Pacsika Emília: „Egy épület az építtető műveltségét is tükrözi”

Beszélgetés Takács Máté Hild-díjas építész, várostervezővel

A Pro Urbe díjas építész száznál több családi házat tervezett ez volt számára a kikapcsolódás, fő feladatának mindig a várostervezést tekintette. Tizenhét évig volt Szeged főépítésze, 1969-1986-ig működött e státuszban, amikor számos fontos beruházás történt. Ebben az időben kezdte kinőni a város a nagy árvíz után épült körutakat, ekkor történt a sugárutak szélesítése, ekkor készült Szeged új közúti hídja is. Működése idején épültek föl a lakótelepek, amik az iparosítás, az erőteljes urbanizáció elengedhetetlen velejárói voltak és Újszeged is akkor bővült és vált a város villanegyedévé. Olyan fejlesztések történtek akkoriban, amik a gazdasági életet irányítóinak égetően fontos felismeréseiről is árulkodnak. A hatvanas és hetvenes évek fordulóján település-tervező műtermek nyíltak vidéken és ezekbe fiatal mérnököket hívtak, Takács Máté is így került feleségével − Takácsné Kovács Eszterrel − és családjával együtt Szegedre.  Munkatársaival ő készítette el a város általános rendezési tervét, majd városi főépítészként vezényelte a terv megvalósulását. Tizenhét évig volt felelőse a város fejlődésének, egy olyan gazdasági konjunkturális időszakban, ami éppen a főépítészi működése idején kezdődött és e szék elhagyása idején látszott zárulni. Takács Máté építésszel múltról, jelenről beszélgettünk életútjának élményeiből szemezgettünk.

− Honnan az indíttatás az építész pályára?

− Ehhez nem sok köze volt a környezetemnek. Egy tanyasoron laktunk, ahol húsz ház sorakozott egymás mellett és egy Klebelsberg féle tanyasi iskolába jártam. Mesteremberektől távoli környezetben mindenki mindenhez értett. Természetes volt, hogy a disznóólat, a tyúkólat, a dohányszárító pajtát megépítettük és tetőt tettünk rá. Ilyen értelemben az építés nem volt idegen tőlem, de az építészetről, mint szakmáról nem tudtam semmit. Lehettem olyan nyolcadikos, mikor a kezembe került egy 1937-es vaskos kalendáriumféle, s ebben olvastam egy cikket a Bauhausról. Nagyon megfogott, elcsodálkoztam, hogy olyan épületek is vannak, amilyeneket én még soha nem láttam a környezetemben. Az írásban a Bauhaus magyarországi megjelenéséről, Kozma Lajos neves építészről és még a szegedi Berzsenyi utcai házról is említést tettek, ekkor találkoztam először az építészet fogalmával, ami fölkeltette az érdeklődésem.

− Mindszenthez Szentes volt a legközelebbi város, gondolom ide jártak be fontos ügyeket intézni, vásárolni.

− Igen, ide jártam később középiskolába is a Horváth Mihály Gimnáziumba, ahol kiváló tanárok tanítottak. Egy másik kötődés is volt, anyám leány korától egy szentesi módos családnál dolgozott, először, mint szobalány később, mint szakácsnő végül, mint házvezetőnő. Mikor a tulajdonos idős hölgy meghalt két alkalmazottjára, a társalkodónőre és anyámra hagyott némi földterületet és ingóságokat, többek között könyveket is. Emlékszem, egy-egy regénynek néha nem találtam az első vagy második kötetét, mert az a másik örökösnél landolt, a hagyaték ketté osztásakor.

− A családja mivel foglalkozott?

− Apai nagyapám több földterülettel is rendelkezett, ő a mindig újat kereső ember volt. Négy lánya mellett a két fiát gazdálkodónak nevelte, apámat egy szegedi aranykalászos gazda tanfolyamra is beíratta. Traktort, cséplőgépet vásárolt, apám volt a gépész is. Három éves voltam, mikor 1940-ben saját tanyát vettünk, és ott szüleim önálló gazdálkodásba fogtak. Apám fölismerte, hogy a kicsi méretű földje kevés ahhoz, hogy azon gabonát termesszen, ezért inkább kertészkedett. Akkoriban a Mautner-féle cég − a családnak Derekegyházán volt kastélya, Pesten, a Rákóczi úton az urbanisztikai társaság székháza volt anno a bérpalotájuk − növénynemesítéssel foglalkozott, alvállalkozókkal is termesztetett vetőmagot.  Emlékszem, hogy mi az uborkákat nem ettük meg, hanem a magját gyűjtöttük be, de termesztettünk virágokat is, őszirózsát táblában s annak is megszedtük a magját. Apám a negyvenes években, mikor nagyapámnak segített betakarítani egyszer, megázott és tüdőgyulladást kapott, később ’44 októberében, mikor a németek a csongrádi a hidat fölrobbantották apámat is elvitték az ideiglenes híd építtetéséhez, ott újra megfázott s attól kezdve beteges volt, 1946−ban meghalt. Anyám ezután dohány termesztéssel kezdett foglalkozni, ami elég munkaigényes foglalatosság volt, de nem túl nehéz fizikai munka, ezért a nálam öt évvel fiatalabb öcsémmel együtt be tudtunk segíteni.

