Diószegi Szabó Pál: Széchenyi István szegedi díszpolgári okleveléről, középkorász szemmel

Bár az 1844. évi II. törvény a magyar nyelv és nemzetiségről a hatálybalépést követően tette kötelezővé a közigazgatásban a magyar nyelv hivatalos használatát, bőven találunk példát korábban is magyar nyelven írt hivatalos okiratokra, oklevelekre is. Papp Éva szorgalmának eredményeképpen újra kézbe vehetjük azt az iratot, amelynek szegedi vonatkozása felbecsülhetetlen: Gróf Széchenyi István 1833-ból való szegedi díszpolgári oklevelét. A gróf, miután a Duna nevű gőzhajón megérkezett, 1833. szeptember 3. és 5. között tartózkodott Szegeden.[1] A díszpolgári oklevél keltezéséből viszont arról értesülünk, hogy az adományozó tanácsülés később, december 20-án hozta meg határozatát.

Érdemes ezt a dokumentumot röviden diplomatikai, oklevéltani szempontból is szemügyre vennünk, mert szép példáját adja az oklevelezés latin nyelvű gyakorlatának, immáron magyarul. Közelebb hajolva az oklevél 23 sorához az olvasóban megmaradhat az az érzés, hogy a kiállítójának szakmai jártassága „átmentette” a hazai oklevelezés több évszázados középkori tradícióját is. Ugyanis újra és újra elolvasva a latin nyelvű régi, feudális és a reformkori Magyarország kulturális folytonossága tárul fel előttünk.  A nagyméretű oklevelet az MTA Könyvtár Kézirattárában Ms 4410/1. számú jelzet alatt őrzik.[2] Mindezek után nem kell hangsúlyoznom azt, hogy a Széchenyi számára kiállított jeles dokumentum a szó szoros értelmében is oklevél formában íródott. A továbbiakban e szempontból vizsgálom e nevezetes iratot.

Az oklevelek bevezető része, a protokollum maga is több részből állt. Az első mondat általában az invocatio a középkorban az oklevél kiállítójának Istenhez szóló fohásza volt, amely itt nem szerepel. Ehelyett a díszpolgári oklevelünk bevezető része az intitulatióval indul, amely megnevezi az oklevéladót: „Mi Szabad Királyi Szeged várossa, Feő Bírája, Polgár Mestere, Tanátsa…” Az első sor kiemelt, többszörösen nagyobb méretű betűivel, kalligrafikus, kurzivált folyóírást használ. Az oklevél a város főbíráját és polgármesterét név nélkül említette. Kiss József főbírón és Petrovits János polgármester személyén túlmenően arról nem ír, hogy a városi Tanács, a korabeli városigazgatásnak megfelelően, a külső vagy a belső városi tanácsra, avagy mindkettőre vonatkozna.

Az oklevél címzettjeit az inscriptio tartalmazza. Általános megfogalmazása a középkori gyakorlatot követte. „adjuk tudtára… mindeneknek, a’ kiknek illik”. Ebben a latin nyelvű okleveleink „damus… quibus expedit universis”–formulája köszön vissza. Az oklevél ezt követően említi meg a tanácsülés és az előterjesztés körülményeit. Ebben a tárgyban ugyanis „a mai alól írott napon egyben-gyülekezvén Tanáts Ülést tartottunk”, amikor Beró János indítványozta, hogy „.. a Köz Jóra lelkes hazafisággal tett érdemeiért, a Haza évkönyveiben is már megörökített Méltóságos Sárvári és Felső-vidéki Gróf Széchényi (sic!) István Úr Őnagyságát […] ezen Nemes Városi Polgárság Czímével megtisztelni méltóztatnánk.”[3] Szeged a gróf pályának korai szakaszán adományozta e címet, megelőzve például Sopront (1835), Győrt (1836), Budát (1837), Aradot (1838) és Debrecent (1845) is.[4]

