Barna Gábor: Bálint Sándor tudományos munkássága

Bálint Sándor nagyműveltségű, a klasszikus nyelvekben, irodalomtörténetben, zenetörténetben, történelemben, építészetben, földrajzban, egyháztörténetben, liturgiatörténetben, néprajzban és folklorisztikában járatos pedagógus volt. E tárgyakat komplex szemlélettel oktatta mind a főiskolán, mind az egyetemen. Szakmai életfilozófiája abban fogalmazható meg, hogy a paraszti műveltséget a nemzeti kultúra részévé tegye.

Vallási néprajzi munkássága

Kiterjedt életművében fontos helyet foglalnak el a vallási néprajzi munkái. A népi vallásosság kutatásában úttörő volt Magyarországon. Úgy ítéljük meg, hogy e tárgykörnek európai összehasonlításban is egyik kiváló kutatója, szakértője lett.

A vallásos élet kutatásával kapcsolatos tudományos álláspontja és szemlélete fokozatosan bontakozott ki. Egy konferencián 1929-ben arra hívta fel a figyelmet, hogy ki kell terjesztenie a kutatásokat „az Alföld intenzívebb vallástörténeti kutatására, mint az alföldi parasztkultúra egyik fontos tényezőjére. Kutatni kellene, van-e a magyar lélekben ősi vallási örökség, ázsiai hagyomány, továbbá azt, hogy akár protestáns, akár katholikus szempontból micsoda módosulást, lokális színt mutat az univerzális katholikus vagy protestáns principiumhoz képest. Kutatnunk kellene az eretnekségek mivoltát, mint az alföldi magyar lélek spirituális kereséseinek megnyilatkozásait.”[1] A vallás kutatását tartja a „legelhanyagoltabb, legtitokzatosabb, mindenesetre a legösztönzőbb […] legtöbb sikerrel biztató” területnek. A vallástörténet és szellemtörténet keretében rámutatott Szegednek és a Dél-Alföldnek határjellegére, ahol a nyugati és a keleti kereszténység találkozik, ahol jelen van a reformáció, s a katolikus megújhodás is.[2]

Bálint Sándor a mindennapok keresztény vallásosságának kutatását tartotta fontosnak, s nemcsak magyar, hanem európai összefüggéseket feltáró értelmezésüket. Kár, hogy a népi vallásossággal foglalkozó munkái csak magyarul jelentek meg, így azokat a világ nem ismerhette meg. Ez volt az „anyai öröksége”, mondja életrajzában. Valóban, az özvegy édesanyjával élő gyermek Bálint Sándor még láthatta, élhette, tapasztalhatta az Alsóváros paraszti közösségében egy gyökereiben a 17−18. századra visszanyúló, sajátos törvényű, önálló és önellátó, templomon kívüli vallásgyakorlás utolsó lobbanását. Fontos szerepe volt ebben a közösségi vallásgyakorlásnak, a búcsújárásnak, a szóbeliségnek, egy másfajta, egy − sokáig középkoriasnak nevezett, de igényként ma ismét visszatérő − egységes világlátásnak. Ennek vezetői a „szentemberek”, laikus énekvezetők, énekszerzők, előimádkozók, társulati szervezők voltak.

Szülőhelyének és gyermekkori élményeinek hatására fordult tehát a vallásos élet kutatása felé Bálint Sándor. Ebben a törekvésében erősítették meg őt a német néprajz felől érkező hatások.[3] Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza című, első jelentősebb összefoglalásában 1938-ban Bálint Sándor kifejti a népi vallásosságról és a vallásos néprajzról szóló elvi felfogását. A népi vallásosság gondolati alapját a sajátos népi lelkiség jelenti, amelynek „a világgal szemben való magatartása elsősorban érzelmi”. Nem alacsonyabb rendű, hanem más, mint a művelt osztályoké. „A világ és az élet az ő számára is izgató rejtély, amelyet … ő is meg akar érteni és magyarázni. Értelmező kísérlete … lényeget kereső … mindenütt a nagy összefüggéseket keresi … a világgal szembeni magatartása szubjektív”, a hagyomány közvetítette normákat elfogadja.[4] A (magyar) nép vallásos élete a keresztény hitre áttéréskor átalakult. Az egyház a vallásosságnak és a világnézetnek kategorikus igényével lépett fel, az élet egészét megszentelte, „a kultusz szolgálatába állította”.[5] „A népi vallásosság művészi kompozíció… A kereszténység tételes tanításait nem is egyoldalú erkölcsi okulásban, hanem főképpen artisztikus képzetekben fogja fel.”[6] Végső summázatként azt mondja, hogy „a népi vallásosság nem elvi meggondolások, fogalmi szubtilitások szövedéke, … hanem sokkal inkább élet, amelyben főképpen a szív érzelmei találják kedvüket.[7]

A vallási néprajz szerinte a néprajz rendszerében szemléleti és módszertani önállósággal rendelkezik. Különböző tudományok metszéspontjain létrejött sajátos, külön tudományszak.[8] „Feladata annak vizsgálata, hogy a néplélek hogyan reagál a katolikus előírásokra,”[9] ezek hogyan valósulnak meg a helyi gyakorlatban. Az egyház a „a megkeresztelt népek ősi hagyományait … nem irtotta ki, … hanem átalakította, megszentelte …”[10] A korábbi jelenségek survival-jelenségekké váltak.[11]

A liturgia felőli megközelítés megmaradt Bálint Sándor későbbi munkáiban is. Arra volt kíváncsi már évtizedekkel ezelőtt is, hogy az inkulturáció hogyan zajlott és zajlik, hatására milyen vallási kultúra formálódik ki, annak milyen történeti rétegei vannak, s ezek hogyan működnek.

