Bene Zoltán: A közösségi építészet jegyében

Beszélgetés Kiss Lajossal

Kiss Lajos Palóczi-díjas építészmérnök, várostervező, városépítés-városgazdasági szakmérnök, városi, majd területi, illetve állami főépítész Kunszentmártonban született 1945-ben. Építészmérnöki oklevelét 1969-ben szerezte meg a budapesti Műegyetemen, majd ugyanitt végezte el a városépítés-városgazdasági szakmérnöki kurzust. 1972 óta Szegeden él és dolgozik. 2012 és 2021 között a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület elnöke volt.

− Nem is akárhogyan, hanem kifejezetten különleges eredménnyel végzett a Műegyetemen, ami, gondolom, meglehetősen jó ajánlás lehetett az építőművészet világába. Mégsem lett Önből sztárépítész, ehelyett a városépítészetet választotta. Miért? Mi vonzotta az urbanisztikához?

− Azt mondják a teoretikusaink, legalábbis a döntő részük, hogy az építészet egy és oszthatatlan. Vagyis nincs külön városépítészet, nincs belsőépítészet és un. „magasépítészet”, csak egy nagy „massza” létezik: az architektúra, és bármit is végzünk, bármilyen munkamegosztásban is dolgozunk, a lényeg mégis csak a téralkotó tevékenység, amely jó esetben művészet. Csakhogy, amint az összes többi szakmában, úgy az építészetben is differenciálódtak a szakmák és a munkamegosztási folyamatok az évszázadok folyamán. Az exteriőr építészet, a külső terek építészete, az épülettervezés vagy a belsőépítészet között nagy különbség van léptékében, gondolkodásmódjában, módszertanában! Könnyen belátható, hogy ezek lényegesen eltérnek egymástól. Már maga a feladat tárgya is másfajta agytekervényeket igényel! Ennek ellenére az egyetem utolsó éveiben még azt gondoltam, hogy én bizony építőművész leszek, a szó designer-i értelmében: házakat, lehetőleg egyedi, kiemelkedő épületeket fogok tervezni. És − amint arra a kérdésében utalt − valóban jól indult a pályám ahhoz, hogy ez az elképzelésem meg is valósuljon, hiszen 24 évesen, a végzés pillanatában hivatalosan „építőművésszé” váltam. (Legalábbis papíron!) Ugyanis a díjazott diplomatervem alapján a Magyar Építőművészeti Szövetség tagja lehettem.

− Ez azért nem akármilyen belépő!

− Ez a hatvanas évek végén hatalmas megtiszteltetés volt. Nem létezett még építészeti kamara, ez volt az egyetlen szakmai szervezet, amelyet ráadásul meglehetősen elitistának tartottak az építészek − jogosan. Ez predesztinálta az embert arra, hogy valóban olyan építész legyen, amilyennek az építészeket elképzelik. Ám az élet nagy rendező, amely úgy alakította a sorsom, hogy találkoztam néhány olyan nagy formátumú urbanista kollégával, akik megváltoztatták a szakmai világnézetemet. Egyébként is racionális gondolkodású voltam mindig, a művészekhez viszonyítva kiváltképpen, amiben az is közrejátszhatott, hogy én itt, a szegedi Vedresben végeztem, ahol bizony raktuk a falat, kevertük a maltert, burkoltunk, következésképpen tudtam, hogy mi az, ami megvalósítható egy építészeti álomból és milyen áron. Már fiatalon is tudtam, hogy nem csak zseniális ötletekre van szükség, de azoknak a végére is kell járni, azokat meg is kell valósítani. Ez az ismeret mindig egyfajta fék gyanánt működött bennem.

− Hogyan működött egy tervezővállalat a szocializmusban? Akadtak például magánmegrendelők?

