Bátyi Zoltán: „Dulka a hangja és színészi játéka alapján is a legjobb operaénekesek közé tartozott”

Bátyi Zoltán beszélgetése dr. Csernay Lászlóval Gregor József születésének 80. évfordulója alkalmából

A 80 éve született Gregor Józsefről, akit városunk lakói ma is nagy tisztelettel és szertettel emlegetnek, egyik legjobb barátjával, dr. Csernay László egyetemi tanárral beszélgetett Bátyi Zoltán.

– Csernay professzor úr, ön nem csak az orvostudomány kiválóságaként vált ismertté Szegeden, hanem a szegedi operajátszás népszerűsítéséért is sokat tett. Ugye nem tévedek, ha azt mondom: az opera iránti rajongása nélkül az a barátság sem vált volna olyan szorossá, ami Gregor Józsefhez kötötte?

– Valóban nagy operarajongó vagyok, oly annyira, hogy még azt is pontosan meg tudom mondani, mikor váltam azzá. Édesapámtól, aki már Szegeden élt és dolgozott, 1947 nyarán, amikor szülővárosomból, Székesfehérvárról Szegedre látogattam, egy operaelőadásra szóló jegyet kaptam ajándékba a névnapomra. A Szegedi Nemzeti Színházban Wagner Lohengrin című operáját nézhettem meg. Ez a bemutató annyira magával ragadott, hogy amikor 1950-ben Szegedre költöztem, megkezdeni egyetemi tanulmányaimat, állandó látogatója lettem az operaelőadásoknak. Pontos kimutatást vezetek azóta is a megnézett előadásokról, így el tudom mondani, eddig a világ 53 operaházában jártam, Bayreuthban 8-szor, Bécsben 16-szor is volt szerencsém a nézőtéren ülni. Gregor Jóska barátomnak köszönhetően ellátogathattam a New York-i Metropolitanba is, míg kilométerekbe mérve a legtávolabbi operaélményemet Sydneyben szereztem. Az általam látott operaelőadások száma pedig már jóval ezer fölött jár.

– Érdekes, hogy Wagner opera ejtette rabul, miközben Gregor művész úrról, a barátjáról köztudomású volt, hogy nem rajongott Wagnerért.

– Igen, az vitathatatlan, de ez egy csöppet sem befolyásolta barátságunkat, ami egyébként a ’80-as évek második felében vált szorossá. Egy Budapesten rendezendő európai orvoskongresszus megszervezésével bíztak meg, amire 1987 augusztusában került sor. Úgy gondoltam, a fővárosba érkező kollégáknak olyan élményben legyen részük, hogy Magyarország emlékét örökre megőrizzék magukban. A Nemzeti Galériában rendezett fogadás előtt, a Mátyás templomban, más neves művészek mellett, felkérésemre Gregor József is fellépett, akinek korában is nagy figyelemmel kísértem szegedi pályafutását. A szervezés során lezajlott beszélgetések közben derült ki számunkra, hogy olyan sok közös van bennünk, ami értékes barátsághoz vezethet. És ez meg is történt. Egyik első közös kezdeményezésünk volt a Szegedi Operabarátok Egyesületének megalapítása, amit a szegedi operajátszás támogatása érdekében hoztunk létre 1990-ben, az opera szerelmeseivel.

– Wagner művészetének megítélésén sem vesztek össze? Kérdezem ezt, csöppet sem komolyan…

– Jaj, dehogy. Sőt igazán vidám történetek is kapcsolódnak ehhez a témához, ami egyben megmutatja, hogy az opera mellett a humor volt az, ami végigkísérte barátságunkat. Történt ugyanis, hogy Jóska többször is kifejtette ellenszenvét Wagner művészetével szemben beszélgetésünk során. Azt is mondva: miféle opera az, amelyikben tíz-húsz percet kell várni arra, hogy előbukkanjon egy számára is érdekes és tetsző dallam. Tudod mit, Jóska, nézzünk meg együtt egy Wagnert, hátha megváltozik a véleményed? – javasoltam ekkor. Na, jó, benne vagyok, válaszolta ő, de egy kikötéssel, ha eszel Marikám fenséges töltött káposztájából. Rólam ugyanis azt kell tudni, hogy ki nem állhatok egyetlen olyan ételt sem, ami savanyított káposztából készül. De Wagnerért mindent, gondoltam én, és leküzdöttem egy töltésnyi káposztát, Jóska pedig beült mellém, sőt mi több, végig is nézte Wagner: Istenek alkonyát. Később, a ’90-es évek elején egy nálunk tartott baráti összejövetelen, ahol ott volt Rost Andrea is, sikerült rávennünk: ugyan már Jóska, énekelj valami Wagnert. Ő eltűnt a másik szobában, majd előlépett, és olyan tökéletesen adta elő Wotan búcsúját Wagner Valkürjéből, hogy szemünk-szánk tátva maradt, Andrea pedig könnyezett a nevetéstől. Ugye, mondanom sem kell, hogy ez művészi nagyságának fényes bizonyítéka volt.

– Szavaiból kiérzem: Gregor Józsefet a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakjának tartja.

