Kocsis Katalin Az elmaradt Koreai Filmfesztivál helyett: Filmajánló a Somogyi-könyvtár állományából

Bár idén a Koreai Filmfesztivál csak Budapesten kerül megrendezésre, Szegeden sem kell a dél-koreai filmművészetet nélkülöznünk, hiszen a Somogyi-könyvtár állományában több film is a rendelkezésünkre áll. Négy sikeres és elismert rendező, Kim Ki Duk, Bong Joon Ho, Park Chan Wook és Kim Ji Woon művei közül válogathatunk. Lássuk elsőként Kim Ki Duk és Park Chan Wook nálunk is megnézhető, illetve kölcsönözhető filmjeit.

Kim Ki Duk

Forgatókönyvíróként indult, filmrendezőként 1996-ban mutatkozott be. Már első filmje is pozitív kritikákat kapott (Crocodile), néhány évvel később pedig már díjakkal is elismerték munkáit; a 2003-as Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmet Európai Filmdíjra jelölték, 2004-ben pedig két filmje is nemzetközi elismerést kapott. Az irgalmas lány a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve-díjat kapott Berlinben, a Lopakodó lelkek rendezése pedig a Velencei Filmfesztiválon nyerte el az Ezüst Oroszlánt. 2012-ben Pietà című filmje Arany Oroszlánt nyert Velencében, és ezzel az első koreai film lett, amely elnyerte a legjobb filmnek járó díjat a három nagy európai filmfesztivál egyikén.

Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, 2003

Egy tó közepén elhelyezkedő buddhista templomról szól, a benne nevelkedő tanítványról és mesteréről. A film rendkívül jelentős változást jelent a rendező korábbi műveihez képest, amelyeket gyakran kritizáltak erős agresszivitásuk és nőgyűlöletük miatt. A mű – jelképes állomásaival, az évszakokkal – egy ember életét meséli el.

 Lopakodó lelkek, 2004

„A csend ábrázolása a hangosfilm legsajátosabb drámai hatásai közé tartozik” – írja Balázs Béla A hangosfilmről című esszéjében.[1] A filmben a csend használata részben a rendező saját tapasztalataiból táplálkozik: mikor Párizsban járt, és nem tudott franciául, úgy próbálta megérteni az embereket, hogy az arckifejezéseiket és a viselkedésüket elemezte. „A dialógus lecsökkentésével azt szeretném elérni, hogy a nézők közelebbről figyeljék meg a karaktereket. A legtöbb filmben túl sok a dialógus; én nem gondolom, hogy szavak által válik minden érthetővé” – nyilatkozta a rendező.

A film a thrillertől egészen a fantasy világáig viszi a nézőt, ha úgy akarjuk, akkor a szerelem transzcendens, mágikus erejéről szól. Furcsa és bizarr, igaz érzelmekkel, pontos képi ábrázolással és varázslatos atmoszférával.[2]

Kim Ki Duk filmjeit épp annyira nehéz műfajilag besorolni, mint amennyire nehéz szavakkal leírni őket. A realitás és a szürrealitás határán egyensúlyoz, valamilyen reakciót mindig kiváltanak a filmjei, legyen az negatív vagy pozitív, de nem maradhat közömbös irántuk a néző. Kim történetmesélése poétikusabb, mint a megszokott filmes elbeszélés; az a fajta, amit többször meg kell nézni. Filmes eszköztára a hagyományoktól eltérő, de mégis befogadható marad; festészetet tanult Párizsban, innen eredhet szigorú esztétikai formalizmusa (képzőművész múltjára a Tavasz, nyár… című film negyedik és ötödik részében, melyekben maga a rendező alakítja a szerzetest, konkrét utalást is látunk).

