Petró János: „Ötéves korom óta vágyam, hogy egyszer ott legyek egy VB-n”

Interjú Bittmann Emillel

Bittmann Emil Kisújszálláson született, Békéscsabáról került Szegedre. A rádiózást és ezzel együtt a sportújságírást egy szerencsés pillanatnak köszönheti. Karrierje egyenes ívben vezetett a M1 Hírcsatorna sportosztályához. 2018-ban már a Labdarúgó Világbajnokságról jelentkezett be, Moszkvából.

− Hogyan kerültél Szegedre?

− Úgy, ahogyan nagyon sok fiatal, idejöttem egyetemre az érettségi után. Elvileg történelem tanárként végeztem, úgyhogy tanárember volnék. 2004-ben kezdtem rádiósként dolgozni a Juventus Rádióban, abból lett a Rádió Plusz, és a rádió mellett 2007-ben kerültem a Városi TV-hez.

− Mi vitt téged az újságírás és azon belül a sportújságírás felé?

− Négy-öt évesen, megkaptam az első gombfoci csapataimat, és már akkor is közvetítettem a meccseket. Vagy amikor lent fociztunk a barátaimmal és a tesómmal, folyamatosan mondtam, hogy éppen kinél van a labda, jó sok magyar – brazilt leközvetítettem így. Igazából világéletemben valami ilyesmivel akartam foglalkozni. Ehhez képest a vak szerencse kellett hozzá, hogy bekerüljek ebbe a körbe. Mikor Szegedre jöttem, folytattam a focit és két év után bekerültem az Első Beton második számú futsal csapatába. Ott Horváth Levente volt az edzőm, ő már kapizsgálta, hogy szeretem a sportot, naprakész vagyok szinte mindenben és egy edzés után elhívott beszélgetni. Kellett neki valaki, aki esetenként besegít a rádiózásban, rám gondolt. Jókor voltam jó helyen, igent mondtam és így indulhatott el a sportújságírói karrierem.

− Szegedi tevékenységedhez két díj is kapcsolódik, az egyiket, a Helyi Érték díjat az Aréna című heti magazinműsor kapta a Helyi Televíziók Országos Egyesületétől…

− Erre a díjra minden évben lehet pályázni, és ha jól tudom ez volt az első szegedi tévés műsor, ami ebben a kategóriában első helyen végzett. Nem sport jellegű a kategória, hanem bármilyen magazin megmérethette magát. Elküldtünk egy adást és magunk is meglepődtünk a sikeren, mert nem gondoltuk, hogy a kulturális és közéleti magazinok közül éppen egy sporttal foglalkozó fog nyerni.

− Mennyi munkád volt ebben a műsorban, és most a kérdéssel feltételezem, hogy az olvasó látott már néhány Arénát?

− Nem volt könnyű feladat, több év tapasztalat kellett hozzá, hogy nagyjából tudjam, mikor kezdjem el szervezni az élő beszélgetéseket, tisztában kellett lenni minden esemény prioritásával a város sportéletében, van e olyan rendezvény, akár világverseny, ahová szegedi sportoló utazhat. Hetekkel előre összeállt, hogy egy adott hétfői adásban biztosan fogok foglalkozni kézilabdával, súlyemeléssel vagy esetleg kajak kenuval. De azért figyelni kellett a frissességre, ne legyen kész pénteken a műsor, mert hétvégén még bármi előfordulhat, aminek egy hét alatt elavul a hírértéke. Mert, ha például Olasz Anna megnyer egy világversenyt és hétfőre hazaér, nagyon kellemetlen lemondani egy lekötött beszélgetést, hogy be tudd tenni még őt is. Sok szervező munka van benne és akkor a forgatásokról még nem is beszéltünk, sokszor hétvégén is, ezeknek mind be kellett férni abba a hétfői harminc percbe.

− Éppen ezzel akartalak behúzni a csőbe! Mekkora csapattal dolgoztál, voltak segítőid?Mert nagyobb tévéknél egy efféle műsort egy egész stáb készít.

− Ez egy „one man show” volt, nyilván volt benne operatőri és vágói feladat, vagy esetleg támogatói kérésre a brandet erősítő forgatás is, de alapjaiban az Aréna tartalmának összerakása teljes egészében az én munkám volt.

− Térjünk rá a másik említett díjadra, a 2016-os Szeged Sportolója díjátadáson az Év média díját vehetted át. Ha jól emlékszem, ez neked ott meglepetés volt…

− Akkor már egy hónapja Pesten voltam, de nem éreztem furának, hogy meghívtak erre a gálára, de nem „gyanakodtam”. Örültem neki, hogy még úgy gondolják, a szegedi sportújságírás képviselőjeként ott a helyem nekem is. Eszembe se jutott, hogy díjazott is lehetek, de nagyon kedves gesztus volt, igazán méltó lezárása az elmúlt 12 évnek.

