Kocsis Katalin: Romero, a zombifilmek atyja

George Andrew Romero amerikai-kanadai filmrendező idén lenne nyolcvan éves. A Somogyi-könyvtárban ebből az alkalomból nyílt kiállítás a rendezőről, amely azon túl, hogy bemutatja Romero munkásságát, arra is vállalkozik, hogy filmjeinek óriási hatásáról is képet adjon. Jelen tanulmány Romero műfajtörténeti (filmtörténeti) jelentőségű filmjeinek bemutatásán keresztül arra vállalkozik, hogy ezt a popkultúrára gyakorolt hatást bővebben kifejtse, amire a kiállításban nem volt lehetőség. A Somogyi-könyvtár kapcsolódó kiállíása 2020. február 3-ig tekinthető meg.

 A zombifilmek atyja

Rám zsánerfilmesként tekintenek. Csináltam sok nem műfaji filmet is, de azokat senki se látta.[1]

Romero első filmjei rövidfilmek és reklámfilmek voltak. Barátaival megalapította az Image Ten Productions nevű céget a hatvanas évek végén, és John A. Russóval közösen elkészítették minden idők leghíresebb (és legnagyobb hatású) zombihorror-filmjét Az élőhalottak éjszakája címmel (1968). Kis (minimális) költségvetés (úgy szoktak fogalmazni, hogy filmes mércével nézve fillérekből forgatták a filmet), amatőr, tapasztalatlan stáb; talán éppen ezért lett annyira újszerű, annyira más, mint az addigi horrorfilmek. Minden idő legnagyobb hatású független horrorfilmjét készítették el, amely új mederbe terelte a műfaji filmeket, és önálló szubzsánert indított el.

Úttörő rendező

Azt „gondoltuk annak idején, hogy valami olyat szeretnénk csinálni, ami legalább egy kicsit többet akar az egyszerű szórakoztatásnál. (…) ezeket a pillanatokat kerestük, amikor hirtelen az embert egy másodperc alatt lerángattuk a földre, és azt mondtuk, itt valami komoly dolog történik. Ezt próbáltuk imitálni, ezért hívtuk segítségül a gore-t”.[2]

Az élőhalottak éjszakája több szempontból is úttörő volt: azon túl, hogy rátapintott a hatvanas évekbeli Amerika társadalmi problémáira és a hatása tagadhatatlan az utána következő zombifilmekre, az elsők között tett meg afro-amerikai színészt (Duane Jones) főszereplőnek. (Ami a rendező szerint igazából véletlen volt, akkor is ugyanez történt volna a szereplővel, ha fehér színész játssza, egyszerűen csak ő volt a legtapasztaltabb közöttük, ezért esett rá a választás. Az, hogy a Holtak földjében, a sorozat negyedik darabjában a zombisereg vezetőjének szerepét afro-amerikai színészre osztotta, már tudatosabb döntés volt).

Első filmje „némi leegyszerűsítéssel a modern horrorfilm” első darabja. „Kimenekítette a műfajt a zord várkastélyok pókhálós falai közül, és egy sokkal félelmetesebb helyre vitte el, a jelen valóságába”.[3] A zombis témát a néző korába helyezte ahelyett, hogy (mint pl. Roger Corman a saját történeteit) a 19. századra tette volna, a támadó szörnyek nem valami űrből jött vagy kitalált fantasztikus lények, hanem emberek, habár halottak. Nincs stilizálás, nincsenek túlzások, minden ijesztően valósághű és reális.

Romero egy 2014-es interjúban arról mesélt, hogy sosem hitte volna, hogy ilyen nagy népszerűségre fognak szert tenni a zombik:

Én csak annyit tettem, hogy kiemeltem őket az egzotikus világukból, és szomszédokká tettem őket. Azt gondoltam, hogy a szomszédoknál nincsen félelmetesebb.”

Nem zombikat akart megjeleníteni, az első filmben ghouloknak nevezik őket, élőhalott kannibál szörnyek. Úgy gondolta, újfajta szörnyet teremtett, mert a zombikra csak mint a karibi hiedelemvilág szereplőire gondolt. De mivel mindenki zombiknak nevezte a szörnyetegeit, a második filmtől már ő is így gondolt rájuk.

