Mód László: Érdekességek a szegedi szőlő- és bortermelés múltjából 9.

Ormódi Béla szegedi bankár és a homoki szőlőtelepítések

A homoki szőlőtermesztő társadalom csúcsán a nagytelepek tulajdonosai helyezkedtek el, akik meglehetősen sokszínű csoportot alkottak, mivel akadtak köztük úri birtokosok, földet vásároló kapitalista nagyvállalkozók, feltörekvő parasztok és értelmiségiek is. Közéjük tartozott Ormódi Béla, aki az 1880-as évek végétől óriási szerepet játszott a dél-alföldi térségben a homoki szőlő- és borgazdálkodás kiterjesztésében.

A szegedi bankár életútjáról^[1] nem rendelkezünk bőséges információval, a szőlészet-borászat modernizálásához kapcsolódó tevékenységéről azonban a szegedi sajtó, illetve a Borászati Lapok segítségével viszonylag árnyalt képet rajzolhatunk. 1831-ben vagy 1833-ban született Miskolcon, 1851-től azonban már Szegeden élt, ahol 1917-ben hunyt el. 1881-ig Bergernek hívták, majd Ormódira változtatta meg a nevét. Egyik testvére Ormódi Vilmos, főrendiházi tag volt, aki az Első Magyar Általános Biztosító Társaság vezérigazgatói tisztségét is betöltötte. Ormódi Béla nekrológja, illetve a Szegedi Napló hasábjain megjelent gyászjelentések arról tanúskodnak, hogy nemcsak a közéletben vállalt aktív szerepet, hanem több gazdasági társulás elnökségi pozícióját is betöltötte.  Alakját a korabeli sajtó a következőképpen örökítette meg: „Gáláns gavallér, egy kihalóban levő típus reprezentálója, akinek lelkiismeretes, hosszu munkásság után megadatott, hogy ne vegyüljön emberi kicsinyességek forgatagába, bölcsek magaslatáról nézzen mindent, innen elégitve ki lelke vágyait.” A korszakban merésznek tűnő vállalkozásainak, azaz a homokpuszták megvásárlásának és felparcellázásának a települési viszonyokra máig érvényesülő hatása érhető tetten, hiszen két falu, Bácsszőlős (Horgos-Királyhalom, Kraljev Breg) illetve Pusztamérges is ezeknek az akcióknak köszönheti létrejöttét. A szőlőültetvények kialakítása tehát fontos településszervező tényezőként jelentkezett, mivel a parcellázások eredményeként megindulhatott a korábban lakatlan területek benépesülése. A Borászati Lapok a szőlőtelepítések jótékony hatásáról a következő módon tudósított: „Az 1200 hold területen nem élt alig 5-6 ember, ma százával találnak rajta biztos kenyeret. Nézzük csak egy kissé közelebbről. A terület, mely szőlővel beültetett, ma 1000 hold, minden hold szőlőre kell átlag minden munka elvégzésére kerekszámban 100 napszám, nos tehát 100,000 napszámot jelent, mely évenkint minimális értékben is 80,000 korona forgalmat képvisel.”^[2] A Borászati Lapok 1902. július 20-án megjelent, Királyhalom címet viselő tárcája szerint a homokbuckás, birkalegelőként hasznosított, 3200 kat. hold kiterjedésű birtokot Kárász Gézától 1888-ban vásárolta meg Ormódi Béla, akinek az üzlethez bécsi bankok támogatását sikerült megszereznie.^[3] Több egykorú sajtótudósításban az szerepel, hogy a szőlőtelepítések kezdeményezésében és lebonyolításában Heinrich József játszott meghatározó szerepet, aki ebben az időszakban Szeged központtal borászati felügyelőként tevékenykedett. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság 1895-ben telepítette be az első, 1896-ban pedig a második száz hold szőlőt. A birtok tulajdonosai feltehetőleg Ormódi Béla, Eisenstädter Ignác szegedi, Kiss Mór nagybecskereki, Ormódi Lajos debreceni, Ormódi Vilmos budapesti, valamint Nasé Jahn, Schönau Frigyes és Nasé I. C. bécsi lakosok lehettek, akik közösen fektették be tőkéjüket.[4] A szőlőtelepítés irányításával Zauner Richárdot bízták meg, aki a klosterneuburgi szőlészeti akadémián szerzett szakirányú képesítést, később pedig a budafoki állami borpincéknél tevékenykedett. A borászati szakember feladata annak ellenőrzésére is kiterjedt, hogy a parcellát vásárlók betartják-e a szőlőtelepítésre vonatkozó szerződésbeli előírásokat. Zaunert Sághy László követe, aki kádármesterből vált borászati szakemberré. A szakítás feltehetőleg azért következhetett be, mivel Ormódiék nem nézték jó szemmel újabb és újabb kezdeményezéseit, amelyek komoly pénzbefektetést igényeltek. A korábban termesztett, főként tömegbort adó fajták helyett az úri-polgári birtokosok gyakran olyan csemegeszőlőkkel próbálkoztak, amelyek korábban ismeretlennek számítottak a Dél-Alföldön. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság területén az étkezési szőlők aránya elérte a 78%-ot, ami azt jelentette, hogy mintegy 140 magyar holdon termesztettek fehér és piros chasselast, a fennmaradó részre pedig borszőlőket (12 hold kövidinka, 6 hold piros veltelini, 5 hold olasz rizling, 3 hold mustos fehér) telepítettek. Ormódi Béla birtokán a piros, illetve a fehér chasselas-án kívül muscat lunel, nagyburgundi, piros veltelini, passatuti, zöldszilváni, kadarka és kövidinka fajták tenyésztek. Ormódi Béla birtokán villát is emelt, amely a szőlőtelep intézőjének, Sághy Lászlónak is lakhelyet biztosított. 1903-ban az épületet kirabolták, amiről a Szegedi Híradó is közölt tudósítást. Ebből megtudhatjuk azt, hogy négy szobát és irodát foglalt magában, a cselédek viszont külön szálláshelyen éltek. Az Ormódi-villa nemcsak igazgatási központként funkcionált, mivel a hegyközség közgyűléseit is gyakran itt tartották. Az épületről képeslap is készült, amelynek segítségével rekonstruálhatjuk a legfontosabb építészeti jellemvonásait. Leginkább azokhoz az úri-polgári villákhoz hasonlított, amelyeket a szegedi lakosok Szatymaz térségében a 19. század utolsó harmadában emeltek.

