Bene Zoltán: „Az elme kötőszövete az agy”

Beszélgetés Janka Zoltánnal

Janka Zoltán 1949-ben született Karcagon. Általános és középiskolai tanulmányait Jászberényben végezte, majd a Szegedi Orvostudományi Egyetemen szerzett orvosdoktori diplomát 1974-ben. Ezt követően egészen nyugállományba vonulásáig a szegedi egyetemen dolgozott. Előbb klinikai munkatárs, később gyakornok, majd tanársegéd, utána adjunktusi, azt követően docensi beosztásokban tevékenykedett. 1993-tól 1998-ig az Ideg- és Elmegyógyászati Klinika, 1998-tól 2014. szeptember 28-ig pedig a Pszichiátriai Klinika tanszékvezető egyetemi tanára, professzor, 2019-től professor emeritus. Neurológiai és pszichiátriai szakvizsgával rendelkezik. 1985-ben lett kandidátus, 1996-ban habilitált, 2006-tól az MTA doktora. 1980–1982 között az ausztráliai Perth egyetemén végzett tudományos munkát. 1987-ben és 1991-ben pedig svédországi és angliai tanulmányutakon vett részt. Sokszínű felkészültségét, tudományos és oktatótevékenységét, valamint példamutató sokoldalúságát ismerte el a Tudományos Kuratórium Szőkefalvi-Nagy Béla díjával a Szegedért Alapítvány.

− Professzor úr Karcagon született, de ezer szállal kötődik Jászberényhez is, amelynek 2007 óta díszpolgára…

− Így van. Bár születni Karcagon születtem, csak pár hónapot töltöttem ott, mert a család vándorolt tovább nyugat felé. Beszélik, hogy a házsongárdi temető tele van Jankákkal, meglehet tehát, hogy erdélyi származású a família egy része, amely egyre nyugatabbra telepedett. A család másik ága Bihar vármegyei. Pár hónapos koromtól egészen az érettségiig Jászberényben éltem. Amikor Szegedre kerültem, az egyetemre, az történt, hogy Jászberény belvárosában, ahol laktunk, egy műutat építettek, ezért kisajátították a házunkat, ezért a család is Szegedre jött, a család egy nagy része ugyanis itt élt, minek következtében én már a hatvanas évek elejétől, közepétől gyakran jártam Szegeden, a nagyszüleim Petőfi-telepen éltek. A hatvanas évek végén pedig a családom is ide költözött, a Csongrádi sugárútra. Nagyon tetszett Szeged. Bár Jászberény is fejlett ipari város volt, kulturális és tudományos szempontból nem hasonlítható Szegedhez. Amelyik városban egyetem és színház van, az a város mindig sokkal több lehetőséget képes nyújtani. Úgyhogy a trianoni döntés, amely nagy fájdalom mindmáig, Szeged azért nyert is általa, hiszen lett egy nagymúltú, neves egyeteme. Persze, ha az ember visszaforgathatná az idő kerekét, hát inkább létrehoznánk egy egyetemet, ha csak ezen múlna, hogy másképpen alakuljon a trianoni döntés… Mindazonáltal nem volt ez egyszerű így sem, komoly munkát és áldozatokat kívánt a várostól is, az egyetemtől is. Hogy mást ne mondjak, az ideg- és elmeklinikánk elődjének a sorsa is igen nehezen alakult, Lechner Károlynak, a vezetőnek hősies erőfeszítéseket kellett tenni, hogy az oktatás és a gyógyítás elinduljon Szegeden.

− Professzor úr rendkívül széles érdeklődési körű ember, nagy művészetbarát, operarajongó, a történelem és a matematika tudományainak kedvelője, és a sort hosszan folytathatnám… Ennek, persze, nagy hagyományai vannak az orvostársadalomban, és a művészek közt is számos orvost találhatunk; elég, ha csak Csehovot vagy Németh Lászlót említem…

− Persze, persze! És a zenészek közt is rengeteg… Berlioz is orvostanhallgató volt, csak aztán más kezdte érdekelni, és otthagyta.

− Viszont a széles érdeklődési kör a pályaválasztást nem könnyíti meg. Professzor úr miért döntött végül az orvoslás mellett?

