Szabó P. Katalin „Kérd kegyesen érttünk szent Fiadat” – Dugonics András hitéleti munkásságáról

Dugonics András: Radnai történetek

Idén éppen 200 éves évfordulóját ünnepeljük Dugonics András piarista szerzetes atya halálának, ugyanakkor 210 éve annak, hogy 1808-ban Pesten megírta tudományos és irodalmi életpályáján kuriózumnak nevezhető Radnai történetek című mirákulumos könyvét.

A szegedi nagytáj búcsújáróhelyéhez kapcsolódó művet 1810-ben Grünn Orbán nyomdász saját költségén jelentette meg Szegeden. Grünn Orbán nyomdája Szeged első nyomdájaként 1801-től működött, és a hitélettel kapcsolatos könyvek jelentős részét jelentették megrendeléseinek, különösen a szegedi piaristák művei[1]. Ugyan Dugonics András a történelemtudomány iránt is érdeklődő matematika professzor és tudós volt, aki professzionális igényű történetírással is foglalkozott életének ebben az utolsó szakaszában, a kötetet mégis érdemesebbnek tartom eredeti funkciója és műfaja felől vizsgálni, vagyis a katolikus vallásos elmélyülést és lelki épülést szolgáló mirákulumos könyvként. A szerző kortársai is így olvasták az alkotást, sőt Bálint Sándor úgy fogalmazott 1968-ban, hogy „szétolvasták”[2], amely nagyvonalú nyilatkozatot nyilván némi kritikával kell kezelnünk, habár a szó eredeti értelmében az ilyen műveket valóban elhasználták a vallásos lelki gyakorlatok közben. Bálint Sándor szerint ez volt Dugonics szerzetesatya egyetlen hitéleti munkája, mely állítást ebben az írásban megcáfolni szándékozom.

Jelen dolgozat további célja, hogy a Radnai történeteket saját kontextusában, a mirákulumos könyvek műfaja felől vizsgálva értelmezze, és rámutasson arra a kapcsolatra, mely a 18. századi szegedi katolikus dalmata közösség és a radnai Mária kegyhely között található Dugonics művében.

Mérföldek a 18. században és a mirákulumos könyvek

Az 1756 óta működő Mária, a Kegyelmek Anyja tiszteletére felszentelt kolostort a ferencesek 2002-ben hagyták el. Szent II. János Pál pápa 1992-ben emelte bazilica minor rangra a dombra (Dugonicsnál: hegyre) épült kéttornyú barokk kegytemplomot. A Szűz Mária-templom legújabb felújítását 2012-ben kezdték meg, és 2015-ben a felújított épület felszentelésén Ferenc pápa különleges megbízottjaként Joachim Meisner kölni bíboros volt a főcelebráns. A továbbiakban Dugonics művét a 18. századi eszmetörténeti kontextus felől fogom megközelíteni, mivel a szerző 1810-ben már hetvenéves idős ember, aki élete hatvan évét nevezett évszázadban élte.

Dugonics Radna történetét csak a Jagelló-házi királyokig, vagyis II. Ulászló (ur. 1490–1516) és II. Lajos (ur. 1508–1526) uralkodásáig vezette vissza. Előbeszédében leírta az ország szegénységét, s elmondta, hogy Ulászló oly szűkölködő volt, „hogy konyhájában néha tüzet se gyujthattak Szakácscsai.”[3] Radna története valójában egészen az Anjou-királyokig nyúlik, hiszen Károly Róbert telepítette itt le a ferences szerzeteseket, de Dugonics a Mohács előtti időkkel fel tudta idézni a kiskirálykodó nagyurak romlottságával Isten haragját fejükre idéző történelmi tablót. A romlott erkölcsű nagyurakkal ellentétes magatartást képviselő emberek ugyanis Istenfélő életet éltek, így őket állította olvasói elé példaképként:

az Ország-Nagygyainak, vétkeikbe nem keveredtek; minden ügyekezettyökkel azonn vóltak ekkoron: hogy magokat az Isteni szolgálatokban gyakorollyák; a templomokat búcsúkkal járják, avagy épícscsenek; szent Miséket szolgáltassanak, vagy buzgóan hallyanak; bőtöllyenek; alamizsnát osztogassanak; igazán és szentűl éllyenek, kárt pediglen senkinek se tegyenek[4]

A szentéletű emberek életének felidézése kegyességi instancia volt részéről. Általa arra kívánta indítani olvasóit, hogy maguk is törekedjenek a helyes, Istennek tetsző életre. A kegyességi irodalomhoz közelítette továbbá a kötetet azzal is, hogy a történeti leírást követően a művet egy 24 strófás népének zárja: Radnára közelítéskor egy ÉNEK. („Üdvöz légy Radnai Csudálatos szent Szűz, A’ ki Meny-országban Szent-fiad mellett űlsz” kezdetű[5]). Dugonics munkáira jellemző, hogy tartalmaznak énekeket, költeményeket, csakhogy ez a buzgalom ebben a kontextusban éppen találkozik a jezsuita áhítatgyakorlattal, melynek az volt a lényege, hogy az elmélkedésre szánt történeteket, olvasmányokat egy-két imádság követte.[6] Dugonics az ének címében megjelölte, hogy milyen használatra szánja a könyvecskét.

A Radnai történetek azon mirákulumos könyvek közé tartozik, melyek esetében a mirákulum csodákat, imameghallgatásokat jelent (mint Losteiner Leonárd „Istennek kincses tárháza” című csíksomlyói mirákulumkönyv-kéziratánál, mely szintén ebben az évtizedben keletkezett[7]). Szándéka szerint Dugonics azért írta meg könyvét, hogy az általa ismert Szűzanya nyújtotta kegyelmeket a többi szegedi polgár is megismerhesse, hogy „nagyobb örömmel, és talán kevesebb fáradtsággal” tegyék meg azokat a „tizen-öt mérttfőldeket”, amelyek Szeged és Radna között állnak.[8] Az alkotáshoz folyamodás tehát a szerzői indoklás szerint lelkiségi. Szeged és Radna között 84 mérföld terül el, ami 136 kilométert jelent; ha valaki gyalog szeretné megtenni, körülbelül 16 óráig tartana odaérnie Szegedről. A mérföld mértékegység bonyolult használatot mutat még a 18. században is. Ahogyan arra Bogdán István rámutatott, többnyire kétszer is nagyobb lehetett a távolság a forrásokban megjelöltnél ezzel a mértékegységgel, ugyanis gyakorta „nem mértek, hanem »tudták« a távolságot”.[9] A Dugonics által adott megbízhatatlan megjelölés szintén erre a mértékegység használatra mutat, noha a zarándoklatra bátorító gesztus is lehet.

Mohay Tamás körültekintően áttekintette 2015-ben a mirákulumirodalomról való ismereteinket Losteiner Leonárd kéziratkiadásának előtanulmányaként, ezért én itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy Dugonics egy egészen 1275-ig visszanyúló középkori hagyományba illeszkedik könyvének motívumhasználatával, szerkezetével és témájával.[10] Dugonics barokk iránti érzékenységéről Baróti Dezső 1934-ben doktori értekezést írt Dugonics András és a barokk regény címmel; az értekezést Sík Sándor bírálta. A magyar barokk katolikus irányaival Klaniczay Gábor átfogóan foglalkozott,[11] ez alapján elmondható, hogy a korban rendkívül műveltnek számító Dugonics nemcsak a regényeiben igazodott a barokk stílushoz, hanem drámáiban, sőt történetírásaiban is. A mirákulumos könyvek is eredetileg a barokk áhítati irodalom részét képezték, a könyveket szövegekhez illeszkedő, a kegyhely képeinek felhasználásával készült áhítati grafikákkal ékesítették, hogy még inkább be tudják teljesíteni lelkiségi funkciójukat.[12] Más mirákulumos könyvekhez hasonlóan, 1763-ban a máriaradnai kegyhelyről is megjelent rézmetszetsorozat egy német nyelvű mirákulumos könyvben, melyben a metszetek a kegyhely történetéhez kapcsolódtak. Ennek a sorozatnak egy variánsát egy szintén német nyelvű munkában 1771-ben újranyomták. Az 1773-as mirákulumos könyvben, a temesvári Világos berkes hegyben, az 1796-os magyar, és az 1824-es horvát kiadásban is ugyanaz a fametszet sorozat látható. Érdekesség, hogy Dugonics Radnai történetek című művének volt egy 1843-as névtelenül kiadott megjelentetése, melyben szintén az előbbi, népszerű fametszetsorozat tekinthető meg, noha 1810-ben nem szerepelt illusztráció a kötetben. A fametszetek összehasonlítását Knapp Éva és Tüskés Gábor végezte el 1996-ban.[13] Mindez megerősíti a bevezetőben leírt megállapításomat, hogy ezt a kötetet nem a történetírások felől kellene vizsgálni, hanem eredeti vallásos szerepét tekintve, indokolja ezt Dugonics megfogalmazása is A szegedi búcsújárókhoz című ajánlásban: reméli, hogy az olvasmány által „bizonyossan a’ Boldogságos Szűznek tiszteletére töreködni fogtok, és tőlle nagyobb kegyelmeket nyertek.”[14] Ez a kötet tehát a jelentős mennyiségű barokk lelkiségi irodalom részét képezi: a 17. és a 18. században ugyanis a megközelítőleg százötven zarándokhely közül húsz számított jelentősebbnek, melyekről csaknem ötven mirákulumos könyv jelent meg.[15] A radnai kegyhely a legnagyobb búcsújáróhelyek között szerepelt.

