Kádár Tamás: Kán nembeli László erdélyi vajda kapcsolata Szegeddel és a Maros menti régióval

A hazai és a külországi középkorkutatás egyetért abban, hogy Kán nemzetségbeli László erdélyi vajda ‒ vélhetően hivatalviselése kezdete óta ‒ élénken érdeklődött az Erdéllyel szomszédos magyarországi területek iránt, és ottani gyors térfoglalása nyomán tartományurasága nyugati irányban, a Maros mentén jócskán átlépte Erdély határát. Ezen ‒ széles körben osztott ‒ megállapítást aligha érdemes vitatnunk, más és sokkal nehezebben megválaszolható kérdés azonban, hogy közelebbről vagy nagyjából hol húzhatóak meg a vajda tartománya Erdélyen kívüli nyúlványának, nyilván meglehetősen képlékeny határai. Az alábbiakban az oligarcha Maros és Temes vidéki terjeszkedése bemutatásával alapvetően e kérdés megválaszolására teszünk kísérletet, a vajda és Csongrád megye, illetve Szeged kapcsolatát, valamint szegedi tartózkodásait részletesebben is vizsgálva.           

A XIII‒XIV. század fordulóján, nagyjából egyidejűleg az ország más részein létrejött többi tartományurasággal, Erdélyben is kiépült egy magánhatalmi struktúra, amelynek élén Kán nembeli László erdélyi vajda állt. László 1294‒1295 folyamán jutott a királyság harmadik bárói méltóságának számító vajdai tisztségbe, és a jelek szerint csakhamar hozzákezdett a királyi kinevezés nyomán törvényesen gyakorolt közhatalom önkényes kiterjesztéséhez és személyes, illetve családi magánhatalommá alakításához.[1] Ebbéli gyors sikerét közjogi funkciója mellett elsősorban igen tekintélyes, javarészt Erdély középső és déli részén, Fehér, Kolozs és Küküllő megyében fekvő örökölt, illetve különböző módon, vásárlás vagy csere, nem egyszer pedig nyílt erőszak révén, foglalással gyarapított birtokvagyonának, a már eleve kezén lévő és a vajdai méltósággal fennhatósága alá került várak birtoklásának, valamint hívei és familiárisai népes táborának köszönhette.[2] A vajda oligarchikus magánhatalmának kiépítése meglepő, alighanem tartományúrtársai körében is irigyelt hatékonysággal és ütemben zajlott. László 1301 tájára közvetlen fennhatóságát és ellenőrzését azon kiváltságolt népcsoportok, területek és települések fölé is kiterjesztette, amelyek elvben nem tartoztak vajdai joghatósága alá. Ilyenformán feltehetően már a III. András (uralkodott: 1290‒1301) 1301. január közepén bekövetkezett halála körüli időkre, de legkésőbb 1303‒1305 tájára az erdőn túli tartomány csaknem egésze, azaz a Magyar Királyság akkori államterületének hozzávetőleg hatod része László vajda uralma alá került.[3] Nagyjából ezen évtized dereka és második fele tekinthető a vajda tartományúri hatalma zenitjének, amit egyebek mellett az is alátámaszt, hogy ekkor, 1308 januárjában már a helyi egyházmegye, az erdélyi püspökség ügyeibe is beavatkozott: nyílt erőszak alkalmazásával fiát megpróbálta püspökké választatni. A sajnos ismeretlen nevű fiú, aki egyébként kiskorú volta miatt a kánonjog előírásai szerint sem tölthette volna be a főpapi széket, végül nem lett Gyulafehérvár új püspöke, de a nagyúrnak azt sikerült elérnie, hogy a székeskáptalan egy régi, vele ‒ az erdélyi egyházak kárára elkövetett meglehetősen sűrű hatalmaskodásai ellenére ‒ minden bizonnyal jó, sőt talán egyenesen baráti kapcsolatot ápoló ismerősét, Benedek nyulak-szigeti Domonkos rendi perjelt választotta püspökévé.[4]