1901-ben a részvénytársasági és az Ormódi-féle telepről 65 000 kosárban, mintegy 3650 mázsa étkezési szőlőt szállítottak el. A birtokosok nagy gondot fordítottak a csemegeszőlő piaci előkészítésére, amely nagy mértékben hozzájárult az értékesítés sikerességéhez. A részvénytársaság Dél-Tirolból, Meran vidékéről szerződtetett alkalmi munkásokat, akik a chasselas különleges csomagolását végezték. Ormódi Béla a többi királyhalmi birtokoshoz hasonlóan a szőlőtelepekről származó, szaporításra alkalmas vesszőkből is bevételre tehetett szert, amit bizonyítanak a Borászati Lapok hasábjain megjelent hirdetések. 1894 novemberében 80 000 darab nagyburgundit, 70 000 darab piros veltelinit, 30 000 darab cabernet sauvignon-t, 20 000 darab trollingit, 40 000 darab nemes kadarkát és 40 000 darab kövidinkát kínált 1000 darabonként eladásra. A gondosan kiválogatott vesszőket 55-60 cm hosszúságúra vágták vissza, amelyeknek a fajtatisztaságát maga a birtok tulajdonosa szavatolta. 1900-ban már a csemegeszőlők is megjelentek a kínálatban, különösen a chasselas változatok, mint például a chasselas blanc, rouge illetve a Tokaj angevine, de említést érdemel a passatuti, a muscat otonel valamint a muscat Alexander.[5]

