Bene Zoltán: Innováció Szegeden: gyógyszer és kőolaj

Beszélgetés Dékány Imrével

Dékány Imre 1946-ban született Szegeden, a Radnóti Miklós Gimnáziumban érettségizett 1965-ben, felsőfokú tanulmányait a JATE Természettudományi Karának vegyész szakán végezte. 1970-ben szerzett egyetemi vegyész oklevelet, 1972-ben lett egyetemi doktor, 1980-ban érte el a kandidátusi fokozatot, majd 1989-ben védte meg akadémiai nagydoktori disszertációját. 2007 óta a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, munkásságát többek között Széchenyi- és Jedlik Ányos-díjjal ismerték el. 2021-ben elnyerte a Szegedért Alapítvány fődíját.

− Bár sokfelé kutatott a világban, ajánlatokkal is keresték más városokból, más egyetemekről, mégis hű maradt Szegedhez, a szülővárosához…

− Szegeden születtem 1946 decemberében, és a Felsővároson jártam a Dózsa György Általános Iskolába, ami akkoriban tiszta fiúiskola volt. A mellette álló Dugonics András Általános Iskola pedig leányiskolaként működött, úgyhogy elszeparált életet éltünk, de azért szünetben az ablakokból integettünk a leányoknak. 1956. október 24.-én a tanítási szünet az iskolában ért, hazaküldtek bennünket. Egészen valamikor a következő év januárjában kezdődtek csak újra az órák. Zongoraórára azonban jártam, a mai Kőrösy Szakgimnázium épületébe. Nem voltam egyáltalán különösebben tehetségesnek mondható, de amit szorgalmasan megtanultam, azt lejátszottam. Egyik nap véletlenül éppen abban az időpontban mentem órára, amikor ledöntötték a sajtóházzal szembeni Lenin-Sztálin páros szobrot. Egy hatalmas, erős traktorral távolították el a szobrot, amelyet úgy hívtak akkoriban, hogy Sztalinyec. A szoborra láncot kötöttek, s egy daruval az egészet fölemelték, majd leemelték a talapzatáról. Úgy tíz-tizenöt gyerek végignézte az egészet, köztük én is. Novemberben aztán jöttek a szovjet csapatok. Nem tudom hányadikán megint zongoraórára tartottam amikor iszonyatos csörömpölésre lettem figyelmes.  A Stefánián, a színház előtt vonultak az orosz tankok. A hídon át érkeztek, és a Kossuth Lajos sugárútra tartottak, onnan föl az ötös útra. Mentek Pestre. Sok gyerek ott állt, nézte a hadoszlopot, és ugráltak, kiabálták, hogy itt vannak a németek, hiszen a filmekben a tankok mindig németek voltak. Emlékszem, a kanyart, ahol most a körforgalom van a Stefánia és a Kossuth Lajos sugárút kereszteződésében, a tankok egész egyszerűen levágták. Ezáltal a terméskőből készített útpadka teljesen lekopott, gyakorlatilag ott eltűnt, a Kossuth Lajos sugárút kockakövei pedig, mert akkor még kockaköves út volt, kifényesedtek a lánctalpaktól. Rengeteg tank vonult át Szegeden akkor.

