Nátyi Róbert: Egy alkimista műhelyében
Henn László András kiállításáról
Henn László munkáit szemlélve az eltelt másfél évtizedben egy szisztematikusan építkező, metafizikus, szakrális dimenziókban mozgó művész következetes útjának lehettünk tanúi. Az áprilisban a Kass Galériában nyílt kiállítása címében megfogalmazott metaforával élve: a festő napjainkra valóban igazi alkimistává érett.
Amikor ezt állítom, természetesen nem olcsó hasonlattal élek, nem az aranycsinálás triviális gondolatrendszerét elevenítem fel, nem is a képein izzó aranyalapú hátterek, időn túli derengésére, ragyogására gondolok, utalva az Ars Regiának, a királyi művészetnek aposztrofált hermetikus tudományra. Munkáit nézve, inkább a metafizikai aspektust érzem idekívánkozónak, ahogyan az alkímiában is elsőrendűen a szellemi világosság birodalmának kiterjesztésére irányuló törekvésekről beszélhetünk. E két mágikus tevékenység nagyon hasonló utat, közelítésmódot jelent. Ahogyan az alkimisták az ősanyag (materia prima) megtisztításából a solutio (oldás) által igyekeztek megtalálni a bölcsek kövét, úgy Henn László emlékképekből, valós látványelemekből, az emberi kultúra ismert történetének kezdeteitől számított jelképeiből egyívású módszerrel jutott el egy primer állapotig. A festmény virtuális tartományában a megtisztított jelek egy realitáson túli színtéren a művész, alkotó képzelete segítségével új tartalmat kapnak, valami hasonló módon, mint a „titkos vegyészet” coagulatio-nak nevezett fázisa, melyben a dolgok másik értelmet nyernek.
Carl Gustav Jung interpretációja segítségével közelebb juthatunk e jelenséghez. A kiváló svájci pszichiáter mutatott rá, hogy az alkímia, maga a „scientia perfectionis”, avagy a tökéletesesség tudománya, véleménye szerint nem is annyira a természettudományokkal, hanem inkább a lélek tudományával rokonítható. A tudós az okkult tudomány szimbólumrendszerében az archetipikus képek fontosságát is felismerte. Henn festészetében is analóg szimbolizációs folyamatokat ismerhetünk fel. A jelen nemcsak folyamatosan keveredik, összemosódik az elmúlt korokkal, kultúrtörténeti korszakokkal, de meghatározó szerep jut a rítusoknak, mítoszoknak is. A modern művészet eszközeivel tudatosan építi be munkáiba az egyetemes, archaikus kultúra eredményeit, vizsgálván azt a jelentést, amelyet az ember tudatának mély, ősi rétegei őriznek. Az alapokhoz történő visszakanyarodást nem csak a különös, talányos metanyelvet idéző jelképek, de a festmények címadása is tükrözi.
Ez a metanarratíva, számtalan olvasat lehetőségét veti fel. Akár szellemtörténeti kalandozásokra csábíthat minket, de egy pillanatig se tévesszük szem elől, hogy a festő által segítségként felvillantott kerettörténet legfeljebb egyik esetleges kiindulópontja lehet az értelmezésnek. Persze a címek egyszerre szellemesek, találóak és jellemzőek az alkotóra. Az Akhateya bolyongásai 1-2. például sajátos ízével mintha csak a görög mitológia mélyrétegeinek ősvilágát idézné, ennek ellenére nem létező név, az alkotó egyéni, játékos címadó leleményét dicséri. A Parmenidész kilátója című munkájának is csak távolról van köze az időszámításunk előtti VI. században élt eleai filozófushoz, hacsak az nem, hogy a kiváló görög bölcs az elsők között volt, aki a metafizikai gondolkodást szembe állította a tapasztalás útján történő megismeréssel − ezért kerülhetett Raffaello Athéni Iskoláján is előkelő helyre: Szókratész alakjával egy tengelyre. Henn Lászlónál viszont egy világos sisakos figurára asszociálhatunk, valami vékony lábakon álló, létraszerű tákolmányon, ahonnan kilátás nyílik a derengő fényben sejtelmesen megvilágított tájra. Itt érdemes megjegyeznünk, hogy festészetének egyik jellemvonása az időtlenség, időn kívüliség. Ezt legfőképpen azzal éri el, hogy képzeletbeli színpadán általában nem szerepelnek emberek, alakok vagy más lelkes lények, így a mozgás illúziója (idő) sem része a repertoárnak.