László vajda nem elégedett meg az Erdély feletti csaknem korlátlan uralommal. Terjeszkedési ambícióit vélelmezhetően felettébb könnyen megvalósíthatta, minthogy Erdély határain belül nem kellett számolnia semmifajta rivális kihívással, egy új, nagyra törő oligarchajelölt esetleges felbukkanásával, hátországa ilyképpen egyfelől biztosított volt, és másrészről, amennyiben szükségét érezte, ottani óriási magánhatalma valamennyi erőforrása rendelkezésére állt a kiszemelt területek megszerzése érdekében. Erdély ura nem is habozott élni az Árpád-ház fiági kihaltát követő ‒ gyakran interregnumként is emlegetett ‒ zűrzavaros időszakban még inkább megnövekedett térfoglalási lehetőséggel. A terjeszkedésre jobbára a Tiszántúl déli, elsősorban Maros menti, illetve ahhoz közeli, Temes, Arad és Zaránd vármegyei vidékein nyílt mód, ezeken a területek ugyanis nem tartoztak egyik oligarcha territóriumához sem, azaz Lászlónak nem kellett konfrontálódnia senkivel elfoglalásuk és birtoklásuk miatt. A kutatás az említett megyék közül általában Aradot sorolja László tartományához, de felmerült az is, hogy magánhatalma a Maros két partján Csanád megye egy részére is kiterjedt, sőt talán még Szeged városa és környéke, tehát Csongrád délkeleti szegélye felett is érvényesült.[5] Az oligarcha aradi birtoklására csak ‒ a megye székhelyétől, Aradtól északkeletre fekvő ‒ Panád vonatkozásában van kétségtelen adatunk: a falu hatalmaskodás révén került kezére, Debreceni Dózsától, I. Károly (uralkodott: 1301/1308‒1342) későbbi kiváló hadvezérétől és nádorától foglalta el.[6] A vármegye egyik fő erősségét, a Maros északi partján, Lippával mintegy átellenben emelt Solymos várát, jóllehet azt okleveles forrásaink egyértelműen nem bizonyítják, minden valószínűség szerint szintén ő birtokolta.[7] Csanád megyében, már amennyiben valóban rendelkezett ott fekvőségekkel, feltehetően nemkülönben többnyire jogsértés, önkényes foglalás révén szerzett birtokokat. 1315-ben, ugyanazon évben, amikor az uralkodó Panádot visszaadta Dózsának, Csanádban Bébet és Ajtonymonostorát is visszajuttatta eredeti tulajdonosaiknak, de mivel ezen kegynyilvánításait írásba foglaló okleveleiben ‒ a majdani vajda és nádor javára kelt patensével ellentétben ‒ nem említi, hogy a szóban forgó földbirtokok törvénytelen úton kerültek idegen tulajdonba, főként pedig nem mondja, hogy azokra Kán László tette volna rá a kezét, ezen két csanádi jószágot a vajda alkalmasint soha, még átmenetileg sem tudhatta a magáénak.[8] A Maros vidéki nyugati irányú expanzió mellett László vajda délnyugat, a Temesköz középső és déli része felé is érdeklődést mutatott. Legkésőbb 1305 táján Krassó megyében is megvetette a lábát: annak más fekvőségeivel egyetemben elfoglalta a kalocsai érsek Almás nevű birtokát a Nyárád partján. 1306-ban Vince kalocsai érsek részint emiatt kiközösítette, tartományát pedig interdictum, általános egyházi tilalom alá vetette, de a fenyítékeket a helyi egyházszervezet tagjai nem foganatosították Erdélyben, így vélhetően a birtokok visszaszolgáltatása is halasztódott, talán több évig is.[9] Amennyiben a forrásunkban Halmas néven szereplő érseki jószág valóban a Nyárád menti egykori településsel azonosítható, felettébb valószínűnek látszik, hogy Lászlónak Temes megye keleti részén vagy a szörényi kerületben, a Temes forrásvidékén is voltak birtokai, máskülönben Almás elfoglalása értelmetlen és ‒ környékbeli pozíciók híján ‒ jószerével lehetetlen lett volna számára.     

