Az ország legjobb bölcsészkara. Bene Zoltán beszélgetése Gyenge Zoltánnal

Beszélgetés Professzor Dr. Gyenge Zoltánnal, az SZTE BTK dékánjával

Professzor Dr. Gyenge Zoltán 2017-ben váltotta Dr. Szajbély Mihályt a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dékáni székében. A dékán úrral az egyetemről, az egyetem és a város kapcsolatáról, a bölcsészkar rangjáról, a külföldi, nem magyar anyanyelvű hallgatókról beszélgettünk.

− Hogyan látod a szegedi egyetemet ebből az új, adminisztratív pozícióból?

 − Nagyon sok a munka. Gyakorlatilag az embernek a saját szakmájával foglalkoznia már nincs is nagyon ideje, holott azért szereti, holott azért csinálná, holott azért tanít is. A tanítás ad egy olyan pluszt, ami a hivatallal járó kötelezettségeket ellensúlyozza. Van az a mondás, hogy ha valamit az ember már csinál, akkor azt érdemes úgy csinálni, hogy az jó legyen. Márpedig aki ezt, azaz a dékánságot jól akarja csinálni, akkor iszonyú energiákat kell belefektetnie. Nyilván ennek vannak olyan részei, amelyek nagyon erőteljesen a „muss”, a szükségesség kategóriába tartoznak, vannak ugyanakkor olyan részek is, ahol az ember el tud érni valamilyen eredményt, ami viszont ad némi új erőt ahhoz, hogy tovább folytassa. A költségvetési tárgyalások például meglehetősen kemények.  De nagyon erőteljesen megújítottuk a bölcsészkar profilját, tehát hogyha valaki megnyitja a honlapunkat, egészen más tartalmakat lát, mint korábban. Az arculatot is megújítottuk. Nagyon komolyan jelen vagyunk a Facebookon, az Instagramon, próbáljuk elérni a hallgatóinkat, próbálunk idevonzani új hallgatókat. Ezért egészen sok mindent teszünk, s mindemellett megpróbáljuk a Szeged városhoz való kötődést is erősíteni. Ennek vannak konkrét területei is, például a színházzal van egy nagyon jó együttműködésünk, már jártak is itt nálunk, és gondolom, remélem, hogy ez a közös gondolkodás, közös munka folytatódni fog, s bemutatják azt a hallgatóknak, mi történik a színházban, a hallgatókat pedig oda tudjuk vinni a színházhoz. Ehhez hasonló a szabadegyetem kezdeményezésünk, amely két éve indult, és azt kell mondanom, hogy egyre népszerűbb. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Szeged város polgárainak ajánlunk ki kurzusokat szemeszterenként lebontva, heti alkalmakkal. Általában délutáni, esti órákban, hogy aki még dolgozik, az is el tudjon jönni. Egy nagyon-nagyon minimális összeget kell fizetni félévenként. Általában egyébként nyugdíjasok jönnek el, de vannak középiskolai diákok is, akik meg akarják nézni, hogy milyen ez a szegedi egyetem. Nagy létszámban vesznek részt az előadásokon az érdeklődők, és hihetetlenül lelkes visszajelzések jönnek mindenről. Ezek az eredmények például kifejezett örömöt okoznak, vagy például az, amikor hallom, hogy valaki Bajáról hetente bejár azért, hogy valamelyik kurzust hallgassa. Vagy Kiskunmajsáról, vagy Kecskemétről. És borzalmasan lelkesek, s azt mondják, hogy nagyon boldogok, hogy egy ilyen városban egy ilyen egyetemen tudnak kurzusokon részt venni.

− Az egyetem és a város viszonya egyébként is egy nagyon izgalmas kérdés. Vannak, akik azt mondják, hogy az egyetem, noha lassan száz éve itt van, mégis idegen test a városban. Ugyanakkor a peregrinusokról semmiképpen se feledkezzünk meg: rengeteg ember kerül ide az egyetem révén… Ha semmi más hatása nincs az egyetemnek Szegedre, csak az, hogy akik ide jártak, azoknak egy része itt ragad − szerintem már ez önmagában rendkívül fontos hatás. Te rengeteg egyetemet ismersz, rengeteg egyetemen jártál − hogyan működik mindez a világ más tájain? Nyilván Szeged speciális eset, hiszen kvázi egy kész egyetemet kapott, egy sajátos történelmi szituációban, nem előzte meg hosszas fejlődési-beépülési folyamat. Másutt milyen a város és az ott működő egyetem viszonya? Mesélte egy ismerősöm, aki Dél-Amerikában járt többször is, méghozzá valamelyik erősen tekintélyuralmi rendszerben, talán Bolíviában, hogy belecsöppent egyszer egy diáktüntetésbe, s jött a lovasroham, jött a vízágyú. Azonban amint a tüntető diákok beléptek az egyetem kerítésén belülre, megtorpant a karhatalom, egy tapodtat sem mozdult tovább. Bolíviában tehát az egyetemi autonómia ilyen, az univerzitás állam az államban. Mindennek fényében lehet, hogy maga az az elvárás irreális, hogy a város és az egyetem még szorosabb szimbiózisban éljen?

