Miklós Péter: „Szörnyű dicsőségünk”

Szegedi írók, költők az első világháborúról

Szeged irodalmi hagyományának három jeles alkotója – Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula – világában fontos szerepet kapott a Nagy Háború élménye, s a kegyetlen pusztítás és a tömeges halálozások okozta egyéni és társadalmi trauma. Hol a fásult rezignáció, hol az eszményvesztettségből fakadó irónia hangján írtak szövegeikben az első világháborúról, s műveikkel az elesetteknek és hozzátartozóinak is emléket állítottak az irodalom művészi eszköztárával.

Tömörkény István – aki egy ideig patikusként is dolgozott – országos hírű íróvá az 1890-es évek elején vált. Korábban a Szegedi Híradó, majd a Szegedi Napló című újság munkatársa volt, s egyrészt a sajtó napi robotmunkáját jelentő műfajban, a tudósításban, másrészt a humoros karcolatokban és hírlapi élcekben vélt rátalálni saját hangjára.

Háromévi katonai szolgálata alatt – amelynek során Bécstől Bosznia-Hercegovináig több helyen állomásozott a szegedi negyvenhatos gyalogezreddel – megismerte a világot. Sajátos módon azonban nem a nagyvilági császárváros – amelynek utcáit Ferenc József napjainkból békebelinek és idillikusnak tetsző monarchiájának szellemisége mellett már át- és átjárta Freud gondolatrendszere, megelőlegezve a lélek és az érzelmek forradalmát – vagy a balkáni egzotikus mulitkulturalitás adott neki világismeretet és munkáihoz élményanyagot. Hanem a magyar nép – elsősorban paraszti származású – fiainak az értékrendjével, életszemléletével, mentalitásával találkozott, s ez egész írói pályáját és annak tematikáját megalapozta.

Ebben az időszakban született írásainak jellegzetes alakjai között ott van Papp Mihály tizedes, aki szolgálat után két szöszke bosnyák gyerekkel játszik, kik – mint mondja a bakaként katonáskodó elbeszélőnek – „Akár az enyémek… Ez a Pistika, ez a kisebb, amaz a Miska…”. A Káplár Papp (1891) címszereplője Tömörkény tollán – miközben „összetakarította a pénzét” – „a közlegények kedvence volt”, aki „tanította őket tisztességre, becsületre”, s aki „sokszor fölvidámította a nekibúsult magyarokat a szellős Novibazárban”. Hiszen „vidám és jókedvű volt mindig káplár Papp, úgy látszott, hogy a játékkal, a tréfával veri el a lelke kínját”.

Tömörkény István a huszadik század első éveitől mint a szegedi városi múzeum és könyvtár munkatársa – majd 1904-től 1917. április 24-én bekövetkezett haláláig igazgatója – dolgozott. Ebben a minőségében nem pusztán a könyvek, de a régészeti és a néprajzi anyag is a felügyelete alá tartozott. Így a népi életről – az élményeken és a személyes tapasztalatokon túl – tudományos rendszerezettséggel és empirikus szakmai megalapozottsággal is szerzett ismereteket, sőt etnográfiai szakcikkei is megjelentek néprajzi folyóiratokban.

A Tömörkény szövegeivel foglalkozó kutatók – Ortutay Gyulától Péter Lászlón és Kispéter Andráson keresztül Lengyel Andrásig – egyetértenek abban, hogy egyedi hangját leginkább igazoló műfaja a novella. Kisprózáit a zsurnalisztikai könnyedség – amely ezen írásoknak kvázi háttérrajza, bevezetése – és a tragikus végkifejlet – „csattanó” – dichotómiája jellemzi. Elbeszélésmódját balladai szaggatottsága és dramatikus, párbeszédes jellege teszi egyedivé.

Az első világháború idején készült Tömörkény-novelláknak is paraszti hősei vannak: férfiak és asszonyok, idősek és fiatalok, itthonmaradtak és frontszolgálatosok egyaránt. Ez utóbbiakról szól a János a földdel (1916), amelyben a nyílt terepen óvatosan előrenyomuló magyar haderő egyik tagja – János – éppen fedezéket ás, amikor rácsodálkozik a frontvonal jó minőségű földjére.

„A szakasz megy előre a földön, amit szántásnak hívtak még tavaly, de egészen rendben mozog, úgy tetszik, az ellenség messze van, hiszen még csak ezen túl kell a rendes fedezékbe jutni. Úgy van, hogy ezen a darabon még nincsen mitől tartani, azonban egyszer csak nagy hirtelenséggel odavágnak a másik ágyúk, itt-ott lecsapódik a srapnel, nincs más mód, mint hogy feküdj le sebesen az anyaföldre, kotorászd elő a derékszíjról a kis kurta Linnemannt [ötven centiméter hosszú gyalogsági ásót] és túrd föl vele magad elébe a földet.