Festészetének fontos fejezetét jelentik „tájképei”. A képtárgyát, a szimbólumokat, piktogramokat és jeleket egy különös képi dramaturgia, igéző hatásának megfelelően, álomszerű tájkulisszában érzékeljük. A többszörös képzeleti és gondolati szűrőn polarizált látvány olyannyira absztrahált és egyben felfokozott látásszínvonalon áll, hogy a nézőnek komoly szellemi erőfeszítést jelenthet a rejtett kódok felfejtése. A művész egy korábbi, 2014-es MediStáció című kiállítása kapcsán a következő gondolatokat fogalmaztam meg: „Szinte fél-éber állapotba kerülünk, ahol a látomások egy meleg, aranyosan csillogó szürreális táj színpadán elevenednek meg. Ez a metafizikus fény az óarany transzcendentális csillogásával átértelmezi a festményt. Mintha csak az ikonfestészet aranyalapja tért volna vissza napjaink képzőművészetébe. Az arany absztrakt, maga a keveretlen fény. Ahogy Pavel Florenszkij fogalmaz Ikonosztáz című nagyhatású munkájában: „a festék és az arany vizuális értékük szerint különböző létszférákhoz tartoznak”. Tehát az arany különválik a festékek ábrázoló érzékiségétől.”[1]
Az ikonfestészettel történő analógia többször felmerült az elmúlt évtizedben Henn műveinek különböző interpretációi során. Végeredményben az ikon ontológiájának lényege, hogy aranyalapra festik, az-az, ha végletesen leegyszerűsítjük: fényre festik. Az aranyháttér mindkét eljárásnál a nem evilágiság attribútuma. Hiszen az arany a színek színe, a nem teremtett fényé, mennyei létdimenzióra utal, jelenléte mindig az isteninek, a felsőbbrendűnek a jele. Ez a fény világítja meg Henn sosem volt, de mégis létező lírai tájait, ahol az emberi alak jelenlétére nem utal semmi.
A képzeletbeli tájak különböző emlékképekből, olvasmányélményekből, gondolatokból, hangulatokból, látványtöredékekből, gyermekkori víziókból épülnek fel, mint a Saját táj 1 és 2-n. A kollázsszerűen a hordozófelületre felhelyezett színes foltok a képteremtő logika tektonikus hatására vizionárius terekké állnak össze, amelyet kiegészítenek a hermetikus, titokzatos jelképek, amelyek egy finom, láthatatlan pókhálóhoz hasonlatosan összekötik az egyes részleteket. Korábbi kiállításai közül ezt jelzi, a 2010-ben a REÖK-ben megrendezett Lélek-tájak című tárlata, melynek kis képei most a Kass Galériában néhány hétre, egyetlen egésszé, ragyogó fényű tájmontázzsá álltak össze. A Goethével és Caspar David Friedrichhel is levelező Carl Gustav Carus (1789-1869) kiváló orvos és festő gondolatai kívánkoznak ide, aki már 1831-ben hitet tett az emelkedett táj elsőbbsége mellett. Carus számára a táj tele van titkos gondolatokkal és dimenziókkal. Nem történetiséget várt a festőktől, hanem „a lélek fejlődéstörténetének” bemutatását. Henn László festményeit is egy hasonló fejlődéstörténet képeiként elemezhetjük. Hasonló kápráztató vándorláson vehetünk részt, mint Aldus Manutius által a XV. század végén Velencében kiadott Francesco Colonna által megálmodott és versbe szedett Hipnerotomachia Poliphili fametszetein, ahol a főhős útját fantasztikus, valóságon túli kalandokon keresztül követhetjük.
Hermann Hesse azt állítja, hogy „Az ember nem valamiféle szilárd és tartós képződmény, sokkal inkább kísérlet és átmenet, keskeny, veszélyes híd természet és szellem között…” Ezt a − Delacroix elképzeléseivel is rokon értelmű − mondatot a német romantika forrásvidékéről származó (Friedrich Schlegel és Runge) eszmerendszerével is összekapcsolhatjuk. E gondolatkörhöz Paul Klee a következő adalékkal szolgált: „Az ember elhagyja az innenső tájékot, és ezért átépítkezik egy túlnaniba…”[2] Henn is ezt a túlnanit konstruálja. Az elfogadható világ számára, festményei azilumában található. A Nyár után zenei alliterációkat ébresztő, a mélyzengésű gordonka hangjára emlékeztető meleg, óarany harmóniái, a Kozmikus romantika tragikusan sötét hangszerelése vagy a nála szokatlanul dekomponált Göröngyös út vezet a csillagokig kaotikusnak tűnő rendszere, mind ugyanennek a gondolatnak képi metaforái. Az Akatheya bolyongásai sorozat két festménye csakúgy ennek a magánmitológiának a részei, mint ahogy az Ami fenn, az lent is naconxipános belsővilágot idéző szemérmességével is rokon darabnak számít.