A vajda Csongrád megyei, illetve szegedi birtoklása forrásadatokkal kétséget kizáróan szintén nem alátámasztható, csupán egy fontos, vitán felül álló köztörténeti esemény, illetve egy másik, vonatkozó forrásainkban már jelentősen eltérő formában megörökített esemény egyik verziója, valamint egy, az országnagy tisztségviselője által kiadott oklevél kelethelye alapján gyaníthatjuk, hogy a város és talán annak szűkebb környéke a Kán-tartomány részét képezte. Adataink bemutatását érdemes a kiadvány tárgyalásával kezdenünk, annál is inkább, mert meglátásunk szerint ez a legkorábbi momentum, ami esetleg a báró Csongrád megye iránti érdeklődésére, vagy netán akkorra már be is következett ottani térhódítására utalhat. László vajda udvarbírája, bizonyos János mester, sajnos évszámmegjelölés nélkül, szeptember 7-én lejegyzett oklevele szerint Szegeden intézkedett egy per elnapolásáról.[10] A kutatás az alapján, hogy János udvarbíró a döntéshozatalt a vajda Magyarországról („de Ungaria”) Erdélybe való visszatértének 22. napjára halasztotta el, vélelmezvén: a tartományából egyébiránt szerfelett ritkán kimozduló oligarcha távollétének oka az volt, hogy részt vett I. Károly király harmadik, székesfehérvári koronázásán, az oklevelet 1310 szeptemberére datálta.[11] A perhalasztó kiadvány azonban 1298-ban és 1299-ben is készülhetett, minthogy ezen évek késő nyarán a vajda Erdélyen kívüli, jelesül budai, illetve székesfehérvári tartózkodása adatolt, ilyképpen, lévén 1310 vonatkozásában az említett oklevél az egyetlen feltételes „bizonyíték”, 1298 vagy 1299 jóval valószínűbben lehet az oklevél kelte. Az okmány leginkább figyelemre méltó információja kiadási helye, tekintve, hogy a kor országnagyainak helyettesei és bírái, csakúgy mint általában maguk a fő világi méltóságok betöltői ‒ mint az az ország lakosai érthető okokból el is várták tőlük ‒ rendszerint közismert hivatali székhelyükön látták el a tisztségükből következő, rájuk háruló feladataikat és más, főként pedig joghatósági területükön kívül eső településen csak a legkivételesebb esetben foglalkoztak bíráskodással és más hivatalos ügyekkel. Ennek fényében különösen furcsa, sőt egyenesen gyanút keltő a vajdai udvarbíró oklevele: vajon miért látogatott el az Erdély nyugati határáról közel 200 kilométerre fekvő Szegedre, ráadásul épp azon hetekben-hónapokban, amikor ura, László is ‒ mint az irat fogalmaz ‒ „Magyarországon” tartózkodott, azaz neki elvben kiváltképp Erdély területén, leginkább a tartománybeli kormányzati központok egyikében kellett volna lennie. Elképzelhető természetesen az is, hogy János mester elkísérte a vajdát magyarországi útjára, aki aztán az igazságszolgáltatás folyamatos működésének biztosítása végett visszaküldte Erdélybe, és az udvarbíró hazafelé, talán László vajda kedvelt rezidenciája, a hunyadi Déva felé tartván fordult meg Szegeden, bár úgy véljük, ez a magyarázat kevésbé valószínű.[12] Az oklevél, fájdalmunkra, egyáltalán nem nyújt fogódzót kérdéseink megválaszolásához. Nem derül ki belőle egyértelműen sem az, hogy a peres felek hová valók voltak, sem pedig, hogy mi miatt fordultak bírósághoz, így elméletileg felmerülhet: a szóban forgó jogvita nem Erdély területén lakó és birtokló személyek között, talán egy délkelet-magyarországi fekvőségért folyt, amiből viszont az következne, hogy László ‒ vajdai minőségében ‒ nem lett volna illetékes a perükben. Ez bizonyítékul szolgálhatna azon, elsősorban Kristó Gyula által képviselt kutatói vélekedésre, miszerint a nagyúr tartománya és joghatósága a Maros vidékén messzire kiterjedt nyugat felé Aradon, sőt esetleg Csanádon túlra, a Tiszáig is, de egyfelől az alapján, hogy a felek ‒ az úgynevezett fogott bírák egyikeként ‒ a vajda étekfogómesterét kérték fel ítélethozatalra, és másrészről, hogy László udvarbírája a per lezárásának helyszínéül az alkalmasint a Doboka megyei faluval azonosítható Fellakot, a döntés időpontjául pedig a vajda visszatértének 22. napját jelölte ki, legalábbis gyaníthatjuk: annak érintettjei inkább erdélyi lakosok lehettek.[13] János udvarbíró kiadványa nézetünk szerint tehát nem alkalmas Kán László Csanád vagy Arad megyei fennhatóságának alátámasztására.         

