Miklós Péter: A szegedi nagytáj hagyományvilágáról

Kálmány Lajos halálának centenáriumán

Kálmány Lajos (1852–1919) a szegedi nagytáj és a szögedi nemzet múltjának, néphagyományának egyik legjelentősebb kutatója. Halálának centenáriumán érdemes fölidézni nem csak sorsát, de az általa képviselt törekvéseknek az elmúlt egy évszázadban való alakulását is.

Milyen volt Kálmány Lajos sorsa? 1852-ben született szeged-fölsővárosi iparos tímárcsaládban. Már a névadása is politikai tettnek számított, hiszen édesapja a szabadságharc bukása után három évvel Kossuth Lajos példájára adta fiának a Lajos keresztnevet. A szegedi piaristáknál szocializálódott, ahol Dugonics András, a kiváló néphagyománygyűjtő, matematikus, próza- és drámaíró, költő szellemisége az iskola falai között éppúgy tovább élt, mint Nátly József – az első szegedi tájszógyűjtemény összeállítója – vagy Csaplár Benedek – akadémikus, néprajzi gyűjtő – munkássága. S természetesen a magyar és a helyi kultúra értékei iránti elkötelezettség is jelen volt.[i]

Kálmány Lajos osztálytársa – és élete végéig barátja – volt Löw Immánuel, Szeged kiváló főrabbija, akivel együtt vizsgálták a néphagyományban megjelenő mondavilágot, például a Jézus és Péter földön való járásához kötődő tartalmakat. De Löw Immánuel emellett a keleti nyelveknek, elsősorban a holt nyelveknek, a szírnek, a káldnak, a perzsának és természetesen az ószövetségi hébernek volt jeles ismerője. A biblikus botanikának pedig az egyik nagy alakjaként tarthatjuk számon. A holokausztnak esett áldozatul a kilencvenéves tudós szegedi főrabbi: Budapesten, deportálás közben a pályaudvaron hunyt el.[ii]

A barátságuk egy életen át megmaradt, s levelezésük sűrűsége és rétegei mutatják mindkettőjük sajátos tudóssorsát. Mutatják azt, hogy a magyar szakmai közvélemény kevésbé becsülte meg őket és mindketten bizonyos értelemben – részben tudománypolitikai (Kálmány Lajos esetében), részben politikai (Löw Immánuel esetében) okokból – a perifériájára kerültek a tudományos életnek. Nem csak azért, mert nem Budapesten, a fővárosban működtek, hanem azért is, mert részben személyiségük, részben származásuk, részben pedig tudományos munkájuk mélysége és szakmai eredményeik „szorították” őket ebbe a helyzetbe.

Középiskolai évei után Temesvárott lett csanádi egyházmegyei papnövendék Kálmány Lajos, édesanyja akaratára. Pappá szentelése után az akkor óriási kiterjedésű – az egész Bánságot magában foglaló – csanádi egyházmegye számtalan területén megfordult egy-két évi kápláni szolgálatban. Állmáshelyei köre Egyházaskértől Battonyáig, Szeged-Rókustól Szeged-Szőregig terjedt. Mondhatjuk tehát, hogy bejárta és megismerte a Temesközt és a csanádi egyházmegye nagy részét. Azokat a területeket, amelyeket a tizennyolcadik században betelepülő németek, szlovákok – az itt élő szerbek és románok mellett – népesítettek be, s ahol a tizennyolcadik-tizenkilencedik század fordulójától kezdve a szegedi kirajzás is megvolt. Sajátos módon tehát a német hagyományvilágot és a felvidéki eredetű tartalmakat, valamint a szegedi – elsősorban alsóvárosi – nagyon erős tradíciókat éppen ezekben a falvakban tudta megörökíteni.

Kálmány Lajos tudatos gyűjtői munkája kápláni időszakában kezdődött. Éppen szőregi káplánkodása idején, az 1880-as évek közepén írta egyik legjelentősebb munkáját a Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya című tanulmányát, amelyben a magyarság kereszténység előtti archaikus vallásának a „boldogasszonyokról”, mint archaikus istenasszonyokról létrejött képzeteit hasonlítja össze – a tizenegyedik századtól kezdődően – a kereszténység Szűz Mária-kultuszával és Jézus anyja-tiszteletével, s vonja le azt a következtetést, hogy az ősi magyar hitvilág istenasszonyának alakját ruházták fel Szűz Mária tulajdonságaival, attribútumaival a keresztény hittérítők. Így aztán a korabeli magyarság számra is elképzelhetővé tették azt. Hiszen az ősi magyarok tudták, milyen lehetett az ősi istenasszony, milyen lehetett a Boldogasszony alakja, amely aztán keresztény tartalommal egyesült Szűz Mária alakjával.