A Világos berkes hegy, mely 1773-ban jelent meg Temesváron, latinul pedig 1756-ban Budán Nemorosa Opacitas címmel, Dugonics művének forrását jelentette, ahogyan azt Bálint Sándor kimutatta: „Részben ugyanis átírja, olvashatóbbá teszi, másrészt szegedi anyaggal is bőven kiegészíti, amelyet nyilvánvalóan maga gyűjtött.”[16] Bálint Sándor úgy írta, hogy unikális példányt őrzött az Országos Széchenyi Könyvtár 1968-ban, s hogy a piaristák központi könyvtárának nem volt meg ugyane évben. Egy példányt az OSZK valóban, de egyet az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár is őriz napjainkban. Az ELTE jó állapotú kötete tizenkettedrét, egyenetlen lapszélű és a Grünn-nyomda 1810-es példánya, Rar. Hung. 483 jelzet alatt található, a kétváltozatú „Biblioth. Reg. Scient. Universit. Hungaricae” és a „Kir. m. t. egyetemi könyvtár” köriratos pecsétekből tudható, hogy a példány már a múlt században is a budapesti egyetemé volt.[17] Az OSZK különleges példánya nyolcadrét színezett (szép fekete, zöld leveles és piros virágmintás) lapszélű dokumentum, és mivel a kötetet eredetileg tizenkettedrét nyomtatták, ez azt jelenti, hogy ennek a könyvnek levágták a lapszéleit. Így valóban olyan, mint egy kis imádságoskönyv. A pecsét szerint a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárából került az OSZK állományába, s Grünn 1810-es kiadása. További egy példány pedig az Österreichische Nationalbibliothek állományában található meg, és ezt az osztrák kollégák digitalizálták (jelzete: 56771-A).[18] Érdekesség, hogy a Piaristák Központi Könyvtárában valóban nincs meg, ami azért szokatlan, mert ezeknek a kiadványoknak jellemzően „szerzetesi könyvtárakban volt esélyük a fennmaradásra”[19], Dugonics könyve pedig mintha ezzel ellenkező utat járna be: éppen az egyetemi környezetben marad fenn a legfolytonosabban (az ELTE példánya a possessor bejegyzések, a pecsétek alapján mindig a budai egyetemé lehetett). Ez feltehetően azért van így, mert a szerzetestanár az egyetem oktatója volt.

Dugonics mintegy reflektálva a keretekre, kreatívan kezeli a műfaji elemeket. Első innovációja a Radnai történetekben az, hogy szakít a barokk mirákulumos könyvek egyik sajátosságával, művének nem allegorikus címet ad. Ezzel eltávolítja a hitéleti műfajtól, ugyanakkor közelíti azokhoz a tudományos igényű történetírásokhoz, melyek ezekben az években jellemzik munkásságát (Római történetek, 1800; Szittyiai történetek I., 1806; Szittyiai történetek II., 1808.). Knapp Éva a máriaradnai mirákulumos könyvek kapcsán többek között a kegyhely elhelyezkedésére, bibliai idézetekre, a kegyhely jellemző kegyelmére hivatkozva csoportosítja a barokk szerzők címadásait: a kegytemplom a Szegedhez közeli Zarándi-hegységben, a Maros-völgyben található. Ilyen címadási technika olvasható az 1773-as Világos berkes hegy kezdetű címben, és habár erre Knapp Éva nem tér ki, de itt egyúttal már a jellemző radnai csoda is megjelenik (ti. a világosság). A csoda szimbólumát a címben megnevező további szép példát mutat az 1777-ben keletkezett Flores Mariani, sive: Gratiae & Beneficia B. V. Mariae Cellensis, F. Ladislaus á S. Stephanus műve.[20] Kreatív Dugonics ajánlás-kezelése is, ugyanis ebben nem volt szokás az olvasóközönség differenciálása[21], Dugonics pedig a szegedi polgártársakra szűkítette olvasókörét, megfosztotta az ajánlást az addig a műfajnál bevett személytelenségtől. Ez egyébként szintén jellemző egész életpályájára, például a Bátori Máriát, a korszak egyik legnépszerűbb drámáját a zalai vármegyei ifjúságnak ajánlotta. Mivel Dugonics számára a bevezetők megírása arra szolgált, hogy az olvasóval számára kedvező kapcsolatot alakíthasson ki és ezáltal a befogadónak egy ideális olvasatot nyújthasson[22], ezért a formálisabb előszót egy mirákulumos könyv esetében sem tudta elfogadni.

A szerkesztési elv, amit Dugonics ebben a művében követ, az egyik legmegszokottabbnak mondható: [„I-szer: a’ Radnai Kápolnának eredetét. II-szor: a’ Radnai szent Képnek elejét. III-szor: Azokat a’ számtalan kegyelmeket, melyeket a’ Szegedi lakosok (más emberekkel egyetemben) a’ boldogságos Szűztűl (érdömök szerént) valósággal vettek.”[23]] A mirákulumos könyvek szerkezete változatos Tüskés Gábor véleménye szerint. A mirákulumos könyvek első típusában az ajánlást és az előszót a mirákulumok összegyűjtése, elmélkedés követte. A második típusba sorolta Tüskés a 18. században leggyakoribb megoldást, vagyis, hogy a mirákulumok leírásához a kegyhely története csatlakozik, leginkább ide tartozik Dugonics írása is. A harmadik típusban az előbbiekhez áhitatirodalom kapcsolódik, a negyedikben pedig minden előbbihez a búcsújárás praktikus tudnivalói, valamilyen aktuálisan hasznos információk a kegyhelyről.[24]

Ugyan Dugonics kutatásom jelenlegi állása szerint valóban ritkán dolgozott hitéleti munkákon, de nem osztom Bálint Sándor 1968-as tanulmányában foglalt véleményt, hogy ez az egyetlen vallásos műve. Bálint a művet az Etelkával, Dugonics leghíresebb regényével kapcsolatban tárgyalta, tanulmánya tartalmazza azt is, hogy a Radnai történeteket már 1810-ben és Szegeden írta, utóbbi adatok, ahogy láttuk, Dugonics ajánlásának szövege szerint nem helyesek („a Radnai történetek (Szeged, 1810), amelyet a nyugalom éveiben Szegeden írt”[25] – Dugonics valóban 1808-ban vonult vissza, de az ajánlásban elég pontosan fogalmazott: „Irám Pestenn Urunknak 1808-dik esztendejében”[26]). Arra vonatkozóan, hogy a Radnai történetek az egyetlen vallásos műve lenne, már az is rácáfol, hogy napjainkban talán egyik legismertebb alkotása nem az Etelka vagy a Bátori Mária, hanem egy ima: az Imádság magamért című rendkívül megrendítő és mélyen vallásos fohász, mely legutóbb Kindellmann Győző Tiszták, hősök, szentek: A magyar nemzet legszebb imái című imagyűjteményében[27] is megjelent. Méltán került be a válogatásba: zsoltárokat idéző alanyisága, Istenhez szóló bensőséges könyörgése, mély önismeretéből fakadó segítségkérése az Úrtól arról árulkodik, hogy a természettudományokkal foglalkozó tudós számára tudomány és hit még a felvilágosodás szerzetesrendeket megpróbáló korát követően is békés egységet jelentett. Továbbá, Dugonics szépirodalmi pályájának a drámák jelentős részét képezik, például az első magyar opera alapját Dugonics Bátori Mária című nagy sikerrel játszott drámája adta. Dugonics a hivatásos színjátszásnak írt munkáit megelőzően a piarista iskoladrámák terén is termékenynek bizonyult, s többek között olyan bibliai témát is feldolgozott az iskolai színpadra, mint például József eladatása (1762). Dugonics piarista iskolai színjátéka véleményem szerint egyrészt a piarista szerzetesrendhez való kapcsolat, másrészt a didaktikus szándék és az iskolai tananyaghoz való kötődés miatt megemlíthető itt.[28] Mivel Dugonics néprajzi elköteleződése ugyanakkor irodalmi műveiben is érződik, joggal lehet gondolni, hogy a folklór iránti állhatatossága is közrejátszott a Radnai történetek megírásában. A könyv végén összegyűjtötte a búcsújárási szokásokat: eszerint az időjárás csak néhány hónapig alkalmas a zarándoklatra. Szeptember 20-tól december 20-ig hűvös ősz, március 20-ig pedig tél tart, májusig a tavasz is alkalmatlan a búcsújárásra. Mindemiatt a búcsújárás május, június, július, augusztus, szeptember hónapokra volt elrendelve. Dugonics összegyűjtötte az ünnepeket is, melyekhez búcsújárás kapcsolódott: az első aradi alkalmat Áldozó Csütörtökön május 15-én Krisztus mennybemenetele napján tartották (értsd Húsvét után a 40. napon, áldozócsütörtök mozgó ünnep). A másodikat Szent Iván napkor, jún. 24-én, melyen az óaradiakat és az újaradiakat vezették a várbeli szerzetesek Radnára. A harmadik Sarlós Boldogasszony napján, július másodikán volt esedékes, és ez a búcsú a lippaiaké és a lippához közel lakóké volt. Ezt az ünnepet a II. vatikáni zsinattól (1962) május 31-én tartják, de Magyarországon napjainkban is július másodikán ünnepeljük. A negyedik, a temesváriak búcsúja Szent Anna napján, júl. 16-án került megrendezésre. Szent Anna napja július 26-án van, tehát ez nyomdahiba lehet. Az ötödiket Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én tartották a gyulaiak, lúgosiak és aradiak. A hatodik Kisasszony napján, szept. 8-án a szegedieké volt. A hetedikre Mária napkor kerítettek sort, de Dugonics praktikus információként lejegyezte, hogy ez néha egy egész hetet csúszott és ha szombatra esett Kisasszony napja, akkor Mária napját vasárnap is megjárták a szegediek Radnán.[29] A folklór számára azért is hasznos a kötet, mert ahogy Harangozó Imre Radna fényes csillaga című kötetében hivatkozott Dugonics Andrásra, 1810-ben még valószínűleg egy „élő hagyományt” gyűjtött fel a kereszténység előtti Világoson bemutatott bárányáldozatról.[30]

