Bokor László – Szelesi Tamás: A földrajz szegedi műhelye

Beszélgetés Krajkó Gyulával életpályájáról és a geográfia jövőjéről

2010. december 14-én abból az alkalomból utaztunk Szegedre, hogy személyes keretek közt adjuk át meghívónkat Krajkó Gyula emeritusz professzornak, a 2011. február 23-án, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Karán megrendezett, a Rudl József 60. születésnapjára szervezett köszöntő- és könyvátadó ünnepségre. Az úton Csongrád megye felé többször megemlítettük egymásnak, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy személyesen ismerhetjük „Gyula bácsit” és talán éppen ezek a beszélgetések voltak azok amik arra ösztönöztek minket, hogy amikor bekopogtunk a már évek óta nyugállományban élő tanár úr ajtaján, a diktafon már a kezünkben volt gombnyomásra készen. Gyula bácsi bundás kabátban és sapkában fogadott minket – Karácsony előtt nem sokkal érezhetően hűvös volt a lakásban. A beszélgetés kezdetével ez azonban már másodlagos tényezővé vált. Azon a napon, több mint egy órán át, jó hangulatban, őszintén beszélgethettünk Krajkó Gyulával, szakmai életútjáról, politikai állásfoglalásáról és a geográfia jövőjéről. Néhány hónapra rá, a fent említett pécsi eseményen újra találkoztunk vele, bár akkor még nem tudtuk, hogy az volt az utolsó alkalom. 2011. április 22-én, életének 83. évében távozott el közülünk. Míg 2011 nyara után a világ körülöttünk is sokat változott, addig az idő ezt a felvételt a feledésbe sodorta. A hanganyag több mint hat év után, 2017 április elején egy véletlen folytán került elő. Újra meghallgatva, egyből tudtuk, hogy ezt az értékes, számunkra érzelmektől sem mentes anyagot, a nyilvánosság számára elérhetővé kell tennünk. A következő pár oldalon a szegedi beszélgetés írásos – részben az olvasás élményéhez igazított, tartalmilag nem módosított – változatát publikáljuk. Az interjú során elhangzott számos, személyes állásponttal és véleménnyel mi magunk sem feltétlenül értünk egyet, illetve vitatkozhatnánk, viszont bízunk benne, hogy a magyar geográfia egyik ismert és méltón elismert alakjának élete és szemlélete érdeklődésre a még köztünk élő generációk számára is érdekes és újdonságot tartalmazó olvasmány lehet.

− Elsőként az életútjáról szeretném kérdezni, felidézné nekünk a fiatalkorát?

− Gyerek- és ifjú koromat Tápén töltöttem, a Horthy-rendszerben polgári iskolába jártam Szegedre. Ez zsákutcának bizonyult a továbbtanulás miatt, és az akkori anyagi viszonyaink sem engedték volna meg, hogy tanuljak. A matematika viszonylag könnyen ment, ezért a szüleim azt javasolták, menjek el kereskedőnek. 1943 és 1945 közt két évig inaskodtam, majd segédként ’45−’46-ban egy papír- és rövidáru kereskedő, Vőneky Gyula mellett dolgoztam. A háborút követően, az inflációs világban olyan lehetetlen volt a kereskedés, hogy ennek sem volt értelme tovább. Elmentem Tápé községházára tisztviselőnek, ahol adóügyekkel foglalkoztam, ott dolgoztam két évig 1946-tól 1948-ig. Közben próbálkoztam a katonasággal is Pécsett, de három nap után meguntam. Ekkoriban még üres volt a laktanya, nekünk kellett megteremteni az alapokat – arra hivatkozva, hogy a lábamban porcleválás van, kértem a leszerelésemet. Hazajöttem Tápéra, és felvetődött bennem, hogyan tovább? Beiratkoztam Újszegeden a tanítóképzőbe, esti tanfolyamra, 1948−1949-ben jártam oda. Szabadidőmben a községházi teendők után sokat tanultam. Elgondolkoztam azon, hogy a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) mozgalomba belépek, bevonulok kollégiumba és csak tanulással töltöm az időt, így lettem végül is kollégista a Fényes szelek idején. Még napjainkban is elég sok félreértés tárgyát képezi ez a mozgalom, pedig nagyon demokratikusan működött, és nagyon sokat tanulhattunk; éjfél előtt sohasem feküdtünk le, de reggel hatkor már keltünk és tornával indítottuk a napot, előadást hallgattunk és utána mindenki ment a dolgára.