A Népünk ünnepei első nagyobb fejezetében a vallásos közösséget, a kultuszt, a megszentelt időt és a teret mutatja be. A vallási jelenségeket tehát a tér, az idő, és a társadalom koordinátáiban és történetiségében értelmezi. Szemléletét fenomenológiainak is nevezhetjük.[12] A könyv második részében az egyházi év néprajzát, azaz a karácsonyi, húsvéti és pünkösdi ünnepkör katolikus ünnepi szokásait ismerteti. Több ponton utal azonban a protestáns, a középkori és a közép-európai összefüggésekre is.

A vallásos népélet tanulmányozása több új felismerésre vezette Bálint Sándort. Ilyen volt a néprajztudomány egyik legvitatottabb elméleti kiinduló kérdése, a nép fogalmának meghatározása. A népen Bálint Sándor már az 1930−1940-es években sem csak a parasztságot értette, hanem tágabban definiálta, s minden társadalmi réteget és csoportot ide sorolt, amennyiben azok egy közösségi jellegű kultúrával rendelkeztek. A népünk ünnepei című könyvében, 1938-ban még elsősorban a parasztságról ír, de egy évtizeddel később már rögzíti felfogását, hogy „a ’népélet’ hordozója nemcsak a parasztság, a földmíves osztály, a falusi nép, bár hagyománytiszteleténél fogva jelentős szerepe van bizonyos jellegzetességek fenntartásában. Alig lehet tehát vitás, hogy akik ugyanabban a földrajzi és gazdasági, történelmi és szellemi környezetben élnek, azok az esetleges társadalmi, anyagi, sőt politikai különbségek ellenére is bizonyos, legalább is virtuális közösséget alkotnak, hiszen egyazon nyelvet (tájszólást) beszélnek, emberi konvenciórendszerük, az ízlésükben: táplálkozásukban, viseletükben, szórakozásaikban megnyilatkoz6 stíluskészségük többé-kevésbé azonos, mindennapi életükben és ünneplő magatartásukban az egyéni, foglalkozásbeli szellemi eltérések mellett is van valami egyezés, azaz egyképpen, vagy legalább hasonlóan reagálnak.”[13]

A búcsújárás történeti gyökereinél ugyan utal a középkori egyéni zarándoklatokra, a kényszerzarándoklatokra, a búcsújárást barokk formájában elsősorban közösségi jelenségnek tartja. A búcsújáró helyek világának Bálint Sándor több tanulmányt szentelt élete során.[14] A szegediek radnai búcsújárásnak ismertetése után[15] 1939-ben foglalta össze a búcsújárás néprajzi tanulmányozásának szempontjait,[16] addig ismert adatait. Az 1930−1940-es években hosszú cikksorozatban mutatta be a magyarországi búcsújáró helyeket.[17] Ezt követően 1944-ben adta közre a Boldogasszony vendégségében című könyvét a Kárpát-medence fontosabb máriás kegyhelyeiről. A rövidre fogott ismertetők az egyes búcsújáró helyek nagyon találó, értelmező, lélektani szempontú leírásai. A könyv illusztrációi először hívták fel a figyelmet a kegyhelyekhez kapcsolódó kisgrafikai ábrázolások gazdagságára.[18]

S bár Bálint Sándor mindvégig hangsúlyozta a „népi kultúra”, a „népi vallásosság” közösségi jellegét, éppen ő volt az, aki e vallásosság egyéni ihletéseit, e vallásosság szervező egyéniségeit, a „szentembereket” elsőként vizsgálta, sajátos világukat és személyiségüket bemutatta. Az Egy magyar szentember, Orosz István önéletrajza című könyve nemcsak a vallási néprajzban számít úttörőnek és alapvetőnek Magyarországon, hanem pl. az élettörténetek, életrajzok kutatásában is fontos. Nagy történeti távlatú bevezető írásában mutatja meg e vallásos embertípus középkori, s a koraújkori licenciátusi[19] hagyományig visszanyúló gyökereit.[20]

Neki köszönhetjük az imádságokat elemző első szaktanulmányt is még 1937-ből.[21] A népi vallásosság paraliturgikus világának, a búcsújárásnak, a szenttiszteletnek vizsgálatával Bálint Sándor kitágította a kutatás tematikai határait, értelmezési kereteit.

Tanulságos ebből a szempontból az 1944-ben Sacra Hungaria címmel közreadott tanulmánykötete. Ebben tizenkét írást jelentetett meg három fejezetbe sorolva.[22] A magyar katolikus múltról szólva főleg a Mária-tisztelet hazai történetét és nemzetközi kapcsolatait ismertette a Napbaöltözött Asszony, a Loretoi Boldogasszony és a Czestochowai Szűzanya példáján. A magyar katolikus táj című fejezetben a búcsújárás tájszervező erejét, valamint a szegedi, tágabban a dél-magyarországi és a Rozsnyó (ma Rožnava, Szlovákia) környéki vallásos életet mutatja be történeti gyökeiben.

