Bene Zoltán: „A város egy élő organizmus”

Beszélgetés Nagy Imrével

Nagy Imre 1951-ben született Budapesten. A budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1982-ben. 1984-ben Szegedre költözött, ahol a CSOMITERV Településtervezési Osztályán, Maróthy Győző szakmai irányítása alatt szerzett településtervezési gyakorlatot. 2021 nyara óta az új nevet felvett Dél-Alföldi Urbanisztikai Egyesület elnöke.

− Építészmérnökként végeztél, s mint ilyen számos szakmai lehetőség állt előtted, Te azonban igen korán a településtervezéshez, az urbanisztikához fordultál. Miért választottad az építészetnek ezt a rendkívül átfogó, nagyon bonyolult területét?

− Számítottam egy ilyen kérdésre, mert azt gondolom, sokakat izgathat az, hogy az urbanisztika mi fán is terem? És valóban, ez egy nagyon átfogó, tulajdonképpen tudomány. A neve a latin urbs, azaz város szóból ered. A város pedig egy nagyon izgalmas képződmény. Úgy is mondhatjuk, hogy a város egy élő organizmus. Nem csak az épületek és azoknak a szövete, nem csak az infrastruktúrája, de a kultúrája, történetisége, a benne élő társadalom, a várospolitika, s mindezek viszonyrendszere az, amiből felépül. Mondhatnám, hogy a város egy színház, és persze „színész benne minden férfi és nő”, hogy Shakespeare-t idézzem, de hozzátenném a szállóigévé vált sor folytatását is: „fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében”. Vagyis alkalmazkodunk, viszonyulunk egymáshoz. Ez pedig engem kezdettől fogva rendkívül érdekelt, izgatott, ez a szövevényes, bonyolult, mégis nagyszerű és bámulatos rendszer, amelyet térben és időben egyaránt vizsgálni kell, hiszen a történetiség elengedhetetlen, a tér pedig az építész terepe. Hát, ezért lettem urbanista. Konkrétan pedig úgy történt, hogy bár a lakóépület-tervezési tanszéken végeztem, de a városépítési tanszéken is hallgattam kiváló előadásokat. Meggyesi Tamás professzor tanította a várostervezést, ő és a szegedi születésű Vámossy Ferenc professzor inspiráltak. Amikor elkezdtem a gyakornoki időszakomat, mint általában mindenki, én is szinte mindent csináltam, építészet mellett még a statikus tervezésbe is belekóstoltam. Amikor Szegedre költöztem, a CSOMITERV-ben, azaz a Csongrád Megyei Tanácsi Tervező Vállalatban éppen szükség volt egy munkatársra. Én lettem az. Maróthy Győző keze alá kerültem, tőle tanultam meg a szakma csínját-bínját. Eleinte kisebb települések rendezési terveit, majd kisvárosokét, végül nagyvárosunk, Szeged egyes részeinek terveit készíthettem el. És itt meg kell említenem, hogy jogelődünk, a Csongrád Megyei Urbanisztikai Egyesület alapítóinak magját is a hajdani munkatársak adták harminc éve, 1991-ben.

− A történetiséget is kiemeled a város kapcsán, aminek én nagyon örülök, már csak azért is, mert egy település esetében ennek figyelembevétele nélkül meggyőződésem szerint olyanná válhat bármilyen fejlesztési vagy várospolitikai próbálkozás, mint elefánt a porcelánboltban. Ugyanakkor történeti szempontból már az is izgalmas, hogy mitől vagy mikortól város egy város? Jacques Le Goff, híres francia középkorász szerint például az érett középkorban az a település tekinthető városnak, amelyben letelepedtek a kolduló rendek. Hát, Szegeden így történt, ergo város volt, miközben, ha mai szemmel néznénk a – mondjuk − XIV. századi Szegedet, a legkevésbé sem tűnne annak…

− Le Goff szerintem abból indulhatott ki, hogy amelyik település el bírja tartani a kolduló rendeket, tehát van olyan erős polgársága, gazdasága, az már város. Ma ezt már sokféle szabály rögzíti, számos kritériumnak meg kell felelni ahhoz, hogy azt mondhassuk valamire, hogy város. Bár azt meg kell jegyezzem, hogy a magyar szabályozás ebben az értelemben meglehetősen megengedő.

− Viszont az urbanisztika nem csak a városokkal foglalkozik…

− Ez így van, mindenfajta település-típussal foglalkozik egy urbanista. A tanyától a falun keresztül a kisvároson át a nagyvárosig, vagy akár egészen a metropoliszig. Nyilván ehhez is egy dinamika, egy történetiség tartozik. Eleinte egyszerű telepedésről beszélhetünk, a földrajzilag alkalmas helyeken, mint például folyópartokon, magaslatokon telepedtek meg emberek csoportjai, s ezek a települések alakultak tovább az idők folyamán. A legelemibb emberi településnek a tanya mondható. Mert már a tanya is település, a hozzá tartozó területekkel együtt önellátó, egy organikus életvitel lehetőségét nyújtja. A tanyák szövedéke pedig már egy nagyobb téregységet alkot, amelyet vizsgálni szoktak, hogy miként is alakult ki: az Alföldön másként, a Dunántúlon másként, de Nyugat- és Észak-Európában is vannak ilyen „tanyaszövedékből” álló szórványtelepülések. Egyébként magam is terveztem egyszer tanyát, nagyon izgalmas kihívás volt. A falu, a kisváros és így tovább: ezek mind az egyszerű telepedésekből alakultak ki.