− Hogyan indult el a geográfus pályán?

− Úgy adódott, hogy 1949-ben, az egyetemen még az érettségit sem követelték meg a felvételihez, így jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem földrajz–történelem szakára. Elsősorban a történelem érdekelt ebben az időszakban, nem is okozott gondot a tanulás. A kollégiumban rengeteg időt töltöttem, így másodéves koromban már szemináriumot bíztak rám, amely a középkor témakörével foglalkozott. A másodévet befejezve alapvizsgázni kellett, és valahogy úgy éreztem, a történelemből elég volt, és ekkor átmentem a földrajza. Az egyszakos rendszert akkor vezették be, és úgy voltam vele, hogy akkor inkább a földrajz mellett döntök. Így lettem első ízben földrajzos. A Földrajzi Intézetben demonstrátorként dolgoztam két évig, és elég jó díjazást kaptam, így négy évet úgy végeztem el, hogy anyagi problémáim nem voltak, szüleimnek egy fillérjébe nem kerültem. A diploma megszerzése után az álláskeresés sem jelentett súlyos problémát, hiszen akkoriban az állam irányította, ki hová kerül.

− Önnek is felkínáltak álláshelyeket?

− Igen. A számomra felkínált helyek között volt a Filozófiai Tanszék és a Politikai−Gazdasági Tanszék, de a pártközpont és az ÁVH is kiszemelt. Persze, személyes élete is van az embernek, mivel életem párja Pesten volt, a SZOT együttesben táncolt, én pedig mindenáron szerettem volna Pestre kerülni, ezért az ÁVH-t választottam. De kihúzták a nevemet, mivel a pártközpont magának tartott fenn. 1953-ban a szegedi párttitkárt megbuktatták, így nem adta ki a munkakönyvemet az egyetem, itt kellett maradnom Szegeden és akkori páromnak kellett Szegedre utaznia. Egy évet dolgoztam a pártapparátusban 1953-1954-ben, majd szanáltak, ezért átmentem a Politikai–Gazdasági Tanszékre, de emellett oktattam filozófiát is. Egy év elteltével ismét megkértek, hogy legyek független pártmunkás. A korábbi tapasztalatok miatt azt mondtam, csak egy évet vállalok, 1955-56 volt ez az esztendő. Ezt követően a budapesti Lenin Intézetbe kerültem, ez ilyen félig aspirantúra jellegű volt, mert a politikai gazdaságtant hallgattam volna ott. 1956-ban a Lenin Intézet felbomlott, így visszatértem a szegedi egyetemre. A Földrajz Tanszék is hívott, s egyben a barátaim is agitáltak, hogy menjek oda. Így kerültem a Szegedi Tudományegyetem Politikai Gazdaságtan Tanszékére az 1956-57-es tanévben. 1958-ban külföldi aspirantúrára jelentkeztem, felvettek a Szovjetunióba, ahol a magyar közlekedés földrajzával foglalkoztam. Ez akkoriban hiányterületnek minősült, és azóta sincs kifejezetten közlekedés-földrajzos terület a magyar geográfiában. Én sem lettem a téma kutatója.

− Mennyi időt töltött a Szovjetunióban?

− Mivel magyar témával foglalkoztam, egy idő, konkrétan másfél év után kértem, hogy helyezzenek haza. Miután Moszkvában letettem az összes vizsgát és hazajöttem, itthon csináltam meg a doktori disszertációmat, amelyet 1962-ben meg is védtem.