A szegedi oklevél bevezetőjének különlegessége, hogy Széchenyinek, mint a díszpolgári cím leendő kedvezményezettjének, titulaturáját, udvari rangját és katonai kitüntetéseit is pontosan beillesztette a szövegébe. Széchenyi mindenekelőtt őfelsége „Arany Kulcsos híve”, amely a császári és királyi kamarási címére utalt, amely kivezését már katonaként, 1810-ben kapta. Ezt követi katonai pályafutásának érdemrendjei. „Az Orosz Wladimir Rend negyedik osztálya” az orosz Szent Vladimir Rend IV. osztályának lovagkeresztjét jelöli (Ordre de Saint Vladimir). A szövegben említett „Burkus Országi Katonai Érdem Rend” a porosz „Pour le Mérite” katonai érdemrend lovagkeresztje. A „Sardiniai Szent Móritz és Lázár, a Siciliai Szent Ferdinánd Érdem rendek” pedig a szardíniai Szent Móric és Lázár Rend (Ordre Saint Maurice et Lazare) fehér színű lovagkeresztje, valamint a nápolyi Szent Ferdinánd Rend (Ordre de Saint Ferdinand) koronával és hat fehér liliommal ékesített lovagkeresztje.[5] Mindezen kitüntetéseket a Széchenyiről készült festményeken pontosan ábrázolták. Így például Barabás Miklós képei mellett, Schöfft József Ágostonnak a grófról készített festményén is, amely az Al-Dunánál ábrázolja (az 1. fotó szövege a lábjegyzetben!).[6]

Az oklevél továbbá Széchenyit a Magyar Tudós Társaság egyik fő alapítójának és másod elnökének, egyik igazgató tagjának nevezte meg, amely a grófot akkoriban már jól ismertté tette. A kedvezményezetti titulaturát végül a Heves, Szabolcs és Temes megyékben már ekkor viselt„Több Tekintetes Nemes Vármegyék Tábla Bírája” kitétel zárta le.[7]

A dokumentum fő része, a textus szintén több részre különíthető el. Ennek elején általában az arenga foglalt helyet, amely a középkorban valamilyen jog, filozófiai elvet foglalt írásba, amely a kívánt intézkedést indokolta. Jelen oklevélben ez a „minthogy…” kezdetű résznél kezdődik. „Minthogy pedig Köz tudományunkra lenne az, hogy a’ fent tisztelt Gróf Úr […] Elődjei […] Katonai és Polgári pályákon jeles érdemekkel és ditső tettekkel fénylettek”.[8] A megfogalmazás módja, a többszörösen kibővített jelzős szerkezetekkel, itt egyértelműen latin nyelvismeretet feltételez. Az „elődjei” főnév kapcsolódó bővítménye: „… az édes Hazának kezdetével egy korú Nemzetségéből a köz Javára virágzott ditső és fényes emlékezetű”.[9] A „fénylettek” igei állítmányához tartozó többszörös bővítmény pedig egy a főigével (verbum regens) egyidejű ablativus absolutus nyelvtani szerkezetet is felidéz: „a honnyi évkönyveknek tsalhatatlan bizonysága szerént az édes Hazát és Királyi Széket is gyakorta öszveomlasztó vészszel fenyegette zavaros századokban tetemes áldozatok tétele mellett…”[10] Az arenga kitér a gróf apjának, Széchényi Ferenc könyvtáralapítására is, aki a „megmérhetetlen kincsekkel díszlő Könyv Tárának a’ Hazának lett áldozásával a’ Köz javára mindenkor híven táplált törekedésének halhatatlan példáját hagyta.”[11] A latin mondatszerkesztés itt is tetten érhető. Nemcsak a kétszeres birtokviszony, genitivus használatával, hanem a „lett” segédige, mint befejezett melléknévi igenév ún. segédigenévi alakjával, participium perfectum funkciójában némileg a latin gerundivumos grammatikai szerkezetet juttatja eszünkbe.

