Hegedűs Réka: Az urbanisztika dilemmái: terjeszkedés, és/vagy minőségi megújulás?

Beszélgetés Szemerey Mártával, a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület első elnökével

Szemerey Márta építészmérnök és várostervezővel beszélgettem a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület megalakulásáról és jelenéről, jelentős szegedi urbanistákról és városfejlesztési kérdésekről napjainkban és a jövőben.

– 30 évvel ezelőtt, 1991-ben alakult meg a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület, amelynek alapítótagja, illetve első elnöke volt, s egészen 2012-ig töltötte be sikeresen ezt a posztot. Milyen célkitűzéseket fogalmaztak meg, hogyan zajlott a kezdeti időszak?

– A ’90-es évek legeleje, az akkor bekövetkező politikai változások – sok egyéb mellett – eufórikus érzéseket is hoztak magukkal. Mindenki azt hitte, hogy most végre demokrácia van, így azt is hagyni fogják, hogy mindenki a saját kompetenciáinak megfelelően tevékenykedjen a saját szakmáján belül. Ezen felbuzdulva 11, nagyjából egykorú, „őrült” fazon összefogott, és létrehozta az egyesületet. Ez akkoriban szinte zökkenőmentesen és pillanatok alatt megtörténhetett. Úgy gondoltuk, ez a legjobb út, hogy a saját gondolatainkat, elképzeléseinket kifejezésre juttassuk, hiszen nem kell hozzá tőke, csak elszántság és akarat. Nehéz már visszaemlékezni, de talán a kezdet kezdetén az én fejemből pattant ki az egyesület megalapításának ötlete, így hát a társaim úgy vélték, nekem kellene az elnöki feladatokat elvállalnom. Az egyesület megalakulásának idején tombolt az önkormányzatiság a városokban, a legtöbb önkormányzat élvezte a függetlenségét és ez olykor meggondolatlan döntésekhez vezetett. Mi már a legelejétől kezdve próbáltuk a privatizáció ellen felszólalni. Nem jó szó az „ellen”, sokkal inkább a mellett érveltünk, hogy jobban át kellene gondolni, érdemes-e olyan területeket kiosztani, amelyek alkalmasak lennének fejlesztésekre, ipari létesítmények létrehozására. Előtte soha nem gondoltuk volna, hogy majd lesz egy mindent felülíró fordulat, ami alapjaiban változtatja meg többek között a mi munkánkat is. Hiszen addig az Országos Tervhivatal által pontosan meg volt határozva, hogy hány lakás épülhet egy-egy településen és hogyan ütemezzük a fejlesztéseket. Aztán a lovak közé lett dobva a gyeplő, ami nem minden esetben volt szerencsés döntés. Az ugyanakkor elmondható, hogy kezdetben igencsak támogatott volt az egyesület, voltak szponzoraink, szabadon szervezhettünk rendezvényeket. És ez fellendítette az elindulást.

– Az egyesület honlapján úgy fogalmazták meg, hogy a korszerű urbanisztikai szemlélet és gondolkodásmód elősegítése a legfőbb feladatuk. Miben áll az Ön értelmezésében ez a szemlélet?

– Elsősorban azt jelenti, hogy a közösség érdekeit kellene a leginkább szem előtt tartani. Ez a szemlélet azonban hajlamos elsikkadni a különböző érdekek összeütköztetésekor. Mi próbáljuk életben tartani, erősíteni. Fontos lenne, hogy erről sem feledkezzünk el, akármilyen fejlesztésről is beszélünk. Persze az már megint más kérdés, hogy hogyan lehetne a közösség érdekeit felmérni. Már az ’50-es évektől kezdve bevett szokás volt, hogy kérdezzük meg a lakosságot, mit szeretnének. Csakhogy egy laikus ugyan a vágyait meg tudja fogalmazni – de nyilvánvalóan nem várható el, hogy koncepcionálisan, szakmai szemmel mérlegelje a lehetőségeket. Platón fogalmazta meg a legtalálóbban ezt a folyamatot. Megfigyelte, hogyha az athéniak olyan ügyről tanácskoznak, amelyek szakértelmet igényelnek, akkor szakértőt hívnak. Ha építészeti ügyben kell dönteni, akkor építőmestert, ha hajóépítésről, akkor hajóépítőt. Ha ilyen ügyekben másvalaki próbál tanácsot adni – olyan, aki nem a téma szakértője – akkor kinevetik, és hatalmas lármát csapnak mindaddig, amíg a szólásra jelentkező a nagy zajtól letorkollva önként el nem áll a felszólalás szándékától. Ha azonban valami általános politikai kérdésben kell határozatot hozni, bárki szólásra emelkedhet, és tanácsot adhat, legyen az illető ács, kovács, varga, kereskedő, hajóskapitány, szegény vagy gazdag, előkelő származású vagy közember; ezeknek senki sem hányja a szemére, hogy minden előképzettség és iskolázottság nélkül tanácsadóként merészelnek föllépni. Ezért van hát, hogy az athéniek úgy vélekednek: valahányszor építészeti hozzáértésről, vagy valami más szakismeretről van szó, csak néhány szakember tanácsát kell kikérni…