− Hihetetlenül jó tanáraim voltak a középiskolában. És a tanárokon nagyon sok múlik: hogy miként tudják az érdeklődést, a kíváncsiságot fölkelteni a diákokban. Nos, bennem számos irányban fölkeltették. 1967-ben harmadikos voltam az akkor 200 éves nagynevű Lehel Vezér Gimnáziumban, de a második félévben már nem jártam tanulni, mert Sáros Bandi bácsi, a rajztanár, kivett az osztályból, mivel nem győzte a 200 éves ünnepségre a sok óriástabló és plakát elkészítését. Odavett maga mellé, ahol megtanultam egy mesterséget, a plakátkészítés mesterségét. Az egész onnan ered, hogy általános iskolás korom óta rajzolgattam. Országos pályázatokon versenyt is nyertem, a Kisdobos című újságban meg is jelent két rajzom. Ezért már a nyolcadik osztály végén fölmerült a képzőművészeti gimnázium mint továbbtanulási lehetőség, csakhogy az Budapesten volt, a család viszont nem tudta volna finanszírozni az én budapesti életemet. A plakátkészítést azonban a gimnáziumban kitanultam, saját évfolyamom mindhárom osztályának én készítettem el az érettségi tablóját is 1968-ban. A képzőművészet mégsem merült föl negyedikes koromban, hanem mivel a matematikát és a fizikát nagyon szerettem, hát az építészmérnöki szakma felé kacsintgattam. Igen ám, de a család akkor már Szegedre készült, ahol nem volt építészmérnöki kar. Az anyagi helyzetünk még mindig nem engedte meg a huzamos budapesti tartózkodásomat, ezért aztán ráhajtottam a biológiára, hát így lettem orvos. A Lehel Vezér Gimnáziumnak és a tanáraimnak ebben is nagyon sokat köszönhetek. Ezért is örültem nagyon, hogy 2017-ben, amikor az iskola 250 éves lett, engem kértek föl arra, hogy január közepén az ünnepi, jubileumi évet nyissam meg. Azt hiszem, jól sikerült – mindenesetre a Jász Múzeum elkérte a beszédemet.

− Így vált tehát Önből orvos. Ráadásul nem is akármilyen orvos lett, hanem pszichiáter, ami meglehetősen sajátos és különleges területe az orvostudománynak…

− Bekerültem az orvosegyetemre, és mivel rajzolgattam, észrevett Csillik Bertalan professzor, odavett maga mellé az Anatómiai Intézetbe demonstrátornak, ahol kutatást is végezhettem, és a rajztudásomnak is hasznát vettük. Ott töltöttem öt és fél évet, s mivel idegtudománnyal foglalkoztunk, hatodév elején, amikor fölmerült a kérdés, hogy hová menjek, logikus volt, hogy fölkeressem az idegsebészet akkori tanszékvezetőjét, Fényes György professzort. Aki azt mondta, odavesz, csak vágassam le a szakállamat, ugyanis akkoriban is szakállt viseltem már. Hát, erre nem voltam hajlandó, így nem lettem idegsebész. Adta viszont magát, hogy akkor az Ideg- Elmeklinikára kerüljek, amelynek a nevéből is érzékelhetően két nagy területe van. Így lett az első szakvizsgám a neurológia, ami után a Pulz utcai épületben kezdtem dolgozni, az elmegyógyászaton, s olyan jó kollégáim voltak, és a betegek is annyira érdekeltek, hogy tulajdonképpen véletlenül lettem pszichiáter, letettem ezt a szakvizsgát is. Így ideg- és elmegyógyász vagyok, s öt éven át vezettem is az Ideg- és Elmegyógyászati Klinikát. Szeged volt az utolsó, ahol szétválasztották ezt a két területet, a neurológiát és a pszichiátriát, én azonban úgy vélem ma is, hogy ezek összetartozó területek. Mindenesetre a szétválasztás után tizenhat évig voltam a Pszichiátriai Klinika igazgatója.

− Az elmegyógyászat óriási fejlődésen ment keresztül az elmúlt időszakban, minden tekintetben. 1884-ben Frim Jakab még A hülyeség és a hülyeintézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire címmel jelentetett meg szakmunkát. Hát, ma már a terminológia is egészen más.

− Alapvetően három nagy forradalma van a pszichiátriának. Az elsőt Philippe Pinelnek tulajdonítják, aki levette a láncot az elmebetegekről az 1700-as évek végén. A második forradalom Freud munkássága, amit én máig meghatározónak gondolok, s az oktatásban is mindig hangsúlyt fektettem rá. A harmadik forradalom pedig a pszichofarmakológia, a gyógyszerek megjelenése a pszichiátriában. Az első gyógyszert, a klórpromazint nem erre fejlesztették, de észrevették, hogy a pszichiátriai betegekre nagyon jó hatással van, azok visszavezethetők a társadalomba a segítségével. Ennek kapcsán beindultak a neurobiológiai kutatások, és kiderült, hogy a pszichés működések mögött mikrokémiai eltérések állnak. Eladdig azt tanították, hogy a pszichés betegeknél nincs szervi eltérés az agyban. Dehogynincs! Csak nagyon finom. Van egy mondásom: az elme kötőszövete az agy. Nem biztos, hogy így van, de én ebben hiszek, s mindig is a pszichiátria tudományos alapjait próbáltam erősíteni. Ahogyan például Eric Kandel Nobel-díjas agykutató, aki pszichiáter rezidensként kezdte a pályáját, de elégedetlen volt, mert nem tartotta elég tudományosnak a pszichiátriát, ám később agykutatóként is mindig visszatekintett a pszichiátriára, tudományos magyarázatokat keresett pszichés jelenségekre. Nos, én is ezzel töltöttem az egész életemet, hogy a pszichiátriát minél megalapozottabbá tegyem a tudomány módszerei által. Már az 1980-as évek elején írtunk egy könyvet Lipcsey Attila és Szentistványi István kollégáimmal, A pszichiátria biológiai alapjai címmel. Namost, ez nagyon nagyot szólt a szakmában. Mi voltunk az elsők Magyarországon, akik ezt megtették, s erre néhány évvel később ráerősített a Vizi E. Szilveszter és Magyar Kálmán által szerkesztett kötet.