− Elvétve, ugyanis teljesen állami irányítás alatt álltunk, a megbízások zömét a tanácsokon keresztül kaptuk. A megyei tervezővállalatok párszáz fővel működtek. Egy-egy ilyen cégben tervezők, szerkesztők, rajzolók szerveződtek műtermekbe, gazdasági osztály, szerződéskötő csoport, és minden egyéb kiszolgáló részleg dolgozott együtt. Egyébként jó alapokról indultak ezek a szervezetek, hiszen annak idején, 1945. után zömében a két háború között működő képzett építészekből verbuválták az államosított irodák munkatársait A lényeg, hogy alapvetően állami megrendelésekre dolgoztunk, de megengedték az úgynevezett magántervezést is, jóllehet nagyon szűk keretek között, lényegében a családi házra és az üdülőre redukálva. A vállalati négyszög – az igazgató, a szakszervezeti-, a KISZ- és a párttitkár – döntötte el az ügyek nagy részét, még azt is, kit terjesztenek föl Ybl-díjra. Az is kétségtelen, hogy hamarabb jutott előre, aki az „egypárt” tagja volt. Első munkahelyemen, Szolnokon, amolyan fejvadászként megjelent Maróthy Győző építész, aki Szegeden városrendezési műtermet hozhatott létre. Nem ígért egyebet, mint amit Churchill az angoloknak: kínt, szenvedést és sok munkát, pénzt és dicsőséget alig. Mi a feleségemmel – Szemerey Márta építésszel – mégis vele tartottunk. 1972-ben Szegedre költöztünk. Ma is úgy érzem, jól döntöttünk. Aki Maróthy Győzőnél, hat-nyolc-tíz évet dolgozott, az profivá válhatott. Őt egyébként máig mesteremnek tartom!

− Mi teszi a profi urbanistát? Milyen tulajdonságok kellenek ehhez a területhez?

− Erre a területre csak a közösségi kérdések és problémák iránt fogékony emberek alkalmasak. Én magam az ilyen alapokon álló építészetben hiszek. Vallom, hogy minden valamirevaló építész közösségi ember, érzékeny környezetének problémáira és rezdüléseire, sőt, annak terheiből önként részt is vállal. Különösen érvényes ez az urbanistákra. Akiből hiányzik ez a képesség, ez a lelkiség, vagy késztetés, jobb, ha nem adja a fejét urbanisztikára. Közösségi építésznek lenni ugyanakkor különös állapot. A tevékenységünk többnyire anonim, haszna és eredménye tárgyiasult formában nem mindig jelenik meg, ezért objektív módon még utólag is nagyon nehezen mérhető és minősíthető. A köz- és a magánérdek állandó szembesítése és gyakorlati szembenállása pedig igen nagy lelki teher, amit el kell tudni viselni.

− Nem könnyű feladat…

− Sokszor nem az. Meg kell jegyeznem azt is, hogy Győző rendkívül jó pedagógus volt. Nem véletlenül, végtére is az első diplomáját a szegedi tanítóképzőn szerezte. (Később képzőművészeti főiskolát végzett, majd végül építészmérnök lett.) Mindig tudta, mikor kell meghúzni, illetve megereszteni a gyeplőt, tisztában volt azzal, hogy mikor van ideje a megfeszített munkának, de a kiengedésnek, a szórakozásnak is. Itt egészen más hangulat uralkodott, mint amit Szolnokon megtapasztaltam. Közben egyre közelebb kerültem a településtervezéshez, városrendezéshez. Olyannyira, hogy bő tíz év elteltével már szinte specialistának számítottam. 

− Maróthy Győzőnek volt köszönhető, hogy egészen más hangulat uralkodott a városrendezési műteremben, mint a tervezővállalatnál, vagy ebben szerepet játszott az urbanisztika maga is?

− Mind a kettő igaz. A tervezővállalatoknál, amelyek amúgy is sok sebből véreztek, idővel még el is kényelmesedett az ember. Mert, mint említettem, teljes apparátus adott volt, a tervezőnek a tervezésen kívül semmi egyébbel nem kellett foglalkozni. Ezért is volt nehéz az építészeknek a rendszerváltás után átállni a vállalkozói világra, ahol minden a nyakukba szakadt, nem volt már mögöttük a kiszolgáló rendszer. Mi viszont már a nyolcvanas évek közepén a megrendeléseink egy részét tervpályázatokon nyertük el!

− Úgy tűnik, hogy a szocializmus idején a várostervezésben sokkal inkább használhatta egy építész a kreativitását, mint az épülettervezésben és talán még egy kicsit a piaci viszonyokba is beleszagolhatott…

− Igen, ez jellemzően így volt! Megjegyzem, a településtervezés akkor csak állami intézményekben volt lehetséges. A tervezővállalatnál a legtöbb építész típusterveket alakítgatott, „adaptált”, kevés egyedi épületre volt igény. Ezzel szemben nincs két egyforma település, nincs ismétlődés! Minden feladat egyedi, „új tét, új nyeremény”! A piaci viszonyokba azért mi sem nagyon kóstoltunk bele, bár a tervpályázatok révén sok hasznos tapasztalatot szereztünk.

