Miklós Péter: Sorsfordulók

Tamasi Mihály újabb kötete Erdei Ferencről

Tamasi Mihálynak, a Szegedi (pontosabban az egykori József Attila) Tudományegyetem egykori docensének, a Csongrád Megyei Hírlap volt főszerkesztőjének, a történettudomány kandidátusának számos könyve, tanulmánya és egyéb publikációja jelent meg a huszadik századi magyar történelem, illetve társadalomfejlődés tendenciáiról, különösen Makó, Szeged és Csongrád megye vonatkozásában. Régiónk és a dél-alföldi lakosság mindennapjainak 1945 utáni gazdaság- és társadalomtörténete mellett Tamási Mihálynak kedvelt kutatási témája Erdei Ferenc életútja és munkássága. Ennek szellemében jelent meg néhány évvel ezelőtt az Erdei Ferenc életútja sorsfordulókkal. Feszültségek közötti pályafutásának vitatott kérdései című kötete, amely már nem az első műve róla.

A magánkiadásban kiadott mintegy százhúsz oldalas, Tóth Ferenc (1928–2018) egykori makói múzeumigazgató szerkesztette és Péter László (1926–2019) egyetemi tanár által lektorált, könyv kilenc fejezeten keresztül tárgyalja Erdei Ferenc egyéni, tudományos és politikai pályáját, külön kitérve annak (mind politikailag, mind erkölcsileg) vitás kérdéseire. Erdei Ferenc munkáinak nagy része több kiadásban is publikálva van, politikai írásai pedig külön kötetekben kerültek összegyűjtésre és kiadásra. Életútját monografikus igénnyel, teljességre törekvő szemléletmóddal, történészi és társadalomkutatói objektivitással egy jó évtizeddel ezelőtt Huszár Tibor (1930–2019) szociológus egyetemi tanár, akadémikus önálló kötetben dolgozta föl (Erdei Ferenc. 1910–1971. Politikai életrajz. Corvina, Budapest, 2010. 502 old.)

Erdei életútjának állomásai – és azoknak a problematikus részei – azonban ma is fontos témának tűnnek a történeti kutatásokban. Tamasi könyvében előbb a szociográfus Erdei Ferenc nyugat-európai tanulmány útjairól, majd a szociáldemokratákkal az 1930-as években zajló vitájáról, később a munkásszocializmushoz és a történelmi materializmushoz vezető útjáról ír, de tárgyalja a magyar politikai gondolkodás harmadikutas elképzeléseit (amelyeket Erdei csak részben, Bibó István, Németh László, vagy Kovács Imre viszont jórészt magáénak vallott), a Nemzeti Parasztpárt (amelynek Erdei egyik vezetője volt) politikai útkeresését, a parasztpolgárosodás 1945 utáni lehetőségeit, a nevével fémjelzett „kolhozellenes” magyar szövetkezeti modellt, s az 1956-os szerepvállalását a kormányban, illetve a Petőfi Párt néven a forradalom idején újjáalakult Nemzeti Parasztpártban.

Olvashatunk a kötetben arról is, hogy Erdei 1956 után a tudomány világába került és a Magyar Tudományos Akadémia főtitkáraként, s Agrártudományi Kutatóintézet vezetőjeként dolgozott, s hogy az őt körülvevő tudományos, kulturális és közéleti környezet a korábbi politikai miliőjénél szabadabb légkört biztosított számára, illetve hogy ebben az időszakban a sajátosan a magyar adottságokhoz alkalmazkodó szövetkezeti modellért való kiállás jellemezte szövetkezetelméleti megnyilatkozásait.

Noha politikai életrajzként, s problémaközpontú és a vitatott kérdésekre fókuszáló szövegként is olvasható a munka, mégis inkább tanulmányok és reflexiók lazább füzérének tekintendő, amely az Erdei munkásságával, (tudomány)történeti és politikai szerepével tisztában nem lévő olvasónak nem ad átfogó képet. Igaz ugyan, hogy Huszár Tibor föntebb említett példás alaposságú Erdei-pályarajza után erre nincs is szükség. Lényeges szempontja – és kiemelendő érdeme – a kötetnek ugyanakkor a problématörténeti megközelítés. Megismerjük a könyvből Erdeinek a Futóhomok című könyve körüli kérdéseket, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark létrehozásáért való törekvéseit, valamint a Bartók Béláról, Kodály Zoltánról, vagy a képzőművészetről (például a hódmezővásárhelyi ábrázoló realista hagyományról) vallott nézeteit, de olyan kérdések is előkerülnek, mint a magyar parasztság 1945 utáni lehetőségei, a szövetkezeti modell, az állami gazdaságok, a „kolhozparasztság” kérdésre.