Kálmány Lajos papi szolgálata mellett rengeteget gyűjtött, mégpedig népi szövegeket: dalokat, mondókákat, meséket, mondákat, találós kérdéseket. Az énekek és a balladák esetében azonban hiába kísérte őket dallam, Kálmány a dallamot nem, csak a szöveget vizsgálta és jegyezte föl, s adta tovább műveiben. Ilyen értelemben tehát ősi dallamkincsünket nem örökítette meg, de az ősi szövegvilágot igen. Ezek olyan vallásos, vagy éppen profán tartalmú szövegek voltak – s itt a vallásos tartalomnak a dominanciáját ki kell emelni (nyilván katolikus papként és a spiritualitás iránt fogékony emberként ő maga is ezeket tartotta talán fontosabbnak) – amelyek még olykor kereszténység előtti tartalmakat is őriztek. Rítusok, ráolvasások, babonás analógiai mágikus cselekedeteket jegyzett föl, amelyek az elmondott szavakból, az elvégezett gesztusokból reális eredményt és következményt várnak. Természetesen a katolikus egyház ezeket a rítusokat, ráolvasásokat, babonás hagyományokat, ha nem is üldözte, de nem támogatta, hiszen nem az isteni segítő kegyelmet, hanem a ráolvasónak a szándékát tartja a magasabb rendűnek ez a hagyományos babonás viselkedés.

Tehát sok esetben a keresztény tartalommal össze nem egyeztethető, a keresztény hagyományvilágon kívül lévő archaikus imádságokat gyűjtött és rögzített Kálmány Lajos a tizenkilencedik század végén. És persze az utána jövő, következő folklorista generáció követte példáját. A népi imádságok sorát Bálint Sándor, a kiváló szegedi néprajzkutató éppúgy gyarapított, mint Polner Zoltán, a nemrégiben elhunyt költő, újságíró és természetesen néprajzi gyűjtő, aki több kötetben adta közre a maga Szeged környéki gyűjtéseit, amelyek Kálmány Lajos munkáira is reflektálnak, hiszen nagyjából azokat a szövegeket – igaz, az 1960–70-es években, természetesen már más változatban – sikerült megörökíteni, amelyeket Kálmány Lajosnak közel egy évszázaddal korábban.[iii] Erdélyi Zsuzsanna – aki az egész Kárpát-medencei ősi imádságkincsnek a legnagyobb gyűjtője és legjelesebb értelmezője volt – a Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok című kötetében fontos kutatási előzményként hivatkozott a száz esztendeje elhunyt tudós papra, de számos Kálmánytól vett szöveget közölt Pócs Éva is a Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások című kötetében.[iv]

De térjünk vissza Kálmány Lajos életútjára! Nagyon rövid ideig volt főállású és teljes jogú plébános: mégpedig Csanádpalotán. Életének erről az időszakáról több mint tizenöt éve egy önálló kis kötetet jelentettem meg.[v] 1910 után nyugdíjazták. A katolikus egyház túlságosan nem becsülte meg, hiszen nagyon alacsony nyugdíjat adott neki. A nyugdíjemelési kérelmeit az akkori csanádi püspök, a későbbi esztergomi érsek Csernoch János rendszeresen visszautasította.

Kálmány Lajos tudósi munkásságának – a kápláni évei után – a nyugdíjas ideje a nagy korszaka, amikor a gyűjteményeit tudta rendezni, s újabb gyűjtőmunkába fogott. Szeged-Alsóvároson, az Oltványi utca 2. szám alatt élt rokonainál, s az iskolanővérek szomszédos iskolájából hozzá betérő gyerekektől vásárolt kimaradt füzet- és irkalapokat, amelyekre vezette a jegyzeteit. Emberkerülő volt ebben az időszakban, tudományos és emberi kapcsolatai lenyomatát csupán néhány levele őrzi. Móra Ferenccel, aki akkoriban könyvtárigazgatóként tevékenykedett, vagy a már említett Lőw Immánuellel volt érdemleges és bensőéges kapcsolata.

Kálmány 1919 decemberében hunyt el. Ötödike szerepel az anyakönyvekben és az egyházmegyei jelentésekben. Ez azonban annak a napnak a dátuma, amikor holtan találták az alsóvárosi, Oltványi utcai földszinti szobájában. Ekkor már legalább egy, de vélhetően több napja halott volt. Mint afféle garabonciás diák, tudós molnár, vagy más sajátos alakja a néphagyománynak, tűnt el a tudományos közéletből, a szegedi kulturális életből, a katolikus egyház életéből és a néphagyomány gyűjtőinek a köréből, s még a napját sem tudjuk, hogy mikor távozott ebből a világból.

