Miklós Péter: Baróti Dezső Dugonics-képe
Baróti Dezső kiváló irodalomtörténész professzor, a szegedi egyetem ötvenhatos – s emiatt később, a kommunista diktatúra által „politikai bűnözőnek” nyilvánított – rektora[1], Radnóti Miklós, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor barátja az 1930-as évek elején egyetemi hallgatóként a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának volt a tagja, és Sík Sándor egyik legkedvesebb tanítványa.[2] Ebben az időszakban írta Sík témavezetése és Zolnai Béla opponenciája mellett doktori értekezését Dugonics András és a barokk regény címmel. Ez a munkája három kiadásban is napvilágot látott. Először mint a szegedi egyetem irodalomtörténeti intézetének kiadványa (akkoriban a disszertációkat könyvalakban kellett benyújtani), ez tekinthető tehát a „hivatalos” edíciónak. Másodszor – változatlan tartalommal, viszont Buday György tervezte borítóval – a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik füzeteként. Évtizedekkel később Baróti Írók, érzelmek, stílusok című gyűjteményes tanulmánykötetébe is beválogatta.[3]
Miért kezdett el a költői szárnypróbálgatásokkal fiatalon felhagyó, majd 1945 után a fővárosban a Független Kisgazdapártban oktatásügyi szakpolitikusként, valamint Szegeden főiskolai, későbbi egyetemi tanárként tevékenykedő irodalmár Dugoniccsal foglalkozni? S inkább stílus- és eszmetörténeti, mint filológiai disszertációjának mely megállapításai voltak újszerűek, s máig időtállónak tekinthetőek? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Baróti kedves tanára, atyai jóbarátja és mestere volt Sík Sándor, aki az 1930-as években a szegedi tudományos és kulturális életnek meghatározó alakja volt.[4] Egyrészt mint irodalomtörténész professzor, másrészt mint jeles költő és műfordító számíthatott a helyi értelmiség megbecsülésére, ugyanakkor katolikus papként és piarista szerzetesként is rendelkezett bizonyos elvitathatatlan presztízzsel. Ráadásul Sík szegedi éveiben (1929 és 1945 között) viszonylag fiatal kora, remek előadói stílusa, szellemi nyitottsága és a modern magyar irodalom alapos és értékalapú ismerete hatására roppant népszerű volt a hallgatók körében, így a „progresszívként” számon tartott tömörülés, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagjai között is. Ennek jele, hogy Baróti, Ortutay, Tolnai és Radnóti gyakran voltak vendégei a szegedi piarista rendházban lévő kétszobás lakrészében, s a résztvevők későbbi emlékei szerint ezek a „privátszemináriumok” – mind a légkört, mind a tartalmat tekintve – hasznosabbak voltak az egyetemi óráknál.
Sík Sándor javaslatára, s az ő szakmai tanácsai és iránymutatásai alapján készítette el az imént említett négy „művkollos” doktori értekezését. Baróti munkájában – és az azt megalapozó kutatásaiban – Dugonics András világát a barokk korszellem esztétikai fogalmai, irodalmi törekvései és regénypoétikai alapelvei tükrében vizsgálta. Érdemes megjegyezni, hogy Baróti Dezsőnek nem ez volt az első tudományos munkája, hiszen ekkorra már önálló kötete, a későbbi kutatások számára is hosszú időn keresztül alapvető jelentőségű esszéje jelent meg az akkor még – igaz, katatón magányosságában – élő Juhász Gyuláról.[5] S talán az sem érdektelen, hogy nem ez volt az egyetlen Dugonics életművét vizsgáló munkája, hiszen a szegedi Dugonics Társaság gondozásában, az ő sajtó alá rendezésével és értelmező tanulmányával jelent meg a Téténynek ékessége.[6]
Dugonics Andráshoz, mint kutatási témához tehát Sík Sándoron keresztül talált el Baróti. Sík érdeklődésének egyik eleme lehetett a közösségi érzés, hiszen Dugonics – akárcsak ő – katolikus pap és piarista szerzetes volt. Ugyanakkor szegedi éveiben érdeklődött és ápolta a helyi irodalmi hagyományt, s az annak tudatos képviseletét és értékőrző látásmóddal való terjesztését vállaló civilszervezetnek, a Dugonics Társaságnak is tagja – sőt 1945 és 1948 között elnöke – volt.