– Tény, hogy néha hajlamosak vagyunk a mában és nem a holnapban gondolkodni. Bosszantó, hogy az egész város fel van durva: sem gyalog, sem kerékpárral, sem autóval nem tudunk egyszerűen eljutni a munkahelyünkre. Vagy legalábbis új útvonalakat kell felfedezni, ami sokszor még előnyös is. De akkor, aznap, abban a pillanatban, fel sem méri az ember, hogy ezek a fejlesztések – amelyek ma épp bosszúságot okoznak és átszervezést/újratervezést igényelnek a napi rutinban – később megkönnyíthetik az életet…

– Bizony. Csatorna, vagy éppen szennyvízelvezető nem nő magától a földben, azt meg kell építeni, nincs mese. És ha több ilyen munkafolyamat jön össze egyszerre, az kavalkádot okozhat. Az, hogy hogyan időzítjük ezeket a folyamatokat, milyen körültekintéssel tervezzük meg a feladatokat, az legalább annyira fontos, mint hogy felismerjük, hol van szükség fejlesztésre. Az urbanisztikának ez az utóbbi a feladata.

– Milyen a kapcsolatuk a Magyar Urbanisztikai Társasággal (MUT)?

– A mi egyesületünk általában 20–30 fő állandó tagot számlál. Mindig is voltak Szegeden kívüliek közöttünk – vásárhelyiek, csongrádiak, szentesiek – de most, hogy a nevünk is Dél-Alföldi Urbanisztikai Egyesületre változott, azt reméljük, hogy még inkább kiterjed a munkánk a városhatáron túlra. Mára a MUT is rájött, hogy nem kell bennünk ellenséget látniuk, sőt, erősítjük egymást. A ’90-es évek elején jelentősen nőttek az útiköltségek, addig a vidéki egyesületek Budapestre való eljutását a nagyobb tervezőirodák finanszírozták, amelyek akkor megszűntek. Így, hogy vidékről nem tudtunk a fővárosba olyan könnyen eljutni, mint eddig, ellehetetlenedett a közös munka, nem voltak eszközeink, amelyekkel meg tudtuk volna oldani a kommunikációt. Hamar beláttuk, hogy meg kell alapítani a saját egyesületünket, ami ad nekünk egyfajta önállóságot. Ez nem feltétlenül tetszett a MUT-nak. Az elmúlt időszakban érzem úgy, hogy kezdenek közeledni az érdekek, újra erősödik a viszonyunk.

– Laza, baráti klubként hirdeti magát az egyesület. Hogyan zajlanak az összejöveteleik?

– Általában az egyesület honlapján hirdetjük meg a témákat és bárki csatlakozhat az összejövetelekhez, akinek valamilyen gondolata van az adott felvetésekhez. Olyan ez, mint egy szakmai tovább-, és önképzés, amelyért nem adnak kreditpontot, de mi azért motiválónak és fontosnak tartjuk. Nekem évek óta van egy témám, már-már talán vesszőparipám is: az üres lakások kérdése. Egy tanulmányt is készítettünk ez ügyben egy szegedi mintatömb kapcsán és meglepő, hogy ugyanazokat az eredményeket kaptuk kicsiben, mint ami az országos átlagra is igaz a lakatlan lakások arányát illetően. Egy ördögi kör, ami e körül zajlik, hiszen ezek a lakások folyamatosan pusztulnak, felújítani hatalmas vagyonokba kerülne, így nincs is rá vállalkozó. Illetve egyszerűbb a bontást és az új építést választani. Sajnos a központi támogatások is ezt favorizálják! Ezek után nem lehet majd csodálkozni, hogy szép lassan eltűnnek a belvárosi paloták, „múltunk lepusztuló tanúi”! Közel 45 éve azt vallom, hogy nem új lakások építésébe kellene fogni, hanem valamilyen megoldást találni a régi, üresen álló, építészetileg és várostörténetileg is értékes épületek rendbehozatalára. Tudom, ez nehéz kérdés, megoldása néhány önkormányzati ciklus alatt nem lehetséges, viszont érdemes lenne legalább beszélni róla. Mindeddig még ezt a párbeszédet sem sikerült megvalósítani. Egy másik hasonló kudarcélményünk a Széchenyi téren álló egykori Grünn Orbán-ház, amely 1810-ben Vedres István tervei alapján épült. Műemlék, amelyet ráadásul az árvíz sem pusztított el. Igazi várostörténeti emlék, mégis hosszú évek óta üresen áll. Hasznosítási javaslatunk máig visszhang nélkül maradt.  Nem lenne jó, ha az enyészeté lenne.