Egy termékeny évtized lezárása volt Bálint Sándor életében a vallási néprajzi kutatások magyarországi történetéről 1948-ban megírt kutatástörténeti áttekintése. Mint minden összegezés, Bálint Sándor írása nemcsak az elmúlt idők munkájának összefoglalására alkalmas, hanem éppen ennek segítségével rá tud mutatni az elvégzendő feladatokra, a hiányokra is. Tematikusan éppúgy, mind módszertanilag. Tanulmánya sokáig kéziratban maradt, s csak 1987-ben jelent meg.[23] Írása elején részletesen kifejti ismét, hogy a „néprajzi vizsgálat … nem szorítkozhat a hagyományőrzőnek nevezett osztályok kutatására … az egész társadalom vallásos megnyilatkozásait kell figyelembe vennünk”.[24] Elvi alapvetésként leszögezi, hogy a vallásos népéletet az élet szerves egészében és egyetemességében kell vizsgálni. Abban az egyetemességben, amely történetileg a felvilágosodás koráig fennállt, amikor sem az egyes felekezetek, sem az egyes társadalmi osztályok között nem volt „a hitnek külső megvallásában … akkora stílusbeli és fokozati különbség”.[25] A néprajz induktív kutatási módszereit elfogadva hiányolja, hogy nem kísérelte meg „akár a társadalmi valóság, akár pedig a világkép pontos felmérését és szabatos értelmezését”.[26] A vallási néprajz szemléletét és kutatási módszertanát erősen szintetikus jellegűnek tartja. Összegezi a diszciplína gyökereit, a német kutatási példákat, s a legfontosabb hazai eredményeit. A tanulmány jól megmutatja a vallási néprajz integráló szerepét. A gyökereknél megemlíti az etnológiai/antropológiai vallás- és néphitkutatást. Majd bizonyos súlypontokat választ áttekintéséhez: a liturgiatörténetet és az egyháztörténetet tartja a legfontosabb segédtudománynak. A vallásos népköltészet világánál nemcsak az orális hagyományt, hanem a népi Biblia-élmény, a populáris könyvkultúra, az imádságok és imakönyvek, énekeskönyvek vizsgálatát is fontosnak tartja. Ezek hordozói, az ún. „szentemberek” a vallásos élet szervezői és jeles alakjai. A vallásos élet áthatja a tárgyi világot is. Ezért fontosnak tartja a művészettörténeti, ikonográfiai vizsgálatokat, a szakrális szimbolika, a vallásos tematikájú sokszorosított kisgrafikai alkotások elemzését.[27] Az összegzést részletes bibliográfia zárja.

Nagyobb vallási néprajzi munkák kiadását a második világháború, majd az azt követő kommunista/szocialista ideológiai diktatúra sokáig megakadályozta, késleltette. De kisebb írások egész sorát írta meg az egyházi sajtóban a vallásos élet különböző jelenségeiről.[28] Az 1950−1960-as években Bálint Sándor legfontosabb könyvei a szegedi dialektusról, Szeged művelődéstörténetéről jelentek meg.[29] Az 1960-as években, a néphit fejezetek megírásával, bekapcsolódott előbb Orosháza, majd pedig Tápé monografikus néprajzi kutatásába.[30]

Bálint Sándor nagy összegző munkája, a Karácsony, húsvét, pünkösd és az Ünnepi kalendárium I−II. az 1970-es években jelent meg. Ezt élete főművének tarthatjuk. Felvonultatása hatalmas néprajzi, folklorisztikai, művelődéstörténeti, egyháztörténeti, irodalomtörténeti, heortológiai, teológiai, liturgiatörténeti, zenetörténeti és nyelvészeti ismereteinek. S mindezt történeti és közép-európai összefüggésekben, kitekintéssel a román, szerb, horvát, szlovén, szlovák, cseh és osztrák anyag ismeretében. A mű a magyarországi könyvtárak egyik legkeresettebb könyve, fontos oktatási kézikönyv is. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy kiadására a katolikus egyház kiadója vállalkozott csupán. A Karácsony, húsvét, pünkösd című kötet a nagy ünnepek, s a tőlük függő ünnepek hagyományvilágát tekinti át, a mindennapi életbe bekerült liturgikus és paraliturgikus jelenségeket. Az Ünnepi kalendárium két kötete pedig az egyházi év rendjében, de hónapok szerint veszi sorra Mária és a szentek ünnepeit. Az egyes ünnepek leírásait széleskörű forrásfeltárás és értelmezés alapozza meg. Mindenütt bemutatja az ünnep kialakulásának történeti adatait, a vonatkozó legendákat, apokrif és irodalmi hagyományokat, a liturgia és a szerzetesség szerepét. Áttekinti a patrociniumkutatás, a településtörténet, az ikonográfia eredményeit. Részletesen leírja az ünnephez kapcsolódó imádságokat, a kódexek, a populáris irodalom, a népénekes könyvek adatait. Nem feledkezik meg a szentelményekről, a hiedelmekről, a paraliturgikus szokásokról, a táplálkozási hagyományokról sem.[31]

Szeged reneszánszkori műveltsége című könyvben Bálint Sándor a 15−16. századi Szeged gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti képét, s ennek kulturális vetületét rajzolta meg.[32] Szemléletesen ábrázolta a helyi kolostori műveltséget, a külföldön tanuló szegedi diákok révén meghonosodó egyetemi és literátus műveltséget, majd pedig a reformáció, a hódoltság és a hatására bekövetkező szegedi diaszpórák szerepét. Elsőnek elemezte a nándorfehérvári diadal[33] után meghalt Kapisztrán Szent János újlaki (ma Ilok, Jugoszlávia) sírjánál lejegyzett mirákulum-történetek szegedi vonatkozásait.[34] S mindezt lenyűgözően hatalmas háttérismerettel végzi. Ezt az interdiszciplináris, egyes tudományterületek határait átszelő, szintetizáló szemlélet ma is modern, példamutató és követendő.