A halálának századik évfordulója arra bíztat, hogy gondoljuk végig: munkásságának a néprajztudományban, a szegedi gyűjtői hagyományban és a helyi irodalmi hagyományban milyen a hatása. Nézzük a gyűjtői hagyományt! Bálint Sándor a szegedi nagytájat, a szegedi kirajzás világát monumentális munkájában „szögedi nemzetnek” nevezte. Hiszen a szegedi kirajzottak leszármazottjai – akik elsősorban Szeged-Alsóváros népének, és alsóvárosi tanyavilág lakónak voltak az utódai – nagyon gyakran visszatértek a városba, s a szegediség megnyilvánulásának egyik legfontosabb mozzanata volt az alsóvárosi Havi Boldogasszony-napi, augusztus ötödikei búcsún való részvétel a ferences templomban. Ezek az emberek mindig „szögedi nemzetnek”, tehát szegedi származásúnak, szegediek leszármazottjának mondták magukat. Ennek a „szögedi nemzetnek” a hagyományvilágát Bálint Sándor tudatosan Kálmány Lajos munkásságára alapozva – és azokra hivatkozva – kutatta, tárta föl és szintetizálta.

Kálmány Lajos életútját és tudománytörténeti jelentőségét többen földolgozták. Ortutay Gyula – aki szintén Szeged környéki népköltési, népmesei, népmondai anyagot gyűjtött pályakezdőként – később nem politikusként, hanem tudományszervezőként, s nem a Rákosi- és a Kádár-korszak befolyásos szereplőjeként, hanem néprajzkutató professzorként az összehasonlító népmesekutatással foglalkozott (s az összehasonlító mesekutatásnak az úgynevezett budapesti iskolája létrejöttében, mint megalapítónak nagyon nagy szerepe volt). Fiatal éveiben szegedi, tápéi, klárafalvi gyűjtései alkalmával vállaltan Kálmány nyomdokaiban járt, mint gyűjtő Ortutay, de tudósként is foglalkozott vele, hiszen 1942-ben a szegedi egyetemen Kálmány Lajos munkásságának értékeléséből habilitált. Az előadása meg is jelent a Szellem és Élet című folyóirat hasábjain, amelyről mondhatjuk, hogy az első életrajzi összefoglalása és tudományos pályaképe Kálmány Lajos életének és tevékenységének.[vi]

Önálló könyvet – amely eredetileg az éppen Ortutay szorgalmazására megjelent Kálmány-hagyaték első sajtó alá rendezett kötetének a kísérőtanulmánya volt – elsőként Péter László írt róla 1952-ben Kálmány Lajos. Egy nagy magyar folklorista élete címmel. Nemrégiben Raffai Judit készített biográfiai összefoglalást az Alföldi gyűjtés című, néhány éve megjelent munkájához. A magyar néprajz tudománytörténetével foglalkozva Ujváry Zoltán, a debreceni egyetem professzora is írt könyvet Kálmány Lajosról. A Nagy István vezette romániai magyarpécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület pedig a közelmúltban nem csak Kálmány – ma már nehezen elérhető – munkáit, de Péter László róla szóló cikkeit is megjelentette.[vii]

Milyen a hatása a szegedi irodalmi hagyományban Kálmány Lajosnak? Fontos, hogy személyes és baráti kapcsolata volt Móra Ferenccel, aki többször írt róla. Elsősorban a halála után. Éppen a nekrológjában nevezte „az utolsó magyar sámánnak” – az archaikus hitvilágban való „kalandozásai” miatt Kálmány Lajost. De Móra maga is a „népi témákkal” és a „népi(es) nyelvvel” kacérkodott, ahogy – elődje a múzeumigazgatói székben is és a Szegedi Napló vezércikkírójaként is – Tömörkény István. A már említett Ortutay Gyula vizsgálta önálló kötetben Tömörkény műveinek a népiséghez kötődő tartalmait. Noha sem Móra Ferenc, sem Tömörkény István nem volt népi író, de a népies tartalmakat, s elsősorban a népies nyelvezetet és az népies előadásmódot – az anekdotikusságot, a szaggatott dramaturgiájú, homályos történetmondást – kedvelték.

A népi gyökerű és a szegedi, illetve a dél-alföldi népéletet és hagyományos paraszti világot megörökítő irodalomnak a képviselőjeként tarthatjuk számon Kóró Imrét, aki tárcáiban megörökítette Homokhátság miliőjét. Vagy ide sorolhatjuk a Péter László irodalomtörténész professzor által az „utolsó népi írónak” nevezett Molnár György szövegvilágát, aki Ószentiván – a mai Tiszasziget – szülöttje volt, aki aztán később öttömösi gazdaként írt előbb regényt (Rác utcai vasárnapok címmel gyermekkora ószentiváni mindennapjairól), később pedig számos, a Magyar Nemzetben megjelent kis tárcanovellát, amelyek aztán gyűjteményben is megjelentek. A magyar parasztságnak a hagyományos nyelvezetét így szinte utolsóként örökítette meg a saját, egyébként autodidakta módon elsajátított irodalmi műveltségén alapuló prózai nyelvén. Említhetjük még Tóth Bélát is, a szegedi Somogyi-könyvtár egykori igazgatóját, aki Békés megyei emberként Dombiratos két háború közötti világának momentumait adta tovább Iratos dombon című művében. Ebben a regényben is a népi hagyományoknak és népi szókincsnek a megjelenése a kiemelendő tartalom.

