Domonkos László: Shakespeare ordítva, Keats tálalva

És álmok intenek – egy szebb valóság –
érő gyümölcsök – bimbók, gyenge rózsák –
egy alvó gyermek halk lehellete –
a homokórán andalgó zene – Sappho bús bája – ábránd, béke, hála –
ligeti csermely – egy költő halála.

                                (John Keats: Köd múltán – ford.: Kosztolányi Dezső)

Az egyetemről megfogalmazott vélekedések a Kádár-korszakban nagyjából azt a világot tükrözték, amit Zelnik József szellemesen Kádárkádiának nevezett: a hatvanas évek utolsó éveivel megkezdődött és többé-kevésbé a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszak az árkádiainak kinevezett-erőltetett béke, az ún. – jellegzetesen „szocialista” – prosperitás és a kikényszerített össztársadalmi zsibbadás kora. Csurka Istvánnak tökéletesen igaza volt, amikor a jóvátehetetlen mulasztások évtizedének nevezi a hetvenes éveket. „Amibe akkor belesimult a magyar értelmiség, amit eredményként ünnepelt, az ma visszahullik a fejére. Most derül ki ugyanis (…), hogy azoknak a nehézségeknek a többsége, amelyekkel most kell (….) szembenéznünk  (…), lényegében véve a hetvenes években keletkeztek (…) ezekben az években veszett el a nemzet számára az iskola, az óvodától az egyetemig, s ekkor terjedt el olyan mértékben a tömegkultúrát árasztó televízió és vele az amerikai konzumkultúra, a kulturálatlanság, hogy ezeknek a hatása máig érződik. Kialakult egy hatalmas beltenyészet, amelyben az volt a fontos, hogy engedik-e X.Y. könyvét, darabját vagy filmjét, beveszik-e ezt vagy azt az évenként megrendezett műcsarnoki kiállításra, és elsikkadt, hogy ugyanakkor mit tanítanak az iskolában. Ehhez és a hatalom más kérdéseihez már nem lehetett hozzászólni, még csak meg sem lehetett pendíteni ezeket a kérdéseket, és a magyar értelmiség rossz szájízzel, de beletörődött ebbe.”

Ebben az áporodottságban a nemzet egyik legnagyobb legújabb kori tragédiája zajlott le – iszonyat, de majdnem észrevétlenül: „a hetvenes években veszett el újból a magyar a magyarban, éppen egy viszonylagos és nagyon korlátozott, de éppen annyira megalapozatlan jólétbe beköltözködés közben. Ekkor vált a társadalom az önzés és a kijárás és kiügyeskedés társadalmává. A hetvenes években intézményesült a magyar társadalomban a rossz. Az egyén belső kettős könyvelése, az úgynevezett mentális rezerváció és a valóságban is kommunista-szovjet módra való korrupt ügyintézés, a kasztosodás és az elembertelenedés. A rendszer aljas működése rutinná vált, és az emberek nemcsak beletörődtek, hanem még meg is szokták – velem együtt – ezt a lábszagú szovjet rutint.” Mindez Alexa Károly szavaival: „álegyenlőség és paternalizmus (szájra vert tenyér és csikorgó cinkosság), lakótelepi fürdőszoba és feketevonat, városszéli kiskert és udvarmélyi disznóól, anekdota helyett vicc, s még ez is manipulált (emlékezhetünk a többszázados lengyel-magyar barátságot kioltani próbáló hivatalos lengyelellenes humorra, amely ’véletlenül’ éppen akkor élcelődik a piacozó lengyeleken, amikor a Szolidaritás és a lengyel katolikus egyház példát ad Európának a nemzeti értékek védelméről) (…) ’forradalmi ifjúsági napok’ és engedélyezett karácsony; amikor az ’Erdély’ szó kimondása éppen olyan – hivatalból üldözendő – politikai pornográfia, mint a preferált ’üldözött’ helyett azt susogni, hogy zsidó; eltűntek az olyasféle városnevek, mint Pozsony vagy Eperjes, Csíkszereda vagy Vajdahunyad, s kétség nem merült föl a tekintetben, hogy 1944-ben az első felszabadított magyar helység Battonya, mert hol máshol is lehetett – mindig is! – a magyar-román határ…Hogy ne sérüljön ’a szomszédos baráti népek érzékenysége ’ (….) az irodalom pedig élte az életét, úgy, ahogy lehetett, halk botrányok között, amiket ma már hajlamosak vagyunk úgy tekinteni (minél többet tudunk meg ezekről, annál jogosabban), mint egy csöndes szabadságharc kis vesztes csatáit, amelyeket mindig újabb és újabb harci próbatételek követnek.”