Műfaji kérdések – grindhouse, exploitation, gore

Kisköltégvetésű, szerény kivitelű, független filmeket a moziba járó amerikai közönség (a videofilmek megjelenése előtt) elsősorban a grindhouse elnevezésű filmszínházakban láthatott. A grindhouse azon mozikat jelentette, melyek b-filmeket, exploitation filmeket (mindenekelőtt horrorokat) és trash filmeket vetítettek – elsősorban éjszaka.  Részben ezek a filmek hozták el a hatvanas években azt a változást, amit a cenzúra enyhülésével megjelenő nyers, sokszor primitív filmes ellenkultúra teremtett. A grindhouse egyik meghatározó műve volt Az élőhalottak éjszakája.

Exploitation film (jelentése kihasznál, kizsákmányol), amely kategória elsősorban azon filmeket jelenti, amelyek a befogadói igényeket próbálják kielégíteni: a közönségnek a tabutémák iránti ösztönös érdeklődését kihasználó filmek tartoznak ide; a testiség, az erőszak, vagy a társadalom normáit egyéb módon áthágó magatartásformák bemutatására vállalkozó alkotások.[4] Műfajok feletti kategória, elsősorban egy forgalmazási és filmgyártási stratégiát takar.[5] Mivel legfontosabb jellemzője a nézőre gyakorolt hatás, aminek eléréséhez a fokozás lehetősége áll rendelkezésre, az exploitation mindig többet nyújt bizonyos szinten, mint a mainstream hollywoodi mozik. Több vért, durvább erőszakot ígér, mindig tovább megy, mint fősodorbeli társai: a grindhouse „életképessége azon múlik, milyen szokatlan túlzással képes érdekessé tenni soron következő filmjét. Minden vérbeli exploitation alkotásban tetten érhető legalább egyetlen motívum, ami túlzásával maga a film „high concept”-je, azaz egyetlen félmondatba sűríthető sikerreceptje. Az élőhalottak éjszakája filléres zombiklasszikusának karrierje például a „zombik, akik meg is eszik az embert” motívumfokozásával magyarázható – Romero a klasszikus élőhalott-koncepció eldurvításával nem csupán méregerős metaforát teremtett a fogyasztói társadalom értékválságáról, de egyetlen mozdulattal tökön ragadta éjjeli közönségét”.[6]

Az exploitation filmek közös jellemzője a zsigeri ösztönök és közvetlen konfliktusok ábrázolása, és nem morális vagy társadalmi problémák boncolgatása volt – még ha egyes rendezők – mint Romero – a véres csomagolás mellé be is csempészték személyes nézőpontjukat. Az exploitation darabok végletesen leegyszerűsítve – sokszor valóban lebutítva – meséltek, a néző figyelmét pedig kizárólag és kiemelten is a látvánnyal tartották fent. Az exploitation mozi kamerája folyamatos mozgással, agresszív ki és bezoomolással és gyors vágásokkal tette a cselekmény részévé a nézőt – lényegében évtizedekkel a videoklip megjelenése előtt tálalva fel az ún. videoklip vágástechnikát.[7]

A horror műfaján belül a filmet a gore (jelentése alvadt vér, vérontás, erőszak) vagy splatter (loccsan, fröcsköl – utóbbi elnevezéssel Romero állt elő a Holtak hajnalának leírásakor) kategóriájába sorolják. Ez a horrorfilm slasherrel rokon alműfaja, a legdurvább filmműfajok egyike. A gore, akárcsak a slasher, szintén a 60-as évek minden morális tabut megdönteni vágyó korszakában született. A műfaj első darabjának Herschell Gordon Lewis 1963-ban készített Vérlakomáját tartják (Blood Feast), melyben amerikai mozgóképen először ábrázolnak csonkítást és kizsigerelést; a film néhány évre lendületet adott a műfajnak, amely a 70-es években befutó zombi- és kannibálfilmekben él tovább. [8]

Bár a Holtak-sorozat darabjai exploitation horror filmek, és ezen belül is a splatter alműfajába tartoznak, egyikük sem ezen kategóriák tipikus képviselője, hiszen nem csupán a közönség igényeinek kielégítése, illetve a speciális effektek és maszkok öncélú bemutatása érdekli, hanem fontos mondanivalóval bírnak.