– Ez így is van. Buffó basszusként, ami a könnyedebb basszuséneklést jelenti, amikor a hang nem annyira mély, mintha egy pincéből jönne fel, hanem sokkal több játékosságra, humorra ad lehetőséget, Jóska hangja és színészi játéka alapján is a legjobbak közé tartozott, nem csak itthon, hanem az egész világon. Ugyanis hangjához párosult olyan tiszta szövegmondás, hogy minden szava érthető volt, nem is beszélve színészi produkciójáról. Minden áriába tudott olyan elemet beemelni, ami különlegesen Gregorossá, senkihez nem hasonlíthatóvá tette előadásmódját. És bizony nem riadt el attól sem, hogy egészen káprázatos humorral fűszerezze az előadást. Azt tudni kell, hogy mi egymást becenéven szólítottuk. Én Dulkának neveztem el, ő pedig feleségem szóhasználatát átvéve Nyuszusnak szólított. Történt egyszer, hogy az antwerpeni operaházban, ahol Rossini Hamupipőke című darabjában szerepelt Jóska, és én is élvezhettem az előadást feleségem társaságában, mielőtt színpadra lépett volna a vihar jelenetben, mit hallok? Zengő hangon ezt énekelte Jóska: „Nyuszuskáim, hol ültök?”. A nézők persze ezt a mondatot nem értették, de én örökre eltettem legszebb emlékeim közé. De hadd említsek még egy példát kiapadhatatlan humorára, játékosságára. Gregorék karácsonyonként állandó vendégeink voltak. Így aztán tudták, hogy minden ünnepre más színben pompázó karácsonyfát állítunk. Jóska nagyon szerette volna kitalálni, az éppen aktuális ünnepre milyen színű lesz a fa, de én nem árultam el, ő pedig soha nem tudta kitalálni. Na, az idén biztosra veszem, hogy eltalálom a színt – mondta egyszer. Amikor aztán belépett a házunkba, és meglátta a piros színű díszeket, előhúzott a zsebéből egy piros színű kártyát, és diadalmasan felkiáltott: na, ugye, megmondtam! Bevallom, mi elámultunk a jó megfejtésen. Csak az ebéd utáni beszélgetéskor árulta el: az ő érdeme nem más, mint az, hogy nem felejtette el, melyik zsebébe tette a piros színű kártyát, ugyanis minden elképzelhető színű kártyát hozott magával.

– Gregor József neve nem csak az operaszínpadon nyújtott kiváló teljesítménye miatt vált fogalommá, mindenki kedvencévé a Tisza partján.

– Jóska nagyon szerethető személyiség volt. Először is: rendkívül nyitott emberként élte az életét. Minden érdekelte, lehetett szó politikáról, sportról, a művészet bármelyik válfajáról, nyíltan kimondta véleményét, méghozzá olyan humorral fűszerezve, hogy azt nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Nyitottsága alatt értem azt is, hogy találkozhatott bárkivel a legegyszerűbb, művészetekkel vajmi keveset törődő embertől a művészetek legnagyobb értőjéig, azonnal megtalálta a közös hangot. Emellett soha nem bocsátkozott pártpolitikai vitákba, a legkülönbözőbb világnézetű vitapartnerekkel is a közös pontot kereste, nem pedig azt, ami elválaszthatja egymástól a beszélgetőket. Mindennek is köszönhető, hogy Szegeden az operajátszás legnagyobb népszerűsítőjévé vált.

– Gregor József özvegyével, Marikával beszélgetve felmerült az ön egyik mondása: ha húsz évvel korábban jön a rendszerváltás, vagy húsz évvel korábban ismeri meg Marikát, még nagyobb nemzetközi karriert futhatott volna be.

– Valóban mondtam ilyet, és most is vallom: dr. Takács Mária nagyon sokat tett azért, hogy Jóska gyakrabban kilépjen a nemzetközi porondra, és ott is meghódítsa a nézőket. De hozzáteszem, Jóska a szó jó értelmében kisvárosi ember volt. Ez minden bizonnyal abból is fakadt, hogy bár budapesti születésűként tartjuk számon, de a főváros olyan kerületében, Rákosligeten nőtt fel, amelyre sokkal inkább a családiasság volt jellemző, mintsem a nagyváros zajos harsánysága. Ezt a nyugalmat találta meg Szegedben, amit ő mindig így jellemzett: nagyon élhető város. A világjárást csak akkor vállalta szívesen, ha Marika vele tartott, biztos hátteret adott kint tartózkodása alatt. És persze főzött neki finomakat, mert Jóska, el ne feledjük, nagy gourmand volt, olyan ember, aki szerette a különleges ételeket, és bizony nagy étvágyáról is legendák keringtek. De igazán jól csak akkor esett neki az étel, ha azt szegedi lakásukban, vagy a város egyik vendéglőjében fogyaszthatta el. Vagyis lehet, hogy fővárosi művészként még inkább reflektorfénybe került volna, de ettől aligha lett volna boldogabb.

– Gregor József már 14 éve nincs közöttünk. Mit gondol, Szeged városa kellő mértékben megbecsüli ma is életművét, kimutatja háláját az egyik legnagyobb valaha élt művésze iránt?

– Nézze, furcsa dolog a hála. Ahogy telnek az évek, az emberek és teljesítményük értéke egye inkább elhalványul, mert ez az élet természetes rendje. De Gregor József emléke ma is élénken él. A Fő fasori Általános Iskolát már évek óta Gregor József Általános Iskolának hívják, emléktáblát avattak tiszteletére a Szegedi Nemzeti Színház falán, a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának díja a Gregor József-díj nevet kapta. Emellett létrejött a Gregor József Alapítvány is, ami koncerteket, iskolásoknak szóló dalversenyeket szervez, a szegediek, illetve a városba látogatók leróhatják tiszteletüket a Dóm téri panteonban elhelyezett mellszobránál. És biztosra veszem, hogy lemezeit is nagyon sokat hallgatják…

Megjelent a folyóirat 2020. decemberi számában