− Mikor fordult meg a fejében először komolyan, hogy építésznek tanul?

− Igazában elég későn. A gimnáziumban a humán tárgyak jól mentek, magyar irodalomból, történelemből mindig ötös voltam, matekból és ábrázoló geometriából szintén, de a biológiát is nagyon szerettem. Egyik tanárom tanácsára biológia és ábrázoló geometria szakra jelentkeztem a debreceni egyetemre, ahova felvettek, de kollégiumot sajnos nem tudtak biztosítani. Anyám a két gyerekkel özvegyen nem lett volna képes fizetni az albérletet így abban az évben, 1955-ben nem mentem egyetemre, az igazság az, hogy nem is nagyon bántam, mert nem éreztem magam annyira elkötelezettnek. Anyám bátyja akkor bevitt a vasúthoz pályamunkásnak, ez is sok mindenre jó volt, megtanultam például habarcsot keverni. Apám barátja arra biztatott, hogy a következő évben jelentkezzek a műszaki egyetemre, s bármilyen lehetetlennek is tűnt a bejutás oda, megpróbáltam. Miután nem tudtam, hogy különbség van a mérnök kar és az építészeti kar között tévedésből a mérnök karra felvételiztem. Félév múlva jelentkeztem át az építész karra, ahova különbözeti vizsgákkal simán átvettek. Nagyon jó volt ez a kis tévedés, mert évekig abból a matekból éltem, amit a mérnök karon keményen megtanítottak.

 − ’56-ban elsősök voltak, mire emlékszik a pesti eseményekből?

− Október 22-én este a nagygyűlésen mi is részt vettünk, ekkor volt a 12 pont elfogadása, Csurka István ekkor mondta el a versét az aulában, aztán másnap volt az igazi felvonulás. Mentünk mi is a Bem szoborhoz, ahol megtörtént a címerkivágás, Sinkovits Imre szavalt. Valakik mondták, hogy a Nyugati környékén a tömeg már egy villamost is fölborított, s mi gyorsan odamentünk, mert érdekeltek bennünket a fejlemények. Az egyetemen megszűnt a rendszeres az oktatás a tanárok be-bejöttek, de nem tartottak folyamatosan órákat. Érdekes volt, hogy az egyetemisták többsége egy ideig teljes mellszélességgel támogatta a forradalmat, aztán egyre többen léptek vissza. Amikor a börtönök megnyíltak és kezdett eldurvulni a helyzet, onnantól kezdve nem emlékszem egy ismerősre se, aki az eseményekben, a fegyveres harcokban részt vett volna. Egy-kettő akadt azok aztán disszidáltak és ma is Kanadában meg Amerikában élnek. Az ott lévők többsége nem gondolt rendszerváltásra. Az oroszok kivonulásának gondolatát, meg a reformokat támogattuk, de arról, hogy visszatérjen egy kapitalista rendszer arról szó nem volt. Nagyon emlékezetes esemény volt, mikor november első napjaiban összehívtak bennünket az ebédlőben, s a kollégiummal szembeni Zalka laktanyából átjött egy katonatiszt − vele együtt még néhány gyanús külsejű alak- és buzdító beszédet mondott nekünk. Hogy akkor most menjünk megváltoztatni a rendszert, amit már csak fegyverrel lehet, mert az oroszok itt vannak, a Zalka laktanya pedig minden fegyvert átad nekünk. A beszéd után fölpattant és elkiáltotta magát: „Utánam fiúk!” Elindult kifelé, majd megállt, visszanézett és látta, hogy egyetlen lélek nem mozdult. Akkor azt kiáltotta „Árulók!” − és bevágta maga mögött az ajtót.

− Diploma után Pesten kezdett dolgozni, ez hogyan sikerült a vidéki fiúnak?