László vajda ismert szegedi tartózkodása vagy tartózkodásai ‒ a kérdés körüli bizonytalanság tisztázására rögvest visszatérünk ‒ az országos nagypolitika, jelesül a koronáért és az uralkodói főhatalomért folyó harc eseményeivel állt(ak) összefüggésben. Mint az talán köztudott, Erdély ura 1307 közepe táján elfogta és bebörtönözte ‒ az őt jóhiszeműen, némely kútfőink szerint leányának feleségül vétele céljából felkereső ‒ Ottó királyt (ur.: 1305‒1307).[14] I. Károly ellenfelével együtt a Szent Korona is az oligarcha kezére került, aki Ottó elfogásával és ennek folytán történt megbuktatásával mérhetetlenül értékes szolgálatot tett Károlynak, de hogy abban a legkevésbé sem az ilyetén való érdemszerzés szándéka, vagy az az iránti rokonszenv motiválta, csakhamar nyilvánvalóvá vált. Hazai és külföldi forrásaink két, jelentősen különböző változatban beszélik el a király fogságba esése utáni sorsát: a Pozsonyi Krónika arról tudósít, hogy László vajda, miután hosszabb ideig rabságban tartotta, Szegeden „kénye-kedvére” átadta Csák nembeli Ugrinnak, aki aztán I. Károllyal Ottót kiűzte az országból, míg német kútfőink úgy tudják, hogy a bukott király kényszerű külföldre távoztáról „saját hatáskörben”, maga az erdélyi oligarcha gondoskodott.[15] Sajnos nem eldönthető, hogy melyik verzió felel meg a valóságnak, így tehát László vajda és Csák Ugrin tárnokmester elvileg 1307 nyarára‒őszére datálható szegedi találkozóját, illetve a fogoly Ottó ‒ Károly király első számú párthívének való ‒ átadását nem tekinthetjük bizonyosnak.[16]