Az íj, 2005

Ebben a filmben először talán a zene van hatással a nézőre: Kang Eun Il zeneszerző tradicionális hegedűjátékot hangszerelt zenekarra a filmzenéhez. Aztán jön a látvány. Színekben gazdag film, annak ellenére látványos, hogy végig egy öreg, kopott hajón játszódik. Itt sem hangzik el sok párbeszéd, a két főszereplő, az öreg és a lány egyáltalán nem beszél; a csöndet a rendező hasonlóképpen használja fel, mint a Lopakodó lelkekben. A párbeszéd hiányából adódóan jobban tudunk figyelni a képekre, és fölfedezhetjük a film gazdag szimbolikáját, melynek az íj a középpontja; egyszerre fegyver, hangszer és rituális kellék.

Park Chan Wook

Park filmjeit sokan szeretik, a fiatalabb rendezőgeneráció példaképnek tekinti, mert a kritika és a közönség elismerését is kivívta filmjeivel. Nemzetközi szinten sokáig elsősorban bosszútrilógiájáról volt ismert (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya), egészen a 2016-os A szobalányig, mikor filmje megkapta a Brit Filmakadémia (BAFTA) legjobb idegennyelvű filmnek járó díját (bár közben azért a Cyborg vagyok, amúgy minden okét a legjobb filmnek járó Arany Medvére jelölték Berlinben, a 2009-es Szomjúság pedig a zsűri különdíját kapta Cannes-ban).

Hazájában már korábban is nagy hírnévnek örvendett elsősorban a Demilitarizált övezet (JSA, 2000) című filmjének köszönhetően, mely minden addigi nézőszámot megdöntött és hatalmas siker lett. (A történet a nevezett övezetben egymással szemben állomásozó észak- és dél-koreai katonák egymáshoz való viszonyát dolgozza fel izgalmas bűnügyi szállal. Hatásos film a két ország – egy nemzet bonyolult kapcsolatrendszeréről, ezt is jelölték Arany Medvére a Berlinálén). Park hírneve azóta nagyjából töretlen, olyan szerzői filmesként ünneplik, akitől sem a közönségfilm, sem az egyéni művészi látásmód kifejezése nem idegen.[3] Rendezett közben Amerikában is, legújabban egy John le Carré-regényből készült minisorozatot.[4]

Park Chan Wook a kommersz és a művészfilm alkotta kettősség feloldására való törekvés koreai változatának megtestesítője. Határozottan kommersz (jellegzetes műfaji) elemekből építkező filmeket készít, amelyek kihasználják a sztereotipizált „extrém Ázsia” összetevőket (szex, nyers erőszak, egzotikum), ugyanakkor filmnyelvileg, stílusban, humorérzékben, kulturális vonatkozásban az egészhez hozzátesz valamit, amitől filmjei a művészfilmek (és kultfilmek) világában egyaránt megállják a helyüket.[5]

Oldboy, 2003

2004-ben az Oldboy megkapta a Cannes-i Filmfesztivál Nagydíját. Az egyik zsűritag Quentin Tarantino volt, akinek sokat idézett véleménye szerint a film „tarantinósabb”, mint a sajátjai. Úgy tartják, hogy ennek a filmnek a sikere (ami sokat köszönhet Tarantino minden fórumon hangoztatott dicshimnuszainak) hozta be a koreai mozit a nyugati köztudatba.[6] A film tele van híressé vált és agyonelemzett jelenetekkel, számos későbbi alkotás idézi direkt vagy indirekt módon, és amerikai remake is készült belőle Spike Lee rendezésében, Josh Brolin főszereplésével (2013).

Sodró lendületű, még ott is, ahol nem akciójelenetek vannak, hanem lassabb képsorok. Nagyon kell figyelni végig: minden képkockának, minden beállításnak jelentősége van. Jól megkomponált, csodás képekkel és jelenetekkel; tükrökkel, órákkal és sok vérrel, ami néhol absztrakt festményt idéző mintában fröccsen a falra.

Többször is megnézendő film a látvány és a feszült-ünnepélyes hangulat miatt, amit a képek mellett a zene (szerezte: Jo Yeong Wook) is fokoz, felejthetetlen.