− Ez egy paradigmaváltás, gyakorlatilag…

− Abszolút! Amiben a szegedi iskola élen járt. Erről pedig beszélni kell. Lechner Károllyal indul ez az iskola, de a legnagyobb alakja Miskolczy Dezső, aki egy évtizedig tanított és kutatott Szegeden. Én nem ismertem személyesen, mert a második bécsi döntés után visszatért Kolozsvárra, s onnan a háború után nem ide, hanem Budapestre ment. Arról, hogy micsoda jelentőségű tudós, elmesélek egy történetet. A kilencvenes évek elején egy konferencián, a fogadáson odajött hozzám a szkizofrénia legnagyobb európai kutatója, Timothy Crow, s megkérdezte, én honnan érkeztem. Megmondtam, honnan. Amit erre felelt, az döbbenet volt. Sosem járt Magyarországon, de annyit tudott az országról, hogy Miskolczy magyar és Szegeden tanított. Nehezen értettem, miről beszél, mert a Miskolczy nevet Miszkoszinak ejtette, de azért hamar kiderítettük, kire és mire gondol. Tim Crow a Journal of Mental Science egyik ötvenesévekbeli cikkében találkozott egy hivatkozással Miskolczyra, aki neuropatológusként az agyakat vizsgálta, s a cikk szerzője szerint állítólag le is írta, hogy a szkizofréniás betegek agyában az emberre leginkább jellemző területeken van elváltozás. Crow Miskolczy eredeti cikkét kereste, amit én hazatérvén meg is találtam: 1935-ben jelent meg egy német nyelvű folyóiratban. Lemásoltam, elküldtem Oxfordba, és Crow a következő években mindig beidézte Miskolczyt, aki 67 év múlva így bekerült a citációkba. Amikor 2012-ben Szent-Györgyi Albert Nobel-díjának 75. évfordulóján a Szegedi Tudományegyetem egy nagy rendezvényt szervezett, meghívtam Tim Crowt, aki csak azért jött el Szegedre, hogy lássa, hol dolgozott Miskolczy Dezső. Az ünnepi konferencián az egész előadását Miskolczynak szentelte. A szegedi iskola egyik hatalmas alakjának. A másik pedig Huszák István professzor, aki szintén a pszichiátria biológiai alapjaiban hitt, azt a nézetet képviselte, hogy a pszichiátria igenis tudomány. Ilyen elődökkel természetes, hogy én is ebben az irányban munkálkodtam. Rendkívül lényegesek az elődök. Newtont idézném: ha tovább tudtunk látni, az amiatt volt, mert óriások vállán álltunk. A tudomány művelői egymásra építkeznek − ezt sosem szabad elfelejtenünk! Bár más a műszerezettség, a technikai fejlettség szintje, de soha nem feledhetjük azokat, akik előttünk jártak. Most például egyre nagyobb teret kap a pszichiátriában a gráfelmélet, egyre érdekesebb, izgalmasabb eredményekre vezet, de ez nem kisebbíti a korábbi kutatók érdemeit, akik a maguk korában a hálózatokról még egészen mást gondoltak, ha gondoltak egyáltalán bármit.

− Professzor úr azonban nem csak az elődökre, de az utódokra is figyelmet fordít…

− Szeretek tanítani. A visszajelzésekből úgy tűnik, a hallgatók is kedvelik, ahogy tanítok. 15 alkalommal kaptam oktatói díjat a hallgatóktól, az Orvostudományi Kartól pedig négyszer. Fontos ez a tevékenység egyrészt azért, hogy átadjuk a tudásunkat, de fontos azért is, mert egy olyan hallgatóval sem találkoztam, akitől én magam nem tudtam tanulni valamit.

Megjelent a folyóirat 2020. márciusi számában