Ezt követően a textusban, mivel adományozó oklevélről van szó, a kedvezményezett és őseinek az érdemeit felsoroló bőséges narratio kapott helyett. Itt már a napóleoni háború idején katonai szolgálatba önként beállt Széchenyi gróf tetteinek elismerése következik: „midőn Európa rettenhetetlen Bajnokának a’ harc mezőn tett győzedelmes előre lépései majd a fél világot megreszkettették, nemes elszánással fegyvert ragadva a’ halált ezer részletekbe előmutató ditsöség terére egyedül, honfi lángjától egyedül vezettetve önként kiszállott…”[12] Mindez az 1809. április 16-án megkezdett katonáskodására utalt. Majd az oklevél kiemelte, hogy nem kímélte életét sem a fegyverektől, sem a puskagolyóbisoktól. „Életét a fegyvereknek, s ölő ónoknak, és magának a’ harcz koczkájának nemesen kitette.”[13] Az oklevél megemlíti elért katonai rangján túl, a hadseregből való kilépését is. „…majd további szép érdeme által Osztályos Lovas Kapitányságra lépve, hogy a hadi robajok megszünésekkel a’ kedves Hazának, a polgári pályán hasznosan szolgálhasson, a vér pályájáról lelépve…”[14] hozzákezdett a ma ismert országos jelentőségű lépéséhez. Érdemes azonban katonai pályáját is emiatt röviden érintenünk.

Tudjuk, hogy Széchenyi kinevezett főhadnagyként 1809 májusában a győri sánctábor építésében kapta első feladatát, azaz a sáncépítők felügyeletét és bérezését.[15] Bár a győri csatát közelről megszemlélte egy ház tetejéről – de a csata után, miközben a Dunán csónakkal Komáromhoz evezett, és a parton lévő francia csapatok kereszttüzében az életét kockáztatva sikeres futárküldetést hajtott végre.[16] Széchenyi részt vett a Napóleon ellen indított hatodik (porosz-orosz-osztrák-svéd) koalíciós háborúban, 1813/14-ben, Karl Schwarzenberg herceg csehországi főhadseregében. 1813 augusztusában a drezdai csatában állt helyt, majd a híres lipcsei csatában október 17-18-án nevezetes haditettet vitt véghez. Éjszakai lovas futárszolgálattal bízták meg, amelyben értesítenie kellett a porosz Blücher tábornokot a döntő támadás közös megindításáról. Mindezt a francia sereg arcvonalainak közelségében, miközben az egyik lovát kilőtték alóla és kardvágást is kapott a hátára.[17] Ekkor kapta első kitüntetését, a már említett orosz Szent Vlagyimir-rend IV. osztályának lovagkeresztjét, tiszttársaihoz hasonlóan.[18] Elő is léptették másod huszár-századosból első huszár-századossá és századparancsnokká (kapitány).[19] Ezt nevezte a díszpolgári oklevél „osztályos lovas kapitányságnak.”[20]

Az 1814. évi hadjáratot már francia földön folytatták, Széchenyi ismét veszélyes futárszolgálattal tüntette ki magát. Január 6-án indult el felkeresni Blüchert, akit Mertz városánál ért el, 138 francia mérföldnyi, fáradságos útja során. Április elején a fiatal tiszt a szövetségesekkel bevonult Párizsba is. Innen Schwarzenberg tábornagy Itáliába rendelte Windischgratz ezredessel, hogy a Napóleon által elűzött királyt, Ferdinándot visszasegítsék trónjára. I. Viktor Emánuel szardiniai-piemonti uralkodóval Torinóban találkoztak, aki ekkor a grófot a Szent Móric és Lázár-rend lovagkeresztjével kitüntette. Sőt, május 30-án, Párizsban III. Frigyes Vilmos porosz uralkodó a háborúban tanúsított kiváló magatartásáért a „Pour le Mérite” porosz katonai érdemrenddel jutalmazta.[21] Mindezekről, mint láttuk, a díszpolgári oklevelünk is tud, de arról nem, hogy az I. Ferenc osztrák császár által ekkor megalapított Hadseregkereszt kitüntetésben, minden katonával együtt, Széchenyi is részesült. Az érméket a zsákmányolt francia ágyúk anyagából készítették, innen az „Ágyúskereszt” (Kannonenkreuz) elnevezése.[22]