A szegedi irodalmi hagyomány anekdotikus vonulata persze nem ért véget. Elég csak napjaink alkotóira gondolni! A szegedi születésű, Kossuth-díjas Temesi Ferenc a maga posztmodern struktúrájú regényeiben a Portól a Hídon át egészen az újságregényként megjelenő Kölcsön Időig alkalmazza a népi szövegekben megfigyelhető töredezett szerkezetet, s nagyon sok helyi (népi) történetet örökít meg. A közelmúltban pedig Németh János szegedi versmondó Huncut szögediekről című könyve jelent meg, amely kifejezetten utal Kálmány Lajos munkáira, s nem titkolja a szerző, hogy néhány helyen Kálmány által gyűjtött történeteket mond újra kötetében. Kijelenthető tehát, hogy Kálmány Lajos halála után száz évvel is az ő szövegeire bukkanthatunk szegedi tartalmú könyvekben.

Mi Kálmány Lajos aktualitása, s mi a munkásságának az üzenete?

Munkássága és annak utóélete a bizonysága annak, hogy a magyar néphagyomány és a magyar „népiség” (jelenti ez a magyar népi építészeti hagyományt, táplálkozási kultúrát, viseletrendet, a mindennapokat meghatározó vallási vagy társadalmi szabályrendszert és struktúrákat, a népdalok, népballadák, népmesék, népmondák világát, valamint az egész szellemi és tárgyi örökségét a magyarságnak) valóban – ahogy Thomas Mann írta a „múltnak kútjáról – „mélységes mély”. Mint a József és testvérei című monumentális regénye első soraiban fogalmazott: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

Ugyanakkor, ha megnézzük Kálmány Lajos pályáját, akkor a tudományos működésének nagyon csekély volt a korabeli visszhangja, s nem volt nagy az elismertsége sem, de anyagilag és személyi kapcsolatait tekintve sem mondható sikeres embernek. A tudományos és perszonális elszigetelődése, a kétségbeejtő anyagi helyzete, s a végén már emberkerülő mizantróp magatartása egyaránt azt mutatja, hogy nagyon megviselte őt – akár a tudományos, akár az egyházi közösségből való távozása – „kirekesztése”. Művei mégis napjainkra már nem csak a magyar szakirodalomnak, de a német nyelvterület néprajzi kutatásainak is alapvető jelentőségű írásaivá váltak. S az összehasonlító vallástörténet, a néprajztudomány, a művelődéstörténet napjainkban is számon tartja és megbecsüli kutatási eredményeit.

Kálmány Lajos életútját és munkásságát vizsgálva, valamint munkáit elolvasva és gyűjteményeit végiglapozva végsősoron alaposabb nemzeti önismerethez és a néphagyományból fakadó magyarságélményhez juthatunk.

Megjelent a folyóirat 2019. decemberi számában

Jegyzetek

[i] Vö. Miklós Péter: Bálint Sándor munkássága a szegedi népélet kutatástörténetében. In: Szeged 2018. január 32–37. o.

[ii] Péter László: Löw Immánuel. Tanulmányok. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 49. Mta-Szte Vallási Kultúrakutató Csoport A Vallási Kultúrakutatás Könyvei 21. Szeged, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2015.

[iii] Polner Zoltán: Föld szülte fáját. Szeged környéki ráolvasások és népi imádságok. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1978.

[iv] Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Budapest, Magvető, 1976.; Pócs Éva (vál., összeáll., jegyz., utószó): Szem meglátott, szív megvert. Magyar ráolvasások. Budapest, Helikon, 1986.

[v] Miklós Péter: Kálmány Lajos csanádpalotai évei. Makó, 2003.

[vi] Ortutay Gyula: Kálmány Lajos és a modern néprajzi gyűjtés. In: Szellem és Élet, 1941. 4. sz. 192–202. o.

[vii] Péter László: Kálmány Lajos. Egy nagy magyar folklorista. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1952.; Ujváry Zoltán: Kálmány Lajos. Debrecen, 2005.; Péter László: Kálmány Lajos. Válogatott tanulmányok, Magyarpécska, 2008.; Kálmány Lajos: Magyar hitvilág. Szerk. Péter László. Magyarpécska, 2009.; Raffai Judit: Kálmány Lajos. In: Kálmány Lajos: Alföldi gyűjtés. Magyar Népköltészet Tára XVI. Budapest, Balassi, 2015. 499–565. o.