Egyetem, ebben a közegben: a szegedi egyetemet ért minősítések egyfelől a tájékozatlan vagy sznob ájuldozások (ach, hát egyetemi város, ez igen!), a naiv-jóhiszemű elvárások (mégiscsak felsőfokú tanintézet, hát az azért mégis színvonal…!) és a kiábrándult legyintések (Közép-Európa legrosszabb egyeteme!) vagy éppen a viszonylag tisztánlátó vélekedések (igazi szegedi intézmény!) irányából egyaránt érkeztek. Hű tükörképeiként a kádári világ, a hetvenes évek első felének vidéki, ezen belül is ordítóan-kirívóan sztálinista „szektás-dogmatikus” dél-alföldi, Csongrád megyei állapotrajzának.

E sorok íróját 1970-ben még Hankiss Elemér, Szegedi-Maszák Mihály és Tamás Attila felvételiztette a bölcsészkarra. A katonaságtól történt leszerelés után, egy esztendő múltán, 1971 szeptemberében már egyikőjüket sem találtam az egyetem oktatói között. És az elkövetkezendő öt évben sorra-rendre távoztak a nagynevű vagy nevesebb előadók (vajh miért ugyan?) – ritkaságnak számított a Deme Lászlóéhoz hasonló eset, hogy ő tudtommal a diplomaosztásunk idején, öt év múltán is még éppúgy a szegedi universitás oktatója volt, mint amikor elsőéves hallgatóként életem első kollokviumát tettem le nála.  Mert – mondjuk ki végre – a komoly és nagyhatású előadók, a valódi, az igazi egyéniségek, az eredeti stílusban, maradandó értékeket közvetíteni képes tanerők enyhén szólva nem éppen tolongtak akkoriban a szegedi egyetemen. Helyettük a parkettán peckesen fel-le sétálgatva kávéját kavargató, leginkább az Illés-béli Bródy nem éppen rokonszenves nyurga nyegleségét idézve nagyképűsködő „pestiesch” ifjoncok vagy a szőrszálhasogatást már akár légyszárny-tépegetéssé is változtatni kész, érdektelenségében nevetségesen kisstílű „filoszkodást” művelő, mindezt kabarétréfákba illő, egészen garázda módon pitiáner tetvészkedéssel szigorkodva próbálgató idősebb okítók. Csöndes, méla és lélektelen unalommal esztétikának vagy Ady költészetének csúfolt „anyagokat” prezentálók  tették magukévá időnket és ártatlan, naiv érdeklődésünket – miközben fél évtizednyi bölcsészkari év alatt, magyar-angol szakosként egy büdös szót nem tanultam József Attiláról és Móricz Zsigmondról (szegény jó Rimay Jánosról, Lovik Károlyról vagy éppen Adyról annál többet), de éppenséggel nem okították Sinka Istvánt vagy Kodolányi Jánost sem (Kemény Zsigmonddal vagy Arany Lászlóval ellentétben). Ennyit a választékról és a nívóról. Talán még a szemléletről is.

Ha azt mondom, ilyen helyzetben már az első évben valósággal szomjúhoztuk az eredetit, minden, legalább valamennyire, így-amúgy originálisnak mondható, élénk, vidám és – mégis, mégis – érdeklődő ifjonti szellemünket felvillanyozni képes jelenséget, érkezzék bárhonnan, bárkitől: aligha túlzok. És amikor a világirodalomból Shakespeare került elő – szinte azonnal –, a felfokozott érdeklődés, a felbizsergő felajzottság már nemcsak a Hamletnek vagy a Macbethnek szólt, amiről nekünk, angol szakosoknak már volt némi előzetes – pozitív! – élményünk. A felfokozott érdeklődés ekkor már – ekkor legelőször – később nem sokkal többször – az előadó személyének, habitusának, stílusának éppúgy szólt, mint előadása tárgyának, tárgyainak. Magyarán: ama bizonyos tudásanyagnak, amely az illetőtől hozzánk érkezett.