− A Kádár-korszaknak volt egy nagy „városiasítási” láza, amikor számos nagyközségből kreáltak várost, illetve a nagyvárosok körüli falvakat előszeretettel csatolták a nagyvárosokhoz. Ennek biztosan megvolt a maga ideológiai és gazdasági oka egyaránt. De ma mi a tétje annak, hogy egy község község marad vagy várossá lép elő?

− Sokkal kisebb, mint a Kádár-korban, mert már egészen más jogosultságokkal és jogokkal rendelkezik az önkormányzati rendszer, mint annak idején a tanácsrendszer. Van ugyan ma is Magyarországon egy hivatalos, félhivatalos településbesorolási szisztéma, amely a települési szerepkörből fakad, de nem túl nagy a súlya. Először Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció néven jelent ez meg, ha jól emlékszem, még a hetvenes években, és ezt akkor a nagypolitika is elfogadta. Ebben egy településhierarchiát is felállítottak, amiről én azt gondolom, hogy jól tették, ennek van jelentősége, mert egy térségen, egy tágabb térségen, egy országon, egy régión, de akár egy megyén vagy egy járáson belül is eltérő szerepkörű települések helyezkednek el. Fontos fogalom ebben a vonatkozásban a pl. vonzáskörzet, amelynek segítségével a munkába és az iskolába járást, a kulturális vonzerőt értelmezve lehet a településtípusokat megkülönböztetni, és ezen az alapon besorolni. Voltak például alközpontok, középfokú központok, társközpontok, amelyek térségi szerepet töltöttek be, utána következtek a felsőfokú vagy regionális központok, és a sor végén ott állt a főváros, amely a települési hierarchia csúcsán áll. Ezek a besorolások azóta változtak a jelentőségüket illetően, mert ahogy a területpolitika változott, úgy változott ez is. Most regionális központokról nem beszélhetünk. Az Alaptörvényben megyék és a főváros szerepelnek, de a megyeszékhelyek szerepköre igazából nincs is leírva.

− Arról nem is beszélve, hogy a megyeszékhelyek kapcsán már másfél száz éve, a Monarchiában is rengeteget vitatkoztak, mondván, ha egy megyének egy szabad királyi város a székhelye, akkor az azt jelenti, hogy a székhely közigazgatási értelemben véve nem része a megyének, amelynek a központja, mert a szabad királyi városok önálló közigazgatási egységekként éltek. Ugyanez a helyzet ma a megyei jogú városokkal: a nevükben is benne van, hogy a megye jogaival bírnak, kvázi maguk is egy-egy megye…

− Igen, ez joghatósági és közigazgatási értelemben így van, ám gazdaságföldrajzi szempontból nem igaz, hiszen a megyeszékhelyek túlnyomó többsége mindig is egy szervező egység, egy origó volt a maga térségében, ilyen értelemben tehát logikusan székhelyei az adott területi egységeknek. Amúgy megyei jogú városból is egyre több lett az utóbbi időben, az összes megyeszékhely mellett minden ötvenezer főnél több lakossal bíró település megkapta ezt a kiváltságjogot, ami nem nagy kiváltság egyébként, sarkosan úgy is fogalmazhatnék, hogy a megyei jogú város legnagyobb „joga”, hogy nem kell képviselőt küldenie a megyegyűlésbe. Urbanisztikai szempontból viszont nem csak ezek a jogi és közigazgatási kérdések az érdekesek, sokkal inkább a városias arculat. Hogy mikortól tekinthető valóban városnak egy település, miért, mitől néz ki annak? Hogyan alakul vagy miként alakítható ki ez az arculat?

− Igen, ha csak Tokajra vagy Kőszegre gondolunk, mind a kettő lakossága legfeljebb egy közepes alföldi faluéval ér föl, mégis azonnal városban érzi magát az ember, ha az utcáikon sétál. Ugyanez nem mondható el számos alföldi kisvárosról…

− Igen, nagyon megengedő volt az a törvény, amely a várossá nyilvánításról rendelkezett. Gyakorlatilag az infrastruktúra a fő szempont, annak belterületen meg kell lennie közel 100%-ban, s akkor már nagy baj nem lehet a várossá válással. Persze, a lakosságszám is számít, és az úgynevezett térségi funkciók, ám ha csak egyetlen ilyet is bizonyítani tud a település, mármint bizonyítja, hogy térségi szerepköre van, akkor az már elég lehet. Tehát sok esetben olyan települések is városok, amelyek ugyan már elindultak a várossá alakulás útján, de városi arculattal még egyáltalán nem, vagy alig rendelkeznek. Ehhez hozzátartozik, hogy a településpolitika is sokat változott az elmúlt harminc évben, az állam mint legfőbb alakító hátrébb szorult, és előtérbe került a magánszféra. 1990-ig elsősorban az állam, illetve a helyi és regionális irányítás alakította a városok fejlesztését, ma már nagyon erősen a vállalkozói és befektetői szféra.