− A barátommal, szobatársammal elég szegényesen élünk az egyetem első időszakában, s egyszer csak eljutott hozzánk a hír, hogy a fővárosi tanács társadalmi ösztöndíjasokat keres: jelentkeztünk és szerződtünk. Az ösztöndíj 800 forint volt havonta, ez alig volt kevesebb akkoriban, mint egy kezdő mérnök fizetése, még haza is tudtam küldeni belőle, sőt megnősültem rá! Mikor végeztem a fővárosi 2. számú Építőipari Vállalathoz irányítottak, ahol nagyon élveztem a kivitelezési gyakorlatot, két évig dolgoztam ott, mikor tanársegédet kerestek a műszaki egyetem a városépítési tanszékére. Jelentkeztem és másfél évig voltam egyetemi tanársegéd, de már a kezdeteknél úgy éreztem, hogy nagyon messze kerültem a szakma gyakorlati részétől, és nem volt kedvem az ottani szamárlétrát se végigjárni.

− A felesége akkor még a műszaki egyetemen tanult, őt ott ismerte meg?

− Jóval korábban, ő is mindszenti, együtt jártunk be naponta a szentesi gimnáziumba, a vonaton találkoztunk először s azóta is tart a kapcsolat. Én negyedéves voltam akkor, ő elsős. Neki a háborúban maradt az édesapja, nekem is meghalt apám, afféle sorstársak voltunk. Pesten ő is a műszakira járt, mélyépítő mérnök lett, én ’61-ben végeztem, ő ’63-ban. 1960-ban esküdtünk, kicsit furcsa házasság volt a miénk, én a munkásszállón laktam ő meg a lánykollégiumban. Lakást kellett valahogy szerezni, ezért egy idős néni eltartását vállaltuk, s mikor ő meghalt a bérleti jogot megörököltük. Egy kétszáz éves hajógyári munkáslakásban kezdtük az önálló életet, egy sorházban, komfort nélküli szoba-konyhás lakásban, aminek ablakai a szentendrei útra néztek, s egy jó méterrel mélyebben voltak, mint a később kialakult utca szint. Ha a pincében égve maradt a villany azt a padlón keresztül is látni lehetett, de kezdetnek jó volt. És akkor jött a hír, hogy a Szegedi Tervező Vállalat mérnököket keres.

− Pestről eljönni, ahol lakásuk volt és az egyetemen tanított, nem volt túl nagy könnyelműség?

− Szerettük Pestet, de több helyre is beadtuk korábban a lakás kérelmet, mert Tibor fiunk akkor már megvolt és kellett volna egy jobb lakás. A szüleink is öregedtek, a Tisza-part és a jó fizetés is Szegedre vonzott bennünket, de legtöbbet az nyomott a latba, hogy Szebellei Mihály az SZTV akkori igazgatója az Odessza lakótelepen egy két szoba összkomfortos lakást kínált nekünk. A minisztérium „műszaki fejlesztés” címen egy lépcsőházat, tizennégy lakást adott a cégnek, amit kizárólag frissen érkezett mérnököknek lehetett kiutalni. Az új műszaki szakembereket felvétele volt a fejlesztés lényege. Akkor Pestről többen is jöttek, mint például Pazár Miklós úttervező mérnök, akinek a felesége Szilágyi Éva szegedi születésű építész volt, aztán Bertalan Sándor építész, aki Szombathelyről érkezett, de az ország más részeiből is jöttek mérnökök. Nagyon élveztük a jó lakást, a fizetésünk is a duplája lett az előzőnek, itt a feleségem munkájára is szükség volt. A lépcsőházunkban hamar kialakult egy jó közösség, már az első szilvesztert együtt ünnepeltük a mosókonyhában. Később is összetartottunk, egymás gyerekeire is vigyáztunk, ha a szomszédok színházba, moziba mentek.

− A hatvanas években a szegedi tervezők foglalkoztak település fejlesztéssel, várostervezéssel?

− Az építésügyi minisztérium akkoriban vette föl az építésügyi és városfejlesztési minisztérium nevet, ahol a miniszterhelyettes a fejlesztési ügyekkel külön foglalkozott, hozzá tartozott a városfejlesztés. A mi vállalatunk magas- és mélyépítés tervező cég volt, akkor kezdtünk el itt is várostervezéssel foglalkozni. A VÁTI Pesten már létezett, előtte az ország összes ilyen jellegű feladatát ott végezték el.

− Hogyan lett főépítész?