János is ássa a földet, úgy félkézformán, ahogy a teljes lelapulásban lehet. Ahogy ásná, a Linnemann lapátjáról egy darab hant a bal keze tenyerébe esik. János önkéntelenül morzsolgatni kezdi: feketés, de könnyű, nem heves fajta; van egy kis keménysége, de azért mégis omlós; ez a rozsbúzát igencsak bírná. János mellett fekszik a hadnagy. János a földet átnyújtja:

 – Hadnagy úr, ez jó főd.”

Ugyanezt a történetet írta meg – és olvasta föl a szegedi Dugonics Társaság egyik ülésén – Tonelli Sándor író, közgazdasági szakember, a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke A magyar föld legendája (1920) című szövegében. A szerző ebben a munkában a magyar parasztság „föld iránti szeretetét” látta igazolódni János viselkedésében.

„Előttünk egy kis mélyedés, addig előrerohanunk, ott földre vetjük magunkat.

Ahogy a földön fekve szétnézek, meglátom, hogy a rohanásban Kisgacsa János szlavóniai magyar parasztlegény került mellém. Odaszólok neki:

 – No János, úgy látszik, megint meleg napunk lesz.

Ebben a pillanatban pontosan Kisgacsa János mellett csap le egy gránát. Csak olyan kisebbfajta, aminőket a kozák ütegek használnak, de elég ahhoz, hogy Kisgacsa Jánost pár pillanatra föld- és porfelhőbe burkolja.

Mikor megint látni lehet, Kisgacsa János ott fekszik a gránáttól vágott lyuk mellett. A kezét belemélyeszti a gödörbe, kiemeli, és egy marék feketés földet morzsolgat az ujjai között:

– Jó föld, hadnagy úr!

Van-e náció, amely a föld iránti szeretetét gránáteső közepette ennél tömörebben tudná kifejezni?”

Néhány évvel később a Tömörkény által megírt János Tamási Áron Siratnivaló székely (1925) című novellájában bukkant föl.

„Ott feküdtek egy lankában egész éjjel. Forró testükből erő és élet áradott az idegen földbe. Tizenketten gyermekhonvédok alkottak egy rajt, s egymást védték és szerették, mint egy kóborló nomád család.

A tizedes rajvezér is, maga Birtalan Gáspár, huszonegy esztendős volt csupán: de kiváltképpen eleven, jelre és szóra lobbanó, széplelkű legény, kerek, tömött teste remek végesvégig.

Mind a tizenketten érzések tengerén időztek.

A tavasz jutalmai lengtek, a holdvilág igaz nyugalma áradt. Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt morzsolgatta, majd erejét megszagolta, s így szólt:

– Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének.”

De ugyanez a szüzséje Móra Ferenc Földhözragadt János története (1932) című írásának. A szöveg utolsó bekezdésében – hangsúlyozta Péter László irodalomtörténész professzor a Tömörkény világa (1997) című könyvében – Móra társadalomkritikai megjegyzése nemcsak az író szociális helyzetére, de az első világháborúban nagy arányban részt vett magyar földművelő réteg kiszolgáltatott társadalmi helyzetére is rávilágított.

„A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

– Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy »Hej, ha nekem ilyen volna!« Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz [rohamhoz] a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.”

Móra – ellentétben Tömörkénnyel – soha nem volt katona. Fiatalkorában szolgálatra alkalmatlannak találták, s a Nagy Háború elején, 1914 nyarán is mindössze egy hétig volt hadban. Mint Kukkonka Judit, a szegedi Somogyi Károly Könyvtár munkatársa az A vers ereje. Szegedi írók és költők a Nagy Háború idején című (a nagyhaboru.blog-on megjelent) írásában fölidézte: Móra Ferencnek – aki akkoriban a szegedi városi múzeum és könyvtár munkatársa, majd igazgatója, valamint a Szegedi Napló publicistája, illetve főszerkesztője volt – a világháború első évében Kecskeméten (kiskunfélegyházi születésűként oda tartozott) kellett szolgálatra jelentkeznie.

Móra egyhetes „katonaélete” idején születhetett Üzenet haza (1914) című verse, amely a családjától távol lévő apa üzenete kislányának (az író Panka lánya akkor tizenegy éves volt). Első strófájában kortársainak háborús lelkesültségben – igaz, többnyire kimondatlanul – is jelen lévő bizonytalanságot és félelmet fogalmazta meg.

„Kis lányom, ha az ablakunk alatt / Dalolva mennek a katona bácsik, / A legpirosabb muskátlik közül / Mind tépd le nékik, ami még virágzik. / És hintsen rájuk csókot két szemed / És hintsen csókot a kis puha szád is, / A szürkülő fejükre legkivált, – / Hátha közük van a te apukád is!”