− Nem hiszem, szerintem már nagyon sokat javult a helyzet a múlthoz képest. Gondolok itt arra, hogy ebből a szempontból a bölcsészkar egy nagyon erőteljes kezdeményezést tett korábban, amit én szeretnék folytatni. Ide tartozik a különböző intézményekkel való egyre szorosabb kapcsolattartás – említhetem a REÖK-öt, a Somogyi-könyvtárat, a Múzeumot −, de a már említett szabadegyetemet is ide sorolnám. Ez ugyanis kifejezetten a helyi polgároknak szól. Most egyébként ebben a szemeszterben szervezünk úgynevezett AudMax Estéket is: tényleg mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg a honlapon, szerintem szenzációs sorozat lesz. A kar legjelentősebb professzorai fognak különféle témákban előadást tartani, a honfoglalás kori témáktól a művészet kérdéséig sokféle előadás lesz. Szerintem borzasztó izgalmas. Na, erre például kifejezetten szegedi polgárokat várunk. Mi szeretnénk ezt a kapcsolatot, egyetem és város kapcsolatát mind szorosabbá tenni, és szerintem szorosabbá is kell, hogy tegyük, hiszen azért az, hogy durván húszezer egyetemista itt van, az nem jelentéktelen dolog. Gondoljunk bele: ez egy kisebb település! Az egyetem a legnagyobb büdzsével működő szervezet ebben a városban. Tehát a kettő egymás nélkül nem él, nem élhet, mindenképpen jelen kell lenniük egymás életében. Ha például azt nézzük, hogy a bölcsészbar és a TIK környékén egy kis Quartier Latin alakult ki, amely dugig van hallgatókkal, ha vizsgaidőszak, ha szorgalmi időszak van. Él, mozog, lüktet a város. Namost, a város arculatát nagyon erősen határozza meg az egyetem. Leginkább az, hogy itt fiatalok járnak-kelnek az utcán, sőt nekem vannak olyan ismerőseim, akik más városokban laknak, s mikor itt járnak, elmondják, hogy számukra teljesen megdöbbentő, hogy este tíz után is tömegek mozognak az utcákon, tereken. Most nem akarok városneveket mondani, de szinte bármelyik megyei jogú várost sorolhatnám, nem látsz embert az utcán, kivált nem este kilenc-tíz óra után; nincsenek nyitva a helyek, ahova be lehet ülni. Szegeden ez nem így van, Szeged az él, az mozog, az lüktet. Namármost, ennek megfelelően nyilvánvalóan az olyan peregrinusokat, mint amilyen például én is vagyok, akik nem tősgyökeres szegediek, erőteljesen vonzza ez a közeg. Én például nagyon határozottan azt érzem, hogy Budapest mellett az egyetlen igazán élhető város az országban, az Szeged. És ezt egyébként nem csak én gondolom így, hanem van egy nemzetközi felmérés, amely alátámasztja ezt. A külföldi hallgatók szavazata alapján az első tíz legjobb európai egyetemi városba belekerült Szeged. Ez azt jelenti, hogy Oxforddal, Heidelberggel vagyunk egy listán. És ez nem rossz. Én úgy gondolom, hogy a város részéről is kell kezdeményezés és az egyetem, a kar részéről is. Én a kar nevében azt tudom mondani, részünkről megvan. S így az egyetem és a város kapcsolata egyre inkább élővé válik. Szerintem itt nálunk biztos, hogy van erre a fogadókészség.

− Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy ami Szeged legnagyobb tragédiája, az a legnagyobb szerencséje is: a Víz. Ha nincs az 1879-es nagy árvíz, akkor Szeged ugyanolyan volna, mint a legtöbb alföldi város, lenne egy belvárosa, amiből amint kilépnénk, vagy lakótelepen, vagy falun találnánk magunkat. Itt viszont az árvizet követően struktúrájában egy európai színvonalú város jött létre, s ez is nyilván nagyban meghatározza az emberek érzéseit, viszonyulását Szegedhez…

 − Egyetértek, Szegednek a struktúrája nagyon sokat segít azon, hogy valódi városban érezze magát az ember. Voltak olyan tervek régen, hogy az egész egyetemet fogják és kiköltöztetik valahová a város szélére (az egykori orosz laktanyákról is beszéltek), tehát azt tervezték, hogy egy külső campust hoznak létre. Nekem az az ötlet soha nem tetszett, a magam részéről én nagyon örülök, hogy a tervből semmi nem lett. Látva más egyetemeket, úgy vélem, azok az egyetemek működnek jól és azok tudnak egyfajta együttélésben létezni a befogadó közegükkel, amelyek bent vannak a városban.

− A nálunk tanuló külföldiek is bizonyosan érzik ezt, talán ezért is szerepelt olyan jól az egyetem azon a bizonyos fölmérésen. Egy megdöbbentő statisztikai adatot hallottam, miszerint Magyarországon 2017-ben százezren érettségiztek, ám százhúszezer hely várja a diákokat a felsőoktatásban. Létezik is egy kormányzati szándék, hogy ezt a „fölös” húszezer helyet nem magyar anyanyelvű külföldi hallgatókkal töltsék föl. Illetve olyan fölméréseket is végeztek, amelyek kimutatták, hogy Pécs, Szeged és Debrecen vonatkozásában tíz félév alatt mintegy negyven milliárd Forint az, amit a nem magyar nyelvű képzésekben résztvevő hallgatók a településeken hagynak, s ennek kevesebb, mint a fele a tandíj, a többi az a lakhatás, az étkezés, a szórakozás és így tovább. A BTK mennyire lehet versenyképes ezen a téren? Hiszen azért jellemzően az orvosi és a gyógyszerészeti karok azok, amelyek élen járnak a nem magyar anyanyelvű hallgatók fogadásában…

− Ez egy összetett kérdés. Először is a helyzet az, hogy egyrészt a demográfiai mutatók folyamatosan romlanak. Sajnos, ebben a régióban, ahol mi vagyunk, azaz a Dél-Alföldön talán még egy picit rosszabbak is, mint országos szinten. Azzal kell számolnunk, hogy a hallgatói létszám csökkenni fog − ha már a stagnálást el tudjuk érni, az egy elég komoly eredmény. Nekünk azonban evidens érdekünk az, hogy a hallgatói létszám az növekedjen. Honnan tudunk hallgatói létszámot növelni? A bölcsészkar például egy nagyon agresszív reklámkampányt indított, hogy meggyőzzük a hallgatókat, hogy – a legújabb lista szerint – az ország legjobb bölcsészkarát válassza, jöjjön ide, Szegedre. Oktatói kiválóságokban mérve ugyanis mi vagyunk az elsők az ország bölcsészkarai között, az SZTE karai között pedig magasan az első a bölcsészkar, tehát amikor nem csak a bölcsészkarokat vetik össze, hanem az egyéb karokat is, abban is a BTK a Szegedi Tudományegyetem legjobbja. Azt kommunikáljuk a leendő hallgatók felé, hogy jöjjenek ide tanulni, mert megkapja azt a tudást, sőt még egy picit többet is, mintha elmenne külföldre. Megpróbáljuk meggyőzni a hallgatókat, hogy nem biztos, hogy annyira jó, ha elmennek egy huszadrangú külföldi egyetemre valahova Dánia csücskébe, ennél sokkal jobb választás, ha hozzánk jönnek és egy komoly tudást szereznek. A másik összetevője a hallgató létszám növelésének a külföldi hallgatók. A külföldi hallgatók toborzása − hiszen ez is egyfajta toborzást jelent − kétség kívül evidens érdekünk. Namármost, a bölcsészettudományi karról talán kevesebben tudják, de érdemes azért tudni, hogy jelen pillanatban a második legnagyobb külföldi hallgatói létszámmal rendelkezik az orvosi kar után. És nem állunk le! Átalakítjuk a képzéseinket, gyakorlatilag az összes idegennyelvű képzést külföldieknek is meghirdettük, emellett indítunk olyan jellegű kurzusokat is, amelyeket nem az idegennyelvi tanszékek kezelnek, hanem más tanszékek, amelyek elsősorban angol nyelven hirdetik meg a képzéseiket. De nem csak az alapszintű képzésekben járunk el így, hanem a mesterképzésekben is, valamint nagyon erőteljesen így cselekszünk a doktori képzésekben is, hiszen a doktori képzésekre viszonylag komoly érdeklődés van. Tehát én azt mondom, hogy a karnak megvan a vonzó ereje, de meg kell ismertetni, hogy ez a vonzóerő mit jelent, mit takar. Mindaz az energia, amit beleteszünk abba, hogy ismertessük a kart, hogy nagyon hangsúlyosan megjelenítsük, hogy rátegyük magunkat a térképre, az az energia elengedhetetlen ahhoz, hogy a növekedés meglegyen. Vannak már együttműködéseink különféle egyetemekkel, nagyon komoly az érdeklődés például Kína irányából még a magyar nyelvű képzésekre is. Bizony, a kínaiak nem csak angol nyelvű képzésekre jönnének ide! Ezeket ki kell használni, meg kell találni, és nagyon határozottan hasznosítani is kell. Összefoglalva azt tudom mondani, hogy a bölcsészkarnak van egy nagyon erőteljes vonzereje, nyilvánvalóan más rétegeket, vagy más szempontból gondolkodó embereket vonz ide, mint az orvosi, gyógyszerészeti diszciplínák, de azért nem árt tudni, hogy ez is létezik. Sőt, még az is jellemző, hogy akik természettudományos jellegű képzésre érkeznek, azok is nagyon szívesen áthallgatnának bölcsészeti kurzusokra, hiszen, ne adj Isten, az nem egy ördögtől való gondolat, hogy mondjuk egy orvost érdekel a művészettörténet, szeretne, teszem azt, zenével foglalkozni, vagy szeretne a kommunikációban, a médiatudományban, a filozófiában, más bölcsészettudományokban egy picit megmerülni. Ilyen jellegű igények is vannak! És ezeket nekünk meg kell találnunk és meg kell tudnunk szólítani az embereket!