− A minisztérium ’66-ban elrendelte, hogy a megyei jogú városok általános rendezési tervet készíttessenek s ehhez komoly pénzt is rendeltek. Én lettem a vezető tervező, a VÁTI-tól Füle Lajost nevezték ki konzulensnek. Ő mindent tudott a városról, mert előtte sok évig dolgozott Szegedre. De sokan közreműködtek ebben a munkában, még Pálfy Budinszky Bandi bácsit is bevontuk a tervezésbe, őt előtte pár évvel küldték el nyugdíjba a tanácstól és mi fölvettük. A terv ’69-ben lett kész és a tervtanács dicséretben részesítette. A megyei jogú városoknak joguk volt főépítészt alkalmazni, a választás azért esett rám, mert az tűnt ésszerűnek, hogy az elkészült rendezési terv megvalósulását én művezessem.

− Azt hinné az ember így utólag, hogy bizonyára igen sok „fölülről jövő” elvárásnak kellett megfelelni az akkori főépítésznek. Így volt ez?

− A tapasztalataim szerint, a város vezetői egy-egy épület tervezésébe inkább beleszóltak, mint abba, hogy a város hogyan alakuljon. Van erre egy történetem. Mint főépítésznek hetente fogadóóráim voltak s miután minden építtetőnek segíteni igyekeztem péntekenként olyan sokan gyűltek össze az ajtóm előtt, mint egy orvosi váróban. Néha még doktor úrnak is szólítottak, mert a tervezőknél szokásos fehér köpenyt a tanácsnál is megtartottam. Egyszer egy ilyen zsúfolt napon bejött a titkárnő és riadt arccal jelentette, hogy a Komócsin elvtárs van itt. Ő volt Csongrád megye egyik mindenható embere akkoriban s a titkárnő azt hitte, rögtön soron kívül be kell engednie. Én kis türelmet kértem csak utána fogadtam, ahogy az előző ügyféllel befejeztem a megbeszélést. Komócsin elvtárs azért jött, hogy megkérdezze tőlem: a Főfasor környékén miért van építési tilalom? Felvilágosítottam, hogy azért, mert ez a városrész az egyetem fejlesztési területeként van megjelölve a rendezési tervben. Beruházási tanulmányterv, fejlesztési terv készült erre a területre, oda épült a biológiai kutató és néhány egyetemi kollégium. Akkor a vendégem vakargatni kezdte a fejét, mert kiderült, hogy ezen a területen van az egyik veterán elvtárs telke, amit társasház építőknek szeretett volna eladni „Hát jó − mondta −, akkor majd valahogy megmagyarázom, miért nem lehet beépíteni.” Lehet, hogy nem ez volt az első gondolata, de egy szóval se kérte, hogy akkor csináljunk már valamit, hogy a veterán elvtárs eladhassa a telkét.

− Miként lehetett elérni, hogy az akkor épülő lakótelepek a városon kívül kapjanak helyet?

− A rendezési tervben szerepelt a város belső területeinek teljes rehabilitációja. Ez azt jelentette volna, hogy a nagykörúton belül elavultnak ítélt részeket, egész tömböket kellett volna lebontani. Talán volt részem abban − és a tanácsnál dolgozó partnereimnek is − hogy ez nem történt meg. Könnyen be lehetett bizonyítani, hogy sokkal olcsóbb a sűrűn lakott városrészeken kívül, Tarjánban, Felsővároson építkezni, mint a belvárosban a közműveket kicserélni, hiszen a kapacitásuk nem lenne elegendő az új beruházáshoz. Vásárhely és Szentes ugyanezt azért nem tudta megúszni, mert ott a városközpontokban nem kellett túl sok lakást elbontani, és a közművek egyébként is cserére szorultak.  

− A környezetidegen magas épületek, mint a postapalota, az Égő arany-ház, a DÉLÉP-székház hogyan kerültek mégis a belvárosba?

− Majdnem mindegyik országos tervpályázat alapján épült oda, ahol van, és lett olyan amilyen. Akkor ezek jó épületeknek számítottak. Nem a postapalota helye a legrosszabb ezek közül és nem is az olajos házé − ami mellesleg huszonnyolc emelet akart lenni, végül csak nyolc lett −, hanem a DÉLÉP központé. Ennek semmi keresnivalója ott, ahol van, mert a hely nem olyan pontja a városnak, ami indokolná egy ilyen magas épület elhelyezését. Az Égő arany-ház is magasabb akart lenni − tudjuk ez is az olajos beruházások miatt épült −, ott igazán azt sajnálom, hogy egy Vedres István által tervezett épületet kellett lebontani. Annak viszont örülök, hogy a tizenhét év alatt nem kényszerültem olyan szakvélemény aláírására, aminek tatalmával nem értettem egyet. Ezt az akkori tanácselnöknek, Papp Gyulának, is köszönhetem. Őt meg lehetett győzni, ha szakmailag valami nem volt helyes. Azt mondta „tudom, de nekem ezt meg kell csinálni.” Fölháborodtam például mikor messze kinn, az ipari körzetben, a Dorozsmai úton, egy munkásszállót diákszállóvá akartak átalakítani. Erre az ötletre nem adtam támogató szakvéleményt, mert nem értettem vele egyet. Akkor Papp Gyula azt mondta, hogy ő sem, de nem tehet semmit. A funkcióváltás az épületben úgy történt meg, hogy nekem nem kellett a nevemet adni a döntéshez.