Az élőhalottak éjszakája

Úgy néz ki, mint egy olcsó film, és az ember az elején azt hiszi, vígjáték lesz.[9]

Első zombifilmjét Romero fillérekből rakta össze 1968-ban, de aztán Amerika-szerte sikert aratott. Manapság a zsáner modern kiindulópontjaként ünnepeljük, amely nagyszerű példa arra, hogy egy horror a félelemkeltés mellett társadalomkritikus mű is tud lenni.  Romerónál az ember gyakran veszélyesebb mint a zombi, az élőhalott csak egy szociális betegség tünete.[10]

A lecsupaszított cselekmény egy kegyetlenül nihilista és súlyosan klausztrofób érzületet közvetít. A téma egy zaklatott kor szellemét tükrözi: a hatvanas évek Amerikájának kollektív tudatalattiját olyan terhek nyomasztják, mint a katasztrofális és mind népszerűtlenebb vietnami háború, a megcsontosodott patriarchális társadalmat kikezdő etnikai feszültségek és a gyorsan terjedő ellenkultúrák. De a film még ennél is mélyebbre hatol: az emberi állapot sötét gyökeréig, a zsigeri félelmektől (a másiktól és a másságtól, a saját testtől, a haláltól) a társadalmi tabukig (kannibalizmus, anyagyilkosság, vérfertőzés).

A hatást csak fokozza az addig sosem látott, semmiféle stilizációval, parodisztikus vagy komikus elemmel nem enyhített gore (vér- és bélontás). Sőt, az elemi erőszakot még brutálisabbá teszi a dokumentarista jellegű közvetlenség, a szemcsés fekete-fehér kép, a természetes megvilágítás és a kézikamera, amelyek a haditudósításokat idézik meg. (Persze ezek nagy része a költségvetés teljes hiányának számlájára írható).

A nézőtől módszeresen megvonják az azonosulás lehetőségét: a túlélők kis csapatának tagjai egymás ellen fordulnak, nincs összetartás, aki mégis szimpatikus lenne, az meghal. Semmit sem lehet biztosra venni, a jó nem mindig diadalmaskodik. Először történt meg, hogy egy horrorfilm fejezte ki az akkori társadalmat átható szorongást, és nem kínált sem vigaszt, sem megoldást.[11]

Holtak hajnala

„Amikor a pokolban már nincs több hely, a holtak a földet lepik el”
(‘When there’s no more room in hell, the dead will walk the earth.’)
 idézet a filmből

Romero mindig úgy értelmezte a zombifilmjeit, különösen az eredeti trilógiát (Az élőhalottak éjszakája, 1968; Holtak hajnala, 1978; Holtak napja, 1985), mint a korrupt és konformista társadalmat elsöprő forradalmi változás allegóriáját. Az első film után tíz évvel a forgatókönyvíró-rendező nem kevésbé ikonikus folytatást szabadított a világra. A mozi nyelvezete felerősítette elődje szarkasztikus felhangjait, s minden addiginál látványosabb mészárlást követett el: a Holtak hajnalát négy évtizeddel később is a legütősebb horrorok között tarthatjuk számon. Az élőhalottak éjszakájánál finomabb társadalmi kritikát fogalmaz meg a Holtak hajnala: „csak” a fogyasztói szemléletet veszi célba.

Ott voltam, amikor az első pláza épült Pennsylvaniában, csupa bolt egymás mellett egy zárt térben. Amikor elmenten megnézni, teljesen meg voltam döbbenve: olyan volt az egész, mint valamiféle templom a vásárlóknak.[12]

A film sokkal ambíciózusabb, sokrétűbb, több helyszínt követő, komplexebb szituációkra kitérő, és jól láthatóan nagyobb költségvetésből gazdálkodó mű (de még mindig kis költségvetésűnek számít). A megállíthatatlan zombipestis előrehaladását az egyes filmekben – ahogy egyre több hulla kel ki sírjából, hogy az élők húsát egye – jól érzékeltetik a címek: éjszaka, hajnal, nappal. A Holtak hajnala – a trilógia második része – a korábbi éjszakai események folytatása és kiterjesztése. In medias res indít: a hősnő egy tévécsatorna alkalmazottja, aki kaotikus állapotokat talál a stúdióban, ahol a városban uralkodó káoszról próbálnak információt adni. A kezdeti zaklatott, akciófilmes hangvételt fokozatosan felváltja a befelé forduló, melankolikus megközelítés. A cselekmény jól ábrázolja az egyéni konfliktusokat, belső vívódásokat, erkölcsi kérdéseket, melyek első ízben jelentek meg egy apokaliptikus horrorfilmben. Zárókép: bohózatba illő, totális nihil.