– Ha már Vedres István neve szóba került, ő az, akit az első szegedi urbanistaként emlegetnek. A 2015-ös év teljes egészében róla szólt, hiszen születésének 250., halálának 185.évfordulója alkalmából emlékévvé nyilvánították. Ön pedig átvehette a Vedresről elnevezett díjat, amelyet azóta is – ha a vírushelyzet engedi – évente odaítélnek arra érdemesnek tartott mérnököknek, építészeknek. Megerősítette ez az emlékév azt, hogy Vedres életműve még inkább előtérbe kerüljön?

– Tény, hogy sikerült „felpiszkálni” kicsit a várost abban az évben. Az emlékülésen a Városháza díszterme tele volt, Vedres leszármazottjait is meghívtuk. Vedres egy rendkívül sokoldalú, tevékeny ember volt, aki saját korának technikai korlátait meghaladó megoldásokkal dolgozott. A mellett, hogy a szakmájában maradandót alkotott, kivette a részét a város kulturális életének fellendítésében is. Jó barátságot ápolt Dugonics Andrással, verseket, színdarabokat írt, fordított. Az általa tervezett Városháza épületében egy színházterem is helyet kapott. Olyan életművet hagyott hátra, amely megérdemli, hogy időről időre megemlékezzünk róla. A róla elnevezett díj pedig azért is jelentős, mert minden szakmának fontos, hogy értékelje a saját szakembereit. A díjátadó idején Vedres neve is újra szóba jön, az érdemei, a munkássága középpontba kerül, ami fontos eredmény.

 

– Fontosnak tartják a jeles alkotók, kollégák életművének bemutatását és méltatását. Hiszen Vedres mellett olyan fontos szakemberek tiszteletére szerveztek konferenciákat, emléküléseket az évek során, mint Lechner Lajos, Rerrich Béla, Takács János vagy éppen Maróthy Győző. Maróthy munkássága személyes okokból is fontos és megkerülhetetlen az egyesület tagjai számára?

– Mindenképpen, hiszen mesterünk volt, mindent neki köszönhetünk. A szegedi urbanisták többsége az ő tanítványai közül került ki. Hiszen talán sehol máshol nem volt olyan urbanisztikai élet, mint Szegeden és ez neki köszönhető. ’72-ben, amikor Szegedre kerültünk már műhelymunkában gondolkodott a Csongrád Megyei Tanácsi Tervező Vállalat (CSOMITERV) osztályvezetőjeként és várostervezési szakmérnökeként. Akkoriban még nem volt szokás ez a műtermi közös munka, hogy mester és tanítványai ilyen közvetlenül tudjanak együtt dolgozni sikeresen. Több építészt és mérnököt éppen emiatt vonzott Szeged.

– 2011-ben egy diákpályázatot írtak ki, amelyben arra voltak kíváncsiak, a szakirányú képzésben részesülő tinédzserek hogyan képzelik el Szegedet 30–40 év múlva. Most Öntől kérdezem meg ugyanezt. Hogyan látja a jövőt ebből a szempontból? Mi az a fejlődési irány, amely már most is kirajzolódik?

– 30–40 év egy város történetében nem olyan nagy idő. Mégis, ki gondolta volna, hogy például az internet térhódítása ilyen mértékben átformálja a mindennapokat, és ez a változás kihat a városfejlesztésekre is. A közterek megbecsülése a ’90-es években vált igazán fontossá, addig a legfájóbb háborús nyomokat kellett eltüntetni, sem pénz, sem energia nem volt arra, hogy olyan beruházásokat végezzenek, amelyek a köztereket újítják meg. Pedig a belváros jelenti igazán az emberek mindennapjait. Jó látni, hogy az országban szinte minden város különös gondot fordít erre, több közterület újult meg európai színvonalon. Szeged szempontjából például szerencsés helyzet, hogy voltak olyan átgondolatlan fejlesztési tervek, amelyek nem valósultak meg. Hogy egy példát említsek: tervben volt, hogy az egyetemi kampusz kikerüljön a volt szovjet laktanya területére. Óriási tévedés lett volna, ha ez így történik. Szeged belvárosa ugyanis elvesztette volna azt a fiatalos közösségét, amely ma is jellemzi. Hogy a diákok járják a várost, belakják a tereket. Ez Szeged egyik fontos vonzereje. Nem lesz 30–40 év múlva sem „Manhattan” Szegedből. Legalábbis reméljük, mert jó együtt lélegezni a régi épületekkel. Szerintem – ahogyan már említettem is – ebben kellene a jövőben is gondolkodni, az új lakások építése helyett, a régi épületeket megmenteni és élhetővé tenni.

– Legyen így. Köszönöm a beszélgetést!

Megjelent a folyóirat 2021. novemberi számában