− 2016-ban hogy jött az M1 felkérése, hogy kerültél képbe?

− Már egy évvel korábban elkezdtem nekik dolgozni itt helyben. Mikor megszűntek a körzeti stúdiók, kellettek a helyi anyagok, az is tudható volt, hogy indul majd az M4 és sport tudósításokra is szükség lesz. Ez tartott egy évig, közben a jelenlegi főnököm hívott egyszer, hívott kétszer és harmadjára igent mondtam, mert az már az olimpiára vonatkozott. A szerkesztőségből sokan utaztak Rióba, szükség volt a budapesti stúdióban is emberekre. Dolgoztam párhuzamosan kétszer két hetet. Toltam itt is és Pesten is, mentem késő este Pestre, egykor végeztem, háromkor kiszálltam a kocsiból, menten a szegedi stúdióba és ott estig dolgoztam, mert az anyagokat itt is össze kellett rakni. A pesti főnököm kiment közben Rióba, de úgy búcsúztunk el, hogy októbertől végleg ott leszek, rendezem addig a szegedi dolgaimat. Végül november lett belőle.

− Nehéz döntés volt?

− Persze, nagyon megszerettem Szegedet, és nekünk itt elképesztően jó dolgunk van. Van miről és kiről írni és forgatni. Ilyen szempontból ez egy szerencsés város. Ugyanakkor mindig vágytam komolyabb feladatokra, mert ellehettem volna még sokáig a városi tévénél, de úgy voltam vele, ha megint nemet mondok, akkor elkönyvelik, hogy a Bittmann Emil annyira szereti Szegedet, hogy kimozdíthatatlan, maradjon ott. De az egy hónap az olimpia alatt megerősített abban, hogy ahová megyek, az egy olyan hely, ahonnan el lehet jutni egy olimpiára vagy egy VB-re dolgozni. Mi lehet nagyobb vágya egy sportújságírónak?

− Van e kedvenc sportod Szegeden?

− Három dolgot említenék, szigorúan abc sorrendben: kajak-kenu, kézilabda és kosárlabda.

− Két év után teljesülhetett az egyik álmod, dolgozhattál Oroszországban a labdarúgó világbajnokság alatt. Te abban a csapatban voltál, akik a stadionokból és az utcákról az esemény hangulatáról küldtek anyagokat.

− Három hétig voltam Moszkvában, de az olyannak tűnt a távolságok miatt, mintha Pest megyében lettünk volna. Ebben benne volt nyolc mérkőzés, s közben a meccsnapokon és a szünnapokon azt kellett megmutatnunk, hogyan élte meg a város ezt az eseményt. Óriási élmény volt, de mi egy nem valós Moszkvát láthattunk, ami szerintem teljesen rendben volt. Tisztaság volt és rend, nem láttunk egy eldobott csikket, a nyitómérkőzés huszadik percében mát körbetakarított egy takarítónő, mert meglátott valami szemetet. Nagyon jól meg volt szervezve az egész, hihetetlen létszámban voltak önkéntesek, katonák és rendőrök, különböző kiszolgáló személyzet, akik csak azért voltak ott, hogy a szurkolók bejussanak a stadionba és jól érezzék magukat, aki dolgozni jött, annak minden feltétel meglegyen, hogy a munkáját végezze. Szervezési szempontból parádés volt, amit meg maga a futball és a körítése adott, az egy hihetetlen élmény volt. Számtalan fénykép és videó van a telefonomon, és amikor elmentünk nyaralni, elkezdtem visszanézni ezeket. Körülbelül a kilencedik napig jutottam, pedig tényleg rászántam a délelőttöket. Az a fesztivál hangulat leírhatatlan, ami Moszkvában volt főleg az első héten, amikor még ott voltak a dél-amerikai szurkolók. Afféle gyűjtőhely volt a város, ahová megérkezett a mexikói, a perui, az argentin és innen indultak tovább, amikor a csapatuk játszott valahol. Ami a Vörös téren volt két-három napig, azt az élményt nem fogom soha elfelejteni. Én sohasem voltam még a Szigeten, de nagyjából így tudom elképzelni, koncertek nélkül és kulturáltan. Az agressziónak semmi jelét nem láttam, sikerült méltó módon megünnepelni a játékot, de hozzáteszem, ezt csak Moszkváról mondhatom, a többi helyszínen nem jártam.

− Melyik mérkőzés volt számodra a legnagyobb élmény?

