A. Gergely András: Lekésett élet?

Szilasi László regényéről

Simán meglehet, hogy az öregkor első előjele az emlékezés kedvelése. A tempó csitulása, a magára-maradás kínjai, a testi nyűgök sokasodása, a feladattalanság közös-korszakos réme, a kimaradás megannyi újdonságból… S közben az emlékezés pedig a fabula, a kollektív kínzódások, az ismételhetetlenség veresége, a „más már nem maradt” eleganciája mellett egyben a hagyatékozás, örökségesítés esélye is. „Régebb más volt…”, „máshogy kellene legyen ma is…”, az volt még a jó…, minden romlik azóta is… S ha íróféle az ember, hát földereng az egykorvolt, a máshogylett ezer oka és módja, stiláris derűtlensége, tematikus partvonal-szélesítés esélye is. Verbális jele talán kevés van, a témaválasztás ebből az egyik. S a megbánó tónus, a leíró derű, az ábrázolat időbeli visszavetítésének öröme egyben az új narratíva, új mese, kiteljesedő mütyürkézés pompája is lehet.

Valahogyan így eshetett, hogy Szilasi László most rövid cikkelyekre szedett regényben, a foszlatag múltidézés napnyugtai árnyaltságával evickol vissza a nyolcvanasokba, vagy tán messzebbre is. A 60 fejezet szinte mindegyike az elsnasszolt időutazás valamely korszakos jelével indul vagy abba kapaszkodik: a Kossuth hajó kanyarodásával a tiszai kikötőbe, a Süsü-sárkány mesesorozat kezdetével a tévében, a falklandi háború híreivel, az iskolai tornaünnepélyek visszafogott odőrjével, az alumínium edények éttermi kínálatával, a divatos italok és cigaretta-márkák mellesleges említésével, később a rendszerváltó napokkal, s így tova, a rendszerváltásig s túl is, egészen az öregedés jelenkori jeleiig. A történés persze belül zajlik. Túl belül is, a kimondatlanságok és elbeszélhetetlenségek kapcsolathálóba zavarodásában, anyukával maradva a konyhai ücsörgésben és fonalgombolyításban, test kémiájának és a kémia testének derűtlen harcában, értelmiségi értelmetlenségek gyönyörű reménytelenségében. A Kései házasság szinte első képeitől annyira késett, hogy már szinte „szurkolni” sem hagy, s annyira reménytelen az első hangtól indítva, hogy sejlik a balvégzet mindvégig, mi lesz ebből a szereplők korosodásával arányosan. Aztán nem az lesz, de még negyvenféle élethelyzet biztosan. Ezernyi alkalmi kis harmóniákkal, tízezernyi diszharmóniával.

Egy Dóm-téri andalgás üres végtelensége, egy kispiszkosban üldögélés vallomásos méltatlansága, sörös este utáni kimerültség vagy abortusz utáni üresség-válság pillanatnyi magányai mégis olyan füzérbe tekerednek, ahol fölsejlik a mindig „lehetséges más” élet bizakodó pompája, s lekonyul a valóság még álomittas derűje egyszerre vagy egymás után. A szituatív üresség-tónusok megjelenítésében Szilasi annyira sodró, hogy titkolhatatlan csábítást gyakorol az olvasó fölött, az érdektelenbe csavarodott semmilyenség hihetetlen érzéki skálájának varázslatos felvonultatásával tart fogva, miközben szinte érzékelteti is: ne akard már, hogy valami „úgy” történjen…!, máshogy fog… s az sem lesz jobb…! Savanyodásra remény, derűre képtelenség, abszurdumra alkuvás, pótcselekvésre legyintés marad – de marad valóban, s megújul, föltolul, elborít, a személytelenné tettet is átélhetővé festi. A személytelen, lehet, itt (is?) csak köznapi hősöket, vagy éppen hőstelenségükben megnemesülőket juttat az olvasónak, s szinte hiányoljuk a Szentek hárfájának markáns figuráit, esendő sztorijait, vagy A harmadik híd hegedűs alakját, a Luther kutyái állapotfüggően kitett rémületeit, a „hogyanlét” sorsfüggő válaszait. A Kései hősei ugyancsak sorsban lézengenek, olykor nem is eseménytelenül, de a cselekményszál vékonysága mindvégig meghagyja a kérdést: miért is olvasunk pót-életekről, miért is élünk pótlékokkal, s miért nem gazdagabb ez az adatott, mint a kiérdemelt vagy a megszolgált.