Az üzlet sikerén felbuzdulva Ormódi Béla 1902-ben a jászberényi közbirtokosságtól megvásárolta a mérgesi pusztát^[6] is, amiről a korabeli sajtó is beszámolt: „Pusztamérges 6000 hold hepehupás, buckás, terméketlen futóhomok volt és Jászberény város tulajdonát képezte. Ormódi Béla az egész területet megvette és kisgazdák között 2-400 koronáért holdját szétosztotta, örökáron eladta. Aki tíz évvel ezelőtt ismerte Mérgest és ma véletlenül odatéved, nem tudja, hol jár.  Keresi a buckákat, keresi a hajdani homoksivatagot, de nem találja, nyoma veszett, mint a csodaszarvasnak.”^[7]   A szegedi bankár az első szőlőbirtokot, azaz a Nagytelepet 1903-ban létesítette 300 magyar holdon, melynek kialakításában Pittroff Kornél, Csáky Béla és id. Saághy László segítkezett. A szőlőültetvények gondozásához a munkaerőt is biztosítani kellett, ezért Ormódi 600 négyszögöles telkeken 40 munkáslakást épített. 1908-ban Pusztamérges község közgyűlése azt a határozatot fogadta el, hogy a település vegye fel az Ormódifalva elnevezést, amivel hálájukat kívánták kifejezni a parcellázó tevékenysége iránt. 1908. december 9-én küldöttség is megfordult a szegedi bankárnál, aki 2000 korona támogatásban részesítette az új községet.^[8] A névváltoztatás ugyan nem valósult meg, a településen azonban napjainkban is létezik az Ormódi Béla által létrehozott szőlőgazdaság, amely a többi szőlőbirtokkal együtt a két világháború közötti időszakban jelentős szerepet játszott a „Pusztamérgesi Rizling” márkanév kialakításában.

Ormódi Béla tevékenysége szépen példázza azt, ahogyan a filoxéravész által teremtett válsághelyzetet kihasználva tőkeerős vállalkozók nagykiterjedésű homokkal borított területeket vásároltak meg, amelyeken korszerű szőlőbirtokokat hoztak létre. Ezek a mintagazdaságok néhány esztendő leforgása alatt jelentős jövedelemhez juttatták tulajdonosaikat, akik főként az Osztrák–Magyar Monarchia belül széleskörű kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki. Ormódi Béla és társai a nagyvárosok által nyújtott piaci lehetőségeket kihasználva a csemegeszőlők termesztésére helyezték a hangsúlyt, ami ebben az időszakban új perspektívákat nyitott a homoki szőlőgazdálkodás előtt, hiszen a szőlőrekonstrukciót követően a kötött talajú borvidékek is előbb-utóbb ismét jelentős mennyiségű borral tértek vissza a piacra. A vasúthálózat segítségével a gondosan előkészített és csomagolt termést az Osztrák-Magyar Monarchia Horgos-Királyhalomtól távol fekvő térségeibe is könnyedén elszállíthatták, amelynek következtében a különböző természeti adottságokkal rendelkező régiók között tovább erősödtek a kereskedelmi kapcsolatok.

Megjelent a folyóirat 2018. áprilisi számában

JEGYZETEK

[1]  Szegedi Napló 1917. július 10. 4. o.; Szegedi Napló 1917. július 11. 7. o.

[2] Borászati Lapok 1902. július 20. 558. o.

[3]  Borászati Lapok 1902. július 20. 558. o.

[4] Évi jelentés <1891> a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1892. 60. o.

[5] Lásd részletesen: Mód László: Egy szegedi polgár, Ormódi Béla helye és szerepe a homoki szőlőkultúra fejlesztésében. In: Glässer Norbert–Zima András (szerk.): Hagyományláncolat és modernitás. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2014., 137–148. o.

[6] A parcellázás évében kataszteri térkép készült a mérgesi pusztáról, amelyet 33 dűlőben kimért parcellára osztottak fel, majd árverésen értékesítettek. 1910-ben a területen már 2012 fő élt, akiknek a többsége tanyán lakott. Lásd bővebben: Juhász Antal: A Duna-Tisza közi migráció és hatása a népi műveltségre. Móra Ferenc Múzeum– Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2005, 248–251. o.

[7] Szegedi Napló 1909. augusztus 12. 2. o.

[8] Szegedi Híradó 1908. december 10. 7. o.