Ez a csoport egyébként annak a Dugonics-kultusznak a jegyében került megszervezésre 1892-ben, amelynek hatására közterület viseli az alkotó nevét Szegeden, valamint a város első nem szakrális témájú szobrát is az ő – Izsó Miklós tervei alapján Huszár Adolf által 1876-ban megformázott – alakja adja. De az sem lehet véletlen, hogy a katolikus elkötelezettségű és mind Síkkal, mind a „művkollal” jó (ugyanakkor nem szoros és nem baráti) kapcsolatokat ápoló néprajzkutató, Bálint Sándor – akkor már egyetemi oktatóként – szintén Dugonics műveinek elemzésével foglalkozott ebben az időszakban.[7]
Baróti Dezső doktori értekezésének több alapvető – és közel nyolcvanöt év távlatából is helytálló – megállapítása van. Ezek közül a következőkben három momentumot emelek ki. Egyrészt Dugonics munkásságának a barokk világában való elhelyezését, másrészt a rámutatást az író szövegeinek az állammal kapcsolatos tartalmainak a jelentőségére, végezetül a kétszáz éve elhunyt piaristának – az olyan sokszor félreértett és emiatt kárhoztatott – „finnugor” szemléletmódjának korrekt értelemzését.
A rokokó, a manierizmus és a szentimentalizmus irodalmi ízlését és életélményét egyaránt jól ismerő Baróti Dezső határozottan a barokk alkotók között helyezte el Dugonics Andrást. Ezzel vitába szállt Szerb Antallal, aki – legalábbis a dugonicsi életmű egy részét – a preromantika horizontján helyezte el. Baróti szerint Dugonicsra alig hatott a felvilágosodás (bár Rousseau-ra halvány utalások felfedezhetőek munkáiban, Voltaire szövegeit pedig ismerte, sőt „magyarította”). Ugyanakkor kereste Dugonics barokk szocializációjának forrásait is, amelyeket elsősorban a katolicizmusban, az (egyházi) tanulmányaiban és a (nyugati) irodalomismeretében talált meg. S amelyek között John Barclay munkásságát éppúgy számon tarthatjuk, mint az antikvitás klasszicizmusának tradícióit. A Szekfű Gyula-i kategóriákat alkalmazó felosztásában Dugonicsot alföldi származása ellenére – elsősorban konfesszionális alapon – „nyugati magyarnak” tartotta, s ennek alapját piarista rendi állomáshelyeinek (Privigye, Nyitra, Nagyszombat, Vác) szellemiségében jelölte meg.
A barokk regénypoétikája a stílusirányzatok közül, úgy vélem, leginkább a posztmodernével rokon. A barokk és a posztmodern szövegeknek egyaránt jellemzője – többek között – a mozaikos szerkezet, a töredezettség, az inter- és hipertextualitás, valamint vendégszövegek – jelölt és jelöletlen módon történő – beemelése a textusba. Baróti Dezső szerint Dugonics regényösvényein nehéz eligazodni, hiszen a történet szálai néhol összekuszálódnak, s csak oldalak tucatjainak – sőt, néha százainak – elolvasása után egyenesednek ki. Rámutat arra, hogy ebben a regényformában a történet csak ürügy, s a szöveg középpontjában egy nagy eszme etikai körüljárása és filozófiai alátámasztása áll. Dugonics András szövegeiben ez a kereszténység és a nemzeteszme.
Baróti Dezső megállapította, hogy a barokk regényirodalomban – s így Dugonics műveiben is – az államnak, mint műnek és mint kompozíciónak központi szerepe van, s nem törekszenek másra ezek a szövegek, mint hogy explicit vagy implicit módon bemutassák, leírják és argumentálják az ideális államot. Utópikus allűrök és államelméleti fejtegetések nélkül, viszont jókora keresettséggel és didaktikussággal – teszem hozzá. Ennek jegyében kedvelt eszköze Dugonicsnak a historizálás, s emiatt uralják például az Etelkát az udvari témák.
Különlegessége ugyanakkor Dugonicsnak – derült ki Baróti Dezső kutatásaiból –, hogy ellentétben a nyugat-európai barokk regényekkel – amelyekben az ideális állam az abszolút monarchia – az ő munkáiban az állam szakralizált és rendi alapokon áll, vagyis a hatalomnak a Szent Korona, az uralkodó és a nemesség kollektíve a birtokosa.
„Hiszen a barokk regény hőse csak az az ember lehet, aki az udvarban él. Éltetője ennek fénye, mely boldogságot, megelégedettséget hoz annak, akire ragyog. Az elbukás az udvar kegyeiből való kiesés, mely után csak a halál jöhet. […] Mert ha a magyar fejedelem nem is abszolut uralkodó, a barokk elképzelés földi csúcsát ő jelenti. Így gondolja ezt Dugonics is. Mikor hőseit fel akarja magasztalni, minden esetben azt deríti ki róluk, hogy fejedelmi családból származnak, hierarchikus társadalomszemlélete szerint ez a legtöbbet érő, amit ember a földön elérhet. Ez a hierarchia azután túllép a földi kereteken, a végtelen felé emelkedik. A regényhősök csak vendégként szerepelnek itt a földön, egyikük sem akarja maga intézni sorsát, az isteni gondviselés tudása irányítja lépéseiket” – olvashatjuk Barótinál.[8]
A kritika és az irodalomtörténeti kutatás több irányzata is sokáig bírálta Dugonics Andrást a „halszagú” finnugor rokonság irodalmi eszközökkel való népszerűsítése miatt. Pedig – mint Baróti megállapította – nem egészen erről volt szó.