Az elbeszélő harmadik olykor átmegy dűlt betűs naplóíró egyesbe, vagy monologizáló másodikba. Ettől akár egyetlen élethelyzet-terjedelmű leírásban is akár kétszer fordul a ki- és elbeszélő, megértő vagy értetlen, elutasító vagy tompa narratívába. A serdületlen deli sportoló, amint savanyú és sodródott sikeremberbe, családapába, majd öregedésnek indulóba megy át, s a csak szinte képtelenül kitartó másik hang, másik érzület fényében és derűtlen méltóságában kap életfényt, anélkül talán lapoznánk is tovább. A mi másikunk viszont oly banálisan kitartó és reményhalmozó, hogy a vége már akkor is rőzsedal, ha gyászének lenne inkább. Pedig az is. Elgyászolandó a lét értelmetlensége, a válogatott pillanatok kevéske derűje…, s remény foszladozása meg a Dóm téri timid andalgás jövőképe, melyet fél évszázadnyi türelmes és mitologikus kitartás követ. Vajda Ilma hőstelen hősnő, akit a regény főhőse, a lehetséges szerelem címzettje és ókori ideálnak jellemzett ikonja úgy fogad el, hogy még el sem ereszti, de megújulni sem, dönteni sem, még sodródni sem képes úgy igazán. Szinte klasszikus tematika (szerelem, hősök, életpróbáló kihívások) a szeretet puha nyugalmába burkolva, a hiányérzet teljességével cicomázva, a be-nem-teljesülés írott szóképeivel gazdagon jellemezve. Mintha kész nyomat lenne, kora-legújabbkori tónusokkal, derűtlen szocializmustól minapi sikerhírekig, kliséi mindennaposak a békéscsabai tájtól és iskolától a szegedi dóm-toronymászásig. Szilasi egyszerre adja élethelyszínei legjavát, felerészben Csaba, másikban Szeged a forgáspont, s mindvégig az elbeszélő elbeszélésének lebegtetése az írói többlet. Egy „árpádharagosi” történet, harag és Árpád nélkül is, (habár ebből akad néhány mellékszereplő talán), de a kolbásztöltésből és a tőtike típusából lehet tudni, hol zajlik éppen a rövid elbeszélés. Mintha Szilasi két évre csakis az ÉS lapalji rovatát töltötte volna, s ebből lett a foltonfolt-regény. Ízlésesen, pontosan, jobbára egyenlő terjedelemben, ahogy a nap lemegy és másnap feljő újra. Meglepetés semmi. S még a környező világ, de akár a kor akut hírei is, mintha a körön-kör ciklikusságát, a korgyűrűk lerakódását, a szerelem mindörökké-mivoltának kétességét járnák végig. Azaz még végig sem, hisz a vég (a kötetvégi temetői és filozofikusabb-felszabadultabb szövegrétegekben még erőteljesebben) a tudott és tudatos lezárás pártján állnak, nem a megesettség tétovaságának oldalán.

Tétovaságnál persze jóval több itt a tét:

„Hiszen hát én hódítottalak meg téged. Elbájoltalak, elragadtalak, rabul ejtettelek, elcsábítottalak, évekkel ezelőtt, azon a régi téren. Elraboltalak, messzire futottam veled, ott bújtunk el, hogy biztosítsam a népemen, törzsömön, családomon kívüli kapcsolatot, a diadalmas exogámiát. Lecsaptam rád, akár a villám, akár egy rendőrségi gumibot. Te vagy most az én Szabin Nőm, drága Gerenda, csakis az enyém” (68. old.).