− Az állami szerepvállalásra jó példák lehetnek talán a hatvanas-hetvenes évek nagy panelépítkezései, amelyek erősen befolyásolták a magyar települések, kivált a városok külsejét − bár szerencsés esetekben leginkább a külvárosokét −, ezek az építkezések mindenesetre elsősorban a lakosság egy régtől húzódó problémáját, nevezetesen a lakáskérdést akarták megoldani. És voltaképpen, valljuk be, nagyrészt meg is oldották. Az 1800-as évek második harmadától húzódó gondja volt ez az országnak: lakáshiány, embertelen körülmények között élő családok, s mindez elsősorban a városokat jellemezte. A panelház-sorok építése ezt az állapotot rendezte, az más kérdés, hogy nem a legesztétikusabb megoldás született.

−  A bírálatok mind az építész, mind egyéb szakmák felől mégis elsősorban inkább szociológiai szempontokból érkeztek: nem sikerült mindenütt kellő mennyiségű kiszolgáló épületet építeni a lakótelepekre, boltot, iskolát, óvodát, kulturális intézményeket, egyéb közösségi létesítményeket. Az esztétikai szempontok is föl-fölmerültek, de azok inkább csak a rendszerváltás után kerültek előtérbe. Viszont, ha ma egy idegen Szegeden ellátogatna egyes lakótelepekre, megdöbbenhet, hogy micsoda zöld környezetbe került: mesterséges tavak, domb, rengeteg fa, játszóterek, terek. Azok tehát a sikerültebb lakótelepek, amelyekben a vonzó természeti környezetet meg tudták valósítani. Szegeden többnyire nagyon is átgondoltan és előrelátóan építették meg a „panel”-övezeteket a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. A parkolók problémája persze rendre felmerül, de még ez is kisebb gond itt, mint sok más nagyvárosban. És azt se feledjük el, hogy a paneles lakótelep nyugati előképek alapján született, amit persze, a szovjet házgyárakra adoptáltak, a szocialista ipar termékeivel valósítottak meg, azonban panel lakótelepek nyugaton is szép számmal találhatók. Tulajdonképpen Le Corbusier magasháza az elméleti − és gyakorlati − alapja a lakótelepnek, amely a maga korábban egy forradalmi tett volt, s arra tett kísérletet, hogy pontszerűen megépített lakóház a maga tervezett, zöld környezetével együtt alkalmasabb és emberibb életmódot nyújt, mint az akkori bérházas, zárt udvaros beépítések.

− Említetted korábban, hogy szakmai pályádon kistelepülések rendezési terveinek elkészítése után kisvárosok következtek, így haladtál előre, egyre nagyobb feladatokat kapva. És eljutottál Szegedig is. Szegeden is végeztél várostervezői munkát, ha jól tudom.

− Igen, ez így van. Bár a legtöbb várostervezői feladat Békés megyéből talált rám, de két szegedi munkámat mindenképpen meg kell említenem, az egyik a déli Tisza-híd környékének rendezési terve, amelyet én készítettem. Ezen kívül az Indóház tér rendezési terve is a nevemhez fűződik. Később, a 2010-es években pedig az Indóház tér építészeti arculattervét is elkészíthettem.

− Manapság, amikor a pénz, azaz a befektetők is komoly szereplői a városképek alakításának, mit tehet egy civil szervezet azért, hogy ne szabaduljon el a pokol?

− Azért vannak erre törvényes eszközök ma is, a településrendezési terveket például tízévente fölül kell vizsgálni, az építési hatóságok, az építészeti-műszaki tervtanácsok, és a főépítészek is vigyázzák a városok arculatát. Mi mint urbanisztikai egyesület ebben csak szemlélődők lehetünk, a törvény által meghatározott településrendezési tervezés folyamataiba, hogy az kinek kedvezzen, a befektetői oldalnak vagy a társadalomnak, direkt módon nem szólhatunk bele. Az ideális az lenne, ha a tervezési folyamat eleve partneri alapon történne, minimum három partner, a befektetői kör, a települési politika, valamint a helyi társadalom bevonásával. Tehát nem utólagos véleményezések történnének, hanem kezdettől fogva együtt gondolkodnának az érdekelt szereplők. Erre, amit participatív tervezésnek, azaz részvételi tervezésnek neveznek, számos példa van nyugaton, itthon viszont nem nagyon találkozni vele. Viszont az lehet, és kell is legyen a mi feladatunk, hogy abba az irányba próbáljuk formálni a szemléletet, hogy egy holisztikus – azaz komplex gondolkodáson alapuló − hozzáállás alakuljon ki Az eszközeink szűkösek, de az előadásaink és a honlapunk is ezt igyekszik közvetíteni, valamint a korábbi és jövőben tervezett kiadványaink is. Rendszeresen visszatérő feladatunk még a városrendezési tervek véleményezése partnerség keretében.

Megjelent a folyóirat 2021. novemberi számában