Az auditorium maximum az Ady téri bölcsészkar épületének hagyományosan – már akkor is – ikonikus, középponti jelentőségű-monumentalitású előadóterme volt, gigantikusságában nemcsak tekintélyt és komolyságot, de némi riadt tiszteletet, mozdulatlanságba dermedt tisztelgést is generáló. Az arénaszerű, neoreneszánsz építészeti stílben magasba felfutó padsorok, az egész létesítmény lépcsőzetes fensége persze csak ideig-óráig őrizte kezdeti enyhe megilletődöttségünket, nemsokára már otthonosan rohangáltunk fel-le a lépcsőkön, kacsingatva integettünk a túlvégen nyújtózkodó lányoknak vagy éppen leveleket küldözgettünk a felsőbb sorokból olykor kikandikáló formás combok és egyéb alkatrészek tulajdonosnőinek. Legjobb barátommal, egykori katonatársammal hadállást alakítottunk ki a legfelső sorok valamelyikében, és  miközben egy magas, vékony, rövidre-vágott-göndör-őszeshajú, szigorú arcú ötven körüli férfiú Stratford-upon-Avon nagy fiának drámaírói technikájáról és fő- vagy mellékfiguráinak rejtelmeiről értekezett –   mi nagy és kölcsönös és csak kissé fojtott tetszésnyilvánítások közepette a női nem egyetemleges osztályozásának komoly vállalkozását dolgoztuk ki elmélyülten, fő- és alosztályokra bontva a különféle típusokat,  az egész klasszifikációt olyan eredeti és tapasztalati alapokon nyugvó elnevezésekkel dúsítva, mint „egzotikus”, „negroid”, de volt „franciás”, „rusztikus”, „drasztikus”, sőt – legalsó szint – „egyértelmúen kretén” is…Dolgoztunk bőszen. Közben sutyorogtunk, kacarásztunk, kicsit vitatkozgattunk is – igen jól éreztük magunkat. A dörgő hang villámcsapásként hasított az auditorium maximum árkádiai békéjébe, Shakespeare-ről a másodperc tört része alatt átváltva a legvadabb ordításba, „hát takarodjanak ki innen a francba, a kurva úristenit, ha ennyire nem érdekli őket, azt a rabló hétszentségit a…” Gyorsan lesuhogtunk a lépcsőkön – dermedt-riadt  pillantások nyilai a hátunkban – Pósa Péter tanár úr, a Világirodalmi tanszéki csoport docense pedig, mint az Úr arkangyala, kardként kinyújtott karral állt az ajtó mellett,  rohamra készen ellépve az asztaltól. Már kinn lihegtünk a folyosón, miután Jóska barátom úgy bevágta magöttünk az ajtót, hogy csak úgy döngött.

Így kezdődött. Így ismertem meg a szegedi egyetem oktatóinak egyik legnagyobb tudású, tragikus életútjában-sorsában is tiszteletreméltó, e sorok írójának különösen kedves-szeretetreméltó alakját.