A bécsi kongresszust követően Széchenyi újabb megbízatást kapott Metternich hercegtől, hogy menjen a Nápolyi Királyságba, az ott állomásozó 5. huszárezredhez és megfigyelőként küldjön jelentéseket Joachim Murat nápolyi királyról és országáról. Nápolyba 1814 decemberébe érkezett. Napóleon 1815. március 1-i visszatérése Elba szigetéről ismét kirobbantotta a háborút, amely Nápolyban is fordulatot hozott. Napóleon egykori tábornoka azonnal volt ura mellé állt. Murat megindította támadását. Az észak-itáliai harcokban Széchenyi is részt vett századával. Május 2-án és 3-án, a tolentinó csatában visszaverték Murat seregét, május 4-én pedig Castell di Sangrónál vezetett sikeres lovasrohamot. Az Udvari Haditanács mindezekért mégsem tüntette ki a várt osztrák kitüntetéssel, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével. Széchenyinek meg kell elégednie a visszatért nápolyi király, IV. Ferdinánd által 1816-ban adományozott Szent Ferdinánd-rend lovagkeresztjével.[23]

1820-tól Széchenyi további katonai szolgálata főleg magyar földhöz kapcsolódott, báró Simonyi József Hessen-Homburgi huszárezredében, Debrecenhez és a Bihar megyei Diószegen (Bihardiószeg) elszállásolt új századához, miközben folyamatosan az őrnagyi előléptetésében bízott. Miközben a hadseregből való kilépés gondolata is érlelődött benne, mert itt nem érezte jól magát. „Lehetőségeimet tekintve, hogy az egészségtelen Diószegen maradok és egzecíroztatok, vagy jó levegőt szívok és utazom… egy pillanatig sem ingadoztam.”[24] Az előléptetését végül I. Ferenc császár is megtagadta. Ehelyett 1825-ben elvezényelték, udvari kamarási minőségében, a francia királykoronázásra, ahol az ünnepségen X. Károly francia királytól a Szent Lélek-rendet (Ordre du Saint-Espirit) is megkapta, erről azonban a szegedi díszpolgári oklevél már nem tett említést.[25]

Arról viszont igen, hogy Széchenyi ezután részt vett az 1825. évi pozsonyi országgyűlés ülésein és november 3-án, a kerületi ülésen, birtokainak egy évi jövedelmének felajánlásával segített létrehozni a Magyar Tudós Társaságot: „a’ vér pályáról lelépve tetemes áldozatai mellett a’ Magyar Tudós Társaságnak egyik alapítójává, s számos másabb köz hasznú munkáinak létesítésével Írói és Nyelvészi Koszorúkkal ékesíttetve, majd végre a’ Hazának más terhes, és fáradságos szolgálataival és fáradhatatlan munkásságával szünetlen javára törekedve Véd, Író, hasznos polgár, és valódi honfi lenni mindenkor nemes lélekkel sietett és jelenleg is siet.”[26] Minden bizonnyal a Hitel (1830) és a Világ (1831) című nagyobb horderejű írásai voltak az oklevél fogalmazójának lelki szemei előtt. Esetleg a Nemzeti Kaszinó megalapítása vagy az Al-Duna szabályozásában tett működése, mint királyi biztos is ismert lehetett.

Széchenyit ekkor megkezdett útjáról már Metternichnek sem sikerült eltérítenie. Bár 1826. március 19-én, az Akadémia számára írt adománylevelét még úgy írta alá, hogy „százados kapitány.” Az országgyűlésen azonban többször megjelent és felszólalt. Augusztus 1-én először jelent meg civil ruhában, azután hogy tizenöt év szolgálat után 1826. április 15-én törölték az állományból.[27]

A díszpolgári oklevél terjedelmes narratioja után a rövid dispositio, azaz a rendelkező rész eképpen szól: „Mi Nemes Választó Községünknek fentebbi ajánlatára […] Méltóságos Sárvári és Felső Vidéki Gróf Széchenyi István Úr Őnagyságát Nemes Városunk Polgári Czímével megtisztelni, és felruházni nem kételkedünk.”[28] „Adván, engedvén és ajándékozván … mindazon Polgári Igazságokat (mai fogalommal: Jogokat), és Szabadságokat, mellyek dicsően elhunyt Koronás Királyaink által Szabadság Leveleinkben adattak, engedtettek és ajándékoztattak…”[29] Érdemes arra felfigyelni, hogy az oklevél e részében a nemesi címer- és birtokadományozó oklevelek általánosan használt latin rendelkező igéi (dedimus, concessimus, donavimus etc.) visszhangoznak a latinul is értő olvasó számára.