Dugonics a kötet megszületését a szegedi búcsújáróknak szóló ajánlásában egy meghitt pillanatra való visszaemlékezéssel indokolta. Ebben megidézte a 19. század első felében Szegeden lakó polgárok mélyen vallásos életét: „Valahánszor Pestrűl Szegedre (Szűnnapjaimban) le megyek; oh minő szívörömmel látlak benneteket: midőn (öszsze csoportosodva) (harangoknak szózattyaik alatt) (Öcsémnek ablakja előtt) ezrenként mentek Radnára, vagy onnént (itt-hon-hagyott cselédeiteknek nagy örömökre) viszszá lépdegeltek.”[31] Dugonics öccse, Ádám ezekben az években fejezte be második polgármesterségét, 1804 és 1806 között, és 1807-től 1814-ig városi tanácsos volt. Miután Grünn Orbán nyomdász 1805-ben megvásárolta Pabstmann József házát (ma Széchenyi tér 13.), Dugonics Ádám hirdette ki 1805. március 14-én a beiktatását és március 15-én fogadták a város polgárává.[32] Ez az ajánlás a jó testvéri kapcsolatban egy újabb gesztus volt a szegedi közéletben kiváló Ádám felé, melyhez nyilván a nyomdász is szívesen kapcsolódott.

A mirákulumos könyvekben központi pozíciója van a kegyképnek, kegyszobornak vagy egyéb kegytárgynak, melyhez a mirákulumok kapcsolódnak. A radnai kegytemplom esetében a csodák főként az oltárképhez kötődnek. Az oltáron ma is látható kegykép első tulajdonosa Vricsonossa (Vrichnonossa) György volt, akiről Dugonics azt írta, hogy az első ferences szerzetesekkel érkezett Boszniából. Nőtlen gazdaemberként élt és híres volt a közösségben Mária-tiszteletéről. A képet 1660-ban vásárolta: „Éppen akkor talált Lippáról Radnára vetődni egy valami Olasz, azon csavargók közül, kik (a’ Bassano-Remondiniaknak Kép-sajtójok alól) Magyar-országba sok képeket hoznak hátakon, melyek közűl egy, vagy két krajcáron-is meg-vásárolhatni egygyet.”[33] A képet előállító nyomda később, a 18. század legnagyobb olaszországi nyomdájává vált (a nyomdából például több a Magyar Királyságban is forgó teológiai és grammatikai mű kikerült:[34]) Monok István leírta, hogy ennek a nagy nyomdának is ugyanúgy piaci érdekeltsége volt a szentképek előállítása, ahogy a többinek, mivel az ebből beérkező bevétel fedezte gyakran a tudományos teljesítmények nyomtatási költségeit is.[35] Mivel a papírkép egy híres nyomdában készült, sejthető, hogy többet is nyomtattak belőle. Ezen a ponton megjegyzendő, hogy Tüskés Gábor feltárta, hogy a mirákulumkönyvnek mint kiadványtípusnak magyarországi elterjedésében fontos közvetítőszerepe volt az olasz kulturális kapcsolatoknak.[36] Az olasz kegyképhez a rámát Vricsonossa faragta, s gyakran imádkozott házioltárára helyezve előtte, imádság után úgy érezte „szíve meg-könnyedett, és munkájára meg-erősödött.”[37] Dugonics a műfaj elemeit követve részletes leírást ad a képről: az árát olcsóra becsüli.

A’-mi annak mekkoraságát illeti, egy árkos-papiros, de csak nem két-annyi, a’-micsoda a’ mostani árkosok. Magossága négy arasztnyni; szélessége három. Máriának bal combján ül Kis-Jésus, kinek lapockáit anyai szeretettel körül-karolni láccatik; mint-ha (nagy szorgalommal) attól tartana: hogy valamiképpen le-ne-billennyen. Mária’ palástyának ballyán egy csillag láccatik. A’ Kis-Jésus ki-terjedett kezecskéivel ül édes Annya’ ölében. Ballyával Máriának állát illeti. Jobbját annak nyaka felé emeli. Arccal jönnek egybe. Úgy-is teccik: mint-ha (mind az anyai szeretetet Mária, mind a’ fiúit a’ Kis-Jésus érezvén) alig állhatnák-meg: hogy szentséges ajakokkal, és szájokkal öszsze-ne-jussanak. Máriának jobbjárúl egy közönséges Skapuláré lógg. Abban-is az előbb le-írott nagy Kép láccatik; de elsőben: úgy meg-cserélve: hogy a’mi a’ nagy Képenn jobbra tétetett, itt az ember balkéz felől láttya, és viszont. Máriának fejében egy korona vagyon: melyet két Angyalok tartanak jobb és bal felől. Üres kezöket egy Pálma ág tölti-bé. Azt az egygyik: jobbjában; a’másik: ballyában viseli, amint vagy jobbra, vagy balra állanak. A’ nagy Képnek allyán a’ Purgatoriumot látni. Ennek lábjgai között a’ szenvedő lelkek ki-terjesztik kezöket: mint-ha a’ Boldogságos Szűznek fohászkodásokat emelnének föl-felé; hogy őket onant ki-szabadícscsa.[38]

Dugonicsnak ebben a leírásában valós élettapasztalatok mutatkoznak meg: azt látja a képen, amit környezetében. A kisbabák abbéli félelemből való kapaszkodása, hogy le ne essenek és a szájcsókra vonatkozó sorok is azt mutatják, hogy közel állt Ádám gyermekeihez, és unokáihoz. A kép oltárképekhez képest kisméretű és a Szűzanyát kisfiát, Jézust az ölében tartva ábrázolja. Eszterházy Pál 1690-ben, Nagyszombatban megjelent Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti című atlas marianusa prezentálja, hogy a Kisjézust a karjában féltőn tartó Szűzanya, mely megjelenik a fenti sorokban, az egész világon elterjedt, a radnai Itáliából származó szentkép különösen az olaszországi példákhoz hasonló. (Úgy mint a Rómában látható Porta Populi[39], mint a barzanumi Boldogasszony képe[40], mint a passavium (Passau) Csudálatos Boldogasszony képe[41], vagy mint Cameracumban Malasztrul való csodálatos Boldogasszony képe[42]. (Magyarországi Segítő Mária-kegykép példák is akadnak, mint például a bodajki és solymári kegykép, de a radnai kép származása miatt nem a magyar példákkal hasonlítom össze, főleg mert ezek a passaui mintájára készültek.) Az előbbi példák közül főképp a barzanumi és a cameracumi mutat nagy hasonlóságokat a radnaihoz: a barzanumi és a radnai képen koronát viselnek az alakok és glória veszi körül a koronákat, de a barnazumi és radnai változathoz képest a cameracumi letisztultabb glória, és utóbbin nem látható korona. A radnai és a barzanumi korona háromágú és liliomos, mindkettőn gömbös ág szakítja meg a háromágú liliomos mintát. Eltérés a kettő között, hogy a barzanumi egyszerűbb, és míg a radnain Mária és Jézus koronája ugyanolyan, addig a barzanumin díszesebb és kereszttel gazdagított. Mária tekintete mind a négy képen Kisjézusra vetül (a Jordánszkynál közölt radnai kegyképen esetleg áhítattal elréved), de míg a barzanumin Jézus „kinéz” ránk a képről, addig a radnain, a passaviumin és a cameracumin visszonozza édesanyja nézését. Ikonográfiailag legérdekesebb hasonlóság, hogy mind a négy képen Mária állához nyúl a gyermek Jézus, de míg a barzanumin és a passaviumin mezítelen, addig a radnain ruhát visel (a cameracumin Mária palástjával takarja gyermekét). Ez azért érdekes, mert a szentképeken Mária, Jézus és a szentek testtartásának, ábrázolásának tiszteletben tartandó hagyománya élt, melytől szokatlanul eltérő intim pillanatot mutatnak ezek a képek. Dugonics leírása azt mutatja, hogy erre a piarista szerzetes is felfigyelt, talán ezért jegyezte le a meghitt családi életélményeket magyarázatképp. A Kisjézust a legtöbb kegykép áldásosztás közben ábrázolja, vagyis Isten fia a hüvelyk, a mutató és a középső ujj feltartásával, a gyűrűs és a kisujj behajlításával felemeli kezét. Amikor 1696-ban Esterházy Pál megírja Mennyei korona az az az egész világon lévö csudálatos Boldogságos Szűz kepeinek rövideden föl tett eredeti című könyvét[43], nem szerepelteti a radnai kegyképet, pedig ekkor a már az 1690-es kötetben is szereplő magyarországi képeket is felveszi immár képmellékletek nélkül (pl. Fertő, Frakna, Kismarton, Tali, Röjt, Lauretom, Pasit, Lok, Osli, Pozsony, Remete[44]). A radnai kegyhely hiánya az Esterházy-féle atlas marianusokból azzal indokolható, amire Dugonics is kitért: 1726. évről szólva lejegyzi, „Még ekkor a’ Radnai szent högy nem vala oly járatos.”[45] Felvirágzása a 18. században következik be.