− Ez egy meghatározó élmény, gondolom…

− Hogyne! Kijárási tilalom volt éjjelente, a nemzetőrség tagjai gépfegyverekkel a hátukon mászkáltak, de még kézigránátot is hordtak, ahogy mi, gyerekek kifigyeltük. Az osztályból, amelybe jártam, három társunk disszidálni próbált. Elszöktek otthonról, s csak három-négy nap múlva talált rájuk a rendőrség a Dunántúlon. 10 éves gyerekek, akik játékpisztolyt vittek magukkal. Ugyanakkor ami valóban nagyon meghatározó az általános iskolában, hogy olyan új tanárokat kaptunk, akik korábban nem tanítottak az iskolában. A felső tagozatban például Ötvös Lászlót kaptuk meg osztályfőnöknek, aki később a Tükör főszerkesztője lett, s akkor érkezett az iskolába az egyetemről. Tudniillik fiatal tanársegédeket, mert részt vettek az 56-os tüntetésen, azonnal kirúgtak, mondván, itt, az egyetemen nem lehet rombolni. Ha elmehettek általános iskolai tanárnak, örültek, hogy megúszták azzal. Ezek mind jól képzett fiatal oktatók voltak, és bizony igen komoly szinten oktattak, magasan volt náluk a mérce. Persze, megnézte a tananyagot, azt oktatta, de volt egy magas igényszint. Tehát emiatt nagyon jó tanáraim voltak. Tulajdonképpen azért, mert politikai okokból, egy nemzeti tragédia kapcsán ezeket az embereket háttérbe szorították.

− Szegeden sok ilyen különös összefüggéssel találkozni: a Város legnagyobb katasztrófája, az 1879-es árvíz egyben a legnagyobb szerencséje is, hiszen utána épülhetett föl a palotás város, vagy éppen Trianon, amely Szegednek egy nagy múltú, kiváló egyetemet „adott”…

− Igen, ez valóban így van. És egy kicsit ide tartozik az is, hogy a hetedik-nyolcadik osztályban az osztályfőnököm már Fenyvesi István volt, aki később a szláv tanszék vezetője lett, sok-sok évtizeden keresztül, miután az egyetemre kerültem, tartottuk a kapcsolatot. Ez azért lényeges, mert én nem kerültem volna egyetemre, ha nem ő az osztályfőnököm. Leningrádban végzett egyébként, tehát az akkori Szovjetunióban, de ez se mentette meg attól, hogy eltávolítsák az egyetemről, hiszen részt vett a diáktüntetéseken. Amikor nyolcadikos lettem, be kellett adni a jelentkezést, én pedig gépésztechnikus akartam lenni. A mai Déribe készültem, a Kálvária térre, ahol egyébként Szent-Györgyi első laboratóriuma is volt valamikor. Szereltem otthon én mindenféle gépet, meg rádióamatőrködtem, magam építettem föl egy kis műhelyt. Izgattak a műszaki-technikai dolgok. Egy családlátogatás alkalmával azonban Fenyvesi tanár úr azt mondta, ennek a gyereknek gimnáziumba kell mennie, s mikor a szüleim kérdezték, hogy miért, mit kezd majd az érettségivel, azt felelte, azért, mert azzal tud majd egyetemre menni. Így kerültem a Radnótiba. Az se volt még vegyes, ott is fiúosztályba jártam végig. Ezek sarokpontok voltak az életemben. A Radnóti egy fantasztikusan jó iskola volt, országosan is az első tíz gimnázium egyike, onnan könnyű volt eljutni az egyetemre. Így jött aztán a kémia. A vegyész szakra jelentkeztem, ahol az első két évben, amíg az alaptárgyakat hallgattuk, gyakorlatilag nem kellett tanulnom. Olyan jó volt a fizikatanárom, Bábiczky Edéné, hogy számos dolgot tudtam már, amit az első két esztendőben kellett volna megtanulnom az egyetemen. A tanárnő neve fogalom városban. Nagyon hálás vagyok neki is, az egész Radnótinak is.

− És miért éppen a vegyészet mellett döntött?

− Mert a fizika meg a kémia érdekelt. De fizikára nem akartam menni, mert ott nagyon kemény a matematika, s abban nem éreztem magam annyira jónak, viszont a preparatív munkák érdekeltek. Már hetedik osztályos koromban otthon, a műhelyben kémiai kísérleteket is végeztem. Természetesen néhány robbanásos reakciót kipróbáltam. Tanultuk, hogy cink segítségével hogyan lehet sósavból hidrogént fejleszteni, hát én azon nyomban hidrogént fejlesztettem. Ilyenkor durranógáz keletkezik, ami föl is robbant. A kis cső, amely kék lánggal égett, kirepült, beleállt a plafonba, s benne is maradt. Azért nem sérültem meg, mert nem fölé hajoltam, hanem kicsit hátrébb. No, hát ilyen házi kísérleteket is kipróbáltam…