Nagyon fontos eredménye Tamasi Mihály könyvének – és ezt külön is el kell ismerni –, hogy rámutat: Erdei Ferenc több korszakában (a negyvenes évektől egészen a hatvanas évekig) publikált írásaiban, valamint politikai, illetve tudományos megnyilatkozásaiban nem a kollektivizálást és a közös tulajdont, hanem helyette a földművesszövetkezeteket, illetve az egyéni tulajdon fönntartásával szerveződő termelési és értékesítési szövetkezeteket támogatta. Elméleti alapon határozott különbséget tett a földművesszövetkezeti és a termelőszövetkezeti modell között. 1948 február elején a Nemzeti Parasztpárt szövetkezeti napján A magyar szövetkezeti mozgalom új útjai címmel tartott hosszú beszédet, amelyben üdvözölte a földreformot és a nagybirtokrendszer fölszámolását: hasonlóan egyébként a magyar társadalom – elsősorban az agrártársadalom, főleg a mezőgazdasági cseléd és agrárproletár réteg – szinte teljes egészéhez.

Erdei Ferenc ebben az előadásában megkülönböztette a földművesszövetkezeti modellt és termelőszövetkezeti modellt, kijelentette azonban, hogy a Szovjetunió kolhozgazdaságitól ezeknek eltérőknek kell lenniük, hiszen ezek a szövetkezeti tagok magántulajdonát kell, hogy alapuljanak, nem pedig a földnek társadalmi tulajdonban való létén. Erdei elméletében mindkét szövetkezeti típusnak központi eleme volt, hogy a traktorok és egyéb mezőgazdasági gépek közös tulajdonban legyenek, s hogy a szántás, a vetés és a gépi munka ezekkel kerüljön elvégzésre, a kézi munkát azonban mindenki a saját birtokrésze arányában végezze a saját területén, amelyek telekkönyvileg is mind saját tulajdoban maradnak. Ahogy erről Erdei fogalmazott: „Ez a szövetkezeti típus a kisgazdaságok egységeit valóban feloldja a közös szövetkezeti üzemben, viszont egyáltalán nem oldja fel, sőt nem is homályosítja el a kisparaszti magántulajdont, mert a társult tagok birtokrésze teljes telekkönyvi állományában megmarad és a haszonelosztásnak is egyik tényezője.”

A könyv külön foglalkozik Erdei 1956-os szerepvállalásával: a Petőfi Párt néven újjászerveződő Nemzeti Parasztpártban betöltött szerepéről, elsősorban Illyés Gyula följegyzései alapján. Erdei – írja Tamasi – 1956 után nem vállalt funkciót az állampártban és nem fogadott el a kormányzati tisztséget. Ennek úgy vélem, némileg ellentmond, hogy a társadalmi szervezetek ernyőszervezetének szánt, valójában az állampárt „civil párhuzamaként” működő Hazafias Népfront főtitkára volt az 1960-as évek második felében, valamint 1957-től ugyanezt a posztot töltötte be a Magyar Tudományos Akadémián. Tény azonban, hogy a Kádár-korszakban tudományos és publikációs tevékenységével – úgy is mint az Agrártudományi Kutatóintézet vezetője – a mezőgazdasági, szövetkezeti és agrárpolitikára igyekezett hatást gyakorolni.

Tamasi megállapítja: „Tevékenysége során Erdei súlyos politikai hibákat is elkövetett. A háború után kezdettől fogva pártja, a parasztpárt politikáját túlságosan alárendelte a kommunista párténak. Az volt a célja ezzel, hogy neki, mint a tudományos szövetkezetelmélet képviselőjének a kommunista vezetők figyelembe vegyék esetenkénti észrevételeit, javaslatait.” Ezt túlzásnak gondolom, mint ahogyan a szerzőnek azt az álláspontját is, amely szerint Erdei azért volt a kommunista párt titkos tagja, hogy ott is a parasztpárti érdekeket képviselje. A valóságban éppen fordítva volt. Kriptokommunistaként ugyanis Erdei Ferenc igazából a szovjet típusú sztálinista diktatúrát kiépítő Rákosi Mátyás és pártja érdekeit képviselte a Nemzeti Parasztpárton belül.

Tamasi Mihály kötete végső konklúziójával azonban egyet kell értenem. Eszerint „Erdei a nehézségek, ellentmondások és elkövetett politikai hibák ellenére élete végén elérte életcélját. A parasztság a gazdasági és társadalmi életben már nem szenvedő tömegként, hanem társadalomformáló erőként, saját sorsának alakítójaként vett részt”.

Tamasi Mihály: Erdei Ferenc életútja sorsfordulókkal. Feszültségek közötti pályafutásának vitatott kérdései. Szeged, magánkiadás, 2017.

Megjelent a folyóirat 2021.szeptemberi számában