A Szegedi anziksz diptichon szárnyain a fölső zónában egymásra halmozódó rétegekben épületek képei jelennek meg. Itt-ott, egy-egy jellegzetes, már-már a valóságból vett idézetként szereplő fragmentummal találkozhatunk, akár ha tényleg a szegedi városkép ismert részletei tűnnének fel a kép síkjában, egy különös, meseszerű látomásban. Akár egy furcsa, a valóság elemeiből és irreális képekből összeálló, álombéli film lassan változó képkockáit látnánk. Középen a kék sáv, mely két markánsan elkülönülő részre osztja a képet, a Tisza méltóságosan hömpölygő folyamára is utalhat. Az azúr szalag viszont az alsó régiókban egy sötét felületben folytatódik, melyen a veduta épületeinek kékes körvonalú sziluettjei tükröződnek vissza, akár ha egy sötét film emulzión látnánk egy régi negatív felvétel körvonalait. A fejjel lefelé megjelenő „szellemkép” utal a valóságon túli kiterjedés jelenlétére.
A kiállításnak címet kölcsönző Egy alkimista műhelyében összegzése több évtized festői törekvéseinek. A hosszúkás, keskeny szalagra emlékeztető képformátum, mely a középkori oltárretábulomok predelláira éppúgy emlékeztet, akár egy kiterített panorámakép palástjára, vagy egy távol-keleti képtekercs szalagjára, már formátumával is meglepi a látogatót. A dekoratív felület szőnyegszerűen gazdag, motívumokban tobzódó felszíne egyszerre eleveníti föl a klasszikus reneszánsz képek távlati perspektíváját és a felülnézet emelkedettebb látványát. Ahogyan határozottan kerüli az emberábrázolást, úgy a térbeliség akadémikus szabályai is hidegen hagyják. Legalábbis Henn szuverén világában nem sok jelentőségük van. Úgy tűnik, egyszerre látjuk a felszínt, és azt is, ami a föld mélyében rejtőzik. Ez a krónikus hatás persze csak a képzeletünk játéka, hiszen a színes foltok és jelek halmaza alapvetően megőrzi talányait. Mirca Eliade a Kovácsok és alkimisták című értekezésében a szent és a profán ellentétpár viszonyait kutatva a hermetikus örökségről szólva folytathatónak és összeegyeztethetőnek véli a különböző hagyományokat. A föld méhében őrzött titkok, a kovács műhelyében olvasztott, lávaszerűen fortyogó anyag misztikus metamorfózisa a beavatatlanok kíváncsiságát vonzza. Úgy tetszik, hogy képünk is hasonló, jellegzetes tradícióhalmozásnak az esete lenne, melyben az alkotó szándékosan épít kollektív emlékezetünkben kódolt tudásunkra.
A Völgyben alvó melankólia földszínekben tartott, visszafogott foltjai távolabbról akár egy földünkről nagy magasságból készült légi felvétel különböző darabokból összefércelt földabroszának elemeire is emlékeztetnek, de amikor közelebb lépünk látjuk, hogy a finom felületi hatások, milyen intenzíven érvényesülnek a képen. Az utóbbi évek festményei fokozatosan egyre anyagszerűbbé váltak. A felületre kollázsszerűen alkalmazott különböző anyagok a képpel összhangban öregednek, így felületük repedezetté, rusztikussá alakul, mely tovább gazdagítja, mélyíti a vizuális hatást (Emléktár, Aranybánya). A Csendélet Stapéliával című táblán az applikációknak köszönhetően már egyenesen plasztikus hatások érvényesülnek. Jellemző, hogy a félévezredes történetre visszatekintő csendélet itt csak, amolyan kvázi műfaji kategóriaként – inkább csak a címadás kapcsán – jelentkezik. A köznyelvben dögvirágként ismert különleges szépségű, ötágú csillagformára emlékeztető virág dekoratív körvonalait ne is keressük a vásznon. Talán csak a művésztől szokatlan gazdag kolorizmus, a krapplakk vörösek, türkizbe hajló kékek tesznek engedményt a rendhagyó téma felvetés kapcsán.
Mint minden etikus művészetnek, így Henn Lászlóénak is egyik lényeges alappillére a tiszta harmóniára, a lét teljességére való törekvés. A magyar festészetben távoli párhuzamként Barcsay mester lírai-absztrakt tájképeit, az Európai-iskola tágas érzékfölötti horizontját, illetve az univerzális létkérdéseket demiurgoszi formateremtő erővel létrehozó Kondor Béla szellemiségét említhetjük meg. A montázsszerű, képsíkokat váltogató látásmód analógiájaként pedig Vajda Lajos festészetének tanulságai is felmerülhetnek. Henn László képei hozzásegítik a nézőt Hérakleitosz egyik fontos gondolatának megértéséhez, miszerint „jobb a láthatatlan összhang a láthatónál.”
Megjelent a folyóirat 2018. májusi számában
Fotó: Rácz Szabó Viktor
Jegyzetek
[1] Nátyi Róbert: MediStáció. Henn László András kiállításáról. In. TiszatájOnline, http://tiszatajonline.hu/?p=60519 Vö. Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz. Budapest, Corvina, 1988. 80. o.
[2] Paul Klee: Napló. In. 2000. Társadalmi és Irodalmi havilap. 2008. március. http://ketezer.hu/2008/03/naplo/