Az oklevélben, a jellegénél fogva, elmarad a sanctio, azaz a rendelkezés megszegőivel szemben kilátásba helyzett intézkedések leírása. A corroboratio, azaz a megerősítés, a kiállítás módjáról és szerzőjéről annyit közöl, hogy „Megolvasta és kiadta Miskolczy Isván, Nemes Csanád Vármegye Tábla Bírája és Fent Tisztelt Nemes Város Al Jegyzője.”[30] Miskolczy, a tisztségein túlmenően, szépirodalmi és tudományos dolgozatokat is írt, jártassága és stílusa megfelelő hátteret biztosított egy ilyen ünnepi oklevél megszövegezéséhez.

A záró rész, eschatocollum elmaradhatatlan eleme az oklevél kiállításának helye és időpontja, a datum, a Szegedön használatos ö-zős nyelvjárás nyomát őrzi, külön tagolva az évszám minden egyes elemét: „Költ Szabad Királyi Szeged Városában a’ folyó egy ezer nyolc száz harmincz harmadik év karácsony hava (december) huszadikán tartott Tanáts Üllésünkből.”[31] Az oklevélen – hitelességi tartozékként – végezetül, sötétbarna színű, viasz rányomott pecsétet (sigillum) találunk, amely a város korabeli címerét körirattal ábrázolja.

Megjelent a folyóirat 2019. májusi számában

Jegyzetek

[1] Reizner János: Szeged története. Második kötet. A XVIII. század végétől az 1879. évi árvízig. Szeged, 1899. 38–40. o.

[2] Körmendy Kinga: A Széchenyi-gyűjtemény. (Az MTAK Kézirattárának katalógusa 9.) Budapest. 1976. 235. o.

[3] Az oklevél 3. , 5. és 7. sora

[4] Körmendy Kinga i. m. 10. o.

[5] Az oklevél 6–7. sora. Ács Tibor: Katonaként is magyar. Széchenyi István katonaélete és hadügyi reformeszméi. Budapest, Zrínyi, 2009. 9. o.

[6] A festményen a gróf mellén, jobbról balra haladva, a Szent Ferdinánd rend, a Szent Móric és Lázár rend, a Szent Vlagyimir rend és az osztrák Hadseregkereszt, a gróf nyakában pedig a porosz Pour le Mérite érdemrend látható.

[7] Oklevél 7–8. sor; Körmendy Kinga i. m. 10. o.

[8] Oklevél 8–11. sor.

[9] Oklevél 9. sor.

[10] Oklevél 10–11. sor.

[11] Oklevél 12–13. sor.

[12] Oklevél 13–14. sor.

[13] Oklevél 14–15. sor.

[14] Oklevél 15–16. sor.

[15] Oplatka András: Széchenyi István. Budapest, Osiris, 2005. 44. o; Ács Tbor i. m. 9. o.

[16] Ács Tibor i. m. 29-30. o.

[17] Oplatka András i. m. 48. o.

[18] Oplatka András i. m. 50. o.; Ács Tibor i. m.  93. o.

[19] Ács Tibor i. m.  93. o.

[20] Oklevél 15. sor.

[21] Oplatka András i. m. 55. o; Ács Tibor i. m.  109–115. o.

[22] Ács Tibor i. m.  115. o.

[23] Ács Tibor i. m.  131. o.

[24] Idézi: Ács Tibor i. m. 164. o.

[25] Ács Tibor i. m. 197. o.

[26] Oklevél 16–18. sor.

[27] Ács 2009. 202, 212. o.

[28] Oklevél 18–20. sor.

[29] Oklevél 20–21. sor.

[30] A pecsét melletti három sor.

[31] Oklevél 23. sor.