S végig a „megszereztelek” – de minek is, „elértelek” – de hogyan, „enyém lettél” – de így sem kellek jobban, „egyek lettünk” – de sosem lehet ez ennél több vallomásos tónusai sodorják tova a történetet. Egy folyamatos érzület-katalógus húzza-vonja a sztorit, az időfonal mintegy végig kitart, a fordulat a mérlegelés súlyos pillanatában már késői is, értelmetlen is. Szilasi végiggondolt, végigérzett valamit, elszámolt és elszámoltat is, a történet közben úgy „íródik”, hogy magát írja mintegy, margójegyzetekkel a két főhőstől, s margón kívüliekkel az elbeszélő írói harmadiktól. Szilasi narrátori „jeladása” szinte mindkét főszereplőre nézve egyképpen katasztrofális, de épp a historikus esemény-fókusz, mely csak az időben vezet, teszi „örkényivé” a szituációt, ahol a friss „hír” csupán annyi, hogy Gerenda vagy Ilma „végigszívta cigarettáját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt…” (Egyperces novellák). A történéstelen történet, melyben a mikrotörténelem dúskál, részben (és kétkedés nélküli hittel) a lehetséges érzelem beteljesülhetőségének esélyeire koncentrál – de a türelempróba csak egy ideig lehet érvényes, az olvasó elkezdi saját történetét mesélni a mesélő helyett és ellen. Gerenda harmadik vagy negyedik félrelépése már oly módon hangolja az olvasót Ilma pozícióját érthetetlennek látni, hogy a protestáns prédikátornők szenvedelmes vallomásával felérő szavait szinte elfogultan és megbocsátóan maga mellé állítani készteti. De mert Gerenda voltaképp az Egyetlen, a lehetséges és esélyes, a példás és szép, a dicső és sikeres, a flegmáival együtt is még elviselhető, ez a kérés még a narrátori szerepet sem kell megmozgassa – maradhat leíró-értelmező, ha kívülállónak talán nem is nevezhető.

Talán csak prefilozofikus olvasói közhely, hogy a „nem történik semmi” már önmagában is egy történésállapot, továbbá ezt Szilasi még megtoldja a sejtetéssel, mely kimondatlanságában is hat: ha történne is valami, az is semmivé lenne egyhamar, a végén úgyis maga a semmiség válik a szükségképpen egyedül lehetségessé.

Avagy, hát ne lehessünk már oly flegmák, hogy semminek vesszük az életet, bárki életét, bármilyen életét…! „Ilma szerelme halála után valóban nem tudott visszatérni a kezdetek elé. Nem tudott eljutni oda, ahol még nem ismerte Gerendát, a fiatal árpádharagosi magasugrót. Nem kezdhette újra az életét…” (173. old.). Aztán már csak visszatér a kerettörténet a „még nem ismerte” időhöz, a „már ismerte” állapothoz és a jelenhez is, a poétikai síkra, ahová nincs lelátás a Dóm téri toronyból, mert az már (magán)mitológiai. „Odüsszeusz felesége, a hűséges Pénelopé én vagyok”. Az okos lelkű, a jó eszű, a szilárd szívű. Húsz éven át várom az uramat. Szövöm a halotti leplet. Mindig lebontom. Telnek és múlnak az évek. Megöregszünk, elváltozunk. De amikor az uram hazatér, mindketten visszafiatalodunk… /…/ A problémát ezúttal csak az okozta, hogy az ő Odüsszeusza végül hazatért ugyan, ám azonnal meg kellett halnia. Pénelopéjának pedig hirtelen teljesen üres és kilátástalan lett az élete” (174-175. old.).

Korántsem így áll azonban, hisz erről szól éppen Szilasi regénye. A várakozás kietlen és reménytelen szépsége hatja át, s a vége csak a fel- és lehangolódás kontrasztja miatt lehet így. „A halál egész kérdésében a halálfélelem a legsúlyosabb” – írja lecsengető fejezetében – ami fényes cáfolata lenne egész kötetének, egész „kései házasságuk” értelmének, Gerenda egész rövid elmúlásának és Ilma folytonos létértelem-kereső aprólékosságának. Létének „értelmét” pedig Szilasi adja, avagy a mindenkori megismerés-készség, mely kérdezni enged. Amit a kérdés nem talál, az talán nem is az értelem, hanem a kérdezés maga. És Szilasi a válasszal kérdez. Együtt élni és szinte semmit sem tudni egymásról… – mindennapos lélekmese. De van-e még mit mesélnünk – halálon innen és túl…? Ilma válasza a türelmes várakozás és a jövőtlen múlt egyensúlya. Ezzel pedig a késettséget is viszonylagossá, függővé, meghatározás-éhessé tudja tenni. Még ha ez a késés a halál maga is.

A halál kérdésében az életfélelem a legsúlyosabb. Ez a regény példázza.

Szilasi László: Kései házasság. Magvető, Budapest, 2020

Megjelent a folyóirat 2021. júniusi számában