Ugyanez mondható el a Szeged-Alsóváros című könyvről is, amely már halála után jelent meg. A munka alcíme: Templom és társadalom. A szerző ebben a könyvében Szeged földműves városrészének történetét, életének mindennapjait, vallásos kultúráját a ferences kolostorral és templommal szoros összefüggésben elemzi. A ferencesek jelenléte és sajátos lelkisége sok területen meghatározta nemcsak a városrész, hanem az egész város és a környék spirituális kultúráját. Ez különösen jól tetten érhető a helyi búcsújáró kultuszban. A szeged-alsóvárosi ferences templom ugyanis búcsújáró hely Szűz Mária tiszteletére. Búcsús ünnepe, Havi Boldogasszony (augusztus 5.) révén ugyanis sok száz kilométeres körzet vallásos életét összefogta, szervezte. A munka az első magyar kegyhely-monográfiának is tekinthető.[35]

Szegedről és környékéről szóló kutatásainak summázata a Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében megjelent A szögedi nemzet címmel három vaskos kötete. Ennek harmadik kötete szintén posztumusz munkaként jelent meg 1980-ban.[36] Ebben összegzi a város vallásos népéletére vonatkozó korábbi kutatásait. A szerző megállapításai szerint legjobban az ünnepek szokásaiban mutatkozik meg a szegedi táj sajátossága, egységes vallási világa. Ezt Az esztendő természeti és liturgikus rendje című nagy fejezetben írta meg. Bemutatja a hét napjaihoz kapcsolódó hiedelmeket, rítusokat, vallási hagyományokat. A hitélet népi hagyományairól szólva hangsúlyosan beszél a szakrális építményekről, terekről. Bemutatja a vallási élet irányítóit, a pap és a szerzetes alakját, valamint a laikus vallási vezetőket (énekes emberek, énekszerzők, gyógyítók, búcsúvezetők). Adatgazdagon írja le a helyi búcsús ünnepet, a vallásos társulatokat, valamint a szegedi emberek által látogatott búcsújáró helyek világát. Bálint Sándor munkásságának eredményeképp Szeged népi vallásossága jól ismert.

Bálint Sándor fontosnak tartotta kutatási eredményeinek népszerűsítését is. Ezért sokat írt már az 1930-as évektől kezdve helyi és országos újságokba. Ezért nagyon várta A hagyomány szolgálatában című könyve megjelenését, amely szintén posztumusz műként jelent meg. Olyan dolgozatokat válogatott a könyv népi hitéletet bemutató fejezetébe, hogy azokon keresztül megmutassa a vallási néprajz tematikai és módszertani sokszínűségét, gazdagságát. Egy falu hitvilágát, egy laikus vallási énekszerzőt, a patrocíniumok és a lokális kultuszok, valamint a liturgia és a néphagyomány összefüggéseit, szólásaink történeti gyökereit ismertető írások valóban elérték céljukat.[37]

Tragikusan váratlan halála előtt tervezte a búcsújárásról és a hét szentség néprajzáról szóló munkáinak megfogalmazását. A magyarországi búcsújárás művelődéstörténtéről, európai kapcsolatairól szóló munkát Bálint Sándor hagyatékának felhasználásával e sorok írója fogalmazta meg Búcsújáró magyarok címmel.[38] A másik téma mindmáig feldolgozóra vár.

A vallási kultúra vizsgálatának keretében is nagyon sok Szegedre jellemző jelenséget tárt fel, illetőleg tágabb országos, közép-európai, európai összefüggésbe illesztve értelmezte azokat. Különösen egy-egy szokásnak, a búcsújárásnak, a búcsúvezető és énekszerző, társulatalapító szentembereknek (Engi Tüdő Vince) működésének ismerhetjük meg jól szegedi, Szeged környéki vonatkozásait. Bálint Sándornak a Móra Ferenc Múzeumban lévő hagyatékából közzétett hatalmas vallási ponyvagyűjteménye számos szegedi énekes és imádságos ponyvának, egyúttal a régi szegedi nyomdák emlékének őrizője. Ezzel már át is léptünk másik fontos kutatási területére.

Szeged és a Dél-Alföld kutatója

Bálint Sándor szülővárosának, a szegedi kirajzásoknak és az alföldi életnek kutatását „apai örökségének” mondta. Erős érzelmi kötődését, elkötelezettségét nem is akarta véka alá rejteni, ám ez nem befolyásolta módszertanilag megalapozott tudományos szemléletét. Természetesen meg lehet kérdezni, hogy az érzelmi kötődés nem megy-e az elvárt tárgyszerűség, a tudományosság rovására? Meggyőződésünk szerint nem. Az érzelmi kötődés pedig nagy ösztönző erő nemcsak a feltáró munkában, hanem az értékőrzésben és az ismeretek továbbadásában is. Ez a felfogás hatott az 1920-as években tanulmányait végző és a világra eszmélődő Bálint Sándorra, aki e szemlélet alapján dolgozott egész életében.

