Miklós Péter: Glattfelder Gyula, az első szegedi püspök

A száz esztendeje aláírt trianoni békediktátum – s ezzel a természetes geopolitikai és földrajzi egységként létezett történelmi magyar állam fölszabdalása – történelmünk egyik legnagyobb vesztesége. 1920 után a Bálint Sándor-i „szögedi nemzet”, mint intakt kulturális tér megszűnt, s a szegedi gazdaság is – elsősorban az élelmiszer- és a könnyűipar – jelentős veszteségeket könyvelhetett el. A trianoni békeszerződésnek Szeged életének kulturális, tudományos, oktatási és vallási dimenziójára nagy volt a hatása, hiszen a város egyetemi és katolikus egyházi központ lett az 1920-as években. A Kolozsvárról elűzött egyetem és az eredetileg temesvári csanádi püspöki központ – amelyek a trianoni béke következtében előálló kényszer miatt települtek ide – nélkül Szeged mai szellemi arculata sem alakulhatott volna ki.

Az egyházmegyei központ kialakításában nagy szerepe volt Glattfelder Gyulának, aki a csanádi egyházmegye élére való kinevezésekor a világ egyik legfiatalabb püspökeként lépett főpásztori szolgálatba, s ő az első csanádi püspök, akinek hivatalosan is Szeged volt a székhelye. Nevéhez fűződik a szegedi dóm fölszentelése, a püspöki székház és a papnevelő intézet megépítése. S bár a román hatóságok kiutasították Románia területéről, olyan nagyformátumú személyisége volt kora katolicizmusának, hogy élete végén kalocsai érsekké is kinevezték, sőt a magyar kormány hercegprímásként, a magyar katolikus egyház vezetőjeként is szívesen látta volna. Mindezek mellett népszerű hitszónok és számos kérdésben állást foglaló közéleti szereplő, valamint a budapesti egyetem tudós professzora is volt.

Glattfelder Gyula Sándor 1874. március 18-án született Budapesten. Német eredetű iparoscsalád gyermeke volt. Édesapja Glattfelder Jakab (1843–1912) kocsigyáros, édesanyja Kováts Hermina (1859–1926). Egy nővére, Olga Katalin és egy öccse, Dezső született még. Glattfelder Jakab – és három gyermeke – számára I. Ferenc József ausztriai császár és magyar király 1911. május 12-én (tehát már fia püspökké való kinevezése után) magyar nemesi címet, díszes címert és a „móri” nemesi előnevet adományozta.

Glattfelder Gyula középiskolai tanulmányait előbb Budapesten a piaristáknál (1883 és 1889 között), majd Esztergomban a bencéseknél (1889-től 1891-ig) végezte. Később a fővárosi Központi Papnevelő Intézetben töltötte teológushallgatói éveit, majd ezek leteltével 1896. október 15-én pappá szentelték. Budapesten hitoktatóként dolgozott, s kiemelten fontosnak tartotta a fiatalok lelkipásztori gondozását. Ennek jegyében 1900-ban – saját vagyonából – megalapította a pesti Szent Imre Kollégiumot, s később még több ilyen elnevezésű intézményt szervezett: Budán, Temesvárott és Szegeden, valamint ezek fönntartására létrehozta a Szent Imre Internátus Egyesületet.

Népszerű és elismert hitszónok volt, a fővárosi egyetemi templomban bemutatott szentmiséi és az azokon elmondott szentbeszédei nagyszámú érdeklődőt vonzottak, s 1901 és 1906 között szerkesztette az Örökimádás című hitbuzgalmi folyóiratot. Mindezek mellett a tudományokban való elmélyülésre is volt lehetősége. 1897-ben doktori fokozatot szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán, mégpedig kánonjogi – azon belül is egyházi közigazgatási – témakörből. Disszertációjának címe: A plébánosok jogai és kötelességei a plébániai javadalom és jövedelem körül.

Tudományos munkásságára tekintettel, ugyanakkor hitszónoki és gyakorlati lelkipásztori rátermettségének elismeréseként mindössze harmincnégy évesen a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai fakultásának professzora lett. Az uralkodó 1909. február 8-án nevezte ki nyilvános rendes egyetemi tanárrá, s a homiletika – egyházi szónoklattan – oktatását bízta rá. A fiatal professzor egyetemi karrierje nem tartott sokáig, hiszen alig több mint két évvel később I. Ferenc József a csanádi megyéspüspöki méltóságot adományozta neki. Az egyetemi katedrájától 1911. május 1-jével vált meg.