− Ekkor került újra a szegedi egyetemre…

− Igen, munkámat a Szegedi Tudományegyetem Természetföldrajzi Tanszéken folytattam. Szeretett Professzorom, Prinz Gyula volt a tanszékvezető, aki alapjában véve kedvelt engem és jó munkakapcsolat alakult ki közöttük. Későbbiekben Korpás Emil vette át az egységes tanszék vezetését; ő pesti volt, az ingázás fárasztónak bizonyult számára. Kérte, hogy a Közgazdasági Egyetemre mehessen, így cseréltek Gyenes Lajossal, ő viszont megbetegedett, és leszázalékoltatták. A tanszékvezetői állás megüresedett, én fiatal docens voltam, és nem kívántam ezt a posztot betölteni; agitáltak, hogy vállaljam el, de fiatalnak éreztem magamat a feladathoz. Szegeden gazdaságföldrajzi kutatások nem folytak, mivel erre nem volt kereslet, Prinz Gyula csinált településföldrajzot, és Korpás Emil talajföldrajzzal foglalkozott. Én javasoltam, hogy jöjjön le Markos György és vezesse be a tanszéket a „piacra”, tegye elfogadhatóvá a tanszéket, hiszen, akkoriban Szedeget még nem ismerték el, ahogy azidőtájt vidéken még senkit sem. A Markosi iskola jelentette Magyarországon a gazdaságföldrajzot, Pesten is ők töltötték be a döntő pozíciókat.

− Végül a tanszék vezetésére csak rábeszélték, elvállalta, és meglehetősen fiatalon kezdett neki a nagy feladatnak.

− Mivel vidékiek voltunk, ezért a helyi témákkal kezdünk el foglalkozni, fiatal munkatársakkal. Közülünk többen elmentek a tanszékről, majd visszatértek, folyamatos volt a fluktuáció. Nem volt könnyű feladat egy átütő kollektívát összehozni – ez csak az 1970-es években sikerült igazán. Tóth József volt az, akit nagyon sajnáltam, hogy a kandidátusi disszertációja után elment a Békéscsabai Kutatóintézetbe, vezetőnek. Közös megállapodással váltunk el, mert nekem mindig az volt az elvem, ha valaki kiváló, többet akar és jól dolgozik, azt nem szabad megakadályozni, önző dolog lenne visszatartani. Tóth József alaposságát jellemzi, hogy egy listával jött be hozzám, amelyben felsorolta távozásának az előnyeit és hátrányait. Végül két pont volt, ami a távozás mellett késztette: egyrészről kapott lakást és több lett a fizetése is, másrészt fenn állt a lehetősége annak, hogy a két gárdát a későbbiekben egyesíteni lehet majd, ami a két intézet hatékony együttműködését jelentette. Ez a későbbiekben meg is valósult, a Békéscsabán töltött ideje alatt az együttműködésünk eredményes és zavartalan volt. A tanszékről nem csak ő távozott, hanem Pénzes István is, aki Kecskemétre ment, a főiskolára. Olyan területre, amelyhez nem értett, viszont kapott lakást, és igazgatóhelyettesként dolgozott a számviteli szakterületen. Azonban kudarcot vallott és Szegedre kívánt visszatérni, de nem tudtam fogadni – a státuszát kettéosztottam, és két fiatalt behoztam a tanszékre –, ezért nyugdíjaztatta magát. Megújult és fiatal gárdánk volt, hozzánk került Mészáros Rezső, akit a mélyvízbe kellett bedobni. Rá bíztam az Acta Geographica (ma Acta Geographica Szegediensis) szerkesztését, amit kiválóan végzett, hiszen korábban újságíróként is dolgozott, értett a szerkesztéshez. A tanszék gazdasági ügyeinek a vezetését is Mészárosra bíztam. Fiatal adjunktusként Abonyiné Palotás Jolán nagyon sokat dolgozott. A Rudl-házaspár is tanársegédként dolgozott nálunk. Klári közvetlenül tőlem kapta a feladatokat, Jóska pedig a külső megbízatásokon dolgozott (minisztériumok, önkormányzatok, VÁTI); ez anyagilag is előnyös volt. Mindenki keményen dolgozott, mivel a határidők kötöttek minket, továbbá elvárás volt a minőségi munka. Anyagilag is jól jártak a dolgozók, 3-4 havi fizetést kaptak, saját témáikban publikálhattak, a kandidátusi disszertációt is elkészíthették, sokakat ez motivált a gépezetben való részvételre. Ez egészen a rendszerváltásig jól működött. Akkor a Rudl-házaspár Pécsre ment, mindketten dunántúliak, vonzotta őket a szülői ház közelsége. Nem azért távoztak, mert eredménytelen lett volna a munkájuk, vagy elküldtük volna őket. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk, és végtelenül sajnáljuk, hogy elhagyták a szegedi műhelyt.