A szobalány, 2016

A film a legjobb idegennyelvű film BAFTA- (Brit Filmakadémia) díját nyerte 2018-ban.

Nagyon jó könyvadaptáció, a brit Sarah Waters A szobalány című regényének filmfeldolgozása (Fingersmith, 2002; GABO, 2016.), és szépen megszerkesztett film, szinte minden képkocka mintha egy-egy festmény lenne. Érezhetően figyel a rendező a látványra, a hatásra: a beállítások szimmetrikusak, arányosak, a színek és a tárgyak elhelyezése harmonizál egymással, ráadásul úgy, mint a klasszikus európai csendéleteken. Kétségtelenül van valami viktoriánus hangulata, valószínűleg főként a kosztümök miatt, de ott van mellette a tagadhatatlanul ázsiai jelleg is, és ezek is harmonizálnak egymással. A hősnő például európai ruhát hord, de a hajviselete ázsiai. A „kastély” az európai és az ázsiai (japán) építészeti megoldások keveréke (rizspapír falak, tolóajtók, földbe süllyesztett kis medencék vízzel vagy homokkal, kövekkel teli; minijapánkertet kialakítva a lakótérben, ugyanakkor tágas kanyargó lépcső vezet a második emeletre, ahol baldachinos ágyak, nagy faragott komódok, szekrények foglalják el a szobák nagy részét, a falakat pedig tapéta és faburkolat fedi).

A regény hármas tagolású szerkezetét is megtartotta a rendező, a cselekményt a 20. század eleji Koreába áthelyezve. „Bármennyire is furcsának tűnik, de ez a mű tökéletesnek tűnt az 1930-as évek Koreájának ábrázolására, amely akkor Japán megszállás alatt volt” – nyilatkozta a rendező.[7] Hasonlóképpen vannak egymást átfedő jelenetek, és érdemes figyelni, mert csemegének kapunk előreutalásokat is. Annak is érdekes, aki már olvasta a regényt és ismeri a történetet, mert bár a fordulatok nem érik váratlanul, a cselekményt pazar képi világgal varázsolja elénk a rendező.

A gótikus, erotikus thriller minden klasszikus motívumot felvonultat az elmegyógyintézettől kezdve, a titkos, zegzugos házon keresztül a meghurcolt ártatlanságig.[8] Vizuálisan erősen épít a horror és a kísértetfilm stilisztikai konvencióira is, s minden tekintetben hangsúlyosan stilizált, magas produkciós értéket képvisel.[9]

Sok kritikus szerint A szobalány a rendező legjobb filmje az Oldboy óta; a csodás látványvilág és a lebilincselő történetvezetés csaknem tökéletes elegye, amely a székhez szögez a film teljes idejére.[10]

Jegyzetek

[1] Balázs Béla: A hangosfilm. In: Esztétikai szöveggyűjtemény. Budapest, Kossuth, 1976.

[2] Philip French: My Other Half’s a Ghost. Forrás: https://www.theguardian.com/theobserver/2005/jul/17/features.review17 (hozzáférés: 2020. 09. 01.)

[3] Nikki J. Y. Lee: Üdvözlet a bosszú urának! Hogyan lett Park Chan Wookból transznacionális szerző. In: Metropolis, 2011/5. 54–65. o.

[4] The Little Drummer, 2018. A sorozat John le Carré Kettős szerepben című regényéből készült.

[5] Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista. A szobalány. In: Filmvilág, 2016/12. 14–15. o.

[6] Uo.

[7] Csákvári Géza interjúja a rendezővel a Vox 2016/12. számában jelent meg.

[8] Hungler Tímea: A szobalány. In: Vox, 2016/12. 62. o.

[9] Vincze Teréz: i. m. 14–15. o.

[10] Alistair Ryder: The Handmaiden. A Forward-thinking Period Piece. Forrás: https://www.filminquiry.com/the-handmaiden-2016-review/ (hozzáférés: 2020.08.25.)