Hegedűs Réka: Az ősi anyagokkal való kísérletezés mestere

Interjú a 70 éves Sinkó János festőművésszel

Ahogyan Grecsó Krisztián 2006-ban egy szegvári kiállítás megnyitóján szavakba öntötte, „egykori csoporttársától tudom, hamar tűzbe, lázba jött, ha lángoló színeket látott elkeveredni, ha egymásra találtak, feloldódtak, keveredtek az izzó vörösek, a fájdalmas, életunt barnákkal…Egy ilyen kísérletező kedvű festőművész mindig újabb és újabb zugokat talál a saját lelkében, de ezek a kamrák sosem üresek. A múlt lenyomatai vannak ott, és úgy szabadulnak ki, mint szellem a palackból”. Azt hiszem, tökéletes megfogalmazása ez Sinkó János művészetének, amely időről időre éppúgy megújul, mint a számára oly fontos ősi anyagok, mint maga a természet, amelyből az ihletet nyeri. Az idén – április 24-én – 70. születésnapját ünneplő festőművésszel beszélgettem.

− Csongrádon született, de már a főiskolás évei is Szegedhez kötötték, s a diploma megszerzése után is a városban maradt. Hogyan inspirálja a város a művészetét, megjelenik Szeged esszenciája a műveiben?

− Inspiráló a szegedi szellemi és művészeti élet. Az itteni barátok, ismerősök és művésztársak hatása nyomot hagy a műveimen. S persze a Tisza, mint természeti jelenség is a kezdetektől fogva foglalkoztatott, hiszen gyermekkorom óta természet közeli környezet vett körül, rengeteg élményem fűződik a természethez, s Szegeden is ebből táplálkozom, ez az ihlető erő. Az érzelmekhez kötődő lírai absztraktban pedig megtaláltam azt a műfajt, amely teret is ad arra, hogy reflektáljak ezekre a témákra.

− Hogyan azonosíthatóak a művészetében az érzelmek? Egyes anyagok megjeleníthetnek bizonyos érzéseket?

− Valahogy úgy van a festészetben is, mint mondjuk a zenében. Egy bizonyos hangszer hangja által talán jobban tudunk azonosulni egy adott érzelemmel, más érzéseink születnek, miközben hallgatjuk a zenét, mintha más hangszer szólaltatná meg ugyanazt a dallamot. A művészetben sem alkalmazható bármely anyag, bármely érzelem kifejezésére, viszont szerettem volna bizonyítani, hogy minden anyag alkalmas arra, hogy műalkotás szülessen belőle, sőt, az anyag, a maga natúr valójában is jelentéstartalommal bírhat.

− Ezért tartja fontosnak, hogy magát az anyagot is a vizsgálatának tárgyává tegye? Milyen viszonyban áll az Ön értelmezésében az anyag és a vizuális alkotás?

− Igen, ez a vizsgálódás már a pályám legelején is foglalkoztatott. Ma is az ősit, az elemit keresem, s hogy ez hogyan válik beépíthetővé egy műalkotásba, hogyan lesz annak szerves része. A doktori értekezésemben egykor úgy fogalmaztam meg, hogy nemcsak az foglalkoztat, hogyan lehet bizonyos anyagokat felhasználni, hanem azok mélyebb természetének feltérképezését is feladatomnak tartom. Ezen keresztül pedig az ember anyaghoz való viszonya is megismerhető, ahogyan az is, hogy az élettelen anyagok milyen tér-, és időbeli változási folyamatokról tanúskodnak, milyen nyomokat hagynak a múltban történt eseményekről az utókor számára. Egy korrodálódott vagy éppen erodálódott anyag például hogyan érzékelteti az eltelt időt, hogyan tolmácsolja a múlt üzeneteit. Ezeket mindig izgalmas, megválaszolandó kérdéseknek tartottam.

− S közben változik a technika, az anyagfeldolgozás mikéntje?

− Természetesen az változhat. Legújabb sorozataimban például újra olajjal festek vászonra, tehát visszatértem a klasszikus anyagfelhasználásra, de a korábbi tapasztalatokat is fölhasználom. A textúra és a faktúra kialakítása újabban festékkel történik, de úgy kell ezt elképzelni, hogy megfestem olyanra a képet, mintha az például homokból lenne, a motívumok tehát továbbra is jelen vannak, csak a technika, a megvalósítás változik.