Glattfelder Gyulát 1911. március 18-án nevezték ki a csanádi egyházmegye főpásztorává. Május 14-én szentelték püspökké, főpapi székét egyházmegyéje központjában két héttel később foglalta el. Püspöki jelmondata: Iustum amore! – Igazságot szeretettel! A csanádi püspökség székhelye akkoriban Temesvárott volt. Az egyházmegye óriási kiterjedésű volt. Területén számos ortodox, református, evangélikus, görög katolikus, izraelita vallású ember élt, valamint rengeteg nemzetiség (a magyarok mellett többek között románok szerbek, németek, szlovákok, ruszinok, bolgárok) lakta, amelyek közül többnek a tagjai a katolikus püspök joghatósága alá tartoztak.

Nehéz időszakban állt Glattfelder a csanádi püspökség élén: előbb az első világháború megpróbáltatásai, majd az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása jelentettek nagy kihívást. Ezek következtében megszűnt a történelmi Magyar Királyság, s a trianoni állam területén a csanádi egyházmegyének mindössze töredéke maradt. Ráadásul Temesvár, a püspöki székhely – s így az egyházjogi előírásoknak megfelelően maga a főpásztor is – Románia területén volt.

A csanádi püspökség területének hatvanegy százaléka (24 963 négyzetkilométer) került Romániához százötvennégy plébániával és több mint félmillió hívővel. Az újonnan létrejött délszláv államban püspökségünk huszonhat százaléka (9 387 négyzetkilométer) maradt. Az ott élő több mint kétszázezer katolikus lelkipásztori ellátását hatvankét plébánia végezte. A trianoni Magyarországot mindössze az egyházmegye területének tizenhárom százaléka (562 négyzetkilométer) illette. A magyarországi harminchárom plébánián működő papság százkilencvenezer hívőt szolgált.

A román impérium alá került Temesvár püspökeként Glattfelder Gyula mind a római katolikus egyház érdekei mellett, mind a magyar nemzetiséget ért sérelmek ellen fölemelte a szavát a szószékről és a hírlapok hasábjain egyaránt. Emiatt igencsak népszerűtlenné vált a román ortodox egyházat pozícionálni kívánó és a magyar kisebbséget megbéklyózni akaró román hatóságok szemében.

Az egyik korabeli bánsági román újság már 1920 novemberében Ki Horthy ügynökeivel! címmel közölt írást, amelynek éle kifejezetten a csanádi püspök ellen irányult. A cikk szerzője arra kérte a román kormányt, illetve a katolikus egyház központi szervét, az Apostoli Szentszéket, hogy „mentesítsen bennünket e főpap jelenlététől Temesváron”, hiszen – mint írta – „a püspöki ruha alatt nem csupán Horthy ügynökségének egy utálatos alakja rejtőzik, de a magyar irredentizmus propagandistája is”.

Glattfelder püspök 1921 júliusában egyik pásztorlevelében nyíltan szembefordult a román agrárreform intézkedéseivel, azoknak a magyar egyházi iskolák anyagi alapját – és ezzel létét – fenyegető volta miatt. A román kormány ettől kezdve még határozottabban követelte Rómától leváltását. Végül 1923 márciusában a román hatóságok egyszerűen kiutasították az ország területéről a püspököt. (Jellemző a Glattfelderhez való hivatalos román viszonyulásra, hogy kiutasításának és azt megelőző sajtókampánynak a történetét – már a magyarországi rendszerváltozás és Ceasuescu romániai diktatúrájának bukása után is – csak álnéven merte publikálni egy jeles aradi magyar történész.)

Végül 1923-ban az Apostoli Szentszék az egyházmegye Romániához csatolt területének vezetését a német származású Pacha Ágoston temesvári kanonokra – mint kinevezett apostoli kormányzóra – bízta. Nem sokat kellett azonban várni a helyzet végleges kánonjogi rendezésére.

XI. Piusz pápa ugyanis Solemni conventione kezdetű apostoli konstitúciójával 1930 júniusában a Romániához került részen létrehozta a temesvári püspökséget, amelynek élére október 16-án a már említett Pacha Ágostont nevezte ki. A hivatalába november végén beiktatott főpásztor gyorsan megszervezte az új egyházmegye területét, létrehozván nyolc főesperességet és tizenhat esperesi kerületet.