1980-ban írott önéletrajzi vallomásában maga így írt erről: „Alkalmam nyílt a szegedi katolikus tanítóképzőben való elhelyezkedésre (1931−1945). Ma úgy mondanám »honismereti szemlélettel« magyart, történelmet, földrajzot tanítottam. Gondosan ügyeltem, hogy az egészből művelt, korszerű, népben gyökerező magyarságélmény legyen.” E szemléletnek Bálint Sándor számára két alappillére volt: a történetiség és egy térbeli, társadalmi egyidejűség. „Az ember immanens életének és kultúrájának ugyanis nemcsak időbeli tartama, de térbeli kiterjedése is van. Az emberiség és a nemzet tagjai nemcsak mint nemzedékek élnek egymás után, hanem mint kortársak egymás mellett” – írta Néprajz és nevelés című tanulmányában. Szegedi kutatásai és tanári működése mindvégig ezt a „korszerű, népben gyökerező magyarságélményt” szolgálták.[39]

Bálint Sándor nagyon jól ismerte a Város (mindig nagybetűvel írta!) és a Dél-Alföld könyvészetét, általában a magyar és latin nyelvű irodalmat, amelynek számos korábbi évszázadokból származó, Szegedre vonatkozó emlékét maga tárta fel és elemezte. Részben ezekből, részben néprajzos elődei munkáiból, jórészt pedig saját gyerekkorában átélt alsóvárosi élményeiből, valamint évtizedeken keresztül folytatott néprajzi gyűjtéseiből származott az a hatalmas és sokrétű forrásanyag, amiből megírhatta Szeged művelődéstörténetét. Több száz Szegedről szóló publikációját Péter László és Gyuris György összegezte.[40]

Nincs mód most ebből minden, mégoly fontos szegedi, vagy dél-alföldi vonatkozású tanulmányának bemutatására. Érdemes azonban kiemelni a − mindmáig szegedi sajátosságként számon tartott − szegedi papucsról[41] és a szegedi paprikáról[42] szóló írását. Vaskos Szegedi szótárának két kötetében[43] közölt sok ezer szócikke nemcsak a sajátos szegedi tájnyelv, hanem a Város sok évszázados művelődésének valóságos enciklopédiája. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy jelezze a még élő, vagy a már kihalt tájnyelvi kifejezéseket. A szegedi népélet című kis könyvében[44] először foglalta össze a nagy elődök (Dugonics András, Kálmány Lajos, Tömörkény István, Cserzy Mihály, Kovács János, Reizner János), és a maga három évtizedes kutatásának eredményeit. A könyv minden egyes tematikus fejezetében évszázados fejlődési, változási folyamatokat vázol.

Szeged városa című könyve[45] elsősorban építészettörténeti monográfia (e témakörnek nagy értője volt!), ám egyúttal Szeged ezeréves művelődéstörténetének a magyar művelődéstörténet egészébe illesztett leírása is. A Szerző történeti korok és stílusirányzatok alapján rendezte mondanivalóját, ám belőle egy alföldi magyar város mindennapjainak sok évszázados története bontakozik ki. Ez a munka szép példája Bálint Sándor enciklopédikus műveltségének.

A néprajz és a nyelvészet, s annak számos ága (névkutatás, csoportnyelvek vizsgálata), de különösen a dialektológia, sokáig szoros kölcsönhatásban működött. Ez megmutatkozik nemcsak a már említett szegedi tájszótárban, hanem akkor is, amikor közzétette az 1522. év tizedlajstrom szegedi vezetékneveit (ebben felbukkan már a Bálint családnév), vagy a szegedi tanyavilág helyneveit[46], vagy pedig − Dugonics után − a szegedi példabeszédeket és jeles mondásokat[47]. Szeged reneszánszkori műveltsége című könyve[48] az életmű méltatásakor általában háttérbe szorul. Pedig e munka nagy eredménye a 15−16. századi Szeged feltárható gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti rajza. Szemléletesen ábrázolja a helyi kolostori műveltséget, a külföldön tanuló szegedi diákok révén idehaza meghonosodó egyetemi és literátus műveltséget, majd pedig a reformáció, a hódoltság és a hatására létrejövő szegedi diaszpórák szerepét. S mindent lenyűgözően hatalmas szakirodalmi háttérismerettel végzi. Ez a tudományközi, valamint az egyes tudományterületek határait is átszelő, egységben látó szemlélet modern, máig példamutató és követendő. Ugyanez mondható el a Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom című könyvről[49] is, amely e városrész történetét és életének mindennapjait, vallási kultúráját a ferences kolostorral és templommal való szoros összefüggésben, s nagy történeti távlatban elemzi. A munka egyúttal első kegyhely-monográfiánk is. Évtizedekkel korábban, a Boldogasszony vendégségében című „lelki útikönyvében”[50] nagy beleérzéssel fogalmazta meg a Havi Boldogasszony kultuszának, szeged-alsóvárosi ferences kegyhelyének lelkiségtörténeti jelentőségét, amely „az örök Szegedet tükrözik: katolicizmusnak és magyarságnak, népnek és magányos egyénnek időfeletti inspirációját, kultikus teljességét Mária szerelmében, valami különös magyar platonizmus igézetében”.

A szegedi nép[51] elsősorban néprajzi szempontú összefoglalója mintegy előrevetíti az egy évtizeddel később három kötetben megjelentetett A szögedi nemzet című szintézisét.[52] Ebből a Város és kirajzásainak, a szögedi nemzetnek település- és társadalomtörténetét, 19−20. századi művelődésének rajzát ismerhetjük meg. A több ezer oldal terjedelmű mű összefoglalása Bálint Sándor egy életen át szeretettel végzett néprajzi, helytörténeti, honismereti kutatásainak. A szülőváros kultúrtörténetére posztumusz könyvében, A hagyomány szolgálatában című könyvének A szegedi világ című fejezetében még visszatér. Tanulságos, ahogy a kötetbe válogatott írások sokszínű tematikával átfogják a 18−20. századot, az irodalom, a magyar nóta (Dankó Pista), a zene, a népmesék és a paprikatermesztés világát. Egy másik fejezetben pedig (Emberek és művek) jobbára szegedi elődeinek munkásságát mutatta be.[53]

Tudósi működésének ez a területe tehát elsősorban szeretett szülővárosához, Szegedhez és a történeti Dél-Alföldhöz kötötte Bálint Sándort, annak kultúráját nemcsak belső összefüggéseiben és évszázados távlatban, hanem európai kapcsolataiban is szemlélte. A Város mellett ezt a nagytájat: Csongrád, Békés és Csanád megyét, a Bánságot és Bácskát, a temesközi és a homokhátsági szegedi kirajzásokat is vizsgálta. Mert ez együtt a „szögedi nemzet”. Bálint Sándor kutatásai nyomán így vált Szeged és a szegedi nagytáj (paraszti) múltja és kultúrája egyik legjobban ismert tájegységünkké és kitáji kultúrájává.