Jordánszky Elek A Magyar Országban ’s az ahoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária Kegyelem’ képeinek rövid leírása című munkájában 1836-ban azonban bemutatta a radnai kegykép történetét: Radnai bóldog Asszony Képe, Arad Vármegyében, Csanádi Püspökségben.[46] A fenti párhuzamokat nem taglalta, de a kegyképet papírkép formájában, vagyis a mai és a Dugonics által is látott arany ékítményekkel nem feldíszítve mutatja. A mai digitális világban a kegyképet eredeti valóságában nem látók is észrevehetnek fontos különbségeket a Jordánszky-féle rézmetszetes illusztráció és a kegyképen megjelenő ábrázolás között: a legfeltűnőbb, hogy a Kisjézus Jordánszky kanonok szentképén egyáltalán nem ér Mária állához: bal keze le van engedve, alig látszik a képen, jobbja Mária kulcscsontját fedő ruha szegélyén gyengéden megállapodik. Az eredeti, tűzben megfeketedetett radnai kegyképen, tulajdonképpen megfogja Jézus az édesanyja állát, ahogyan azt Dugonics nagy pontossággal leírta. Az itáliai kegyképek látványosan összetartozó középkorig visszanyúló ábrázolástípusának közös jegye elmarad a 19. századi magyarországi ábrázolásról. A radnai szentképet 1668-ban vitték a radnai hegyi kápolnába Dugonics leírása szerint a nép kíséretében. Ezt követően tapasztalták a csodákat a radnaiak.

A katolikus dalmátok és a máriaradnai kegyhely kapcsolata a csanádi egyházmegyében

Heka László A szegedi dalmaták (bunyevácok) története című kötetében tárgyalta, hogy a dalmaták kedves búcsújáróhelye volt Máriaradna. A már említett Vricsonossa (Vrhinic) ugyanis, aki 1668-ban (Dugonicsnál 1660-ban[47]) megvásárolta a szentképet, dalmata volt. A kegykép tisztelete azután kezdődött meg, hogy sértetlenül túlélte az 1695. szeptember 8-án a török által okozott tűzvészt.[48] Dugonics számára a 16. századdal történő indítást az Előbeszédben az is indokolhatta, hogy a radnai kápolnát 1520-ban egy özvegy katolikus asszony építtette.[49] A máriaradnai kápolnáról Dugonics le is írta, hogy „ennek a’ Kápolnának építtője aszszony volt.”[50] A máriaradnai kegyhely az előbbiben nem egyedülálló, számos példát tudunk arra, hogy asszonyok templomot, kegyhelyet építettek, vagy az alapokban hozzájárultak a kegyhely megszületéséhez. Ilyen például a csatkai kápolna, melyet 1862-ben Fiath Ferencné adományából tudtak felépíteni[51] vagy Máriaremete kegyhelye, melyet tulajdonképpen Thalwieser Katalin pesthidegkúti asszony egy tölgyfára függesztett szentképpel hozott létre, a kápolnát már a földesúr építette.[52] Dugonics a radnai kápolnáról nem tudta megmondani, hogy eredetileg kinek lehetett felszentelve („sehol se találtam ezt följegyezve”[53]), de elmondása azt mutatja, hogy (történészhez illően) kutatásokat is végezhetett a tárgyban. Dugonics amellett érvel, hogy mivel Magyarországon nagy tisztelete volt Máriának, a boszniai szerzetesek is nagy tisztelői lehettek a Szűzanyának. Jól gondolta, hogy a magyar római katolikus múltnak az egyik legfontosabb eleme a Mária-tisztelet volt[54], a Sacra Hungaria egyik jellemzője a tisztelet Mária és a szentek iránt, a kegyhelyek ehhez szorosan kapcsolódtak[55], de Dugonics logikai lépése hibás, mert a bosnyákok nem azért tisztelték Máriát, mert a Magyar Királyságban nagy volt a tisztelete. A Mária-tisztelet a 17. századtól újul meg, s a kultuszhoz tartozó kegyhelyek földrajzi jelentősége azért nő meg, mert így ebben az értelemben is Mária országává válhattunk.[56] Barna Gábor ennek a kultusznak apologetikus vonását is kiemeli, hiszen a Mária-kultusz barokk felerősödése összekapcsolódott a reformáció Mária-tisztelet elleni támadásával, nagy lendületét tulajdonképpen erre való válaszként is értelmezhetjük.[57]

Dugonics és a dalmaták kapcsolatára talán először Szörényi László figyelt fel 1985-ben, amikor a Radnai történetekről írván megfogalmazta: „egyáltalán ez az a nemzetiség, amelyről [Dugonics] sosem ejt egy rossz szót sem.”[58] A műben Dugonics történetírói és szépírói vénájának kidomborodását tartotta inkább lényegesnek, mivel a szerző szokatlan dramaturgikus párbeszédekkel gazdagította a szöveget és mert még a Szörényi szerint kegyességinek tartott kegyelmeket felsoroló részben is megtalálhatók helytörténeti vonatkozások.[59] Egy korábbi tanulmányomban foglalkoztam a dalmáciai származású Dugonics-család szegedi letelepedésével és társadalmi felemelkedésével, s ott figyeltem fel arra, hogy a dalmaták katolikus vallásossága politikailag is fontos jellemzője volt a népcsoportnak.[60] Heka László a szegedi dalmatákról megfogalmazta, hogy nevezett katolikus délszlávok legnagyobb arányban 1686/1687-ben költöztek Szegedre, és megosztotta elképzelését, hogy a településen talán azért terjedt el ez az országban egyedülálló dalmata megnevezés, mert a dalmatát szívesebben használták a császári és hivatalos „kathol. Reizen” helyett, s megfelelő volt a szerbektől való elkülönülésre is. A török időkben a ferencesek végezték a szegedi katolikus hívek lelki gondozását, s így a későbbiekben a dalmatákét is.[61] Dugonics számára a dalmáciai tematika mindig is különösen fontos volt. Ez is egy olyan motívum, amely tudatos törekvését, hogy műveit összekapcsolja, segítette (Radna földrajzi név például utólagos betoldásként megjelenik az Etelka a harmadik kiadásában[62]). Például a Bátori Máriában a herceg Dalmáciából tért haza az első jelenetben, a Magyaroknak uradalmaik című történetírásában van egy különálló dalmáciai fejezet. A Radnai történetek dalmáciai vonatkozásai összekapcsolódnak Dugonics családjának személyes történelmével, ezért az valóban nem megkerülhető a kivételes mirákulumos könyv esetében sem. A radnai kolostor gvardiánjai közül többen is dalmaták voltak Dugonics szerint: Pissin Pál, Volics János, Bugánovics Mihály, Ivánovics Antal. Többen boszniai származásúak, mint Jajce János és Bracsaics Ferenc. Gyakran szerepelnek a műben -ics végződésű családnévvel rendelkezők, Heka László szerint ők többnyire dalmátok lehettek.[63] Szörényi a dalmáciai nevek fontosságára már 1985-ben felfigyelt: „A nevek, akárcsak Dugonics atyai családjáé, csupa dalmata származású polgárt jelölnek; a bosnyák-dalmata ferencesek alapították tulajdonképpen Radnát.”[64] Dalmata neveket már a 16. században is találunk a csodák elbeszélésének történetében Dugonicsnál. Miután a törökök 1565-ben felgyújtották a kápolnát, és csodálatos módon az égő tetőről a lángok Radnától a Maroson át Lippára terjedtek, addig „a’ Kápolna’ fedelének égtte, és a’ lángnak a’ táborba csapássa”[65] meg nem szűnt, míg a gyújtogatókat el nem fogták. Erre Gomilcsevics Mátyás és Antal, Dorkics Márk, Csárity János, Gusa Ferenc és Szlezák kanonok is megesküdtek.[66] Dalmata lehetett az a Torkovics Péter szabómester is 1669-ben, aki bizonyságot tett a Radnai Jegyzések szerint, hogy P. Aplumbo János szerzetes atya szentmiséjén ministrált, s amikor a janicsárok elhurcolták szegény atyát miseruhájában a basa elé azzal a váddal, hogy két temploma is volt, elkísérte a papot Lippára.