Pósa Péter, ki kell jelenteni, rendkívüli személyiség volt. Fia, jóbarátommá lett pályatársam, Pósa Zoltán írja meg róla Önreflexiók című önéletírásában, amit azokban az egyetemi években persze nem tudhattam, de ami nemcsak magyarázza-indokolja-egyértelműsíti Pósa tanár úr karakterét, de meg is világítja egy különlegességében  kimondottan figyelemreméltó ember egyetemi életének specifikumait is Kádárkádia esztendeinek Szküllái és Kharübdiszei között. Az 1920-ban született és Sárospatakon érettségizett fiatalember édesapja református lelkész, édesanyja tanítónő. Alig 22 éves, midőn Debrecenben elkészíti doktori disszertációját, a cím és a téma már a legeslegnagyobb, egész életére szóló szerelem mindenhatóságát vetíti előre: Shakespeare-kultusz hazánkban a századfordulótól Trianonig – a filológiai szakirodalom a mai napig aapvető forrásértékű munkaként tartja számon. A háború után újságíró lesz, át- és megéli a mind iszonyatosabbá váló szovjet hódoltsági esztendők totális rémuralomba fordultától – 1948-ban, „a fordulat évében”, születik meg Zoli fia – a debreceni Hajdú-bihari Néplap rovatvezető-helyetteseként a kor újságíróinak irtózatos, ember-roppantó vesszőfutását. A heves temperamentumú, indulatainak parancsolni biza nem mindig tudó férfiú kényszerűen szűkebb környezetén – családján, feleségén, vagyis gyermekének anyján és annak hozzátartozóin – „éli ki” mindazt a mind iszonyúbb feszültséget, amit a fokozódó kommunista terror elviselhetetlen rettenete jelent – ez szerkesztőségekben például értelmes, a világot realista módon érzékelő, iskolázott fiatalembereknek különösen kibírhatatlan módon – azt az állandó, krónikus  hazudozást jelentette, ami a kor- és sorstárs szellemi nevelőapámat, az ifjú káder-tehetségként Szegedről „kiemelt” és Budapestre, a Szabad Nép szerkesztőségébe „vitt” Fejér Dénest nem túl hosszú idő után arra késztette, hogy otthagyja a párt nem akármekkora karrierrel kecsegtető központi lapját  és visszameneküljön szülővárosába – nyomdai korrektornak…Pósa Péter szerkesztő úrral hasonló történik: miután 1952-ben elválik feleségétől, rövid ideig Nyíregyházán dolgozik, egy nagy szerelem után visszatér Debrecenbe -. hogy azután egy második házassággal már Szegeden találja magát. Már az 1953-as fordulattal felnyílik a szeme, szembefordul a hatalommal – már amennyire ez lehetséges: a passzív ellenállás pályamódosításos módszerén túl egyebet nemigen lehet tenni, ha kedves az élete vagy legalábbis a személyes szabadsága és testi épsége…Annyi megtudható Zoli fiától: a forradalom napjaiban az egyetem oktatójaként a menet élén halad és hallgatóinak József Attila verssorait idézi (Világosítsd föl) a fasiszta kommunizmusról…Ezt még 1957-ben is megteszi, Kádár nyíltszíni, többszöri bírálatával egyetemben: egyáltalán nem csoda hát, ha megkezdődik sajátságos univerzitás-pokoljárása. Pósa Zoltán idézi meg a második feleségnek címzett békülékeny monológot: „bocsáss meg (…) csiki-csuki helyzetben vagyok. Most már naponta piszkálnak az egyetemen, tudományos munkáim hiányára hivatkozva. Ha meg beadom a kandidátusimat, a párt visszadobatja. És nem engednek publikálni a tanszék folyóiratában sem, utána ők maguk, a letiltók hivatkoznak arra, hogy azért üldöznek, mert nem publikálok.” Három évre áthelyezik a tanárképző főiskolára, igaz, ott adjunktusból tanszékvezető docens lehet, s mire nagykegyesen visszaengedik, docensi címét megtarthatta, persze tanszékvezetés nélkül, kandidátusiról meg persze továbbra sem lehet szó. És közben múlnak az évek…