A pedagógus

Életművének pedagógiai szeletét eddig még senki sem elemezte,[54] jóllehet Bálint Sándor magát elsősorban pedagógusnak tartotta. Ehhez lehetőséget kapott nemcsak a főiskolai és egyetemi katedrán, hanem újságok és folyóiratok hasábjain is. Pedagógiai elveiben máig sok korszerű és követendő elgondolás rejlik.

A néprajznak, a honismereti szemléletnek az oktatásban és nevelésben integráló szerepet tulajdonított. „A tanterv csak többé-kevésbé színtelen keretet, általános irányelveket ad, amelyek az egész ország népiskoláira nézve érvényesek, illetőleg kötelezőek. […] helyi tanterveket kell kidolgozni” – írja a Néprajz és nevelés című tanulmányában.[55] „Győzzük le ezáltal is a gyermek természetes húzódozását, keltsük föl benne az érdeklődést, tegyük tudatossá mindazon konkrét adottságokat, élményeket és tapasztalatokat, amelyek környezetével kapcsolatosak, és amelyek céljainkat szolgálhatják. Helyi tanmenet kidolgozása azonban megint csak lehetetlen néprajzi tudás nélkül.”

„A néprajz tudománya a néplelket, népéletet a maga organikus teljességében és összes vonatkozásaiban akarja megismerni. Nem elégedhetik meg tehát egyes kiragadott, még olyan érdekes részletekkel sem, folyton a nagy összefüggéseket, a jelenségek mögött rejtőzködő lényeget kell szem előtt tartania. […] az új tanítónemzedék figyelmét a szülőföld meghatározó erejére, döntő élményére ráirányítania.”[56] Bálint Sándor tudatosította, hogy a gyors és erőteljes társadalmi változások hatására a népi kultúra hagyományozása mindinkább az iskola feladatává válik. De nem önálló „néprajzi tárgy” tanítására gondolt, hanem a néprajzi szemlélt beépítésére a történelem, irodalom, ének, rajz, gazdasági ismeretek, vallásos nevelés (hittan) körébe.[57]

Érezte, hogy „[…] a mi korunknak legsúlyosabb, szinte gyógyíthatatlan problémája az a gyökértelenség, amibe a modern civilizáció, az ipari és közlekedési forradalom juttatta az emberiséget. […] igazán ott érdemes élnie − akár falu, akár város, akár egy tanyai környezet vagy a főváros legyen az −, ahol csakugyan otthon érzi magát, és emberségében a legbiztosabbnak és legteljesebbnek ismeri magát. És ez nem jelent − hangsúlyoznám − nem jelent bezárkózást, elidegenedést, hanem egyszerűen: még abból a biztos emberi-szülőföldi pozícióból táplálkozik, amin az ember áll és él, és így talán még biztosabban és még nagyobb szeretettel fogja megközelíteni azt a világot is, ahol nem érzi magát olyan otthonosan, ahol nem fordul meg olyan sűrűn.”[58]

A tudós és a keresztény humanista

Tudósi hitvallása abban fogalmazható meg, hogy a paraszti műveltséget a nemzeti kultúra részévé kívánta tenni. Mai szóhasználattal úgy is mondhatnánk, hogy a helyi értékeket beemelni a nemzeti értékek közé. Hasonlóan Bartók Bélához, akinek egy 1925. április 2-i szegedi koncertje erősítette meg a 21 éves fiatalembert életfeladata felismerésében és vállalásában. Bálint Sándor a kultúrát történeti, nemzeti és európai összefüggéseiben, társadalmi egységben látta, tudományközi és honismereti szemlélettel vizsgálta és értelmezte. Ebben máig példamutató számunkra. A honismeret Bálint Sándor nézeteiben magába foglalja a helyi tudás és értékek tudatos ápolását, az egészséges nemzeti (ön)tudat ébrentartását, az értékőrző kezdeményezések támogatását és a bennük való részvételt. Röviden: a szülőföld szeretetét. Erős érzelmi kötődéssel ezért nevezhette Szeged és a szegedi nagytáj kutatását. Vagy ahogyan a róla készült filmben Trogmayer Ottónak szép metaforával megfogalmazta: Szegeden két abszolútum van, a Tisza és az alsóvárosi ferences templom. Mindkettő felelősségre int és kötelez. A szülőföldhöz – írja: „… ragaszkodnunk illik. Itt vannak a temetőink, itt éltek az őseink, küzdöttek nehezen, de mégis helytállóan. Ezzel a szögedi világgal kezdtem foglalkozni, hogy másokba’ is tudatossá váljék az a nagy szülőföldélmény. Az anyanyelv mellett a legnagyobb ajándék, amit az embör egyáltalában kaphat.”[59] Úgy vélte, hogy aki talentumokat kapott a Teremtőtől, az felelős azoknak a közösség érdekében történő felhasználásért.