A csanádi püspökség Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került része – a bánáti apostoli kormányzóság – ordináriusa előbb a csanádi püspök, majd a belgrádi érsek lett, akik helynökké Kovács István, később Szabó Márton nagybecskereki plébánost nevezték ki. VI. Pál pápa 1972-ben állította föl a nagybecskereki püspökséget, amelynek része lett az egykoron egyházmegyénkhez tartozó terület is.

A főpapi székvárosából elűzött csanádi püspök előbb a makói püspöki rezidencián, illetve a budai Szent Imre Kollégiumban lakott, majd a Szegedi Római Katolikus Tanítóképző Intézet Boldogasszony sugárúti központjában rendezte be egyházmegyei központját. A pápa 1923-ban engedélyezte számára, hogy elhagyja püspöki székhelyét, amit aztán a Szentatya 1925-ben ideiglenesen, 1931-ben pedig véglegesen Szegedre helyezett.

A trianoni békediktátum utáni években több, az egyházmegyéjével együtt az országhatárokon túlra került főpap hagyta el – mindig az adott utódállam hivatalos szerveinek nyomására – székhelyét (például Batthyány Vilmos nyitrai püspök, Papp Antal munkácsi görög katolikus püspök stb.), de nekik le kellett mondaniuk a méltóságukról. Csak Glattfelder Gyulának volt lehetősége püspöki székét megtartania, sőt egyházmegyei székhelyét is módosítania. Mindez a katolikus egyház római vezetésének bizalmát és megbecsülését is kifejezte.

De nemcsak az Apostoli Szentszék elismerését bírta Glattfelder, hanem a magyar kormányét – s kifejezetten Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszterét – is. Ennek talán legemblematikusabb megnyilvánulása az volt, hogy a korábban (1908 és 1911 között) csanádi püspökként is szolgált Csernoch János bíboros, esztergomi érsek – a történelmi Magyarország utolsó hercegprímása – 1927. évi halála után a kormány az esztergomi érseki székbe ajánlott jelöltjei között őt az első helyen tüntette föl.

Hogy mégsem Glattfelder Gyula lett a magyar katolikus egyház első számú főpapja, annak két oka van. Egyrészt a Szentatya, XI. Piusz pápa személyes jóbarátja (s az 1917-es kánonjogi kódex megalkotásában munkatársa), Serédi Jusztinián mellett tette le a voksát (aki végül 1945-ös haláláig állt a hazai katolicizmus élén). Másrészt az Apostoli Szentszék – éppen az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai iránti tapintatból, s az azok területén élő katolikus érdekeit szem előtt tartva – nem akart olyan esztergomi érseket, aki a trianoni határokon kívülről lett volna való.

A szegedi katolikus egyházmegyei központ kiépítésének folyamatában nagy szerep jutott az 1926 és 1930 között zajlott építkezéseknek, amelyek során befejeződött a szegedi székesegyház – a Dóm –, valamint elkészült és megkezdte működését a papnevelő szeminárium (amely egyházmegyeközi volt, hiszen a csanádi mellett a szatmári és a nagyváradi, s a kassai és a rozsnyói egyházmegye papnövendékei is itt tanultak) és a Szent Imre Kollégium.

A katolikus egyházi intézményfejlesztésekben és nagyberuházásokban Glattfelder Gyula két fontos szövetségesre talált új püspöki székhelyén: Klebelsberg Kunora, aki 1926-tól haláláig (1932) a város egyik országgyűlési képviselője volt és Somogyi Szilveszterre, aki 1915-től 1934-es elhunytáig a polgármesteri tisztséget töltötte be. Klebelsberg a Kolozsvárról elűzött Ferenc József Tudományegyetem és a Temesvárról távozni kénytelen csanádi püspökség Szegedre helyezésének fölkarolásával végső soron egy alföldi katolikus tudományos és kulturális centrumot szeretett volna létrehozni.