− Gondolom, a kémiatanárai is jók lehettek, hogy fölkeltették az érdeklődését…

− Így van. Még általános iskolába jártam, harmadik-negyedikesek lehettünk, amikor lementünk egy szivattyútelepre, hogy megnézzük, hogyan működik. A természettan tanárom fölmutatott egy pohár vizet, és azt mondta, na, ezt nézzétek meg, nem is gondoljátok, mennyi energia rejlik egy pohár vízben! És ez engem rögtön megfogott. Hát így kezdődött. Aztán Pestre kellett volna menni, vegyészmérnöknek, netán gépészmérnöknek a Műegyetemre, de azt mondták a szüleim, ők ezt nem bírják fizetni, úgyhogy maradtam itthon, a vegyész szakon.

− Az egyetemen dőlt el, hogy kutató lesz, gondolom. Miként alakult az egyetemi pályája?

− Az egyetemi pályám úgy alakult, hogy a laborokban az oktatók nagyon figyelték, ki hogyan teljesít, dolgozik a laborgyakorlaton. Aki rendesen, precízen végezte a munkáját, azt elhívták tudományos diákkörbe. Az rendkívül népszerű volt, és azt jelentette, hogy pluszban is bejártunk, holott eleve volt heti 40 óránk − nem úgy, mint most, amikor 25 −, de azon felül szombaton is kutattunk. Mellesleg szombaton is volt oktatás, igaz, akkor a kötelező honvédelmi képzésre is sor került. A diákköri munkát 1964-ben kezdtem, különböző tanszékeken dolgoztam. A Kolloidkémia Tanszéken volt egy tanárom, Sipos Sándor, aki megmutatott egy nagyon korszerű, nagyon drága műszert, amelyből az egész országban, mondjuk, kettő vagy három darab lehetett. Úgy hívták, hogy ultracentrifuga – no, ez a műszer megfogott, tudtam, hogy ezzel nekem dolgoznom kell! Így kerültem a Kolloidkémia Tanszék diákkörébe, s végül ott írtam a diplomamunkámat is, s megtapasztaltam, milyen érdekes egy kutató munkája, szívesen maradtam volna, de akkor azt mondták, menjek el az iparba egy kicsit, tanuljak, majd jöjjek vissza két-három év múlva. Ám akkor néhány ismerős, meg családtag azt mondta, hogy ha elmegyek az iparba, nem fogok visszajönni az egyetemre… No, de itt kevés a fizetés. Ez tény, gondoltam, viszont engem ez az, ami érdekel. Szerencsére éppen akkoriban hoztak létre  az egyetemen a fiataloknak egy kétéves gyakornoki ösztöndíjat, 1900 forint havi fizetéssel. Így lettem egyetemi gyakornok, elkezdtem oktatni és kutatni. És azt mondtam, ezt bizony érdemes csinálni, mert ennek óriási előnyei vannak. Tulajdonképpen sokkal szabadabban kutathat egy egyetemi ember, mint az, aki az iparban vagy kutatócégeknél dolgozik.

− Pedig hívták is többször, többfelé…

− Igen, és dolgoztam például viszonylag sokat Münchenben, de véglegesen Szegedről elmenni sosem akartam, pedig hívtak az ELTE-re és a BME-re is több alkalommal, tanszékvezetőnek is, de nemet mondtam. És nem bántam meg, hogy Szegeden maradtam. A másik érv, hogy a család is Szegedhez kötődött mindig. Apai ágon balástyaiak vagyunk, a rokonság egy része még mindig Balástyán és Kisteleken él. Mondhatom, hogy idegyökereztem… Szeged-párti vagyok.

