Zoltánfy István emléktáblája előtt
Beliczai Mária beszéde Zoltánfy István emléktáblájának avatásán
Kedves Zoltánfy Pista!
A te emlékezetedre gyűltünk itt össze. Egykori kollégáid, volt tanítványaid nevében szeretném néhány gondolattal, történettel felidézni azokat az időket, amikor a művészeti gimnáziumunkban még jelen volt az alapító művészek java része is. Tápai Antal, Tóth Sándor még élt, Szalay Ferenc, T. Nagy Irén, Fekete János… még közöttünk munkálkodtak. És kezdtek visszatérni az itt végzett művészek is: Kalmár Márton, Fritz Mihály, Tóth Magdi…
Sorolhatnánk, hiszen mára már, mint több generációs nagycsalád vagyunk jelen és igyekszünk megőrizni mindazon értékeket, amiket elődeinktől kaptunk, amihez mi magunk is törekedtünk hozzátenni tudásunk, tapasztalataink szerint – mind az alkotó tevékenységünkkel, mind a tanításunk révén…
Ma rád emlékezünk Pista! Azokra a derűs napokra, amikor még gyakran együtt volt a „nagy csapat” és minden dolgainkat megosztottuk egymás között – lett-légyen családi öröm-bánat, szakmai töprengés, művészet körüli nagy kételyek és bizonyosságok megvitatása… − Jól emlékszem, milyen mélyen érdeklődtél a történelem iránt, milyen érzékenyen reagáltál az igazságtalanságokra, és milyen bölcsen tudtál különbséget tenni aközött, hogy mit lehet, mit tudunk megváltoztatni és mit tanácsos elengedni.
A filozófia is közel állt hozzád, nagy kérdéseivel időnként előhozakodtál. Soha nem felejtem el, amikor egyszer a folyosón rákérdeztél: „Szerinted, mi a halhatatlanság, ki a halhatatlan?” És én habozás nélkül azonnal azt válaszoltam: „Az a halhatatlan, akinek vannak gyerekei, akik emlékeznek rá, és mindazok, akik továbbörökítik mind szellemi, mind anyagi értelemben…” valahogy így fogalmaztam, és nem sejtettem, hogy nem is olyan sok idő múlva már mi is csak emlékezhetünk rád…
Meleg nyár volt ’88-ban. Első gyermekemmel voltam várandós, amikor utolsó beszélgetésünk alkalmával, örömmel meséltél az épülő, szép házatokról és invitáltál, menjek és nézzem meg magam is – már nem került rá sor, már nem tudtad megmutatni. Alig pár hét múlva értesültünk, a szinte fölfoghatatlan, érthetetlen tragédiáról… Hogy egy pillanat műve – és egy ragyogó élet éppen a delelőjén megszakad – egy autó kisodródik és olyan erővel lobban fel a láng, hogy isteni csodával határos, hogy lányod, aki melletted ült, túlélhette a balesetet!
44 évesen veszített el a családod, hiányolunk azóta is, mi a kollegáid! Mert bizony hiányzik, mára már nagyon is, az a hatalmas hit, ami benned még megvolt – az a mindenek feletti tisztelet, szeretet a művészet iránt. Benned az alázat a szó legnemesebb értelmében szolgálatot is jelentett… talán ezt szerettük mi is benned mindenek felett – és példaként állhat mindannyiunk előtt a szeretet és tisztelet képessége.
A művészet örök megújulásának képessége… A csodálatos Főnix tulajdonsága, hogy bármikor képes hamvaiból is feléledni, felragyogni tisztábban, mint valaha! Ma ebből merítsünk erőt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem szabad reményvesztetten elcsüggedni – hiszen mindig is bennünk volt és van a Forrás, az Erő, az alkotó, teremtő képesség! Az Aranykort mi magunk hozzuk létre, ott van a szívünkben, egy mosolyban, egy aranyló szemsugárban, a derűben, amivel fényt hozunk a világba…
Zoltánfy Pista nagyon tudta, mik az igazi értékek! Mindenekelőtt a családja, a hivatása, a kollegái iránti barátsága. Soha nem volt nagyravágyó, hiúság, dicsőség iránti sóvárgás nem árnyékolta be gondolatait, érzéseit… Most is azt mondaná, ugyan már, nem kell ez a „hozsannázás”! − Azért megköszönjük Kis Jenő szobrászművész-tanárnak a kifejező, karakteres portré domborművét. Mintha csak Zoltánfy István tekintete mélységeibe láthatnánk bele! Sokat mondó a meghasadt kő törésvonala – emlékeztet arra, hogy nagyon becsüljük meg az életet, a kapott talentummal jól gazdálkodjunk!
Lukács Evangéliumából idézett sorokkal zárom a megemlékezésünket. Hiszen a festők úgy tartják számon Lukács evangélistát, mint az első festőt, aki lefestette Jézus édesanyját, Máriát. Lukácsot idézem, akit a festők védőszentjüknek is tartanak, és akinek üzenete az örök élet reménye, a halhatatlanságra adott válasz – Neked is, kedves Pistánk!
Mert ez az én fiam meghalt És feltámadott: Elveszett és megtaláltatott
(Lukács 25, 24)
Emlékezzünk hát a nagy elődökre, iskola alapítóinkra, Tápai Antal szobrászművészre, aki megálmodta művészeti gimnáziumunkat, és mindazokra, akikkel együtt munkálkodott az indítás nehéz éveiben – T. Nagy Irénre, Tóth Sándorra, Szalay Ferencre, akik már nincsenek közöttünk, de ránk hagyományozták alkotásaik, tanításaik révén a megőrzendő szellemi kincseket, a magyar kultúra egy darabjának alkotó, teremtő készségeit. És akik ily módon itt élnek közöttünk, akik benne vannak a szavainkban, tanításainkban, mozdulatainkban − amikor mindezt magunk is tovább adjuk.
Elhangzott Szegeden, 2019. szeptember 17-én