Valamikor 1971/72 telén, már a legelső szemeszter után kollokválni kellett világirodalomból, tehát akkorra már fél évnyi Pósa-előadás tapasztalati anyagával a hátunk mögött. Ennyi év után, vélhetnénk, ama megszépítő messzség varázsa mondathatná velem, de alig öt éve, hogy a Magyar Hírlap hasábjain is megidéztem jellegzetes alakját, „gyakran eszembe jut újabban Pósa tanár úr”, aki „világirodalmat adott elő a bölcsészkaron, és Shakespeare volt a mindene. Nemcsak azt tudta a legapróbb részletekbe menő, elképesztően aprólékos pontossággal, hogy a nagy stratfordi hol, mikor és mit írt, de ismerte azt is, hogy hol, mikor, mit és hogyan csinált, beleértve ebbe (szerintem) a Mester szokásainak, ismeretségeinek, hétköznapjainak megannyi részletét, könyveinek választékát, hajlékának berendezését, továbbá étkeinek receptjeit és gúnyáinak színét, szabását, talán még a szagát is (…) némiképp hirtelen haragú, olykor a hisztériára is hajlamos ember lévén, bámulatos és parttalan Shakespeare-imádata közben kissé nehezen viselte (itt a nő-osztályozásos auditorium maximum-történet vázlatos ismertetése következik – D.L.), imígyen „kissé emelt hangon szólítva fel mindenkit, hová és mikor és hogyan menjenek, ha nem érdekli őket A szentivánéji álom vagy a Macbeth megannyi filológiai részlete. Ilyesmiben nem ismert tréfát. Sőt.” Elképesztő, bámulatos tárgyi tudása – akár az „elképzelhetetlen” vagy „fantasztikus” jelzőket is használhatnánk – , egyszerűen lenyűgöző, hihetetlen és szinte felfoghatatlan volt. Lehetett mindezt némi malíciával egyféle „memória-raktárnak” nevezni, de az ismeretanyag páratlan, szédító mennyisége és minősége, ezt már éreztük, valamiképpen összefüggött az ember nem mindennapi karakterével, lobbanékonyságával éppúgy, mint alkatának nem egy, általam csak később, fokozatosan megismert, egészen másmilyen vonásával.

Előttem egy vékonyka nyomtatott füzet, Irodalomtörténeti dolgozatok 89., Szeged, 1972. „Pósa Péter: Keats esztétikájáról és költészetéről.” Alig 15 nyomtatott oldalnyi varázslat. Elegáns, olvasmányos és alapos, a sok angol és magyar idézettel együtt is érdekfeszítő, olykor még szellemes és lírai is. Eredeti és bátor megállapításokkal, a korszerűség követelményének vizsgálatától, a jelen kínálkozó gondolati párhuzam-futamainak felvetésétől sem tartózkodva. Igen: Shakespeare mellett másik nagy szerelme az angol Tavi Költők, a Lake Poets közül Keats volt – a tanulmány 1971 januárjában, a nagy poéta halálának 150-dik évfordulójára íródott. Attól tartok, akkoriban, a hetvenes évek első felében is megsejthettem, amiben ma már egészen biztos vagyok: itt és még néhány másik – kisszámú – produktumban mutathatta meg Pósa Péter, mit tud és mennyit is ér igazából. Sohasem érdekelt különösebben, úgy istenigazából a 19. század első felének angol irodalma, mégis –  a hatás nagyságrendjét érzékeltetendő –: ezen olvasmány hatására vetettem bele magam  Keats-be (angol nyelvű összes versének beszerzésétől úgynevezett esztétikájának, a „szép az igaz, s az igaz a szép” híressé lett  lírai definíciójának elmélyült tanulmányozásáig),sőt , mi több, a műfordításba is, olyannyira, hogy szakdolgozatomat Keats magyarországi recepciójának műfordításelméleti askeptusairól – Pósa tanár úrnál írtam… A maga nemében páratlan – alighanem igazán a korabeli szegedi egyetemi nívón messze túlmutató, azt többszörösen felülmúló, „igazi” egyetemi felkészültsége, óriási világirodalmi ismeretanyaga, imponáló műveltsége segített ahhoz is, hogy – ma már úgy mondanám: legelső esszékísérlet-féle dolgozatomat – hatására és felügyeletével készítsem el: másodéves koromban a  Faust-téma különböző feldolgozásainak  (a német népkönyvtől Marlowe-n, Goethén át Thomas Mannig vizsgálódva) korfüggő értelmezéseit taglaló kari pályadolgozat második díjat kap… Így, ennyi minden egyébbel együtt tálaltatott számomra Keats (is) – a Pósa-féle ínyenc-változattal.