− Ön azonban még a rendszerváltás előtt váltott. Ha szakterületet nem is, de munkahelyet igen…

− Az építészetben már a nyolcvanas évek legelején lehetett érezni, hogy bajban van a rendszer. Mivel az építész előre gondolkodik, a terveket előre készíti, könnyebben veszi észre a válságot: egyre több tervet tolnak félre, egyre több beruházás megvalósítására nem jut pénz. Kevesebb lett a tervezési feladat és nem tetszettek a vezetőség ezzel kapcsolatos intézkedései sem. Ezért 1987-ben sikerrel megpályáztam a szegedi városi főépítészi munkakört. Takács Mátét követtem, öt és fél évig töltöttem be a posztot. Abban az időszakban, amely egy kegyelmi időszak volt a főépítészek szempontjából: a régi politikai erők már nem tudtak, illetve nem akartak beleszólni a munkánkba, az újak még nem ébredtek annyira „öntudatra”, hogy megtegyék. Igényelték a szakmai hozzáértést, komolyan vették szakmánkat és a várospolitikai döntések előkészítésébe is bevonták az urbanistákat. Ma már szinte hihetetlen hatásköri felhatalmazással bírtam, nagyfokú önállósággal végezhettem munkám. Úgy érezhettem, van értelme és tétje munkámnak. Jó korszaka volt az az életemnek, a bürokrácia még nem kötötte meg annyira a főépítészek kezét, mint manapság. Napjainkban ijesztő a túlszabályozás, alig van mozgástere egy főépítésznek, aminek következményei beláthatatlanok.

− Ez az állapot kezdett körvonalazódni a kilencvenes évek elején, emiatt hagyta ott a városházát?

− Növekedtek a hivatali feladatok, nem ritkán éjszakába nyúlóan dolgoztam, belefáradtam. Különösen azt követően, hogy az építési hatósági osztályt is főépítészi irodámhoz csatolták. 1992-ben alakultak meg a területi főépítészi irodák, s én az alapításától fogva vezettem a Dél-alföldi Régió Területi Főépítészi Irodáját mint területi, később állami főépítész. Ez egy kiváló rendszer volt sokáig, egészen a 2007-es megszüntetésig. Közvetlenül az ágazati miniszter alá tartoztunk, ezért lehettünk hatékonyak. De 2006. után gyökeresen átalakították a rendszert, ma már a kormányhivatalokban dolgoznak az állami főépítészek. Hatáskörük, mozgásterük, eszközeik, és lehetőségeik aggasztóan csekélyek. Az egyszerűsítés ellenére bonyolult a folyamat, jogszabályok tömkelege írja elő az építésznek, mit tehet, mit nem. Véleményem szerint a túlszabályozás, a bürokratikus elemek túlburjánzása a várostervezésre, az urbanisztikára is rendkívül rossz hatással van, amelyeket a társadalom, a polgárok adott esetben csak évtizedek múlva fognak megérezni.

− Ebben a helyzetben mit tehet egy olyan civil szerveződés, amilyen a Dél-Alföldi Urbanisztikai Egyesület?

− Régóta tapasztalom, hogy azok a folyamatok, amelyeket az urbanisztika körébe utalhatunk, általában kevés szereplősek és belterjesek. Vagyis nem szólnak eléggé azokhoz, akiket a leginkább érintenek: a lakossághoz, az érintett tulajdonosokhoz. Az ilyen típusú egyesületek feladata az lehet, hogy a kommunikációt segítsék, közvetítsék – adott esetben „lefordítsák” –  az információkat, hogy általuk minél több ember lássa, érezze, hogy az épített környezet minősége fontos ügy. És szükség esetén elfogulatlanul, objektíven tiltakozzon a hibás elképzelések ellen. A nyilvánosság és a társadalmi nyomás lehet az eszköze egy civil szervezetnek, ha meg akar akadályozni környezetünkre veszélyes törekvéseket. Azt gondolom, egy ilyen egyesület néha csak szálka a köröm alatt, néha pedig természetes szövetsége a főépítésznek, az okos önkormányzatnak vagy szakbizottságának, bár ezt az utóbbit egyre ritkábban és egyre kevesebbek igénylik… Mindemellett nekünk, tagoknak – kollégáknak, bajtársaknak – arra is kitűnő lehetőség, hogy kibeszéljük magunkból mindazt, ami nyomja a lelkünket. Sőt, még önképzőköri tréningként is hasznos!

− Végezetül: nem érzi úgy, hogy túlzottan pesszimistán ítéli meg szakterülete, az urbanisztika helyzetét és esélyeit?

− Semmiképp sem! Én nem pesszimista, hanem „egy jól értesült optimista” vagyok! Persze tévedhetek is.

Megjelent a folyóirat 2021. novemberi számában