Fabulya Andrea: Húzok egy vonalat

Varsányi Anna képeihez (a magamét)

„Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.”

Húzni egy vonalat.

Függőlegest. Mélyről a magas felé, vagy fordítva. Először toronyház, utána szakadék. Először New York és Empire State Building, Toronyzat… Másik irányból feneketlen mélység. Szakadék.

De akkor most legyen vízszintes! Két pont között: szakasz, mely összeköt. Tóth Árpád sorait idézve: Lélektől lélekig.

Ha egy középponttól egyenlő távolságra: sugár mentén. Körülötte félkörök, körívek: virág. Ornamens.

Növény. Nő. Én-határ? Eddig tartok én. Addig Te. Körvonalaink.

Virágszirom, ha akarod. Felhőkarcoló, ha akarod. Arcél. Acél. Meztelenség- körvonal, ha akarod. Vagy ahogy a szövet körülölel. Kifinomult virágzás? Vagy robosztus égbe törés? Szecesszió, art deco, kortárs?

Hullámzás és geometria.

Fin the siecle , fin the globe – mondja a 19. század vége nem először és (mint tapasztaljuk) nem utoljára.

De a psziché felől: én-határ. Személyiség-körvonal. Vagy: határvonal élet és halál között. Jelen-lét és Távol-lét. Itt-lét és ott-lét. Ahol pedig a vonal megszakad: a néző álmodja tovább.

Ne fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.

Másodjára örvendeztet meg Varsányi Anna ezzel a megtisztelő kéréssel: szólnék-e pár szót a képei elé, mit gondolok? Épp ezért – ellentétben az első tárlat beköszöntőjével – szeretnék egy kissé, de csak egy nem vastag, hanem vékony vonallal és halvány árnyalattal személyesebb lenni. Lássuk: amikor beszélgettünk a Művésszel a képek világáról, hirtelen örömmel döbbentünk rá: mindkettőnk kedvenc stílusirányzata a szecesszió. A 19-20. századforduló élénk, illatos, busongóan édes, fájdalmas-szép ornamentikája, a kivilágított éjszakák derengően kedves lámpafénye, a hullámvonal muchaian titokzatos, rejtelmes íve.  Ahogy egy virág a világra vetül.

Ismerjük egymást néhány évtizede, látásból, az egyetem falai közül, a bölcsészkar folyosóiról… Aztán több évtized szünet, majd taníthattam egyik fiát: újra találkozás. És 2017-ben tárlat a Móra Ferenc Múzeumban, melynek címe: Halkan. A mai tárlatnyitó itt ezen előkelő és kedves helyszínen: sok mindent meg- és újranyit.  

Hiszen ezzel is: húzunk egy vonalat. A művész két tárlata közt is időben, de ami talán még fontosabb, újra csak emberi dimenzióban: Lélektől lélekig. Embertől emberig.  Ahogy Varsányi Anna mondja a szó konkrét és átvitt értelmében is: „vigyázok, hogy a vonal se túl vastag, se túl vékony ne legyen.” Hanem pont a megfelelő: ami összeköt. Hiszen ez: vállalás. Művészetfeladat.

A művész alkotói módszere e tárlat anyagában most a digitális grafika, színvilága, motívumrendszere ezúttal szecessziós- art decós ornamentika: virág, nőiség, hullámvonal, színpompa, mélység-magasság, nézőpontváltásokkal.

Varsányi Anna tárlatának 21 képével ünnepelünk is: ezt a hosszú bezártság után hétfőn újra megnyílt sokarcú épületet, a tavaszt, művészetet, és (talán kimondhatjuk így): az életet is. Vagyis: mindannyiunkat, egymást.  

Egy olyan ünnepet vonalazok itt meg, amelyben a mániás fogyasztást a művészet szemlélése és befogadása váltja fel, olyan világot, amelyben az ember megtanulja vagy újratanulja megélni a csörtetés-törtetés helyett az empátia, az alázat, a cinizmus helyett pedig a humor életmentő erejét. Tudom, naiv idealizmus a szavaimban rejlő remény, de a legnagyobb magyar szecessziósaink ugyanilyen idealizmussal hittek nakonkszipánoni igazságok teljesültében! Az ünnep erejét és emelkedettségét fokozza ennek a ténynek a felmutatása. A művész számára (mint kérdésemre vallotta) szintén tudatos  vállalás ez.

Varsányi Anna igen sokoldalú alkotó (és bár kért, ne mondjak ennyi mindent, a valóság kimondva, kimondva is szép). Tehát: Varsányi Anna drámaíró, dramaturg, műfordító, ami az irodalmi alkotói tevékenységet illeti. Képzőművészként: díszlet-és jelmeztervező, látványtervező, grafikus, festőművész. Kiállított többek között Budapesten, New Yorkban, Łódźban, Kecskeméten, Szegeden.

Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló…

A kiállítás tartalmaz három színházi plakátot. Közülük az egyik ennek a sokoldalú alkotónak a hamarosan bemutatandó drámájához készült, melynek címe: New York csalogánya. A darab a múlt század elejének New York-i díszletei között, bájjal-humorral-empátiával beszél arról, amit az itt látható képek is felmutatnak: az emberszeretetről.

A semmiben rejlő minden, és a mindenben rejlő semmi, áldott együgyűség, ahogy Esti Kornél énekli. Mert minden élet hőstett, apróban rejlő, szemcséződő mindenség. Mrs. Jenkins (a New York csalogányának címszereplője) megmosolyogtató sutasága mindannyiunké: a naiv világmegváltó szándék komikumával is tragikus, és talán soha nem volt még olyan időszerű életünk során, mint most. A sérülékeny és olykor akár irritáló csetlésbotlásban lássuk meg talán az esélyt a valódi világmegváltásra: nézzünk majd a kacagtató librettó komikuma mögé is! Emelkedhetünk a humor tisztítótüze által! És emelkedhetünk egy virág nyugalma, békéje, csendes önáldozata által is: mint e képeken. A szirmok fájdalma, gyönyörűsége által. „A virág világa” által. És megint csak: a vonal bűvölete által.

Az irodalmiság, az irodalmi elemeltség, a humor, a metaforizáció – a lírai mélység, kifinomultság és meseszerűség egymásba játszatása ez, de ha csak itt körülnézek, keresetlenül, azt mondom: SZÉP.  Szép. És ez jó. Idézek Keatstől, Tóth Árpád fordításában:

A Szép: igaz, s az Igaz: Szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!

Intarziáztam ez apró írásba Kosztolányi Dezső Esti Kornél éneke című, 1933-ban írt versének részleteiből is, most is ezzel zárom a köszöntő gondolatsort.

Legyen ez a tárlat önmagában is nyitánya betegségében, túlforgalmaiban, túlfogyasztásában agyonhajszolt anyaföldünk és életeink gyógyulásának − gyógyítson a SZÉP!

Ezt kívánom mindannyiunknak, köszönet a művésznek, a művészetnek és a helyszínnek, hogy mindehhez hozzásegít minket.

Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert – isten engem – én is,
én is csak addig élek.

Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi színben,
légy mint a semmi,
te minden.

LEGYEN ÜNNEP!

Elhangzott 2021. tavaszán a Szent-Györgyi Albert Agórában