− Műveinek fő témáját a lét ősi elemeinek átalakulása, folyamatos változása adja. Az, hogy honnan szemlélünk egy művet, hogyan változtathatja meg a róla való gondolkodásunkat?

− Abból az alapvető igazságból indulok ki, hogy ugyanazt a tárgyat másképp érzékeljük, ha közelebbről tekintünk rá, mint távolabbról. A kis részletek tehát nagyobb felbontásban jobban megfigyelhetőek, de a nagy egészről mégis úgy tudunk pontos információhoz jutni, ha csökkentjük a felbontást. Az anyagokban lévő energiák formailag nagyon hasonlóak egymáshoz, akár kis, akár nagy méretben szemléljük őket. A 20. században a digitális fejlődés, például az orvostudományban is alkalmazott MRI képalkotás lehetővé tette, hogy az atomizált elemekre bontott valóság is vizsgálható legyen. A tudomány és a művészet szorosan összekapcsolódik. Egy esztétikus képet vagy egy vizuális látványt sem biztos, hogy nagyobb felbontásban is szépnek látunk.

− Pályája kezdetén mértanias keretformákban gondolkodott, ez újabb alkotásaira is igaz?

− Általában ma is négyzetes formátumokban fogalmazok meg motívumokat, mert így jobban érvényesül a teljesség. A téglalap vagy a hosszúkásabb formák inkább kivágásnak minősülnek számomra, a négyzet pedig olyan végtelen, mint a fantázia, ami erősen befolyásolja azt, mit gondolunk egy adott műről. A formai elemek azonban az én képeimen soha nem voltak konstruktívak, sokkal inkább organikusak, mint ahogyan az anyagok a természetben is előfordulnak.

− Művei bejárták Európát. A külföldi kiállítások hangulata miben más, mint a hazaiaké?

− Mindenhol más egy kicsit, például a kiállítás megnyitók stílusa. Rómában az utcán, a kiállító terem előtt kis fáklyák égtek. Stuttgartban pedig léggömbökkel volt díszítve a bejárat. De ezek csak a formai dolgok. Külföldön lehet igazán megtapasztalni azt, hogy a művészet nyelve mennyire univerzális, nem korlátozható le egy adott nemzetre, általános gondolatokat is meg tud fogalmazni, s a világ minden táján értik. A rendszerváltás előtt még a meghívásokat sem mérték túl bőkezűen, s persze bonyolultabb volt a kiállítások megszervezése, a művek szállítása, az engedélyek beszerzése. Ma már talán könnyebb egy kiállító dolga. A SZÖG-ART Művészeti Egyesület például, amelynek egyik alapító tagja vagyok, a szegedi művészeket többek között ebben is igyekszik támogatni, egyesületi szinten ugyanis a kiállítások könnyebben megszervezhetőek.

− Bizonyos motívumok igen fontos szerepet töltenek be a művészetében. Sokszor járja körbe ugyanazt a témát, mégsem ismétli önmagát soha…

− Nem szeretem a monotonitást. A kiállítások szerkezetében is – legyen az akár a sajátom, akár másé – azt preferálom, ha több alkotó munkái tekinthetőek meg egyazon térben, mert így sokkal változatosabb az élmény. Egyfelől egy művész szembesül a paradigmaváltozásokkal, a technikai fejlődés, a digitális világ letisztultabb formákat hoz létre, amihez így vagy úgy, de alkalmazkodni kell, nyitott szemmel kell járni a világban. Saját sorozataimban – ha másban nem is – legalább a színvilágban próbálok megújulni, kutatom az újdonságot, kísérletezek, ez tart frissen. A motívumok kiaknázhatatlanok, folyton megújulnak, akárcsak a természet, nincs két egyforma állapot, mindig mozgásban van körülöttünk minden. Ezért van, hogy egy metamorfózist is végtelen számú formában lehet ábrázolni, hiszen a természetben egy átalakulás is megannyi módon történhet. A motívumokhoz való visszatérés sohasem tudatosan történik, tudat alatt kapok új impulzusokat, amelyekkel úgy érzem, foglalkoznom kell.

Megjelent a folyóirat 2019. áprilisi számában