Naplójában azt írta: „… a néprajzi kutatásban, a néprajzi szemléletben elmaradhatatlan és elhagyhatatlan tényező a humánum. Szóval az európai népkultúrák például a természetes helyi különbözőségek ellenére is olyan testvérségben élnek egymással, amit csak mondjuk egy néprajzi kutató lát be, vagy mondjuk egy jó, intuitív lelkületű költő, vagy nem tudom én, pszichológus, hogy itt miről van szó. Itt az örök emberinek a kifejezéséről van szó.”[60]

Saját élete példájával, írja: „Szerettem volna az embereket és diákokat az égi posztulátumokra döbbenteni. Nem lehet rajtuk segíteni: a szeretetet gyöngeségnek érzik. Megvetik, miközben elepednek utána.”[61]

Bálint Sándor több alkalommal publikált idegen nyelven a magyar népszokásokról.[62] Halála után német nyelven jelent meg néhány tanulmánya.[63] Emlékének több tanulmánykötetet szenteltek a szerzők, szerkesztők.[64] Megírták életrajzát.[65] Született több életrajzi visszaemlékezés is.[66] Kéziratos hagyatéka, gazdag tematikus könyvtára és szakrális tárgygyűjteménye a szegedi Móra Ferenc Múzeumba került. Ennek gondozását egy kilenc tagú kuratórium felügyelte.

Születésének centenáriumán munkásságáról emlékkönyv jelent meg, hagyatékából és munkásságáról kiállítás nyílt a Móra Ferenc Múzeumban. Bár felmerült a lehetőség szülőházának emlékmúzeummá alakítására, azt végül is lebontották. Tervezett emlékházának megépítése akarat hiányában késik. Örvendetesen megélénkült viszont boldoggá avatásának ügye azzal, hogy a Móra Ferenc Múzeum és az egyetemi néprajzi tanszék tevékenységéhez az egyházmegye is csatlakozott.

Felhasznált irodalom 

(az itt nem szereplő tételek könyvészeti adatai a jegyzetapparátusban találhatók!)

Tanítóképzésünk reformja és a néprajz. Ethnographia LVIII. 1937., 107−114. o.

Bálint Sándor: A szegedi kegyes oskola. In: Vigilia 1971. február, 104−106. o.

Gyuris György: Bálint Sándor-levelek. In: Szegedi Műhely 29. évfolyam, 1990/1−4. szám 96−122. o.

Kahler Frigyes: III/III-as történelmi olvasókönyv 2. Adalékok az emberi jogok magyarországi helyzetéhez az 1960-as években. A „gondolat és szólásszabadság”. Budapest, Kairosz Kiadó, 2002.

Minker Emil: Szeged egyetemének elődei. Szeged, 2003

Minker Emil: A célszemély Bálint Sándor. Szeged, Bába és társa, 2004

Velcsov Márton: Paleae sunt. Bálint Sándor pere. Szeged, 1995. Kézirat.

Megjelent a folyóirat 2021. decemberi számában

Jegyzetek

[1] [n.n] A Szegedi Alföldkutató Bizottság Néprajzi, Társadalomrajzi, Nyelvészeti és Irodalmi Szakosztályának közleményei. In: Népünk és Nyelvünk 1930. (1929) I. évf. 265−268. o., 268. o.

[2] Bálint Sándor: Szegedi problémák. In: Népünk és Nyelvünk II. évf. 1930., 184−187. o.

[3] Péter László: Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia. Szeged, 1974.

[4] Bálint Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Budapest, 1938. 7−9. o.

[5] uo. 10. o.

[6] uo. 12. o.

[7] uo. 12−13. o.

[8] uo. 14. o. A jegyzetben itt Hans Koren (1936.) és Georg Schreiber (1933.) művére, valamint a magyar Schwartz Elemérre (1934.) és Karsai Gézára (1937.) hivatkozik. A német és az osztrák kutatás mindvégig nagyon erősen hatott a magyarországi kutatásokra.

[9] uo. 14. o.

[10] uo. 14−15. o.

[11] uo. 10. o.

[12] Ezen a szemléleten alapult a szegedi Néprajzi Tanszéken 1999-től elindított és a bolognai rendszer bevezetéséig, 2006-ig sikeresen működő, s Bálint Sándor törekvéseit talán legközvetlenebbül folytató „vallási néprajzi specializáció” oktatási rendje. Ezt a képzést teljesítő hallgatók legtöbbje ma a szakterület elismert kutatója!

[13] Bálint Sándor: A magyar vallásos népélet kutatása. In: Vallási néprajz 3. Budapest, 1987. 8−66. o., 8. o. E gondolatokat Bálint Sándor 1947−1948-ban írta le, csak évtizedekig nem jelentek meg nyomtatásban, de kéziratban terjedve hatottak.

[14] Lásd válogatott bibliográfiáját!

[15] Bálint Sándor: Szegediek búcsújárása Radnára. In: Ethnographia XLVII., 1936. 315-318. o.

[16] Bálint Sándor: Adatok a magyar búcsújárás néprajzához. In: Ethnographia L., 1939., 193−200. o.

[17] Lásd bibliográfiáját: Péter László: Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia. Szeged, 1974., Gyuris György: Bálint Sándor munkássága. Budapest-Szeged, 2007.

[18] Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségében. Budapest, 1944.

[19] Juhász Kálmán: A licenciátusi hagyomány Magyarországon. Budapest, 1921.

[20] Bálint Sándor: Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest, 1942.

[21] Bálint Sándor: Népünk imádságai. In: Regnum Egyháztörténeti Évkönyv. Budapest, 1937. 19−47. o.