− A DÉLÉP azáltal nőtt ilyen mamutvállalattá, mert a rengeteg lakás építésének feladatát megkapta, vagy azért kapta meg ezeket, mert olyan potenciális vállalat volt?

− A DÉLÉP már sokkal korábban itt volt, mint hogy a nagy lakótelepi építkezések elkezdődtek volna. Tarján első ütemének lakásait szegedi téglablokkokból építették, a második ütemben, az iskola környéki építkezéshez Dunaújvárosból hoztak panel elemeket, a tízemeletesek szolnoki panelekből készültek. A DÉLÉP házgyára csak később készült el, az első „délépes panelház” 1970-ben épült a Lugas utca és a körtöltés találkozásánál. Attól kezdve aztán nem tudni, hogy azért kapott-e a város olyan sok pénzt, mert a DÉLÉP-nek nagy lett a kapacitása, vagy azért fejlődött így föl a vállalat, mert sok lakást kellett építenie.

− Hogy látja, ezek az épületek kiállták az idő próbáját?

− Ezekben a panelházakban a lakások ma is lakottak és az ingatlanpiacon jó áruk van. Nem rég a fölújítással jó hőszigetelést kaptak, a fák az eltelt évtizedek alatt megnőttek, szép a zöldkörnyezet.

− Az utóbbi időben sok régi házat bontanak le a városban, például Szentháromság utcában, a Boldogasszony és a Csongrádi sugárúton, emiatt sokan föl vannak háborodva. Mi a véleménye erről?

− Sok olyan régi ház van Szegeden, melyet védeni kell, de vannak olyanok is, amik akadályozzák a város fejlődését. Gondoljunk csak bele, a Palánkot a nagy árvíz nem vitte el és hány régi házat találunk ott? Egyet sem. A Dóm tér és a klinikák miatt lebontottak teljesen jó állapotban levő házakat is. Sokan örültek ennek, mások meg nem. A 70-es években olvastam egy visszaemlékezést: a 20-as évekről egy építész kolléga azt írta a Dóm térről, hogy ő egy ilyen városban nem tud élni − el is költözött innen −, ahol képesek egy tájidegen, városidegen épületegyüttest fölépíteni, a klinkertéglát is zavarónak tartotta. Eltelt több évtized és most büszkék vagyunk a Dóm térre! Az életet, a városfejlődést nem lehet megállítani.

− A lebontott házak helyére most is újak kerülnek, min múlik, hogy azok jobbak, vagy esetleg rosszabbak, mint az előzőek?

−A városban vannak úgymond felkapott építészek, sokan közülük korhű, környezetet tisztelő, elfogadható házat terveznek és vannak, akik kiszolgálják az építtető ízlését. Ma a társasházak többsége nem úgy épül, hogy több család közösen megbíz egy építészt, hanem úgy, hogy egy vállalkozó megtervezteti, megépítteti a házat és aztán toboroz hozzá lakókat. Látok mostanában olyan házat, aminek külseje arról árulkodik, hogy az építtető valamikor hozzájutott egy olcsó padlóburkoló anyaghoz, amit aztán fölrakatott egy ház homlokzatára. Mies van der Rohe, neves amerikai építész szerint: az építészet a mindenkori társadalom tükre. Egy épület az építtető ízlését és műveltségét is megmutatja.

− Házakat szeret tervezni? A sajátjáról falusi családi fészek jut az ember eszébe.

− Ha ma tervezném, már nem lenne tetőtér−beépítése. Az újszegedi házunk tényleg családi fészek, télen ugyan Pesten élünk, de nyáron szeretünk itt összejönni a széles családdal, az unokákkal. Lehet, hogy a származásom miatt van, de soha nem tudtam csak házban gondolkodni, mindig a nagy összefüggések izgattak jobban. A háztervezés mindig a kikapcsolódást jelentette számomra. Ötvenkét év szakmai gyakorlat után most adtam vissza az épülettervezői jogosítványomat, de várostervezési feladatot időnként még vállalok.

Megjelent a folyóirat 2018. júniusi számában