− Többet emelnék ki. Az Oroszország–Szaúd-Arábia azért, mert az volt a nyitó meccs, előtte egy Robbie Williams koncerttel, akkor tudatosult bennem, hogy valóban itt vagyok egy VB-n. A második volt az Argentína–Izland, ott meg láthattam élőben a világ számomra legjobb játékosát Messit, és most tekintsünk el attól, hogy milyen világbajnoksága volt neki. A Spartak stadionban volt egyébként a legjobb helyen a média lelátó, közvetlen közelről lehetett őket fotózni, filmezni, amikor kijöttek melegíteni. Aztán a Németország–Mexikó, ami addig a VB legjobb meccse volt, habár nekünk a 70. percben ki kellett mennünk, mert közvetlenül a mérkőzés után élő bejelentkezésünk volt. Láttam a franciákat, igaz, hogy a legunalmasabb meccsen a dánok ellen, de ettől függetlenül láttam a világbajnokot. A belgák Tunézia ellen egészen fantasztikusan fociztak. Láthattam a brazilokat a szerbek ellen és a futball élmény szempontjából ez adta a legtöbbet. A Szpartak stadionjában volt, és ahogyan már említettem, közvetlen közelről élvezhettem a játékukat, Neimart vagy Coutinhot ahogyan átveszik a labdát, passzolnak és cseleznek. Nem tudok egy meccset kiemelni, ezért sikerült ilyen hosszúra a válaszom.

− Mennyit utaztál?

− Az első három nap nyolc órát taxiztunk. Minden este tíz óra és hajnal egy között értünk ki a szállásunkra, ami 28 kilométerre volt a központtól. Kőkemény munka volt, alapvetően arról szólt, hogy reggel elindultunk, kamera a vállon, 15-20 kilós pakk, 134 kilométert sétáltunk három hét alatt az Iphone mérése alapján.

− Magyar szurkolókkal találkoztál?

− Nagyon kevéssel. A Lengyelország–Szenegál meccs előtt például kiszálltunk a metróból és az hallottuk, hogy RIA-RIA-HUNGÁRIA. Két újpesti srác keveredett egy szerelvénybe a lengyelekkel és hát a jóbaráti viszonyt mindjárt meg is ünnepelték. Egyébként a RIA-RIA-HUNGÁRIÁ-t hallottuk a Vörös téren is. Magyarokkal összefutottunk a Németország–Mexikó előtt is, kollégám felmászott egy kukára, hogy felvegye a hömpölygő mexikói tömeget, amikor valaki rákiáltott, hogy Miki, Miki! Egy miskolci ismerőse volt, kijöttek meccset nézni. Nagyon kevés magyar szurkolóval találkoztunk személyesen, de majdnem minden mérkőzésen láttunk legalább egy magyar zászlót. Nem tiszta előttem, hogy hogyan lehetett egy-egy nemzetnek jegyekhez jutni, de hogy a dél-amerikaiak valamit nagyon jól csináltak, az biztos, mert mindenhol, ahol játszottak, ott ők voltak többségben.

− Kedvenc szurkolótábor?

− A mexikóiakat emelném ki. Az egészen elképesztő, hogy mennyire vidám nép, de megjegyzem ez igaz volt az összes dél-amerikaira. Az, amit a meccse előtt csináltak és azután, hogy megverték a németeket, szinte leírhatatlan. A Luzsnyiki stadionnál azt látni, hogy csak jönnek, nem látod a végét és mindenkin szombréró van. Volt olyan bejelentkezésem, hogy egyszer csak ott voltak mellettem, rám rakták a szombrérót és énekeltek. Nem kellett keresni az interjú alanyokat, jöttek maguktól, ha megláttak egy kamerát. Nehéz műfaj spontánozni, közvetlenül az esemény után odamenni csalódott vagy boldog szurkolóhoz. Itt viszont megkönnyítették a munkámat, mindenki normálisan, szeretetteljesen válaszolt, hatalmas élmény volt kint dolgozni.

− Három hét elteltével milyen érzésekkel hagytad ott Moszkvát? Visszaigazolta a döntéseidet, hogy valamikor elkezdtél rádiózni, hogy meglépted a pesti költözést.

− Ezen még nem is gondolkoztam, csak most, hogy kérdezed. De végül is igen, ha nem is fogalmazódott így meg bennem, de ezért mentem el. Ötéves korom óta vágyam, hogy egyszer ott legyek egy VB-n, de szerintem minden magyar futball kedvelőnek vágya ez. Akkor még nem tudtam, hogy ez egyszer úgy valósulhat majd meg, hogy egybeesik a munkámmal is.

Megjelent a folyóirat 2018. szeptemberi számában