− Milyen témákkal foglalkoztak ebben az időszakban?

− Jórészt a gazdasági térszerkezet problémáját dolgoztuk fel, területfejlesztésben kutattunk. Ilyen megbízásokat teljesítettünk a megyének, de országos feladatokat is kaptunk. Rengeteg anyagot felhalmoztunk, amely publikációkban sajnos nem tükröződik. Miért nem? Egyszerűen alig volt arra időnk, hogy megszerkesszük és közre adjuk az eredményeinket. Két ilyen kötetet évente betettem a szekrénybe, ezek ott is maradtak. Nekem se volt már időm, se kedvem foglalkozni vele. Úgy voltam vele, ha jött egy újabb téma, a régit pedig már meguntam és munka se volt vele, akkor nem folytattam tovább. Nem szerettem visszanyúlni a régi témákhoz. Nekem sohasem volt erős oldalam a publikálás, sohasem azzal törődtem, hogy számszerűleg, minden héten egy publikációt kibocsássak. Én azt hiszem, hogy ezek a kutatások eredményesek voltak. A szélesebb közvélemény előtt nem ismert és a szakemberek is csak alig tudják, hogy a máig élő gazdasági körzetbeosztást a tanszékünk dolgozta ki. Az előtte használt hatos, azaz az országot hat körzetre osztó beosztás szinte használhatatlan volt. Részt vettem ugyan a megalkotásában, de nem volt szabad kezünk, mert „fentről” közölték, hogy a megyéket ide-oda kell kapcsolni, így még a területi statisztikához sem lehetet használni, mivel egymástól jelentősen eltérő területeket vont össze, ami hamis eredményeket eredményezett. Az 1994-ben létrehozott új, hetes (azaz az országot hét gazdasági körzetre bontó) körzetbeosztás megalkotásában is részt vettem, ott a miniszter mellett működő bizottság adott megbízást. Süli-Zakar Istvánnal együtt képviseltük a földrajzot.

− Miben tért el az új körzetbeosztás az előzőtől?

− Annyiban, hogy Zala megye már nem a Közép-Dunántúlhoz tartozott. A rendszerváltás után megváltozott az ország gazdasági helyzete, a súlypont keletről nyugatra tevődött át, ez kedvezett Zala megyének, ami a Kisalföld vonzáskörzetébe tendált. Világos, hogy a megyehatároktól el kellett térnünk a körzethatárok megvonásával. Egyébként nagyon érdekesen alakult ez. Az Alföldön többnyire egyet jelentett a megyehatár és a körzethatár, ez történelmileg alakult így. A második világháborút követően az iparosítás a meglévő megyerendszer struktúráját használta fel, a meglévő településhálózatra tették rá az ipart. Ahol a megyehatárok viszont megváltoztak, ott ez sehogy sem jött össze. Többedmagammal, körzethívők úgy véljük, nem csak a gazdaságra, hanem a közigazgatásra is fel lehetne ezt használni. Tehát a mai körzetekre kiigazítva kellene azt korrigálni, a megyehatároktól eltérve. A ma használatos hetes beosztás át tudná venni a közigazgatás elaprózott rendszerét, irányítását, ez jelentős gazdasági előnyökkel, és megtakarításokkal járna. Ugyanezzel az apparátussal, hét egységgel el lehetne látni a közigazgatási rendszert. Nagyon kemény vitát kellett folytatnunk a földrajzon belül is erről, nem beszélve a hivatali szervekkel, mivel nem akarták tudomásul venni, hogy létezik egy Közép-Dunántúl. 1994-ben már a javaslatunkat elfogadták, így lett egy Közép-Dunántúl, ami mindenben egy régió. Ugyanilyen vitás volt a Balaton kérdése − amelyről éppen írok is −, azaz, hogy szerencsétlen a legegységesebb alrégió, ami három körzethez tartozik, és három megye osztozik rajta. De legszívesebben szétszednék. A Tervhivatal még azt is javasolta, hogy Fejér megyét is engedjék ki a Balatonra, hiszen az egy gazdag megye, tudná fejleszteni. Pedig enélkül is adódott számtalan eset, hogy nem üdülési jellegű épületek kerültek a Balatonhoz, amelyeket korrigálni igen nehéz.

− Sok vitát és harcot kellett megvívnia az évek során…

− De megérte! A munkánk eredményeként sikerült az ismeretlenségből kitörni, a Szegedi Iskolának van neve. A tanszéket négy professzorral adtam át, noha tanársegédekkel kezdtem. Egy akadémikusunk lett a tanszéken. Itt megjegyzendő: sajnálom, hogy csak egy lett. Tóth professzor lenne a legalkalmasabb arra, hogy a földrajzot képviselje az akadémián. Az Ő életét is megkeseríti, és a földrajznak is nagyon sokat ártott az, hogy nem így alakult, hiszen tele van ambícióval és kiváló elképzelésekkel, így a földrajztudomány súlyát messze jobban tudta volna fokozni bárkinél. Kár, hogy nem így alakult, de nem ő az egyetlen, aki a földrajzban így járt, és idős korára emiatt megkeseredett. Prinz Gyula Pécsett egykor ambiciózusan dolgozott, vitatkozott, szembeszállt emberekkel. Szegeden már nem szállt szembe senkivel, embert úgy még nem aláztak meg, mint őt. Elvették az akadémikusságát, lefokozták kandidátusnak, még a doktorit sem kapta meg. Egy kutatónak nem érdemes hosszú életűnek lennie, mivel megéri azt, hogy túlnőnek rajta, de ez a dolgok természetes rendje. Einstein is, ha megélte volna, akkor látta volna, mennyire mentek túl a kutatásain. Prinz Gyulánál is ez a helyzet a „Tisia elméletével”. 92 éves korában halt meg, az 1950-es években szétszedték a Tisia- és a településföldrajzi elméletét is. Markos Györgyel folytatott kemény vitáiban sokszor megalázták, „lehülyézték”, idealistának nevezték. Ez mind igazságtalan volt, hiszen, ha valaki ismerte a filozófiát és a dialektikát, az Prinz Gyula volt, és mellette még a gazdaságföldrajz területén Teleki Pál. Érdemes olvasni ezeket az embereket, ragyogóan alkalmazták a dialektika módszerét a tudományban. Amikor Mendöl Tibort akadémikusból kandidátussá fokozták le, kértük, hogy adjon be valamilyen munkát a nagydoktori címhez, hiszen formális lett volna az egész eljárás. Azt mondta, nem, őt nem érdekli már, meg aztán netalán egy hülye feláll a védésnél, s ő már nem tud vitatkozni vele ilyen légkörben. Végül kandidátusként halt meg, pedig az egyik legnagyobb volt a településföldrajzosok közül, hiszen ma is számos tanulmány oda nyúlik vissza: a Mendöli iskolához.

− Hogyan élte meg a politikai- és földrajztudomány rendszerváltását a kilencvenes évek elején?

− Politikai kérdésekkel mindig is foglalkoztam. Egy ember nem változik olyan gyorsan meg. Mindvégig széles társadalmi munkát folytattam, mindig voltak funkcióim, köztük pártfunkció is. Az egyetemen hosszú évekig a párt választási bizottságának tagja voltam, aztán 1978-tól 1984-ig rektorhelyettes, a megyénél a területi bizottságban dolgoztam, tehát különböző helyeken tevékenykedtem. Ami a rendszerváltást illeti, az egész gazdasági földrajzot váratlanul érte, hiszen jó pár évig nem talált magára, de így volt ezzel jó pár társadalomtudomány is. A történészek például még most se találtak magukra, elkezdték az ellenkezőjét mondani annak, amit korábban, aztán sokszor kiderül, hogy ez sem igaz. A földrajz anyagilag mostohagyerek maradt a rendszerváltást követően, hiszen nem kapott annyi támogatást a kutatásokhoz, mint előtte. A megrendelések elmaradása miatt pedig jóval visszaesett a teljesítménye. Őszintén megmondom, politikailag nem változtam, szerintem permanens reformokra van szükség, és mindig keresni kell azt, hogy a társadalom milyen problémákat vet fel, és arra összpontosítani a feladatokat. A Magyarországon végbement rendszerváltás nem sikerült jól. A kapitalizmus kiépítéséhez tőke kell, ezt az alsó rétegek jövedelmeiből és megtakarításaiból szedték össze. Beletartozik az is, hogy a rendszerváltást követően az állami vagyont „elhegedülték”. Ezért mondtam, hogy a mi kapitalizmusunk nem az, ami Svájcban és Ausztriában van, hiszen mi a GDP-ben erősen elmaradottak vagyunk. A mi kapitalizmusunk egy dél-amerikai vadkapitalizmus lett, tehát a jóslatom be is vált. Hihetetlen pénzek tűntek el a rendszerváltás éveiben, amit nem tudnak megmagyarázni. A privatizációs érték semmivé vált. 20 ezer milliárd forint úgy eltűnt, hogy senki sem tudja megmagyarázni, hová lett. Az energiaárak megváltozása hozta magával az államadósság megnövekedését a késő Kádár-rendszerben. A külkereskedelmi mérlegünk felborult, az arab országoknak rengeteg pénzük lett, nálunk pénzhiány keletkezett. A közgazdászok, pedig azt mondták, hogy hitelt felvenni még a hülyének is megéri, hiszen nagyon alacsony kamatra kínálták a pénzt az arabok. Vegyük fel, fektessük be, az iparba és a vegyiparba, és majd a termelésből meg tudjuk adni. Később azonban kiderült, hogy ezek az iparágak deficittel dolgoztak, ennél fogva nem volt miből megadni a kölcsönöket, így belekerültünk egy csapdába, amiből nem volt kiút. Az államadósság tehát nem azért volt, mert a Kádár-rendszerben elkártyázták volna a vagyont és a hiteleket. Most a GDP 80%-a az adósságunk, ami megint felveti a kérdést, hogy honnét jön ez az adósságunk és hová ment el ez a pénz? Mikor tudjuk törleszteni, miből adja meg a mindenkori kormány? Ennek a törlesztése és a kamat visszafizetése több mint 1000 milliárd forintot tesz ki. Az iparunk szinte teljes mértékben a multik kezében van. A profit teljes egészét külföldre viszik, ha a gazdasági növekedés 4–5% és ebből levonjuk a profitot, amit kivisznek, akkor mi marad itt? 1–2%. Ebből megadni azt a töménytelen pénzt még az elkövetkezendő 20–30 évben sem lehet. Jócskán belemásztunk az adósság csapdájába. A Kádár-rendszerben az adósságnak még voltak látható tárgyi javai, hiszen a beruházások itt maradtak az országba. A privatizáció időszakában a pénzt elherdálták, pedig az adósságot meg lehetett volna adni. A mi kapitalizmusunk nem előnyös a nagy tömegek számára. Sosem tudtam azonosulni a Magyar Szocialista Párt elképzelésivel, ezért 1989–1998 között a Munkáspártnak voltam az elnöke hosszú ideig Szegeden. 70 éves kor felett azonban a betegségek csőstül jöttek. Néhány éve az aktív politizálással szakítottam. Világéletemben baloldali beállítottságú voltam, ha szavazni kellett, nem volt kérdés a pártállásom. A szocialista pártot viszont nem tartom baloldali pártnak, mivel polgári párt, büszkék arra, amit tettek: a rendszerváltásra. Márpedig alaposan mellényúltak, úgy tűnik. Azóta Kína meggyőzte a világot – nekem nem jelentett újat – hogy van más lehetőség is. A szovjeteknél leöregedett a rendszer, náluk is szerencsésebb lett volna egy kínai típusú útválasztás, de nem ez történt. Alaposan megrázta a rendszerváltás a társadalmat, visszaesett az életszínvonal. Az oroszoknak nagyon nehéz lesz ismét talpra állni, a második legnagyobb ipari hatalom voltak, most csak a tízedikek. Mit ad Isten, Kína, aki akkor tízedik volt, most a második. Könnyen előfordulhat, hogy 30-40 év múlva első lehet a gazdaságban. Nem volt kellő bölcsesség a vezetésben. A KGST-t át kellett volna alakítani egy piaci gazdaságra. A hajógyártásunkat, a buszgyártásunkat eladtuk 10-15 évre előre, a vezetés elkényelmesedett, a termékszerkezet képtelen volt megújulni. Egy gyökeres átállás a piaci viszonyokra, és a világgazdasági folyamatokba való bekapcsolódás előnyt jelenthetett volna. Ott hagytuk a kínai és az orosz piacot, most visszamennénk, de már nagyon nehéz, mivel nagyon kemény verseny van ezekben az országokban…

− Csongrád-megyét egykor „Pol Pot megyének” is nevezték a keményvonalas diktatúra miatt. Volt-e ennek hatása a tanszék munkájára?

− Nem. Nem, nálunk a tanszéken nem volt diktatúra. Ezt megmondhatják a mai emberek – például Tóth Professzor Úr – is. Nagyon-nagyon szabad elvű vita folyt, bárki bármit megmondhatott. Kimondtam, hogy elöregedett a garnitúra, át kell adni a fiataloknak a hatalmat, s mindezt akkor, amikor még Brezsnyev hatalmon volt. Én láttam a Szovjetunióban az ellentmondásokat, amelyekről itthon beszéltem. A távoli szocialista országokról senki sem tudott semmit. Kambodzsáról már akkor elmondtam, hogy szörnyű rendszer működik ott szocialista címszóval, ami valójában nem más, mint fasizmus. Ugyanez a véleményem Észak-Koreáról is. Marxtól annak idején mindent elolvastam. Ez volt a feladatom, ezért kaptam a fizetésemet, de nem találkoztam olyannal, hogy diktatúrát kell alakítani. A tanszéken annak idején aktív politizálás folyt. A gazdasági folyamatokat nem lehet világpolitikai ismeretek nélkül megérteni. A világgazdaságról a tanszéknek kéthetente adtam tájékoztatást, mert tudtam, hogy a hallgatók nem ismerik a világgazdaságot. A tanszéki kollégákkal egyformán beszéltünk a hallgatók felé. Nehogy az egyikük még azt mondja „éljen Kambodzsa”, mert ott olyan szépen építik a szocializmust, közben pedig kiderül az ellenkezője.

− A mai földrajzos ifjúságnak milyen irányba kellene fordulnia? Mik azok a fő irányok, amelyekre igazán szüksége lenne a földrajznak?

− Egyrészt, mai földrajzos ifjúságról nem beszélhetünk, mivel olyan tömegével ontják a földrajz diplomával rendelkező fiatalokat, hogy azoknak túlnyomó része már a beiratkozáskor sem akar a földrajzzal foglalkozni. Egy részük másfelé fog orientálódni, illetve kényszerpályára fog kerülni, és akarata ellenére se tud majd a földrajzzal foglalkozni. Nem lehet egyetlen irányt követni. A földrajz ontja a publikációkat, de ezeknek 80%-a nem olyan, mint a Tóth József által szerkesztett Világföldrajz (Budapest, Akadémiai, 2012), hiszen apró kis mütyürke témákból áll össze. Mindenki magára van hagyva, csinál ezt-azt, jobb esetben publikálja. Ritkán jelenik meg olyan alkotás, amely elvi kérdéseket vet fel és egyben irányt adna a földrajz számára. Nagyon ritkán látok olyan elemzést, amely tényleg javaslatokkal élne, ami foglalkozik elvi módszerekkel is. A gazdaságföldrajz kifejezést gyorsan átcserélték társadalomföldrajzra. A társadalmi földrajz része kell, hogy legyen a gazdaságföldrajznak. Miért? Leginkább egy ábrával tudom szemléltetni, amely bemutatja a térszerkezetet, a gazdasági körzet vázlatát:

Ez egy egységes egész, a településföldrajzot nem lehet csak a népesség alapján művelni, itt-ott előfordul, hogy a termelési szférával is törődnek, de a természetföldrajzról teljesen elfeledkeznek, holott ez az egész képez egy egységes rendszert. Az egész rendszert összefüggésében, hatásmechanizmusában kell vizsgálni. A földrajznak nagyon kemény versenytársa a területi közgazdaságtan, ami foglalkozik tervezéssel, területfejlesztéssel. Az 1950-es években az ágazati földrajzi irányzat (az iparföldrajz, a mezőgazdaság) volt a fő vonal. Akkor ez volt a divat, a területfejlesztési kutatásokat Szegeden kezdtük el. Azóta a regionális földrajz a földrajzi kutatások 80%-át teszi ki, az ágazati földrajz egyszerűen elhalt. Az iparföldrajz nem tud sok újat nyújtani már, a településföldrajz pedig akkor lenne igazán jó, ha földrajzzá válna, és ezt az egész rendszermechanizmust figyelembe venné. Vegyünk egy egyszerű példát, egy bányát a Balaton mellett: ha a Balaton vize tönkremegy, nyilvánvaló, hogy megváltozik a körülötte lévő település és a népesség. A hatásmechanizmusok végig mennek a rendszeren, s a térszerkezetre gyakorolt hatások vizsgálata lenne a földrajz feladata. A település- és társadalomföldrajz nem különálló területek, hanem egységes egészet képeznek a gazdaságföldrajzban. A tényleges térszerkezeti kutatást nem szabad abbahagyni, mivel a hatásmechanizmusokkal nem foglalkozik egyetlen más tudományág sem, csak itt tud újat nyújtani a földrajz. Nem lehet a mai földrajzosokat egykönnyen meggyőzni erről. Önmagában így a mai társadalomföldrajz nagyon csonka.

− Említette, hogy a földrajztudomány nem nagyon kap megbízásokat. Ez s kihat a mindennapokra…

− Így igaz. Szorgalmazni kellene, hogy a földrajz kapjon megbízatásokat és átfogó munkákat tudjon végezni. Gyakran a kollégák sem olvassák egymás munkáit, hiszen az apró témák nem keltik fel más kollégák érdeklődését. Nem ártana olyan konferenciákat szervezni, ahol a gazdaságföldrajz fő feladatait és megújulását vitatnák meg. Szervezett formában egyedül Pécsett folyik doktori képzés, másutt sehol. Sok PhD-hallgató van, akik autodidakta módon végzik a kutatásaikat. Nem ártana, ha a PhD-hallgatók is többet hallanának a múltról. Én ingyen, bérmentve vállalnám, hogy tudománytörténeti beszélgetést folytatnék Lóczy Lajostól kezdve a jelentős iskolákról. Sokan például azt sem ismerik, hogy Prinz Gyulának – dacára annak, hogy az ország egyik legnagyobb geográfusa – is volt sok hibája élete utolsó szakaszában. Sokat tudnék mesélni, hasznos dolgokról. Markos Györgyről például, aki a fehérről be tudta bizonyítani, hogy fekete, és iszonyatosan tudott improvizálni. Védésnél hiába készült fel az ember, olyan kérdést adott, amire helyben kellett reagálni. Sok olyan esemény és kutatás van a múltban, amelyet érdemes lenne elmesélni, amelyről nem árt, ha a fiatalok is tudnak. Szívesen beszélgetek ezekről a dolgokról. Ha az ember ezt élő előadásban meséli el, az más, mintha könyv lapjairól ismerjük csak meg. A hallgatók nagyon keveset tudnak a múltról, és keveseket érdekel az, hogy a földrajz milyen irányba tart, mivel lenne érdemes foglalkozni.

− Köszönjük a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2018. novemberi számában