László vajda Ottó elfogását, majd az országból való kihessintését követően, ha ugyan a bajor származású király megbuktatása nem ép annak nyitó lépése volt, egy újabb roppant veszélyes politikai játszmába kezdett. A kezében lévő Szent Korona Károly részére történő átadásról ‒ úgy tűnik ‒ hallani sem akart, sőt, bizonyos jelek arra mutatnak, 1308 derekától komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy tevőlegesen is támogassa a király ellenében Vladiszlav macsói szerb herceg magyarországi trónigényét.[17] E tervéről később letett, de a korona átadása ügyében, bár Károly és hívei alighanem mindent elkövettek megszerzéséért, tapodtat sem haladtak a tárgyalások. 1308 őszén maga Gentile bíboros pápai legátus vette kezébe az ügyet, mindhiába, így a királyt kényszerűségből 1309 júniusában egy alkalmi uralkodói fejékkel koronázták meg ismét.[18] A bíbornok végül, megunva a vajda hamis hitegetéseit és folyamatos halogatását, december 25-én Lászlót ebbéli magatartása és egyéb bűnei miatt kiközösítéssel sújtotta, tartományára pedig kihirdette az interdictumot.[19] A nyakas és ravasz oligarcha még az egyházi fenyítékeket hírül adó oklevélben megjelölt újabb, február 2-i határidőre sem adta át a koronát, attól ellenben már nem zárkózott el, hogy egy számára is biztonságos helyen a király és a legátus képviselőivel találkozzék. A vajdával való személyes tárgyalás megszervezésére és lebonyolítására, amelyre április 8-án Szegeden került sor, Tamás esztergomi érsek vállalkozott.[20] A metropolitát Aba nembeli Omodé nádor és Rátót nemzetségbeli Domonkos kísérte el a fontos útra, valamint Gentile kardinális megbízottaként annak gyóntatója és káplánja, Dénes minorita rendi olvasószerzetes is vele tartott. László vajda, valamely, sajnos legfeljebb is csak találgatható indíttatásból kifolyólag késznek mutatkozott a kompromisszumra, sőt, az alapján legalábbis, ami az általa ekkor kiadott oklevélből kitetszik, akár úgy is fogalmazhatunk: valósággal kapitulált a király képviselői előtt. Kijelentette, hogy Károlyt elismeri az ország természetes és törvényes urának és királyának, a saját és rokonai nevében megígérte, hogy azt hűen szolgálja, a Szent Koronát azon esetben, ha a király addig Erdélybe látogatna, haladéktalanul, egyébként legkésőbb július 1-jéig átadja.  Megfogadta továbbá, hogy kiengedi kezéből és visszaadja a radnai ezüstbányát, a besztercei és szebeni ispánságot, a székelyek ispánságát, illetve Dés, Kolozs és Szék falvakat, utóbbiak kamarai hivatalaival együtt. Fenti ígéreteire Omodéval és Domonkos mesterrel, akik ezzel mintegy kezességet vállaltak érte, Tamás érseknek és a legátust képviselő ferences lectornak a kor szokásai szerinti, ünnepélyes esküt tett.[21] Feltűnő és mindenképp említést érdemel, hogy Kán László hűségnyilatkozata nem tartalmaz semmifajta utalást a vajda Erdélyen kívüli foglalásaira és vélelmezett Arad és Csanád megyei, valamint Szeged feletti esetleges joghatóságára nézvést. A dolog annál inkább érdekes, mert amennyiben a Maros alsó, magyarországi szakaszának vidéke csakugyan tartománya részét képezte, azt várnánk, hogy hatalmának visszanyesegetését a király ott kezdi, vagy legalábbis nem feledkezik meg az említett megyék László elnyomó uralma alóli felszabadításáról. Az oklevél e tekintetbeni hallgatását mindazonáltal aligha tarthatjuk perdöntő momentumnak, László vajda régi, pontatlan megnevezéssel: „kiskirálysága” nagy valószínűség szerint valóban kiterjedt a Maros mente kérdéses szakaszának jó részére, sőt egy rövidebb ideig talán egészére is.

A történelmi jelentőségű szegedi találkozót követően az uralkodó és az oligarcha viszonya számottevően javult, és László ezúttal, ha nem is hamarkodta el azt, három évi elbitorlás és huzavona után, június közepe körül elküldte a Szent Koronát Károlynak.[22] A király harmadik, 1310. augusztus 27-én, Székesfehérváron lezajlott, immár jogérvényes koronázásán ‒ véleményünk szerint, miként arról már szóltunk ‒ azonban nem vett részt. Károly a koronázás utáni első „vidéki” útja 1310 őszén Erdélybe vezetett, ahol hosszabb, több hónapos tartózkodása idején személyesen is fogadta László vajda régóta esedékes alattvalói hódolatát.[23] A király 1313. június végén Békés vármegyében ismét találkozott a korosodó tartományúrral, ami ‒ mindenesetre ‒ kapcsolatuk folyamatos kiegyensúlyozottságát sejteti. A Borsa nembeli Kopasz nádor részvételével lefolyt összejövetelt a június 20‒22. körüli napokban, valószínűleg ‒ az egykor Doboz falu délnyugati határában, a Fehér-Körös partján feküdt ‒ Gyulamonostorán tartották, ahol a Csolt nemzetségnek monostora és udvarháza állt.[24] Június 22-én a király privilegiumban erősítette meg egy a Kánok: a vajda, illetve atyjukkal azonos nevet viselő fiai, „Nagy” és „Kis” László, valamint egy erdélyi nemes között létrejött birtokcserét.[25] I. Károly és Erdély urának viszonya László valamelyes együttműködési készségének és nem kevésbé a király a lázadó oligarchák és bárók mozgalmai miatti lefoglaltságának köszönhetően a vajda körülbelül másfél évvel később bekövetkezett elhunytáig ‒ már amennyiben az persze fennmaradt forrásainkból megállapítható ‒ zavartalan maradt.[26]