Az állam, a tudomány és a katolikus egyház jó kapcsolata reprezentálásnak jegyében 1930. október 22. és 26. között a kormány és az egyház legmagasabb rangú vezetői jelenlétében zajlottak az ünnepségek a szegedi Dóm téren, ahol egyetemi és szakrális épületeket adtak át. 1930. október 24-én, Szent Rafael arkangyal ünnepén Glattfelder Gyula fényes papi asszisztenciával szentelte föl a Magyarok Nagyasszonyáról nevezett szegedi székesegyházat.

Klebelsberg Kuno ezen alkalommal a Dóm fölszentelése, az egyetem Dóm tér épületegyüttesének, valamint a püspöki palota és a Nemzeti Emlékcsarnok átadásán beszélt a szegedi Dóm tér szimbólumértékéről is. A tér ugyanis a klebelsbergi intenciók szerint a magyar kereszténység, a magyar állam és a magyar tudomány ezeréves megbonthatatlan egységének és szövetségének a jelképe.

Mint Klebelsberg fogalmazott: „Államon, egyházon és városon kívül egyesítettük itt erőinket, sokan-sokan, akik szervező vagy tervező munkával, szellemi vagy testi erővel ennek a műnek a létrehozására egy nemesebb, egy szent demokráciában összeforrtunk.” Majd a kultuszminiszter hozzátette: „Legyen ez a tér egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött Nem, nem, soha!”

Az Apostoli Szentszék egyetemekért és szemináriumokért felelős kongregációja 1930. augusztus 28-án hagyta jóvá a szegedi papnevelde statútumait. Szeptemberben a jezsuiták vezetésével megindult az oktatás. A harminchárom papnövendék szeptember 30-án költözött be: húsz csanádi, öt nagyváradi, három szatmári, három kassai és két rozsnyói egyházmegyés kispap. Az utóbbi két csonka egyházmegye nem vállalt részt az építés költségeiből, de az intézmény fönntartását támogatta. Glattfelder püspök október 1-jén áldotta meg a szemináriumot, a kispapok nevelését a jezsuita atyákra bízta.

A szegedi egyházmegyei központ szervezése mellett Glattfelder kivette a részét az országos politikai életből is. 1911 és 1918 között a főrendi ház tagjaként, 1927-től haláláig pedig az országgyűlés felsőházának tagjaként volt a magyar törvényhozásban. Az országgyűlési naplók számos – elsősorban szociálpolitikai és egyházpolitikai tárgyú – fölszólalását örökítették meg.

1927. november 25-én a március tizenötödikének, mint nemzeti ünnepnek a bevezetését előirányzó törvényjavaslat vitáján az alábbiakat fogalmazta meg az 1848/1849-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán.

„Az az átalakulás azonban, amelyet 1848 a magyar nemzet történetében jelent, nemcsak a nemzeti önállóság teljességének gondolatát hordozza. Ez az átalakulás a demokratikus gondolatnak, a haza minden fiára való jogkiterjesztés nagy gondolatának is jegyében folyt, és dicsősége, soha el nem múló nagysága annak a nemzedéknek, amely e nagy történelmi folyamatot lebonyolítani képes volt, hogy, amikor milliókat bevont az alkotmányos jogok sáncai közé, azokat, akik a régi privilégiumokat és jogokat megosztották, nem brutalizálta és nem tiporta le, hanem erkölcsi fölényével meggyőzve őket önkéntes hódolatra a kor követelményei előtt, azt az örömet és büszkeséget szerezte meg a nemzet egészének, hogy e nagy átalakulás mindenki érzelmeinek és lelkének sérelme nélkül történhetett meg. És ez, Méltóságos Felsőház, magyarázata annak, hogy más, kevésbé örvendetes, sőt szégyenletes forradalmakkal szemben 1848-nak hősi átalakulása és a demokratikus jogok kiterjesztésének páratlan nagysága a nemzet minden osztályának, minden rendjének és felekezetének egyhangú elismerésével és örömével történhetett meg” – mondta Glattfelder Gyula.

Az 1935 szeptemberében Szegeden megrendezett katolikus nagygyűlés záróeseményének főszónoka a csanádi püspök volt. Beszédében az összefogásban és a krisztusi szeretetben gyökerező együttmunkálkodásban rejlő lehetőségeket emelte ki, valamint óvta híveit a politikai szélsőségektől. A Délmagyarország című szegedi napilap 1935. szeptember 4-i számának tudósítása szerint az alábbiakat mondta.