Dugonics hitbuzgalmi érdeklődését nemcsak az Etelkának kúlcsa című írásának egyes részei mutatják, hanem például a Radnai történetekben egy gazdasági konfliktus leírása a török időkből: az óhitűek (görögkeleti, ortodox keresztények) vladikájának, püspökének éves jövedelme volt a „Kémény-füstnek bére”[67], amit dimninának neveztek és kéményenként egy petákot jelentett. Konfliktus származott ekkor abból, hogy a vladika ezt a katolikus dalmatáktól is be szerette volna gyűjteni, amit P. Janics András, az első gvardián megakadályozott („néki meg-üzente: ama’ Füst-bérrel ne alkalmatlankodnék a’ Katholikusoknak”[68]). Janics szerzetesatya ugyanis a kontantinnápolyi dívántól kieszközölte a füstadó alóli felmentést a katolikus dalmatáknak. Ahhoz, hogy megértsük, miért lehetett fontos Dugonics számára a kegyességi munka kiadása és az előbbi anekdokta felidézése 1810-ben, Szeged 18. századi mélyen vallásos katolikus életét kell ismernünk.[69] A katolikus vallás 18. századi expanziójával kapcsolatban Forgó András 2014-ben megjelent tanulmányában megfogalmazta, hogy a Habsburg Monarchia uralkodói sajátos felekezeti politikát folytathattak, hiszen a vesztfáliai béke vonatkozó passzusai a Német-római Császárság fejedelemségeiben nem voltak érvényesek. Forgó András ezért összegezte, hogy „a katolikus konfesszionalizációnak a protestantizmust háttérbe szorító törekvése az 1681 után létrehozott keretek között folytatódott II. József türelmi rendeletéig.”[70] Így, Szegeden 1766-ban a halálraítélt görögkeleti vallású rácokat a vesztőhelyre katolikus pap kísérte, s próbálta még az utolsó pillanatokat felhasználni arra, hogy az óhitről áttérítse a szerencsétlenül járt lelkeket az üdvösségre vezető katolikus útra. Ha ez a térítés nem sikerült, a görögkeleti pap a város kapujában megkaphatta halálra készülő híveit[71]. Amikor Szeged ezt az eljárást követte, akkor csupán Mária Terézia királynő felekezeti politikájában megkövetelteket teljesítette. A Dugonics-család számára, és benne Dugonics szerzetesatyának ez a katolikusokat privilegizáló felekezeti, teréziánus politika szimpatikus lehetett, mutatja ezt az is, hogy a Dugonics-lányok gyakran kapták a Theresia nevet Mária Terézia uralkodását követően, annak ellenére, hogy ismereteim szerint nem volt Dugonics Ádám lánya előtt Theresia a családban. Heka László a dalmaták vallásosságával kapcsolatban leírta, hogy az általuk használt keresztnevek általában bibliai nevek voltak.[72] Ezt igazolja a Dugonics-család példája is, hiszen András Jézus Krisztus tizenkét apostolának egyike, Ádám az első ember, Mihály arkangyal, Margit Árpád-házi szent királylány, Katalin alexandriai szent királylány, Anna pedig Szűz Mária édesanyja volt. A családban még a Theresia előtt a Borbála név nemzedékenként visszatért, amely névnek nagytiszteletű védőszentje Szent Borbála vértanú. Dugonics Ádám keresztelte először Theresiára a leányát, amely hölgy 1808-ban házasságot kötött Beniczky Miklóssal, aztán Dugonics Antal lánya is a Theresia nevet kapta a keresztségben 1809-ben. A katolikus konfesszionalizáció iránti elfogodottságot tapasztaljuk tehát Dugonicsnál 1810-ben a katolikus és az óhitű pap konfliktusában? Valószínűleg igen, még pedig azért, mert a jozefinizmus víg torát ülte az egyházi kiváltságoknak, ahogy alább látni fogjuk.

Dugonics leírta, hogy a török hódoltságot követően az egyházmegye restaurációja után ferences szerzetesek végezték a lelki gondozást és működtettek lelkészséget Radnán, és az olvasó megérti a sorokból, már az is kivételes volt, hogy működött itt plébánia.[73] A 18. század vallásosságát mutatja az is, hogy 1733-ban Falkenstein püspök úgy nyilatkozott, hogy azért nem költöztek erre a vidékre az emberek, mert nem volt megoldott a katolikus hívek lelki gondozása plébániák hiányában[74], oly nagyon fontos volt az embereknek a papi jelenlét és szolgálat. Dugonics fiatalabb korában a jozefinizmus ellen aktívan működő nemesi ellenállás írója volt, és ez a történeti periódus, mely az állam beavatkozását vallotta helyesnek az egyházi életbe, a közkeletű vélekedéssel szemben nem ért véget II. József halálával, az 1850-es évekig tartott.[75] Az 1995-ben összehívott Szeged-Csanádi Egyházmegyei Zsinat előtt két alkalommal tartottak zsinatot az egyházmegyében[76], ezért is nevezte Zakar Péter az 1790 utáni évtizedeket „az elmaradt zsinatok időszakának.”[77] A népi keresztény vallásgyakorlásnak a dolgozatban nevezett eleme, a búcsújárás, a 17-18. századig nyúlik vissza[78] és még napjainkban is különleges vallási élmény. A 18. században Máriaradna szakrális központjává vált ennek a népi vallásosságnak.[79] A Bánság legnagyobb búcsújáróhelye volt, ahova a bunyevác népesség is elzarándokolt.[80] II. József egyházi rendeletei azonban érintették a zarándoklatokat is: betiltotta ezeket, noha halálos ágyán ezt a rendeletét is visszavonta. Dolgozatomban Dugonics írásának életének hosszúsága okán értelmezési keretként a 18. századot választottam, de nem elhanyagolható, hogy amikor 1821-ben a csanád egyházmegyei zsinat összehívása előtt Temesváron szinódust tartottak, akkor „összehívásának indokai között olvashatunk »az erkölcsök mindenfelé egyre súlyosabbá váló romlásá«-ról, »a vallástalanság és az istentelenség egyre terjedő fertőzeté«-ről.”[81] Az uralkodó a szinódus egyik feladatául „a hanyatló erkölcsiség megjavításának” módozatainak kidolgozását adta, különösen az egyházi fegyelemre vonatkozóan.[82]

Dugonics mirákulumos könyvének kegyességi gyakorlatra buzdításában tehát egyrészt kapcsolódott az erkölcsjobbító törekvésekhez, de ismervén elköteleződését az Egyház mellett, köthető ez a mirákulumos kötet az Egyházat és autonómiáját védő elveihez is. Az Etelkának kúlcsában leírta, hogy különösen a pálos rend megszüntetése fájt Dugonicsnak: „Itt fő’-képpen csak a’ Paulinusoknak ki-irtását hozom elő: mert csak ezen Szerzet vala e’ világon, melly Magyarországunkban született, és még-is meg-fojtatott. Leg-alább két három házokat meghagyhatta volna a’ Császár örök emlékezetre.”[83] Dugonics radikális politikai véleménye nemcsak azért érdekes, mert testvére országgyűlési követ volt, hanem azért is, mert a katolikus felvilágosodás eszméinek hirdetésében élen járó piarista rend[84] a 18. században nem rendelkezett részvételi és szavazati joggal a diétákon, de ez sem gátolhatott meg néhány rendtagot abban, hogy véleményével befolyásolja a politikát[85], ők ugyanis lelkesen éltek a lehetőséggel, hogy üléshely és szavazat nélkül 1715-től részt vehettek az ülésszakokon.[86] Dugonics a jozefinizmus szerzetesrendeket negatívan érintő kormányzásának kritikájában osztozik tehát más tudós piarista rendtársának véleményében (például Benyák Bernát, Horányi Elek stb.[87]).

Balszerencsés találkozás egy megvadult bikával

Dugonics András személyes tapasztalatokkal rendelkezett a radnai kegyhelyről, annak különböző periodusaiban őrizte emlékezetében a kápolnát, majd a templomot. Először még fiatalként, 14-15 évesen járt Radnán (ahogy alább látható, nem emlékszik pontosan, hogy melyik évben járt Radnán). Gyermeki képzeletét megragadta a barokk kápolna lenyűgöző hatása:

Ezt a’ Templomkát láttam én Gyermek koromban Urunk’ 1755-dik esztendejében, és már akkor tele vóltak mind kivűl mind belől azon írott képekkel, mellyekkel a’ buzgó emberek a’ boldogságos Szűznek kegyelmeit meg-hálálni kévánták. Sok helyeken fügtek az oda akasztott mankók. Tele vóltt a’ nagy Oltár ezüst szívekkel, kezekkel, szemekkel, kalárisokkal […][88]