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában 

Jegyzetek

[1] Pór Antal: László erdélyi vajda. (1291–1315.) Rajzok Erdély multjából a középkorban. In: Erdélyi Múzeum, 8. 1891/6. 433–481. o.; Kristó Gyula: Kán László és Erdély. In: Valóság, 21. 1978/11. 83–96. o.; Petrovics István: Kán László. In: Korai magyar történeti lexikon (9‒14. század). Főszerk. Kristó Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 397. o.; Tudor Salagean: Transylvania against Charles Robert: Voivode Ladislaus Kán and his Position in the Contest for the Hungarian Crown (1301−1310). In: La diplomatie des états Angevins aux XIIIe et XIVe siécles. (Diplomacy in the Countries of the Angevin Dynasty in the Thirtenth‒Fourteenth Centuries.) Actes du colloque international de Szeged, Visegrád, Budapest 13‒16 septembre 2007. Sous la direction le Zoltán Kordé, István Petrovics. Accademia ď Ungheria in Roma, Instituto Storico „Fraknói”, Roma ‒ Szeged, 2010. 117‒123. o. László nemzetségi hovatartozására: Pór Antal: Kán László erdélyi vajda nemzetsége. In: Turul, 7. 1889/3. 137‒139. o.; Uő: László erdélyi vajda és a Keán nemzetsége. (Szives válaszul Wertner Mór dr. és Puky Andor uraknak.) In: Turul, 9. 1891/3. 105‒112. o.; Wertner Mór: László, erdélyi vajda nemzetsége. In: Századok, 24. 1890/9. 726–731. o.; Uő: Újabb nemzetségi kutatások VIII. A Kán-nemzetség erdélyi vagy vajdai ága. In: Turul, 26. 1908. 122‒129. o.

[2] Kristó 1978. i. m. 87‒92. o.; Kristó Gyula: A korai Erdély (895‒1324). Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2002. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 18.) 308‒309. o.

[3] Kristó 1978. i. m. 89. o.

[4] Pór 1891. i. m. 447‒448. o.; Kristó 1978. i. m. 89. o.; Lupescu Makó Mária: Benedek, az erdélyi egyházmegye első szerzetespüspöke. In: Az első 300 év Magyarországon és Európában. A Domonkos-rend a középkorban. Szerk. Csurgai Horváth József. Alba Civitas Történeti Alapítvány, Székesfehérvár, 2017. 277‒294. o.

[5] Kristó 1978. i. m. 94. o.; Engel Pál: Az ország újraegyesítése. I. Károly küzdelmei az oligarchák ellen (1310–1323). In: Századok, 122. 1988/1‒2. 89–146. o., e helyt: 111. o.; Kristó 2002. i. m. 309. o.

[6] Anjou-kori okmánytár. (Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia.) I‒IV. Szerk. Kristó Gyula. Budapest ‒ Szeged, 1990‒1996. (a továbbiakban: AO) IV. 78. sz.; Kristó 2002. i. m. 309. o. Panád ma Újpanád; Horia (Románia, Arad megye).

[7] Solymos várát ‒ 1315 tavaszán ‒ a király serege minden valószínűség szerint Kán László fiaitól foglalta el: Engel, 1988. i. m. 111. o.; Zsoldos Attila: Erdélyi háborúk a 14. század elején. In: Elfeledett háborúk. Középkori csaták és várostromok (6‒16. század). Szerk. Pósán László, Veszprémy László. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2016. 198‒231. o., itt: 210., 230. o.

