongora, ill. klarinét–gordonka-zongora trió – is műsorra kerültek. A Favágó áriája és a Tudós áriája 1967 után csak az 1992. november 3-i emlékhangversenyen, majd az 1995-ös, a zeneszerző posztumusz 60. születési évfordulója tiszteletére Vaján rendezett hangversenyen és az ősbemutató 30. évfordulója alkalmából a Somogyi-könyvtárban megtartott előadásomon csendült föl (a Tudós áriája az első változat szerint, melyet Vántus Szabó Miklós kérésére megváltoztatott, így a színházi előadásokon soha nem szólalt meg) Altorjay Tamás (a Favágó) és Bárdi Sándor (a Tudós) interpretációjában, ill. a Tudós áriája a 2006. évi Vántus István Kortárszenei Napok november 21-én megrendezett Énekes vendégség című kamaraestjén Kóbor Tamás előadásában. 2017-ben az ősbemutató 50. évfordulójára kamarahangversennyel egybekötött előadással szerettünk volna emlékezni, ez azonban egy szinte megmagyarázhatatlan egybeesés[16] miatt elmaradt, a 2017. évi Vántus István Kortárszenei Napok november 16-i Záróhangversenyén viszont három részlet is elhangzott az operából: az Előjáték, A Lány tánca és a Dithyrambus, S. Dobos Márta és Klebniczki György előadásában; a Dithyrambust legutóbb 2025. november 20-án, a Mester születése 90. évfordulójára emlékező hangversenyen szintén Klebniczki György játszotta el.

A három vándor tehát az ősbemutató után lassan 59 évvel is él; hogy jelentős, értékes tartalmat, mondanivalót hordozó műalkotás, azt a Vántus István és zeneszerző barátai című konferencián[17] előadással és a jelen tanulmánnyal is igyekeztem bizonyítani – feltétlenül megérdemelné, hogy hat évtized után újra színre kerüljön, hiszen nagyon fontos helyet foglal el Vántus életművében, a Mester a szimbólumokon keresztül olyan üzeneteket küld nekünk ez operában, melyeket meg kell ismernünk és meg kell értenünk.         

Megjelent a folyóirat 2026. áprilisi számában

Jegyzetek

[1] Kiss Ernő: Vántus István 1935-1992. Tanulmányok – vallomások – dokumentumok. Szeged, Bába Kiadó, 1997.

[2] Kiss Ernő. i. m. 21-25. o.

[3] Kiss Ernő. i. m.  89-102. o.

[4] Kiss Ernő. i. m. 211–215. o.

[5] Trencsényi Waldapfel Imre: Mitológia. Budapest, Gondolat, 1983. 28. o.

[6] Kiss Ernő. i. m. 211. o.

[7] Kiss Ernő. i. m. 212. o.

[8] A szabadkőművesség közismert, hivatalos definíciója.

[9] A három vándor IV. kép, Cserhalmi Imre librettója

[10] uo.

[11] uo.

[12] uo.

[13] uo.

[14] Illés Mária: „Tiszta hangok” Vántus István élete és műve. SZTE JGYTF, 2015. 128-134. o. Kiss Ernő i. m. 72. o.

[15] Tiszatáj, 1967/7, 8, 9. Kiss Ernő i. m. 261-266. o.

[16] Ezt a rendezvényt a Somogyi-könyvtár Zeneszobájába szerveztük, de ugyanabban az időben a könyvtár ugyanazon szintjén összeállítás volt az 1930-as évek népszerű dalaiból, így a mi előadásunkat lemondtuk.

[16] 2025. november 20., Szegedi Akadémiai Bizottság Székháza