Dugonics a magyarság északi származását, valamint északi nyelvi és kulturális kötődését hirdette ugyan, azonban tartalma inkább a germán kultúrkörhöz vezetett, semmint az urálihoz. A korszakban népszerű és – Samuel Johnson leleplező írásai ellenére is – elterjedt, s a legarchaikusabb európai germán (értsd: nem görög vagy latin) kultúrkincsnek tartott – valójában James Macpherson alkotta – skót felvidéki Osszián-énekek hatása nyilvánul meg Dugonics északi – tehát germán – „rokonságkeresésében”.
Az Osszián-recepció elsősorban a német művelődéstörténeti hagyományban vált jelentőssé, s olyan buzgó híveket szerzett, mint Herder vagy Goethe. Részben ebből fakadt Dugonics András a magyar hagyományvilág iránti fordulása (s éppen emiatt tartotta Baróti „népies” írónak). Ennek során azonban tartózkodott magyar nemzeti mitológia konstruálásától, hiszen – ha más nem – keresztény hite megakadályozta ebben, hiszen „tollával az akkori olvasóközönség zömét kitevő alsópapság és nemesség politikai gondolatához, a rendi nacionalizmushoz alkalmazkodott.”[9]
„Abból a sokirányú érdeklődésből, mely a tizennyolcadik század új esztetikát kereső íróit annyira jellemzi, a további fejlődésre talán legtermékenyebb a primitív kultúrákhoz váló visszatérés vágya, a primitív költészet kedvelése volt. Macpherson ossiani énekeinek, Evans gall balladáinak, Percy régi angol gyűjteményének, hogy Herder idetartozó nagy agitációját ne is említsük, az egész európai irodalomra tett hatásával már alaposan foglalkozik. Az új ízlés embere többé-kevésbé szembeszáll a latin-görög szellemre alapozott irodalmisággal. Ha földrajzi szempontból nézzük érdeklődésük irányát, őket többé nem a klasszicizmus hangulatát revaláló dél, hanem a ködösebb, problematikusabb, mithikus homályba vesző észak érdekli” – fogalmazott Baróti.[10]
Összegezve az előbbiekben megfogalmazottakat: Baróti szerint tehát Dugonics András a barokk regény műfajának egyetlen jelentős képviselője magyar irodalomban. Mint Baróti Dezső írta Dugonicsról: „Irodalmi eszméi az egyidejű európai áramlatokhoz viszonyítva ugyan »avult irodalmiságot« képviselnek, de ez az elmaradás a török hódoltság utáni században csaknem az egész magyar kultúrát jellemezte. Munkálkodása tulajdonképpen irodalmi fejlődésünk egy hézagát tölti be, a barokk prózaregénynek nálunk ő az egyetlen jelentős képviselője, – de tud a kezdődő preromantikáról is. Sok vonásával, de különösen Észak-kultuszával a magyar romantika, Vörösmarty és epikus társai felé mutat.”[11]
Megjelent a folyóirat 2018. július-augusztusi számában
Jegyzetek
[1] Bálint László: Rektor a forradalomban és megtorlásban. Budapest, Magánkiadás, 2016. 1–132. o.
[2] Miklós Péter: A szegedi bölcsészkar Radnóti Miklós diákéveiben. Szeged–Szabadka, Radnóti Szegedi Öröksége Alapítvány, 2011. 1–159. o.
[3] Kratochfill Baróti Dezső: Dugonics András és a barokk regény. Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1934. (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 13. köt.) 1–70. o. (a továbbiakban: Baróti, 1934.); Baróti Dezső: Dugonics András és a barokk regény. Szeged,Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 1934. (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 10. köt.) 1–70.n o.; Baróti Dezső: Írók, érzelmek, stílusok. Budapest, Magvető, 1971. 88–127. o.
[4] Baróti Dezső: Sík Sándor. Budapest, Akadémiai, 1988. (A múlt magyar tudósai) 1–290. o.
[5] Baróti Dezső: Juhász Gyula. Szeged, Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 1933. (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, 7. köt.)1–80. o.
[6] Téténynek ékessége melyet versekbe foglalt Dugonics András s most az eredeti kézirat szerint nyomtatásban kibocsájt Baróti Dezső. Szeged, Dugonics Társaság, 1940. 1–57. o.
[7] Bálint Sándor: Dugonics András ifjúkori dalgyűjteménye. In: Uő: Irodalomtörténeti tanulmányok. Szeged, Magánkiadás, 1935. 7–26. o.
[8] Baróti, 1934. 35. o.
[9] Baróti, 1934. 25. o.
[10] Baróti, 1934. 53. o.
[11] Baróti, 1934. 66. o.