Bár a Holtak hajnala nem a szokásos folytatás (nem az előző film szereplőivel dolgozik, hanem azt mutatja meg, hogyan reagál egy egészen más csoport ugyanarra a válságra), a fejlődő zombi öntudatot sorozatként követi nyomon (és a következő filmekben tovább követhetjük ezt a fejlődést). Ez a fajta sorozatépítés is Romerónál jelenik meg először: mozis univerzumot teremtett lazán összekapcsolódó filmek sorozatával – negyven évvel a többiek előtt. Két trilógia, összesen hat film alkotja az alapot (a második trilógia darabjai: a 2005-ös Holtak földje, a 2007-es Holtak naplója és a 2009-es Survival of the Dead), ezekhez kapcsolódnak a remake-ek és egyéb, az univerzumban játszódó, de már nem Romeróhoz köthető filmek és sorozatok.

Társadalomkritika és görbe tükör: „… a zombik mi vagyunk…”

Ahogyan a horror témájú filmeket gyakran valamilyen kitalált környezetbe vagy régmúlt időkbe helyezték, hogy ezzel is eltávolítsák a történetet a néző jelenétől, sokáig a vietnami borzalmakat is – hogy meglegyen a kellő távolság – a westernben volt a legkönnyebb metaforákon keresztül megmutatni. Azonban ezt a feladatot néhány jelen idejű történet is kreatív módon teljesítette, sokkal hatásosabbá téve ezzel a filmet. A néző így, mivel a saját idejében és a saját világában látta az eseményeket, kénytelen volt azonosulni (ha nem is magukkal a szereplőkkel, hanem érzelmileg az eseményekkel, hiszen a filmben szereplő átlagemberek akár az ismerősei, netán ő maga is lehetett volna), és valamilyen véleményt formálni a látottakról.

Az élőhalottak éjszakája éppen abban az évben került a mozikba, melyben megkezdődött a Tet-offenzíva. A filmnek (és folytatásainak) negatív véleménye nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a zombitámadás túlélőinek kétségbeesett csoportjára ugyanúgy jellemzők a belső konfliktusok, ahogyan a Vietnamban állomásozó, az elhúzódó háború miatt egyre frusztráltabb amerikai katonákra, de Romero horrorjai direkt utalásokat is tesznek a vietnami háborúra. „Az élőhalottak éjszakájában a zombik ellen szerveződő vadászcsoport tagjai a Ben Tre városa kapcsán emlegetett hírhedt mondás („hogy megmentsük a várost, szükséges elpusztítani azt”) szerint járnak el. A kimerevített záróképek a háborús fotóriportokra emlékeztetnek, míg az égő máglya kifejezetten a Ma Lai-i mészárlás egy ikonikus fényképét idézi, melyen egy amerikai katona dob egy lángoló kunyhó tüzébe mindent, ami a bűnösnek tartott vietnami falusiakhoz köthető”.[13]

Mit műveltünk magunkkal?

Az élőhalottak éjszakája cselekményébe beépültek a korszak Amerikájában fölfedezhető egyes nézetek: a globális problémák összefogás híján elhatalmasodnak a társadalmon, elevenen felfalva azt. Nyelvezetét áthatja az erőteljes irónia: a nyitó képsoroktól jelen lévő szarkazmus a végjátékig kitart. Szokatlan, hogy a verbális, nem egyszer tettlegességig fajuló viták sokkal felkavaróbbak a horrort szállító, alapvető fenyegetésnél. (Ez a sorozat többi darabjában is megfigyelhető, és ez is jelzi, hogy a zombik tulajdonképpen a kisebbik problémát jelentik; összefogás és egyetértés nélkül az emberiség elveszett, a túlélők csoportjának tagjai csak együtt vészelhetik át az apokalipszist).

A minden reményt lazán sutba dobó zárójelenet gondoskodik a végső konklúzióról: a katonákból-karhatalomból, illetve az összeverődött tömegből álló felmentősereg épp olyan szisztematikus, tudatos cselekvés nélküli, ösztönszerű ámokfutást rendez, mint ahogy a veszélyforrásnak kikiáltott élőhalottak, ők sem jelentenek kisebb veszélyt a házban rekedt maroknyi túlélőre (mint a katonák a civil lakosságra).[14]

Romero első filmje után tíz évvel, a Holtak hajnalában folytatta szociológiai kutatásait, méghozzá a legváratlanabb helyszínen; most a zombik és a kapitalista kultúra kapcsolatát veszi górcső alá egy kertvárosi bevásárlóközpontban.