A ragyogás és gazdagság azonban túlmutat a gyermeki ámulaton: a képek és ezüst kezek, szívek, szemek, valamint mankók ugyanis fogadalmi ajándékok. A kegyhely patrónusát, Máriát segítségül hívók fogadalom tételt követően megtapasztalták Isten kegyelmét, Mária segítségét, s a fogadalmat tevő a kegyhely patrónusának felajánlott dolgot (ez lehet festmény, használati eszköz, ékszer, a Szűzanyának készített egyéb ajándéktárgy) odaadta Máriának. Máriaradnai sajátosság a fogadalmi képek ajándékozásának szokása[89], melyről Dugonics szintén ír. A gyermek Dugonics tehát a Mária és az ő segítségét kérő között létrejött szerződés emberi kötelezettségének teljesülését látta.[90] A fogadalmi ajándékokhoz tehát egy csodatétel is kapcsolódik. Dugonics leírta, hogy a katolikus asszonyok gyöngyökkel, kalárisokkal, ezüsttel díszítették a kegyképet hálájuk jeléül. Megosztott egy esetet is az olvasóval arról, hogy Mária ezeket valóban a magáénak tartotta. Egy oláh leány ugyanis el akarta lopni Mária nyakáról a kalárisokat. Szerzett magának egy bűntársat, s az éjjel-nappal nyitva álló kápolnát felkeresték az esti órákban. Mivel szörnyű tettét az éj leple alatt, titokban akarta végrehajtani, büntetésként addig nem tudott szabadulni, amíg nem látta mindenki mire készült, így: „Midőn a’ Tolvaj az Oltárnak fölső részszérűl le akarna-hágni; íme lábai meg-merevedtek; kezeit a’ képtűl el-nem-vehette. El-sárgúlt ijedtében. Fel-állottak haja’ szálai. Leán-társsát alattomban segitségűl hívja, de mindent minden haszon nélkűl próbált.”[91] A tolvaj leánynak édesanyja először a bűntárs szüleinek viskójához ment éjfél után keresni a leányát, és kiderült a gyalázatos tett: „fel mentek a’ Kápolnához, és a’ leányt le akarták az Oltárrúl venni. Mennél nagyobb az ügyekezet; annál kevesebbre mehettek: mert a’ leány (mint-ha kezeit szaggatták, lábait késsel metélték volna) olly iszonyatos ordításokat vitt végbe, hogy a’ Radnai népet fel-verné, és a’ Kápolnához csődítene.”[92] A tolvaj leány elengedéséért a szerzetes atyák Máriához fohászkodtak, majd a kalárisokat visszavették, és a templomból kiűzték a boldogtalant. A máriaradnai kegyképnél történt gyógyulások, melyekhez az ajándékok és fogadalmak kötődtek, nagyon változatos megbetegedésekről szólnak: lelki, mentális betegségek is felmerülnek Dugonics felsorolásában, azonban az egyik legérdekesebb egy mellrákos gyógyulást mutat be: „Temesváratt lakozó Piflin Katalinnak emlői, úgy meg-romlottanak: hogy vagy a’ fenétűl, vagy a’ Ráktúl félnének az Orvosok. Ezt-is Radnán (az Orvosoknak csudálttokra) meg-gyógyította Mária.”[93] A fenéről Pápai Páriz Ferenc a Pax Corporisban azt írta, hogy ez egy elfeketült, „megtoeltt” erekkel járó kemény és fájdalmas dagadás volt, melyre haszontalannak tapasztalta az orvosságokat.[94] Dugonics az 1750-es évekbeli látogatásról még egy emléket megosztott, hogy látta azt a követ, ami megőrizte az 1695-ös tűzvészt követően a kápolna lerontására indult gyalogosokat megelőző lovas patkójának nyomát: „a’ Kápolnának falába tetette P-Márton kivűlrűl, mely követ magam-is láttam Gyermek-koromban, midőn (Urunknak 1754-dik esztendejében) ennek a’ szent Képnek látogatássára Radnára mentem.”[95] A lovas csak bűnbánatgyakorlás után szabadult a kő fogságából. Ezt látva a török katona társai megfutamodtak, de a lovas, Dugonics elmondása szerint, csak bűnbánatgyakorlás után szabadult.

A templomot többször átépítették. A búcsújárók számának gyarapodásával szükségessé vált a templom megnagyobbítása, melynek során Szalbek Máté a szálfa anyagot biztosította, és két oldaloltár megépítésére tett ígéretet (Szent Antal és Nepomuki Szent János tiszteletére), Edelspacher Zsigmond pedig a téglát és a zsindelyeket biztosította. 1725-ben kezdtek a munkához. Év végére már álltak az alapok, 1727-ben pedig felhúzták a falakat, és csak a tetőzet hiányzott. A barokk templom 1787-ben készült el. Dugonics a mirákulumos könyvben beszámol róla, hogy az Etelka megírása előtt írói ambícióként, hogy megismerje a tájat, melybe a regény cselekményét helyezi: „szükségesnek tartottam, hogy Világos-Várat, és annak egész környékét meg-látogassam.”[96] Ebben az évben, 1787-ben[97] öccsével Ádámmal és annak leányával, Theresiával utaztak el Radnára. Ezekben a sorokban nem kevés bátorságról tesz bizonyságot a királyi oktató, hiszen az 1780-as években azért csökken le oly nagyon a zarándoklatok száma, mert érvényben volt II. József tiltó rendelkezése. Itt 1810-ben már kockázat nélkül bevallotta, hogy három évvel a rendelet visszavonása előtt megszegte azt, mondván, hogy regényéhez gyűjtött anyagot (és a családtagok kétség nem fér hozzá a gyűjtésben segítették).

Hogy oda érkeztünk, már itt akkor, szemeinket egy roppant nagy Templomra vetettük, de mely még akkor egészen el-készülve nem vala. Két tornyai fel-emeltettek ugyan, de rongyaibúl ki-nem-tisztúltak. Szegény vólt a Templom belől-is; kevesé bé-vakolva, de, a nagy Oltáronn kivűl semmire se mehetve, ki-vévén, azt: hogy a’ Templomkának előbbi két oltárjai (melyeket Szabek, és Edelspacher csináltattanak) addég-is a’ Temfalai mellé tétettek, még valaki újjakat nem csináltatna.[98]

Dugonicsnak ez az írói aktusa nemcsak azért kivételesen hasznos a kutató számára, mert a kegyhely állapotáról forrásként szolgál, s megtudjuk a szemtanútól, hogy az építkezések folyamatában a kegyhely milyen állapotban volt, hanem azért is, mert itt ez Dugonics részéről a legnagyobb innováció: ugyanis egy olyan mirákulumos típushoz közelíti a kötetet, melyből megszületik a 19. század új kiadványa, a kegyhelyismertető. Úgy tűnik tehát, hogy Dugonics érzékelte azt a korszakhatárt, amit Losteiner Leonárd még nem, hogy megváltozóban voltak a katolikus hívek igényei. A harmadik látogatást már akkor tette meg, amikor a mirákulumos könyv megírása előtt egy évvel testvérével és annak fiával, Antallal keresték fel a templomot. Vegyük észre, ez azt jelenti, hogy a piarista pesti rendház királyi oktató szerzetese[99] legalább három alkalommal zarándokolt el a máriaradnai kegyhelyre életében!

A harmadik utazás a legrészletesebb, információkban a leggazdagabb, naplóként is olvasható. Ezt a szakaszt Dugonics feltehetően emlékezetből írta 1808-ban, mert a napokban kissé összekeveredett. Ezt a bizonytalanságot mások is észrevették (az ELTE állományában lévő példányban egy helyütt grafittal valaki javított egy dátumot), de nem ellenőrizték az időpontokat. A dátumokat a Den Nieüwen Brugschen Almanach Voor ‘t Jaerons Heere Jesu-Christi 1807. és a d’Erven Stichter’s Comptoir Almanach, Voor ‘t Jaar 1807. című almanachokban ellenőriztem: 1807. szeptember 9. szerdára esett, szeptember 15. pedig (Dugonics erre már jól emlékezett) valóban kedd volt. 1807. szeptember 9-én, tehát szerdán és nem kedden, reggel 7 órakor indultak Mária-napra Ádámmal és Antallal, valamint annak feleségével, Szilber Annával Radnára. Indulás előtt elvégezték ájtatosságukat. Ezen a napon Tápénál átkeltek a Tiszán, és délelőtt értek Makóra, ahol Oracsek Fülöppel találkoztak. Oracsek Fülöp sótiszt és nagybérlő, akinek a felesége Kolb Terézia, Kolb Ferenc szállásbirtokos lánya volt.[100] Oracsek és Dugonics Ádám találkozása azért is érdekes, mert mindketten szállásbirtokosok voltak. Az éjszakát már Palotán Gallovics Imrénél töltötték, aki a palotai gazdasági kerület tiszttartója volt. Szeptember 10-én szentmise után indultak tovább Palotáról és ebédre Pécskára értek. Az éjszakát Aradon töltötték, ahol a minoritáknál szálltak meg. Itt valószínűleg elírta a napot, mert a következő nap, 11-e volt, s nem 10-e („igen jó szívvel fogadtak, kiknél-is a’ következett napot (Tizedik Septembert) szíves barátságban költöttük.”[101]), amit Aradon töltöttek. Aradon történt velük az alábbi szerencsétlenség, melyben Dugonics annyira megsérült, hogy eszméletét vesztette.