[22] Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Budapest, 1944.

[23] Bálint Sándor: A magyar vallásos népélet kutatása. In: Vallási néprajz 3. Budapest, 1987, 8−66. o.

[24] uo. 8−9. o.

[25] uo. 9−10. o.

[26] uo. 12. o.

[27] uo. 14−38. o.

[28] Péter László: Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia. Szeged, 1974. passim

[29] Bálint Sándor: Szegedi szótár I−II. Budapest. 1957., Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, 1959.

[30] Bálint Sándor: Néphit. In: Nagy Gyula (szerk.): Orosháza néprajza. Orosháza, 1965. 576−588. o., Bálint Sándor: Népi hitvilág. In: Ilia Mihály és Juhász Antal (szerk.): Tápé történte és néprajza. Szeged, 1971. 629−642. o.

[31] Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest, 1973., Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I−II. Budapest, 1977.

[32] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Humanizmus és reformáció 5. Budapest, 1975.

[33] Nándorfehérvárnál (ma Belgrád) a török ellen vívott győztes csata 1456. július 22-én 50 évig tartotta fel a török terjeszkedést. III. Callixtus pápa a csata előtt, 1456. június 29-én elrendelte a déli harangszót a keresztény seregek megsegítésére. A győztes csata után pedig egyetemessé tette Urunk színeváltozása ünnepét (augusztus 6.). (Barna Gábor: Urunk színeváltozásának ünnepe – A nándorfehérvári diadal emlékezete a katolikus egyházban. In: Visy Zsolt (szerk.): A déli harangszó Magyarországon és a nagyvilágban. Budapest, 2021, 61−65. o.)

[34] Később ezt minden részletében elemezte Fügedi Erik. (Fügedi Erik: Kapisztránói János csodái. In: Századok, 1981. 847−887. o.

[35] Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983.

[36] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I−III. Szeged, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974-1981.

[37] Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Budapest, 1981.

[38] Bálint Sándor – Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. Budapest, 1994.

[39] Bálint Sándor: Néprajz és nevelés. Szeged, 1934.

[40] Péter László: Bálint Sándor munkássága. Bibliográfia. Szeged, 1974., Gyuris György: Bálint Sándor munkássága. Budapest-Szeged, 2007. – A bibliográfia máig bővül. Magam is több tétellel gazdagítottam Gyuris György gyűjtését, jelezve, hogy talán még több Bálint Sándor írás lappanghat különböző időszaki kiadványokban.

[41] Bálint Sándor: A szegedi papucs. Szeged, 1955.

[42] Bálint Sándor: A szegedi paprika. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962.

[43] Bálint Sándor: Szegedi szótár I−II. Budapest. 1957.

[44] Bálint Sándor: A szegedi népélet. Szeged, 1958.

[45] Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, 1959.

[46] Bálint Sándor: A szegedi tanyavilág benépesülése helyneveinek tükrében. Néprajzi dolgozatok 9. Szeged, 1963., Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. Budapest.1963.

[47] Bálint Sándor: Szegedi példabeszédek és jeles mondások. Budapest, 1972.

[48] Bálint Sándor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Humanizmus és reformáció 5. Budapest, 1975.

[49] Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983. Kár, hogy a másodpéldány alapján publikálták, míg a Bálint Sándor által javított első példány Hamvas István akkori plébános hagyatékában maradt.

[50] Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Budapest, 1944.

[51] Bálint Sándor: A szegedi nép. Gondolat, Budapest, 1968.

[52] Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. I−III. Szeged, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974-1981.

[53] Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Budapest, 1981.

[54] Kivétel Virágné Juhász Nyitó Klára: A néprajz tárgyai a tanítóképzésben című PhD dolgozata (Debrecen, 2012), amely taglalja Bálint Sándor ezzel kapcsolatos elképzeléseit.

[55] Bálint Sándor: Néprajz és nevelés. Szeged, 1934.

[56] uo.

[57] Bálint Sándor: Népünk imádságai. In: Regnum Egyháztörténeti Évkönyv. Budapest, 1937. 19−47. o.

[58] Idézi Csapody Miklós: „Nehéz útra keltem…” Beszélgetések Bálint Sándorral. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 145. o.

[59] Rónai Béla: Bálint Sándorra emlékezem. Pécs, 2001. 52. o.

[60] Idézi Csapody i. m. 160. o.

[61] Bálint Sándor: Breviárium. Összeállította és sajtó alá rendezte Csanálosi Lilla. Szeged, Mandala Kiadó, 1997. 12.o.

[62] Elsősorban a Nouvelle Revue de Hongrie (1932−1944) hasábjain. Lásd bibliográfiájában, Gyuris György: Bálint Sándor munkássága. Budapest-Szeged, 2007. passim

[63] Bálint Sándor: Essays on religous ethnology: commemorations on the 90th anniversary of the birth of Sándor Bálint. In: Acta Ethnographica Hungarica Vol. 39. Nr-s ¾., 1994., 243−402. o., Bálint Sándor: Die Verehrung des Heiligen Johannes von Nepomuk in alten Ungarn. In: Acta Ethnographica Hungarica 48. 2000., 109−120. o.

[64] A nem teljes felsorolás: Bartha Elek: A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen, 1980., Barna Gábor (szerk.): Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből I−II. Eger – Szolnok. 1982., Tüskés Gábor (szerk.): „Mert ezt Isten hagyta …” Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Budapest, 1986., S. Lackovits Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki falvakban. Veszprém, 2000.

[65] Ifj. Lele József: Az Úr készen találta őt. Bálint Sándor élete. Szeged, 1996.

[66] Rónai Béla i. m.