A film az amerikai fogyasztó kritikája: a pláza „látogatói” kitárt karral, az áruházi popzene andalító ritmusára csoszogó lábbal, hibbantak módjára bóklásznak a bevásárlóközpont utcáin, (épp, mint a zombik), nincs más céljuk, csupán a túlélés. A menekültek a raktárhelyiséget luxuslakosztállyá alakították, semmiben sem szenvednek hiányt. A kihalt bevásárlóutcák képei azonban, amelyek minduntalan felbukkannak, arra emlékeztetnek, hogy a túlzott fogyasztás csak elvonja a figyelmet a kívül leselkedő veszélyről. A hetvenes évek hedonista fogyasztói kultúráját bíráló híres jelenetekben a szökevények egy hatalmas bevásárlóközpontban találnak menedéket, ahol eszményi konzumlétre rendezkednek be, amíg ki nem szorítja őket az élőhalottak serege. A zombikat is ellenállhatatlanul vonzza az üzletsor, mert ködösen felrémlik bennük, hogy milyen fontos volt ez az életükben.

Romero filmjeinek van egy időtálló és baljós jellegzetessége: folyton kiszakítanak minket a zombi fantáziavilágból, és az orrunk alá dörgölik, hogy a mindennapi élet legalább olyan rémisztő.[15] Az egyik jelenetben a hősnő kérdésére („Ki a jó francok ezek?”) egy másik szereplő így válaszol: „Ők mi vagyunk”.

A kondicionált viselkedés ábrázolását tovább árnyalja a következő film, a Holtak napja militarizmusa, még bonyolultabbá téve a „mi” és az „ők” közötti különbséget, és még erőteljesebbre hangolva Romero kritikáját az amerikai politikai és társadalmi helyzetről.[16] Itt megint az első film farmházához hasonló klausztrofób, zárt térben játszódnak az események. Árulkodók Romero helyszínei az első négy Holtak-filmben: a társadalmi betegséget jelzi már az is, hová menekülnek a főhősök a zombik elől. Ez az elsőben egy vidéki családi ház, a Holtak hajnalában a bevásárlóközpont, a Holtak napjában a bunker, a Holtak földjében pedig egy erődváros, hatalmas felhőkarcolóval[17], mely ellen a holtak immár szervezett serege indul, afroamerikai vezetőjükkel. (Immár az sem egyértelmű az előző rész óta, hogy kivel szimpatizálunk, a zombik egyre inkább kezdenek ránk hasonlítani, és lázadnak az elnyomás, az igazságtalanság, illetve a megkülönböztetett bánásmód ellen).

Hatása

Független finanszírozása ellenére (vagy talán éppen azért) Az élőhalottak éjszakája hosszú távon megismételhetetlen, a mai napig tartó hatást gyakorolt a fősodor filmes trendjeire. A horrorfilm többé nem volt ugyanolyan. Hosszasan lehetne sorolni azokat a filmeket, videojátékokat, popkulturális termékeket, amelyek ma nem léteznének Romero nélkül. Nélküle nem szurkoltunk volna Brad Pitt túléléséért a Z világháború-ban, nem követhetnék sok millióan a The Walking Dead című sorozatot és Edgar Wright sem készítette volna el a Haláli hullák hajnala című zombifilm-paródiáját.

A Holtak-sorozat hatása egyértelműen jelentkezik a japán Biohazard című videojáték-sorozatban, melynek első része 1996-ban látott napvilágot. A készítők bevallottan merítettek Romero filmjeiből, fel is kérték a rendezőt, hogy forgasson a videojátékhoz promóciós reklámfilmet, amit meg is tett: 1998-ban készült el a film a második részhez. A játékból 2002-ben készült el az első film Resident Evil (A kaptár) címmel. 

A The Walking Dead című képregény-sorozat alkotója, Robert Kirkman szintén nagy tisztelettel beszél a mesterről. Bár megtörte a Romero által hagyományt teremtő és a zombikultuszt megalapozó szabályokat, és egy, a konvenciókhoz kevésbé ragaszkodó történetet alkotott meg, nagyon sok momentumot vett is át Romero sorozatából (a történet szintjén éppúgy, mint a zombik ábrázolásában). Nagy újítása, hogy a képregényekben egy főszereplőre koncentrál, és az ő sorsát követi végig, így a szereplő személye összeköti a sorozat köteteit azon túl is, hogy egy univerzumban játszódnak. Romerónál a szereplők személye nem, csak a történetek világa és a zombik fejlődése az összekötő kapocs.