Az ellenségeskedéseknek, a társadalmi, nemzetközi és felekezeti harcok eredménye az lett, hogy ma senki sem tudja, mit hoz ránk a holnap és senki sem tudja, mikor indul meg az öldöklő háború és mikor robban ki az ellentétek óriási harca, hogy összerombolják mindazokat a drága értékeket, amelyeket évszázadokon keresztül az emberi kultúra megalkotott. – Vissza akarjuk fordítani – folytatta a püspök – a végzetes történelmet és meg akarjuk állítani a gyűlölet árját. Nem a gyűlölet, hanem a megértés szavával, a kölcsönös megsegítés és bátorítás határozott jószándékával kell az emberi nyomorúságot és bajokat megszüntetni. Nem gyűlölettel, hanem szeretettel és megértéssel. Nem harccal és szembenállással, vagy gonoszsággal, hanem a krisztusi szeretet szellemének jegyében kell munkálkodnunk és akkor újból öröm lesz élni.

A művelt, s a tudományban és a politikában, valamint az egyházi- és a közéletben járatos főpapot XII. Piusz pápa 1942 szeptemberében kalocsai érsekké nevezte ki. 1942 novembere és 1943 tavasza között többször tervbe volt véve a kalocsai érseki szék elfoglalása és a főegyházmegye irányításának átvétele, azonban súlyosbodó betegsége és romló egészségügyi állapota ezt nem tette lehetővé. 1943 májusában pedig orvosai – élükön Purjesz Béla professzorral – tanácsára hivatalosan is lemondott a kalocsai érsekségről. A Szentatya elfogadta döntését, s tisztelete jeléül engedélyezte számára az érseki cím megtartását. Glattfelder innentől mint „csanádi érsek-püspök” jegyezte a hivatalos dokumentumokat.

Erről a korabeli sajtó a következőképpen számolt be. „Dr. Glattfelder Gyula csanádi püspök kinevezett kalocsai érsek megrendült egészségi állapotára tekintettel a Szentatya kalocsai érseki tiszte alól felmentette és számára érseki méltóságot adományozva, reábízta a csanádi püspökség további kormányzását. Eszerint dr. Glattfelder Gyula, mint érsek-püspök lesz tovább is a csanádi egyházmegye püspöke. A kalocsai főegyházmegyét viszont a kalocsai érseki szék betöltéséig dr. Horváth Győző felszentelt püspök, káptalani helynök, a kalocsai érseki javadalmat pedig dr. Beresztóczy Miklós miniszteri biztos fogja kormányozni.”

Glattfelder Gyula 1943 nyarán hetekig a budapesti Szieszta Szanatóriumban kezeltette magát, ahol 1943. augusztus 30-án hunyt el. Az általa fölszentelt szegedi Dóm altemplomában helyezték örök nyugalomra.

Halász Pál címzetes apát, a szegedi székeskáptalan kanonokja, az Actio Catholica csanádi egyházmegyei igazgatója az alábbi szavakkal érzékeltette egykori püspökének jellemét és karakterét a Délvidéki Szemle című folyóirat hasábjain megjelent nekrológjában.

Az igazság szolgálatában is mindig a fegyelem embere maradt a nagy püspök. Közismert tulajdonsága volt a mindig hűvös tárgyilagossággal mérlegelő, bölcsen megfontoló, a fejleményeket mindig kivárni tudó józanság. Ítéleteiben és elhatározásaiban nyoma nincs a hirtelenkedésnek vagy a kapkodásnak: mindig és mindenkiben, még ellenfeleiben is, tudta értékelni a jót és a jóakaratot. Jelmondatát: »justum amore – szeretettel szolgálni az igazat«, szinte maradék nélkül megvalósította s azt a szeretetet, amellyel az igazságot szerette, mindig átvitte az emberekre is, úgyhogy aki vele tárgyalt, mindig azzal a felemelő érzéssel távozott, hogy jó volt nála lenni, vele társalogni, közelében megpihenni. A jellem, szép egyéniség másik alkotó eleme: a lelki egyensúly is imponáló erővel bontakozott ki azokban a megnyilatkozásaiban, amelyekkel a katolikus életelveket, vagy a magyarságot képviselnie kellett.

A cikkben közölt képek forrása a Szeged-Csanádi Püspöki Levéltár.

Megjelent a folyóirat 2020. május-júniusi számában