Ebéd után, ösmérősseinknek látogatássokra, mind-a hárman ki akarván ebéd után menni, (midőn a Sör-ház felé tartottunk) lovainknak elejökbe jött egy ördöngős fejét-nyújtogató Bival. Mivel pedig Öcsémnek lovai soha ez előtt nem láttanak ily fertelmes állatot; egyszeribe meg-ijedtenek (a gyáva kocsist erejébűl ki-vévén); viszszá-fordúltanak, a rudat, és az első kerekeknek tengelyét öszszetörték, a kocsit fel-fordították. Szerencsésen ki-ugrottanak ugyan a kocsibúl mind Öcsém, mindannak Menye-is; de minek előtte én ki-ugorhattam vólna, a felfordúláskor oly ütést vettem fejemenn: hogy kemény szörkalapom bé-horpadott, és fejemnek jobb részét oly kegyetlenűl meg-érdeklette valami: hogy rajta sebet ejtene. Én pedig magam kivűl levén, a kocsibúl nagy erővel ki-vonattattam. A Lovaknak, lábaik a gyöplőbe, és az istrángokba bele kötelődzvén, tovább nem mehettek. Osztán (az oda-csődült jó embereknek szorgalmatosságjok által), azokbúl ki-bontakozván, helyreállíttattak, ki-is fogattattak. Fejemet osztán borral ki-mosták, de a fájást tűrnöm kölletett.[102]

A baleset oka tehát egy bika, amely megvadulva nyargalászásba kezdett az aradi utcán. A dühös állattól megijedtek a lovak és a kocsis is, a kerekek összetörtek, a kocsi pedig felborult. Ádám és Anna kiugrott, Dugonics komolyan megsérült, hiszen elájult és jobb oldalt vérző fejsérülést szerzett. Antalról nem tudjuk, hol volt a baleset ideje alatt. Megmenekedésüket Szűz Mária kegyelmének köszönték, és csak másnap folytatták az utazást, melyhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a kocsit meg kellett javítani. Helyesen emlékezett, hogy szeptember 12. szombati nap volt, melyen megindultak Aradról Brünek úr kocsiján. A Brünek-család tagjai sótisztek voltak, Aradon élt ekkor Brünek Károly számvevő/adószedő[103] és legnagyobb valószínűséggel tőle kaphatták a kocsit, Brünek kultúrakedvelő ember is volt (például Jelenkor előfizetői között is feltűnik). Ebédre Radnára mentek és éjszakára a radnai ferences szerzeteseknél szálltak meg. Szeptember 13-án, Mária napon elvégezték ájtatosságukat (Mária nap szeptember 12-én van, de 1807-ben szombatra esett, ezért ünnepelték még vasárnap is). Az ebédet Gallovics úrnál, a vacsorát pedig az aradi minoritáknál költötték el. Szeptember 14-re megjavították a kocsijukat, és ebédre már Pécskára értek Pitelli kameralishoz, akihez Radnára menet is betértek. A kameralis tiszt szintén lehetett sótiszt. Hazaúton, Palotán újra Gallovics Imrénél töltötték az éjszakát. Szeptember 15-én, kedden érkeztek Makóra, ahol újfent Oracseknél ebédeltek. Estére szerencsésen hazaértek Szegedre.

Ez az információgazdag beszámoló azt jelenti, hogy a Dugonics-család számára az utazás egyrészt (gazdasági) kapcsolataik megerősítését is jelentette. Antal felesége, Szilber-lány volt, akinek apja, Szilber János Szeged városi tanács szenátoraként két rendben is viselte Szeged polgármesteri címét, 1811-12-ben pedig országgyűlési követ volt.[104] A kegyhely felkeresése ilyenformán reprezentációs érdekekkel is összekapcsolódott: az ismerősök, akikkel találkoztak gazdasági és császári kamerális kapcsolatokkal rendelkeztek. Mirákulumos könyvről lévén szó kissé szokatlan, hogy a radnai kegyhely leírása az utolsó alkalommal elmarad, sokkal inkább az utazás mikéntje kerül bemutatásra. Dugonics tehát Szeged-Makó-Palota-Pécska-Arad-Radna útvonalon utazott el a radnai kegyhelyhez. Azonban nincs okunk kételkedni abban, hogy a kegyhely felkeresése valóban vallásos, Istenkereső élmény volt, hiszen a szerzetestestvéreknél való megszállás is ezt mutatja (a hat éjszakából négy éjszakát töltöttek rendi környezetben).

Konklúzió

Dugonics András piarista szerzetes igazi tudósember lévén vágyott az elismerésre, az ismertségre és a megbecsülésre. Van, aki úgy gondolja, csak az lehet jó tudós, akiben van becsvágy. Szemben kortársával, Losteiner Leonárd ferences szerzetessel, aki az 1810-es években a csíksomlyói kegyszoborról írt kéziratban maradt mirákulumos könyvet, Dugonics nem kívánt elrejtőzni olvasói elől. Tudósként nemcsak a piarista rendtörténet, hanem a budai egyetem, a magyar irodalom-, matematika- és művelődéstörténet is számontartja. Szenvedélyes személyiségéhez hozzátartozik, hogy sosem félt véleménye mögé teljes tekintélyével és ismertségével kiállni. Ezt olyan időkben is megtette és olyan veszélyesen égető kérdésekben, amelyhez képest az 1810-es évek „erkölcsi hanyatlása” csupán langyos víznek mondható. Meggyőződésem, hogy az az őszinte nyíltság, amely a Radnai történetekben is megtalálható, az egyik kulcsa annak, hogy miért volt Dugonics András piarista atya hiteles és kedvelt személyiség kortársai számára, hogy miért volt akkora tekintély, hogy a fiatal Csokonai Vitéz Mihály nem mulaszthatta el felkeresni, mikor átutazott Budán 1795-ben.

Noha, ma már mirákulumos könyveket abban az értelemben nem használunk, ahogyan a 18. század búcsújárói tették, ebből nem következik, hogy a Radnai történetek ma kevesebbet érne, mint 1810-ben a kegyességi gyakorlatokhoz ért. Dugonics számára ez a kötet a szegedi dalmata vonatkozások okán egészen biztosan a szegedi identifikáció erősítését is hivatott volt szolgálni. A kötet történeti áttekintése exemplumokban valósult meg: minden történeti esemény példázott egy olyan helyes magatartást, melyet Dugonics vallásos olvasói elé szívesen tárt elmélkedésre. A szépírói érdeklődés mellett a lelkiségi irodalom elmélkedésre, gondolkodásra indító gyakorlatát is fontosnak tartom a kötetben. A rablás áldozatául eső gyulai asszony (Dugonics 1810, 114–116) példájánál nemcsak az író izgalma mutatkozik meg az vadregényes részletekben, hanem a szerzetes pásztorizációs törekvése is: a bajból megmenekülő asszony Szűz Máriának köszönte megmenekülését, vallásos életet élt és hite segítette át a veszélyen. A radnai Mária-kegyhely Dugonics dalmata családja számára kedvelt zarándoklati célpont volt, de véleményem szerint valahányszor Dugonics a kegyhelyet ájtatossági célból felkereste, mindig a hívő piarista szerzetes térdelt az oltár előtt, és ahogy az imádságot, úgy a mirákulumos könyvet is a vallásos szerzetestanár írta kegyességi instanciával.

Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918. Tanulmányok Csongrád megye történetéből 30. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2001. 23. o.

[2] Bálint Sándor: Az Etelka és Máriaradna (Dugonics András írói műhelyéből). In: Vigilia. 1968/12. 812–815. o., 815. o.

[3] Dugonics András: Radnai történetek. Grünn Orbán, Szeged, 1810. 6. o.

[4] Dugonics András i. m. 8. o.

[5] Dugonics András i. m. 137. o.

[6] Knapp Éva−Tüskés Gábor: Tanulmány I. In: Esterházy Pál: Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti. Nagyszombat, 1690. Fakszimile: Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézet−Balassi, 1994. 7. o.

[7] Mohay Tamás: „Istennek kincses tárháza…” P. Losteiner Leonárd ferences kézirata Szűz Mária csíksomlyói kegyszobráról. Csíksomlyó-Budapest, Csíksomlyói Ferences Kolostor, 2015.

[8] Dugonics András i. m. 4. o.

[9] Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874. Budapest, Magyar Országos Levéltár kiadványai IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 6., 1990. 162. o.

[10] Mohay Tamás i. m. 50–55. o.

[11] Klaniczay Tibor: A magyar barokk irodalom kialakulása. (Második közlemény). In: ITK. 1960/4. 443–461. o., 456. o.

[12] Knapp Éva−Tüskés Gábor: Barokk kori mirákulumos könyvek illusztráció-sorozatai. Magyar Könyvszemle. 1996. 23–40. o., 23. o.

[13] Knapp Éva−Tüskés Gábor i. m. 30–32 o.

[14] Dugonics András i. m. 3. o.

[15] Knapp Éva−Tüskés Gábor i. m. 24. o.

[16] Bálint Sándor i. m. 815 o.

[17] Ezúton is köszönöm Balogh Ildikónak, az ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár munkatársának segítségét és megerősítését arra vonatkozóan, hogy a kötet 1968-ban is az állomány része volt, hiszen az 1950-es évekig Gb 801 jelzeten használhatták az olvasók. A gyűjteményi jelzetet ezt követően kapta.

[18] A digitalizált példány elérhető az alábbi linken: http://data.onb.ac.at/ABO/%2BZ169595105 (Utolsó letöltés: 2018.03.24. 12:15)

[19] Tüskés Gábor: Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulumirodalom tükrében. Budapest, Akadémiai, 1993. 56. o.

[20] Knapp Éva: A barokk kori nyomtatott mirákulumos könyvek jellemzői. III. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei. Budapest, Budapesti Egyetemi Könyvtár, 2001., 207–233. o., 123−160.o.