− Manapság azonban nem csak ipar elszívóereje nagy, amely már akkor is jelentős volt, amikor Ön végzett, de sajnos hallgatók is egyre kevesebben választják a természettudományokat. Pedig vannak itt komoly, nagy beruházások, amelyek jövőt, perspektívát biztosítanak. Elég, ha csak az ELI-re utalunk…

− Most van egy olyan programunk, amelyben kétmilliárdos fejlesztést hajtunk végre, amelynek révén máris több hallgatónknak állást tudtunk biztosítani, s a Science parkban, az ELI mellett fölépül majd egy anyagtudományokkal foglalkozó kutatóközpont is.  Ez is egyfajta perspektíva, jövőkép, amelyet meg tudunk mutatni a fiataloknak, hogy lám, érdemes vegyésznek tanulni, mert jó fizetésű, jó állása lehet annak, aki beleteszi a munkát… Palkovics miniszter úr sokat tett azért, hogy ez a beruházás, fejlesztés ide kerüljön. Ráadásul ez nekem különösen szerencsésen jött össze, hiszen harminc éve dolgozom együtt a MOL-lal, egy csomó szabadalmam kötődik ehhez az együttműködéshez. Kutatóként nekem két témám volt: gyógyszer és olaj. És harminc éve rendszeresen a MOL Algyőről ide jár, mert azok a rendszerek: a kőolajok, amelyeket itt fölhoznak, azok mind kolloid rendszerek. Tehát nem tudott más tanszékre menni, csak ide.  Jönnek az egyetemre, mert az alaptudományt értjük, és hoznak egy feladatot: oldjátok meg! Havonta jöttek, s ezért külön fizettek az egyetemnek! Az ipari kutatási szerződések múltja a mi egyetemünkön legalább harminc éves múltra tekintenek vissza. Rengeteg problémát ők hoztak! De most jön a dolog fordítottja: előfordult, hogy nekem hamarabb megvolt a szabadalom, mint tudtam volna az alapkutatási eredményeikből, hogy miért „működik” a találmányunk. Akadt, amire10 év múlva jöttem rá! Publikáltam, hogy miért működik valamely gyógyszer. Hatékony, mert nanokapszulákba csomagoltuk a hatóanyagokat. Hogy mi van mögötte? Még nem tudtam. Mára kikutattuk. Több kutatási témánk volt a Tungsram Zrt.-vel és több gyógyszergyárral is. Volt, hogy a szabadalmaztatást követően tíz évvel, a nagydoktori disszertációmban világosodott meg, vajon miért is működik pontosan az, amit kitaláltam.

− Az alapkutatások kapcsán számos vita alakult ki az elmúlt időszakban…

− Az alapkutatások fontosak, ám az is tény, hogy a kézzel fogható eredmények, így a szabadalmak terén is erős a visszaesés az elmúlt pár évtizedben. Hangsúlyozom, hogy sokszor a gyakorlati, az iparból érkező problémák megoldása vezet eredményre. Még ha olykor csak később tudjuk is ezt az eredményt alátámasztani az alapkutatással. Az olyan területeken, mint a vegyészet, az ipari együttműködés gyümölcsöző, ez bizonyos.

− Számos kitüntetés birtokosa, köztük a Széchenyi-díjé, de a Jedlik Ányos -díjat éppen Karikó Katalinnal vehette át a nyár folyamán. Most a Szegedért Alapítvány fődíját érdemelte ki. Hol helyezkedik el ez a kitüntetés a többihez képest?

− Mivelhogy ez végső soron a város díja, legalább annyira értékes számomra, mint a Széchenyi-díj, amely a legmagasabb tudományos kitüntetés Magyarországon. Megmondom őszintén, nem is számítottam erre. Nem is tudom, hogy miként történt a fölterjesztés, mindenesetre sikerült nagy titokban tartani. Van egy olyan mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Nos, ez általában igaz. Szegeden és az én esetemben talán nem…

Megjelent a folyóirat 2021. októberi számában