− Gyakorlatilag és praktikusan, milyen módon kell ezt elképzelni? Például egy kínai, dán, afrikai, közel-keleti diákhoz hogyan lehet eljutni? Milyen praktikák, milyen stratégiák vannak erre?

− Azt mondanám, hogy van aktív és passzív eljutási lehetőség. De csak idézőjelben mondom ezt. A passzív eljutási lehetőség az, hogy jelen kell lennünk az interneten, hiszen nagyon sokan az internetről informálódnak. Nagyon komolyan jelen kell lennünk az új közlési formákon: Facebook, Instagram stb. Ez a dolognak az egyik része, a másik része pedig az, hogy az egyetemnek van egy szervezete, amelyik kifejezetten hallgatói toborzással foglalkozik; ez a módszer elég komolyan bejáratott már az orvostudományi képzések vonatkozásában, és én nagyon bízom benne és erősen remélem, hogy a más jellegű képzésekre való toborzásban is szerepet játszik. Mindemellett ugyanilyen fontosak − és ez a stratégia harmadik eleme − a személyes kapcsolatok. Tehát az, hogy mi igenis megkeresünk egyetemeket. Vagy amikor a kollegák mennek ki egyetemekre előadást tartani, akkor a fogadó intézményben kialakul valamiféle személyes kapcsolat, s akkor már tulajdonképpen felhívjuk a figyelmet arra, hogy itt, nálunk van egy olyan képzés, amire érdemes, mondjuk, tanszékek közötti – hiszen erre is elég sok példa van – nemzetközi szerződéseket kötni, amelyek során például diákcsere jöhet létre. Az Erasmus például nagyon jól működik, a bölcsészkarnak rengeteg Erasmus-kapcsolata van, föl sem tudnám sorolni, mennyi; és ezek egytől egyig működő kapcsolatok, a tanár- és a diákcsere működik. És ha valaki idejön Erasmusszal, akkor lehet, hogy vissza akar jönni majd másik képzésre is. Erre is nagyon komolyan kell figyelnünk. Ez a három pillére lehet tehát annak a stratégiának, amellyel elérhetjük a nem magyar anyanyelvű potenciális hallgatókat a világban.

− Köszönöm szépen a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2018. áprilisi számában