A képregény-sorozat első részének kiadása előtt landolt Danny Boyle 28 nappal később című filmje és Max Brook könyve, a Zombi túlélő kézikönyv, amelyeknek köszönhetően újra hatalmas érdeklődés lett a zombik iránt szerte a világban. Egy olyan találó nevet szerettek volna adni a képregényeknek, amely kifejezi a zombik történelmét Romero klasszikusától, Az élőhalottak éjszakájától kezdve a modern értelemben vett formájukig, és egyben tiszteleg is az említett kultikus film előtt.

„Úgy gondoltuk, hogy a tiszteletünket fejeznénk ki Romero munkássága előtt, ha fekete-fehérben készítjük el a The Walking Deadet”. Az első szám 2003 októberében jelent meg, nem sokkal Boyle filmje és Brooks regénye után.[18]

A filmek európai utóélete érdekesen alakult: a Holtak hajnalát Dario Argento olasz horror-rendező, aki a film egyik producere volt, újravágta, és ezt a feszesebb verziót forgalmazták Európában. Hatalmas sikerre tett szert ez a verzió (több helyen Zombie címmel futott). A következő évben Zombi 2 címmel Lucio Fulci, (egy másik olasz horror-rendező) készített hozzá „második részt”, a Romero-film(ek)hez való kapcsolódási pontok teljes hiánya ellenére. Ezután futószalagon jöttek az alacsony költségvetésű folytatások (Zombi 3–5) és kannibálfilmek, minőségibb mozik és silány másolatok egyaránt.

Romero hagyatéka tovább él napjaink egyre népszerűbb műfajában, egyre másra születnek a zombis filmek és sorozatok, melyek egyike sem születhetett volna meg Az élőhalottak éjszakája, vagy még inkább a Holtak hajnala nélkül.

Jegyzetek

[1] 501 filmrendező. Budapest, Gabo, 2007.

[2] Kárpáti György (szerk.): „Ha mondandóm van, a zombikra mindig számíthatok”. George A. Romero mesterkurzusa Karlovy Varyban. In: Kárpáti György, Schreiber András: A horrorfilm. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2015. 297. o.

[3] Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája. In: Filmvilág, 2006/9. 60. o.

[4] Kovács Marcell: A rossz ízlés kultúrája. In: Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka. Mozinet-könyvek, 2007. 16. o.

[5] Kránicz Bence, Lichter Péter: Kalandos filmtörténet. Scolar, 2019. 158. o.

[6] Varró Tibor: Hús és vér. In: Grindhouse, 86. o.

[7] Vízer Balázs: A nyiszálástól a kaszálásig. In: Grindhouse, 193. o.

[8] Film- és médiafogalmak kisszótára. Korona Kiadó, 2002. 94. o.

[9] 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Gabo, 2007. 502. o.

[10] Varga Dénes nekrológja. Hozzáférés: 2019. 12. 20. https://www.origo.hu/filmklub/20170717-meghalt-a-zombifilmek-kiralya-nekrolog-george-a-romero-az-elohalottak-ejszakaja-holtak-hajnala.html

[11] 101 horrorfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz. Gabo, 2009. 244-246. o.

[12] Kárpáti György i. m. 300. o.

[13] Benke Attila: Virágnyelven a borzalomról. A vietnami háború allegóriái. In: Filmvilág 2018/7. 10. o.

[14] Fogarasi András: Élőhalottak-sztori – Romero szelleme a zombifilmekben él tovább. In: Borzongás. A horrormagazin 2018/4. 44-47. o.

[15] 1001 film. 646. oldal

[16] 101 horrorfilm. 245. o.

[17] Schreiber András: Zombi politikón – Romero élőhalottai. Hozzáférés: 2019. 12. 15.

http://filmvilag.hu/xereses_aktcikk_c.php?&cikk_id=12748&gyors_szo=george%2Ba.%2Bromero&start=0

[18] The Walking Dead – A színfalak mögött. A képregény születése. Vintage Media, 2015. 7. o.