Míg a szöveg utolsó versszakában a háborúval elkerülhetetlenül járó halálos áldozatokat idézi – jövendöli – meg Móra.

„S egyszer ha a nap vére elfolyik / S új csillagok szikráznak a mennyégen / S az emberek szemének csillagát / Kihunyni látod könnyek tengerében: / Egy miatyánkot lefekvés után / Külön rebegjen a te tiszta szád is, – /A hadak-útján lelkek szállanak, / Hátha köztük lesz a te apukád is…”

A Nagy Háború első évei már súlyos véráldozatokat követeltek. Móra Ferenc Esti imádság című, A háborús gyermekszobában alcímű (1916) versében ezekre reflektált. Az egyes versszakok utolsó sorainak anaforikus ismétlései – a maguk kissé eszköztelen módján – a lírai én gyermeki pozícióját éppúgy megjelenítik, mint az imádságok meditatív formavilágát.

A költemény utolsó két strófája: „Térdelve kérlek, szóm zokon ne vedd, / Hisz hogy szállhassak pörbe én veled: / De fű, de fa, de sok madárhalott, / Jó isten, téged mivel bánthatott? / S örömed abba néked lehet-e, / Hogy árvával van a világ tele, / Ki azt se tudja, hogy ő árva már? – / Uram, a háborút parancsold vissza már! // Ki ott villámlasz a kardok hegyén, / Mint a nagyoktól sokszor hallom én, / Az emberszívbe költözz már bele – / Az istennek csak ott lehet helye. / Nőjjön virág a holtak sírjain, / Az élőnek ne légyen élte kín, / Áldva nézzen föl rád a földhatár – / Uram, a háborút parancsold vissza már!”

Móra Höfer (1916) című versében Franz Höfer altábornagyot idézi meg, aki az első világháború idején az osztrák–magyar hadügyminisztérium csoportfőnöke, s a háborús jelentések és hírek kiadásáért felelős vezetője volt. A vers refrénje („Máskülönben: a helyzet változatlan”) – amely párhuzamba állítható Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzeten változatlan (1929) című világháborús témájú regényének címével és tartalmával – egyaránt fölhívja a figyelmet a háború tömegjellegűvé válására, valamint dehumanizáló hatására. Hiszen a katona a fronton – a hadviselő államok, a háborúzó hatalmak szemszögéből nézve – elveszíti egyéniség jellegét és személyiségét, s helyette hadi erőforrássá és végső soron statisztikai adattá válik.

„A frontokon teljes a nyugalom – / Höfer jelenti kurtán, fukaron. / Az ágyú csak vaktában ugatott, / Puskából lőttek járőrcsapatot, / S egy repülőgép kotlott a magasban, / Máskülönben: a helyzet változatlan. // Egy katonával van csak kevesebb, / Az is véletlen csak, hogy elesett, / És csak eggyel több a kis sirhalom / A vadszegfüszegett domboldalon, / Hol annyi élet hervadt el nyílatlan – / Máskülönben: a helyzet változatlan. // És messze valahol a front megett / Egy feszület a falról leesett, / Váratlan kialudt a lámpafény, / Megindult a könny két szem szegletén, / Hogy folydogáljon mindörökre halkan – / Máskülönben: a helyzet változatlan.”

Ugyanezt a tartalmat jelenítette meg Juhász Gyula Háborús emlék című szövegében. „Álla felkötve, keze összetéve, / Elpihent némán a halál ölébe. / Nyitott szemében őszi ég derűje, / Kifáradt testén tépett csukaszürke. / A milliókból egy, kik halni mentek, / A neve senki, akit elfelednek.”

A magyar irodalmi élet legjelentősebb szegedi születésű alkotója, Juhász Gyula – Móra Ferenchez hasonlóan – nem szolgált katonaként. Negyvenhatosok (1918) című versében a szegediek „házi ezredének” számító császári és királyi 46. gyalogezred Nagy Háborúban elesett katonáinak állított emléket.

„Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszinü fátyolt / Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek. / Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján, / Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer. / […] / Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik / Szerbia bús terein s merre Galícia van, / Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó / És Piavé mélyén, messze kopár köveken! / Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott / – (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) – / […] / Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország / S szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden.”

A első világháború áldozatai emlékének megörökítése és ápolása már a Nagy Háború napjaiban megfogalmazódott igényként. Ennek jegyében készült el – Szentgyörgyi István alkotásaként – és került fölállításra egy filagória alatt a szegedi Széchenyi téren az a fahonvéd, amelyet ma a Móra Ferenc Múzeumban őriznek, s amelyet Tömörkény István A fiú (1915) című írásával tett Csongrád megyei művelődéstörténetünk részévé, s a háborús veszteségek miatt érzett nehezen földolgozható gyász érzésének egyetemes jelképévé.

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában