Bene Zoltán: Egy szegedi a tudomány élvonalában
Beszélgetés Varró Andrással
Varró András 1954-ben született Szegeden. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola 1. számú Gyakorló Általános Iskolájában, majd a Radnóti Miklós Gimnáziumban végzett, orvosi diplomát a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetemen szerzett 1978-ban. A budapesti Gyógyszerkutató Intézetben kezdett dolgozni, több külföldi tanulmány- és kutatóúton vett részt (Indianapolis, Cincinnati, Liverpool), 1991-ben hazatért Szegedre, azóta az orvostudományi egyetem (később egyetemi kar) Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetében munkálkodik. 1997 és 2001 között Széchenyi professzori ösztöndíjban részesült. 1987-ben szerezte meg az orvostudomány kandidátusa, 1998-ban az MTA doktora címet. 2019-ben a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriuma neki ítélte a Szőkefalvi-Nagy Béla díjat.
− A farmakológia nem tartozik az orvostudomány azon területei közé, amelyekről az átlagember széles ismeretekkel rendelkezik. Éppen ezért először arra kérem professzor urat, arról beszéljen, mivel is foglalkozik voltaképpen?
− Az egyetem orvosi karának Farmakológiai és Farmakoterápiai Intézetében, amelynek vezetője vagyok, az orvostan- és a fogorvostanhallgatóknak tanítjuk a gyógyszerek hatásmechanizmusait, alkalmazásainak módjait. Ehhez kapcsolódóan folytatok kutatásokat, amelyek tágabb érelemben a szív-érrendszerre ható gyógyszerek működésének a megértésével, szűkebb értelemben a szívritmuszavarok kezelésére használt gyógyszereknek a megismerésével és megértésével foglalkozik, azaz olyan kutatásokkal, amelyek alapján új gyógyszerek fejleszthetők ki ezeknek a betegségeknek a kezelésére. Ez az egyik területe a kutatásaimnak. A másik a szív elektromos működésének a megértése, illetve a szívritmuszavarok okainak felderítése, ami alapfeltétele annak, hogy gyógyszereket fejleszthessünk ki. Egyrészt tehát a gyógyszerhatástani kutatásokon kívül klasszikusan élettannal foglalkozom, mégpedig a szív elektrofiziológiájával, másrészt kórélettannal, hiszen a szívritmuszavar már egy betegség. Ezeken a területeken értem el nemzetközileg is mérhető sikereket, amelynek rangját a mi területünkön az adja meg, hogy milyen színvonalú folyóiratokban tud publikálni az ember. Nos, az én publikációs tevékenységemről azt mondhatom, hogy élvonalbeli, de legalábbis élvonalközeli. Ennek az egyik kézzelfogható bizonyítéka, hogy 2014-ben az Európai Kardiológus Társaság Sejtelektrofiziológiai Munkacsoportjának 38. Konferenciáján Carmeliet−Coraboeuf−Weidman−díjat kaptam, és ehhez kapcsolódóan ünnepi plenáris előadást tarthattam. Ezt a díjat minden évben egy, a társaság vezetősége által arra érdemesnek tartott személy kapja. Én voltam Európában sorjában a harmadik, akit ezzel kitüntettek, amely meg is lepett, mert én erre egy kicsit később számítottam. Ez mindenképpen egy nagyon komoly szakmai elismerés számomra, amint az is, hogy az International Academy of Cardiovascular Sciences nevű társaság európai szekciójának az elnöke lehetek. A társaságnak egyébként négy szekciója van.
− Ezek igen imponáló elismerések. Világviszonylatban hol helyezhető el a magyar farmakológia, vagy a kardiológia?
− Büszkén mondhatom, hogy jók vagyunk. Ugyanakkor én igyekszek mértéktartó lenni. A modern tudomány nem olyan, mint a művészet, ahol szerencsés esetben a tehetség akkor is jó eséllyel érvényesülhet, ha a hazai körülmények nem ideálisak. A tudomány eredményességét viszont ma már nagyon erősen meghatározza a környezet. Magyarán: azok az országok, ahol nem tudnak megfelelő nagyságrendű pénzt bevonni a kutatásokba, versenyképtelenek azokkal szemben, ahol számottevő anyagi forrás áll rendelkezésre. Így a tudományra fokozottan érvényes az, hogy nem csak a tehetség számít, hanem a megfelelő felkészültség, iskolázottság is, hiszen rengeteg ismeretet kell megszerezni ahhoz, hogy egyáltalán labdába rúghasson valaki, de ezen kívül a gazdasági, az anyagi háttér is elengedhetetlen. Ha mindez adott, akkor − amennyiben valaki szorgalmas, kreatív és kiváló − eredményes lehet és nagyot alkothat. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy a magyar környezet egyenértékű lenne a némettel, az angollal, vagy az amerikaival. És nem csak a gazdasági potenciál miatt nem az, hanem a méretek és a demográfiai mutatók miatt sem. Nem elhanyagolható tényező ugyanis a lehetséges, a merítés mértéke − ez is a tudomány környezetének alkotóeleme. Éppen ezért nem, gondolhatjuk, hogy a magyar farmakológia, vagy a magyar tudomány a maga egészében egyenértékű lenne, vagy lehetne, mondjuk, az amerikaival, vagy a némettel. Van azonban jónéhány kiváló magyar munkacsoport, amelyek kiválóak még magas nemzetközi mércével mérve is. Amennyiben a hasonló nagyságú országokkal vetjük össze Magyarországot például Ausztriával, Finnországgal, Írországgal, akkor, bár ezek az államok gazdagabbak nálunk, már van keresnivalónk. Nem biztos, hogy jobbak vagyunk, de itt már nincsen lényeges a különbség, annak ellenére, hogy az említett országokban jóval nagyobb a tudományos munka anyagi támogatása. Összességében azt tudom mondani, hogy a magyar tudomány az ország méretéhez és gazdasági erejéhez átlagon felül teljesít, de nem szabad ezt persze túldimenzionálni és mítoszokat építeni köré. Az azonban tény, hogy mi nemzetközileg több, mint láthatók vagyunk és majdnem minden tudományterületen ott vagyunk a térképen, így az enyémben is. Úgy érzem, a hozzánk hasonló méretű és helyzetű környező országoknál például lényegesen jobban teljesítünk, és az élvonal közelében, néhol magában az élvonalban vagyunk – nos, ezt a legtöbb környező ország még nem állíthatja magáról.
− Napjainkban erről politikai szinteken komoly vita zajlik. Főként az innovációt kéri számon a politika a tudományos élet képviselőin…
− Igen, ez így van. Palkovics miniszter úr sajtómegnyilvánulásaiból úgy tűnik, mintha úgy gondolná, hogy mi, vagyis a magyar tudomány nem teljesít elég jól. A magyar tudomány azonban jobb annál, mint ahogy azt a miniszter úr látja. Persze, vannak problémák, de hát problémák mindenütt vannak, még az Egyesült Államokban is. A gazdaságilag közvetlenül rövid távon hasznosítható innováció kapcsán, úgy érzem, alapvetően rossz a megközelítés. Az egyetemek és az akadémiai kutatóintézetek feladata elsősorban az alapkutatás, az új megismerése és megértése. E nélkül nem lehetséges gazdaságilag hasznosítható innováció. Az alapkutatásnál nem az a cél, hogy miként készülhet az eredményből olyan szabadalom, amit a piacon árulni lehet. A gazdaságilag közvetlenül hasznosítható innovációs kutatásnak véleményem szerint kockázati tőke bevonásával kellene történnie, amelyre nyugati példák is vannak. Egy-egy bank például támogat tíz projektet, ebből kilencen bukik, az az egy azonban, amelyik sikeres, bőven kárpótolja a veszteségért, sőt, komoly profitot termel a befektető számára. De ahhoz, hogy egy kutató szabadalmat tudjon bejegyeztetni, elengedhetetlenek az alapkutatások. Ha nem végzünk elegendő ilyen típusú kutatást még nagyobb hátrányba kerülünk a gazdasági innováció területén is Parragh László, az Iparkamara elnöke például azt mondja, hagyjuk meg az alapkutatásokat a gazdag országoknak, mi pedig ezekre építve érjük el az innovatív eredményeket alkalmazott kutatások révén. Csakhogy, amennyiben nem végzünk alapkutatást, nem fogjuk időben megérteni mások alapkutatásainak eredményeit sem, hiszen nem leszünk naprakészek a kérdésben, a folyamatokban! Mire megértjük, mire megismerjük az egész problémakört, addigra régen behozhatatlan hátrányba kerültünk. Ezen kívül az ipari vállalatoknál, vállalkozásoknál dolgozó kutatók képzése is kívánatos, hogy az alapkutatásokkal foglalkozó laboratóriumokban történhessen. Ezért is fontos az alapkutatás. Palkovics miniszter úr egyébként mérnökember, az ő területe elsősorban alkalmazott tudomány, ahol az alapkutatások jellege és hangsúlya nem vonatkoztatható a tudomány egészére. Így ez az alapvetően mérnöki szemlélet sok tudományterületen nem hasznos. Nekem is van több szabadalmam, mivel dolgoztam ipari hátterű intézményben, sőt ezek közül néhányból még anyagi hasznom is származott, de pályafutásom és munkásságom messze legértékesebb részét az alapkutatások terén értem el, ami még felkészültebbé tett, illetve tesz az alkalmazott tudományok területén is.
− Professzor úr Szegeden született, minden iskolát itt járt ki, ám a diploma megszerzése után mégsem maradt a városban. Mi volt ennek az oka?
− Szeged minden szegletét ismerem. A Tömörkény István Gimnáziummal szemben laktunk, a szobám ablaka a Tiszára nyílott, ízig-vérig szegedi voltam mindig. Az édesapám az I. számú Belklinikának volt az igazgatója, amikor az egyetemre jártam. Édesapám nagyon ismert professzora volt az orvosegyetemnek, ezért engem is mindenki ismert. Úgy éreztem, itt nem lenne szerencsés megmérettetni magam, mert óhatatlanul és elkerülhetetlenül mindig kivételezett helyzetben leszek így, itt engem nem fognak tárgyilagosan megítélni. Ahhoz, hogy meg tudjam méretni magam, úgy éreztem el kell mennem. Pedig ebben az intézetben, ahol most dolgozom, már akkor meg lett volna a helyem, amikor végeztem. Papp Gyula professzor úr diákköröse voltam, gyakorlatilag az ő tanácsára és segítségével kerültem a budapesti Gyógyszerkutató Intézetbe, ahol nagyon kellemes éveket töltöttem és hasznos tapasztalatokat is szereztem. Onnan mentem ki egy ösztöndíjjal Amerikába, ahol jobban megértettem a különbséget az alapkutatás és az alkalmazott kutatás között. Elég felkészületlenül érkeztem oda, angolul se tudtam rendesen, de gyors fejlődésen mentem keresztül. Két évig éjt nappallá téve dolgoztam, a kandidátusi disszertációm anyagát ott készítettem el. Amikor hazajöttem, önálló kutató lettem, de 1988-ban újra kimentem egy kétéves ösztöndíjjal az USÁ-ba. Amikor onnan hazatértem, elérkezett a rendszerváltozás, az Gyógyszerkutató Intézet fölbomlott. Akkor másfél évre még elmentem Angliába, onnan hívott haza Papp Gyula professzor, és akkor hazajöttem. Azóta itt dolgozom. Végig jártam a szamárlétrát, sőt voltam még tudományos rektorhelyettes is. Abban az időben, 2012-ben pályázati és egyéb támogatásokból Hegyi Péterrel és az orvoskar több professzorával közösen szerveztünk egy konferenciát, amelyen kilenc Nobel-díjas vett részt. Ennek sikerén felbuzdulva létrehoztuk a Szegedi Orvosbiológiai Kutatások Jövőjéért Alapítványt és a Szegedi Tudós Akadémiát, amelyek minőségi tudományos, kutatói utánpótlás neveléséért, és tehetséggondozásért munkálkodik. Minden évben vendégül látunk Szegeden Nobel-díjas és más kiváló tudósokat, akikkel találkozhatnak a fiatalok. Egy ilyen program hosszú távon, természetesen, igen komoly anyagi erőforrásokat igényelt, így a kezdeti összegek hamar elfogytak, de 2015 decemberében sikerült egy nagy összegű kormányzati támogatást szereznünk.
− Az életútja azért is érdekes, mert középiskolás diákként a Ki miben tudós? című televíziós vetélkedőt történelemből nyerte meg, ami után kikövezett útja lehetett volna a bölcsészkarra. Ön mégis az orvostudományt választotta. Miért?
− Középiskolás koromban még valóban a történelem érdekelt a legjobban, amit mind a mai napig szeretek. Emellett a biológia is érdekelt, biológia versenyeken is részt vettem. 1972-ben, az érettségi évében, amikor már elhatároztam, hogy orvosi egyetemre jelentkezem, hobbiból elindultam a történelmi Ki miben tudós? című televíziós vetélkedőn, amit sikerült megnyernem. Ehhez nyilván szerencse is kellett, mint mindenhez az életben, az viszont biztos, hogy megfelelően felkészült is voltam a sikerre. Ez elég nagy nyilvánosságot jelentett akkor Szegeden, hiszen egymást követő három vasárnapon, fő műsoridőben szerepeltem a tévében, ismert lettem a városban. Az elhatározásomon azonban nem változtattam, az orvosit kezdtem el szeptemberben, amit aztán az első két évben mégis majdnem félbehagytam, arra gondolva, átmegyek mégis történésznek. Végül mégis maradtam, elvégeztem az orvosi egyetemet.
− Közben sportolt is, nem is akárhogyan.
− Nagyon sokat sportoltam, elsősorban focizgattam, tollaslabdáztam. Nem vagyok ugyan ügyetlen, de különösebb tehetségem sincs a sporthoz úgy általában. Az én korosztályomban még majdnem minden fiú focizott, hobbi szinten én a tollaslabdával viszont versenyszerűen foglalkoztam az egyetem alatt és másodosztályú minősítésű játékos voltam. Az egyetemi felvételi után átvettem az akkori egyetemi klub vezetését, sőt, edzősködtem is. Arra még ma is büszkén gondolok vissza, hogy tanítványaim között serdülő, ifjúsági később még felnőtt bajnokok is akadtak. Ma is tollaslabdázom, sőt mintegy húsz esztendővel ezelőtt még szenior bajnoki címet is szereztem egyéniben.
Megjelent a folyóirat 2019. márciusi számában