[8] AO IV. 41., 169. sz.; Kristó 2002. i. m. 309. o. Béb ma Óbéba; Beba Veche (Románia, Temes megye), Ajtonymonostora a mai Pécska; Pecica területén (Románia, Arad megye) területén feküdt. Az utóbbira ld. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I‒IV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963‒1998. (a továbbiakban: ÁMTF) I. 846. o.

[9] AO II. 114. sz.; Kristó 2002. i. m. 309. o. Az egykori Almás település helye a mai Mocsáros; Moceriş (Románia, Krassó-Szörény megye) közelében vagy területén kereshető. ÁMTF III. 477. o.

[10] Erdélyi okmánytár. (Codex diplomaticus Transsylvaniae.) Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. II. Regesztákban jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 40., a továbbiakban: EO II.) 170. sz.

[11] EO II. 89. o.; Engel 1988. i. m. 94. o.: 16. jegyz.; Zsoldos 2016. i. m. 203. o. 

[12] László vajda okleveleinek közel harmada Déván kelt: AO I. 172., 198., 463., 465. sz.; AO II. 193., 492., 604. sz.; itteni székhelyére: Kristó Gyula: Tartományúri rezidenciák Magyarországon (1301–1320). In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica. 115. Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 2001. 37‒38. o.; Kristó 2002. i. m. 312. o.

[13] Kristó 1978. i. m. 94. o.; Kristó 2002. i. m. 309. o. Fellak (ma Feleac, Románia, Beszterce-Naszód megye) azonosítására: EO II. 473. o.

[14] Pór 1891. i. m. 446. o.; Salagean 2010. i. m. 120. o.; Kádár Tamás: Harcban a koronáért. (II.) I. Károly (Róbert) király uralkodásának 1306‒1310 közötti szakasza. In: Történeti tanulmányok 25. Debreceni Egyetem, Debrecen, 2017. 36‒102. o. (Megjelenés alatt.) itt: 51‒54. o.

[15] Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot vál., szerk., a bevezetőt és a jegyzetet írta Kristó Gyula ‒ Makk Ferenc. Európa Kiadó, Budapest, 1988. (Bibliotheca Historica, a továbbiakban: KRE) 66. o.; Pór 1891. i. m. 446‒447. o.; Kristó 1978. i. m. 90. o.; Kádár 2017. i. m. 59. o.

[16] Galambosi Péter: Csák Ugrin, a hűséges tartományúr. In: Fons, 24. 2017/3. 305‒306. o.

[17] Kádár 2017. i. m. 86‒87. o.

[18] Kádár 2017. i. m. 75‒82. o.

[19] AO II. 790. sz.; Pór 1891. i. m. 469‒471. o.; Kádár 2017. i. m. 90‒91. o.

[20] KRE 84‒85. o.

[21] KRE 84‒85. o.; Kádár 2017. i. m. 93‒94. o.

[22] Lupescu Makó 2017. i. m. 287‒289. o.

[23] Pór 1891. i. m. 474. o.; Kádár 2017. i. m. 98‒99. o.

[24] AO IV. 542., 547. sz.; Engel 1988. i. m. 103. o.; Gyulamonostor azonosítására: Dusnoki-Draskovich József: Hol volt „Julamonustura” és Vata földvára? A középkori Gyula kezdetei. In: Uő: Nyitott múlt. Tanulmányok, történetek Gyuláról, Békés vármegyéről, és a fordított világról. Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2000. (Gyulai Füzetek 12.) 15‒27. o.

[25] EO II. 210. sz.; Kristó Gyula: Erdély 1315-ben. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kovács András, Sipos Gábor, Tonk Sándor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1996. 333–342. o., itt: 335‒336. o.

[26] Pór 1891. i. m. 476. o.; Engel 1988. i. m. 111. o.; Petrovics 1994. i. m.; Kristó 1996. i. m. 334‒335. o.