Enyhén szólva nem mindennapi lexikális tudását tudtommal egyetlen egyszer érvényesítette nagy nyilvánosság előtt – volt a tévében Vitray Tamásnak egy, az átlagműveltségre alapozó, földrajzi jellegű kvízműsora, ebbe, Isten tudja, hogyan, belekerült, legnagyobb meglepetésemre fedeztem föl jólismert vonásait a képernyőn. A Shakespeare-minta alapján jól ismert akkurátussággal kezdte szórni itt is elsöprő erejű ismeret-röppentyűit, felvezetésként többször szerényen előrebocsátva a geográfiai ínyencséghez, hogy „amennyire én tudom a Radó-atlaszból…”  Már valahol a középdöntő tájékán jártak, mikor egyik alkalommal megint így kezdte mondandóját („amennyire én tudom…”) – mire Vitray, igazi pestiesch-belvárosi pimaszsággal, arcátlanul közbevágott: „a Radó-atlaszból…” Csöndes maradt, udvarias és szerény, nem reagált, nekem már a nyelvem hegyén lett volna valamilyen frappáns-szaftos, illedelmesen-határozott-mégis-jól kiosztó-visszavágó replika, ennél sokkal különbekre is képes volt ő – de úgy viselkedett, amilyen a békülékeny bocsánatkérésekkor lehetett…

Origónak mondható kezdeti nagy afférunkat soha nem emlegette. Nagy és rendszeres fellobbanásait, bevallom, mindinkább humorosan, jó balhéként kezelve fogadtam, nagyjából úgy, mint amikor – már elnézést – hangosan és teli szájjal felröhögtem, midőn egyik, meglehetősen szerényke képességű csoporttársnőm vizsgájára valami ok miatt korábban beengedtetvén, meghallottam, hogy a kis hölgy halkan elrebegett, égbekiáltó baromság-válaszára a tanár úrból spontán-hangosan, azonnal kirobbant: „azt ám, a lóf…t!!” És túl a ló-alkatrészek és nyomdafesték-ellenes szavak alkalmankénti (nyilván nem is oly ritka) sorakozóján: a finom, a rendkívül művelt emberek választékos fellépésének minden stiláris elemét felmutatni képes viselkedés legalább ennyire jellemezte. Nem szívesen használnám az „ambivalens” jelzőt, inkább idézem Pósa Zoltán önéletírásának egyik vonatkozó részletét, édesanyjáról: „bizony, nagyon szerette édesapámat, haláláig őrízte magában Péterapu jobbik énjét. Ám vele élni már nem tudott. (…) A szakadatlan (..) hisztériázás-bocsánatkérés-újraüvöltés (…) hektikus ritmusa olyan tűrhetetlen hangulatot teremtett, aminek megszűnésében, apám naponta százszori visszaesések utáni újra-ígérgetéseinek dacára, már nem bízhatott. (…) Apám soha nem változik már meg.”

A tragikum, lám, miként a baj, sohasem jár egyedül: amennyire szívszorító fenti helyzetrajz vagy a szerkesztőségből a felsőoktatásba került férfiú szakmai sors-változata – legalább annyira drámai egy különleges embertársunk végzete is. A gyászjelentés ugyan szűkszavúan csak arról számol be, hogy 1979. március 26-án, életének 59. évében elhunyt, nem említi az öngyilkosság tényét, persze, nem szokás az ilyesmi, nekem a hír hallatán az Auditorium Maximum meg a kari pályadolgozat ugyanúgy azonnal eszembe jutott, mint  Shakespeare cipőmérete, a tévészereplés emléke  vagy éppen a hetvenes évek első felének Magyarországa – de tudjuk, az élők könyörtelenek, az idő száll és csak néha villan föl a kép, amint az asztal előtt áll és részletező aprólékossággal csak mondja, mondja a hallgatóságnak, Shakesperare és Keats meg, két kulturált angol, ott hajladozik fölötte és csak szavalják, szavalják neki a szebbnél szebb verssorokat.

Megjelent a folyóirat 2026. májusi számában