[21] Tüskés Gábor i. m. 58. o.

[22] Penke Olga: Dugonics előszavai. In: Tiszatáj 2001/2. 63–79.o., 65. o.

[23] Dugonics András i. m. 4. o.

[24] Tüskés Gábor i. m. 49–51 o.

[25] Bálint Sándor i. m. 812 o.

[26] Dugonics András i. m. 4. o.

[27] Kindellmann Győző: Tiszták, hősök, szentek: A magyar nemzet legszebb imái. Budapest, Szent István Társulat, 2009.

[28] Czibula Katalin: A piarista iskolai színház szerepe a hivatásos színjátszás kialakulásában (tragédiák). In: Forgó András (szerk.): A piarista rend Magyarországon. Budapest, Szent István Társulat, 2010. 571–578. o.

[29] Dugonics András i. m. 135–136. o.

[30] Harangozó Imre: Radna fényes csillaga… A máriaradnai kegyhely néprajzáról. [h.n.], Fríg Kiadó, 2015. 21. o.

[31] Dugonics András i. m. 3. o.

[32] Gaál Endre i. m. 13. o.

[33] Dugonics András i. m. 46–47. o.

[34] Dezső Krisztina – Dr. Schmelczer-Pohánka Éva – Szeberényi Gábor – Szilágyi Mariann: „Itt van, György főpap a Te könyvtárad (…) mindenki számára nyitva áll” Ritkaságok és kuriózumok a 240 éve alapított Klimo Könyvtárból. Jubileumi kiállítás 2014. május 22. – 2014. október 31. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont. 2014. 52. o. és Csesznegi Viktória – Stohl Róbert: A zombori kármelita rendház könyvtárának régi állománya. Katalógus. Budapest–Eger, MTA Könyvtár és Információs Központ. 2015.

[35] Monok István: A művelődéstörténet könyvtári vonatkozásai I. Eger, Eszterházy Károly Főiskola, 2011. 14. o.

[36] Tüskés Gábor i. m. 54. o., a magyar-olasz kultuszkapcsolatokról lásd még: Barna Gábor: Búcsújárók. Kölcsönhatások a magyar és más európai vallási kultúrákban. Budapest, Lucidus. 2001. 97-106. o.

[37] Dugonics András i. m. 47. o.

[38] Dugonics András i. m. 48–49. o.

[39] Esterházy Pál: Az egész világon levő csudálatos boldogságos Szűz képeinek rövideden föltett eredeti. Nagyszombat, 1690. Fakszimile: Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézet−Balassi, 1994 6–8.; 3. kép

[40] Esterházy Pál i. m. 26–27. o.; 12. kép

[41] Esterházy Pál i. m. 118–120. o.; 59. kép

[42] Esterházy Pál i. m. 138–139 o.; 71. kép

[43] Galanthai Esterás Pál: Mennyei korona az az Az egész Világon lévoe Csudálatos Boldogságos Szűz Kepeinek rövideden föltett EREDETI. Nagyszombat., 1696.

[44] Esterházy Pál i. m. 34–44. o.

[45] Dugonics András i. m. 96. o.

[46] Jordánszky Elek: A Magyar Országban ’s az ahoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária Kegyelem’ képeinek rövid leírása. K.n., Poson, 1836. 96b–99

[47] Dugonics András i. m. 45. o.

[48] Heka László: A szegedi dalmaták (bunyevácok) története. Szeged, Bába, 2009. 69–70. o.

[49] Dugonics András i. m. 8. o., később 1522-t írta az építés évének: Dugonics András i. m. 99. o.

[50] Dugonics András i. m. 14. o.

[51] Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon. Gyomaendrőd, Panoráma, 1990. 47. o.

[52] Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon. Gyomaendrőd, Panoráma, 1990. 43. o.

[53] Dugonics András i. m. 13. o.

[54] Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. 2014. 16. o.

[55] Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon. Gyomaendrőd, Panoráma, 1990. 21. o.

[56] Tüskés Gábor i. m. 73. o.

[57] Barna Gábor: Búcsújárók. Kölcsönhatások a magyar és más európai vallási kultúrákban. Budapest, Lucidus. 2001. 72. o.

[58] Szörényi László: Dugonics András (1740–1818) In: Farkas József (szerk.): Szeged története 2. 1686–1849. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1985. 654. o.

[59] u. o.

[60] Szabó P. Katalin: A társadalmi felemelkedés módozatainak vizsgálata Dugonics András dalmáciai származású családján keresztül. In: Nyom-követés 3. [2018] Megjelenés előtt áll.

[61] Heka László: A szegedi dalmaták (bunyevácok) története. Szeged, Bába, 2009. 37–41. o.

[62] Penke Olga: Az Etelka története és kontextusa. In: Dugonics András: Etelka. Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó. 2003. 418. o.; Bálint Sándor i. m.

[63] Heka László i. m. 70. o.

[64] Szörényi i. m. 654. o.

[65] Dugonics András i. m. 62. o.

[66] Ehhez lásd még például Jaic Marian: Istinito izpisanje csuddotvorne prilike B. D. Marie u Radnoj, Michecki, 1824, 27–28. o.

[67] Dugonics András i. m. 26. o.

[68] Dugonics András i. m. 27. o.

[69] Tápay-Szabó Gabriella: Szeged erkölcsei a XVIII. században. Tápay-Szabó Gabriella, Gyoma, 1933.

[70] Forgó András: A kései konfesszionalizáció magyarországi jellegzetességeiről. In: Korall 2014. 92–109. o., 103. o.

[71] Tápay-Szabó Gabriella i. m. 20. o.

[72] Heka László i. m. 74. o.

[73] Lásd: Dr. Szentkláray Jenő: A csanád-egyházmegyei plébániák története. I. kötet. Temesvár, Csanád-egyházmegyei Könyvnyomda, 1898. 123. o.

[74] Szentkláray Jenő i. m. 531. o.

[75] Zakar Péter: Bevezetés In: Zakar Péter (bev., összeáll.): Zsinatok a Csanádi egyházmegyében a 19–20. században. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. 2016. 11. o.

[76] Gyulay Endre: Bevezetés. In: A Szeged-Csanádi Egyházmegyei Zsinat könyve. [h. n.] Szeged-Csanádi Egyházmegyei Hatóság, 1995. 5. o.

[77] Zakar Péter: Bevezetés In: Zakar Péter (bev., összeáll.): Zsinatok a Csanádi egyházmegyében a 19–20. században. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. 2016. 9. o.

[78] Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. 2014. 14. o.

[79] Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. 2014. 31. o.

[80] Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. 2014. 33. o.

[81] Zakar Péter: Zsinatok és zsinati előkészületek a Csanádi egyházmegyében, 1821–1995. In: Zakar Péter (bev., összeáll.): Zsinatok a Csanádi egyházmegyében a 19–20. században. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. 2016. 19. o.

[82] Zakar Péter: Zsinatok és zsinati előkészületek a Csanádi egyházmegyében, 1821–1995. In: Zakar Péter (bev., összeáll.): Zsinatok a Csanádi egyházmegyében a 19–20. században. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet. 2016. 20. o.

[83] Dugonics 2003, Dugonics András: Etelkának Kúlcsa. In: Penke Olga (szerk.) Dugonics András: Etelka. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 462−483. o., 469. o.

[84] Forgó András: Egyház, rendiség, politikai kultúra. Papok és szerzetesek a 18. század országgyűlésein. Budapest, Szent István Társulat, 2017. 232., 233. o.

[85] Forgó András i. m. 20. o.

[86] Forgó András i. m. 115. o.

[87] Erre vonatkozóan lásd: Forgó András i. m. 236−244. o

[88] Dugonics András i. m. 99-100. o.

[89] Barna Gábor: Vallási néprajzi tanulmányok. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. 2014. 34. o.

[90] A fogadalomtételről bővebben Tüskés Gábor i. m. 124–128. o.

[91] Dugonics András i. m. 73. o.

[92] Dugonics András i. m. 74. o.

[93] Dugonics András i. m. 122. o.

[94] Pápai Páriz Ferenc.: Pax Corporis. Az-az: Az emberi Test Nyavalyáinak Okairól, Fészkeiroe, ‘s azoknak Orvoslásának módgyáról való Tracta. Acad: Kolosvaratt, 1747. 367-368. o

[95] Dugonics András i. m. 65. o.

[96] Dugonics András i. m. 126. o.

[97] Dugonics András i. m. 126. o.

[98] Dugonics András i. m. 127. o.

[99] Dr. Pallmann Péter: A magyar piaristák II. József uralkodása alatt. Kolozsvár, Stief Jenő és Társa Könyvnyomdai Műintézete. 1914. 95. o.

[100] Juhász Antal: Az életmód és tárgyi ellátottság. In: Farkas József (szerk.): Szeged története II. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1985. 439–483. o. 445. o.

[101] Dugonics András i. m. 129. o.

[102] Dugonics András i. m. 130-131. o.

[103] Fáy András: Újabb eredeti meséi és aphorizmái. Pest, [k. n.], 1828. 193. o.

[104] Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez. Blazovich László (lektorálta); Apró Ferenc, Gál Endre (szerk.): Tanulmányok Csongrád megye történetéből 19., Szeged, Csongrád Megyei Levéltár – Móra Ferenc Múzeum. 1992. 266. o.