Bátyi Zoltán: „A szegedi bőrgyógyászat világszínvonalú ellátásra képes”

Beszélgetés dr. Kemény Lajos orvosprofesszorral, a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díjazottjával

A Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának Szőkefalvi-Nagy Béla díja elismerésben részesült prof. Dr. Kemény Lajos az SZTE SZAKK Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinika igazgatója. A nemzetközi elismertségnek örvendő tudós tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja egy évvel ezelőtt Széchenyi-díjat vehetett át, amit az indoklásban kifejtettek szerint kiemelkedően magas színvonalú kutató, oktató és betegellátó tevékenysége elismeréseként kapott meg.  A soltvadkeri családból származó professzor középiskolás kora óta „szögedi polgár”, és – mint elmondta – olyan erős a kötődése a Tisza-parti városhoz, hogy pályafutása során soha nem gondolt arra, máshol is élhetne, gyógyíthatna.

– Professzor úr!  Mielőtt tudományos, oktatói is gyógyító munkásságáról kérdezném, kérem, foglalja össze, milyen életutat járt be, amíg beadta jelentkezését a SZOTE orvosi karára. Emlékezzen, kérem gyerekkorára és árulja el, hogy a családi háttér befolyásolta-e a döntését?

– Bár Szegeden születtem 1959 áprilisában, a családom Soltvadkerten élt, és én is ott végeztem általános iskolai tanulmányaimat. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert akkoriban a soltvadkerti iskola az ország egyik legjobban felszerelt alapfokú tanintézete volt, amelyben kiváló tanárok sarkalták arra a diákjaikat, így engem is, hogy minél több tudást sajátítsanak el. Mivel két nővérem Szegeden tanult, számomra is egyértelmű volt, hogy a Tisza partján válasszak magamnak középiskolát, és így lettem a Tömörkény gimnázium tanulója, ahol angol szakon érettségiztem le. Ekkor viszont nagy döntés előtt álltam. A természettudományok vonzottak, elsősorban a biológia érdekelt, két lehetőség közül kellett választanom. Vagy biológus kutató leszek, vagy az orvostudomány felé fordulok. Végül azért döntöttem a Szegedi Orvostudományi Egyetem mellett, mert ha orvosként diplomázom, és esetleg a kutatásban nem érnék el sikereket, még lehetek kiváló orvos. 

– Miért döntött úgy, hogy a bőrgyógyászatban fejti ki tevékenységét? Mi vonzotta ehhez a szakterülethez?

– Egyetemi tanulmányaim alatt már korán bekapcsolódtam a tudományos diákköri munkába dr. Dobozi Attila témavezetésével a dr. Simon Miklós vezette bőrklinikán. A bőrklinika igazgatójaként két elődömet tisztelhetem bennük, és itt jegyezném meg, mint érdekességet, hogy mindkettő tevékenységét díjazta a Szegedért Alapítvány. Kutatásaim során már ekkor az immunológia és a bőrbetegségek közötti összefüggések érdekeltek. Ezt azért tartottam nagyon fontosnak, mert a bőr megbetegedése mögött gyakran az immunrendszer rendellenességei állnak, tehát a bőr gyógyításához az összefüggések minél mélyebb megértése vezethet el. 

– Hogy a fiatalon megkezdett kutatásai milyen magas színvonalúvá váltak, az bizonyítja, hogy eddig több mint 500 tudományos publikációja jelent meg, és például a kutatócsoportja által kifejlesztett egy olyan speciális lézeres bőrbetegség kezelést, amelyet elsőként alkalmazott a pikkelysömörben, festékhiányban szenvedő betegeknél, ma már az egész világon átvett eljárás. De idézném azt a méltatást, amit a Széchenyi-díj odaítélésekor tettek közé. Ezek szerint: „a bőr és a mikrobák közti kommunikációban központi szerepet játszó mechanizmusok feltárása, illetve a bőrbetegségek kezelésére szolgáló, új fényterápiás eljárások kidolgozása terén elért eredményei, valamint a bőrgyógyászat és a klinikai immunológia oktatásában végzett magas színvonalú munkája” elismeréseként részesült e rangos kitüntetésben. De a kutatás után a gyógyításra térve hadd kérdezzem meg, mennyit változott bőrgyógyászat azóta, hogy első munkanapját eltöltötte gyakorló orvosként?

– Közel negyven éve, 1983-ban kaptam meg az orvosi diplomát, és azt mondhatom, hogy ma az egyetemen tanultaknak már csak húsz százalékát tudom hasznosítani a gyógyításban, nyolcvan százalékban az elmúlt évtizedek új felfedezései alapján kidolgozott gyógymódokra támaszkodunk Szegeden éppen úgy, mint az egész világon. Fogalmazhatok úgy is, hogy szinte évente újra kell tanulni a szakmát, hiszen a gyógyszeriparban a befektetett ezermilliárdoknak köszönhetően olyan új gyógyszerek állnak már rendelkezésre, amelyek alapjaiban megváltoztatták a gyógyítás módját és eredményességét is. Míg korábban voltak olyan betegségek, amelyek elszenvedőit gyakran hónapokig kellett klinikán kezelni, most ugyanilyen gondokkal hozzánk fordulók döntő többsége háromhavonta egyszeri klinikai felülvizsgálat mellett otthon gyógyulhat, és nem esik ki a munkából sem. Köszönhető ez annak is, hogy a nemzetközi felfedezések eredményeit, ha néhány területen csak egy-két év késéssel is, de itt Szegeden is be tudjuk építeni gyógyító munkánkba, így a magyar bőrgyógyászat, amelynek Szeged az egyik kiemelkedő központja, a világ élvonalába tartozik. Orvosaink munkáját minden területen elismeri a nagyvilág, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a magyar bőrgyógyászok közül számtalan szakember nemzetközi orvostársaságok tagja, és vezetői pozíciókban is találunk magyar orvosokat.

– Mennyire érezhető ez a rohamos fejlődés a betegellátásban?

–  Ezen a területen nem lehetünk teljesen elégedettek. A bőrgyógyász társadalmat tulajdonképpen két részre oszthatjuk. Egyrészt vannak azok, akiket mi gyógyító orvosoknak nevezünk, ők találkoznak azokkal az emberekkel, akik a krónikus bőrbetegségeik leküzdéséhez várnak segítséget. Ám a magyarországi, mintegy 700 bőrgyógyász egy jelentős része az úgynevezett esztétikai bőrgyógyászat felé fordult, és az évtizedek alatt megszerzett tudását csak részben hasznosítja a betegellátásban. Az ellátási nehézségeket az is fokozza, hogy kollégáink egy része különböző okok miatt csak részmunkaidőben tud foglalkozni a gyógyítással, így hosszú várólisták alakultak ki, amit a lakosság orvosi segítségre szoruló része teljes joggal kifogásol. Reménykedhetünk azonban abban, hogy az elmúlt időszakban lezajlott jelentős orvosi béremelések érzékelhetően javítanak a helyzeten, és mind többen kapcsolódnak be a gyógyító bőrgyógyászatba. Mivel a bőrgyógyászok közül is nagyon sokan vesznek részt a járvány elleni védekezésben, az előbb említett várólisták csak tovább nőttek. Ezen próbáltunk a legkülönbözőbb módszerekkel változtatni. Hogy csak egyet említsek: fényképes bejelentkezések alapján igyekezünk felállítani egy rangsort, kiszűrve, kik szorulnak azonnali ellátásra, és kiknél halasztható ez. Hangsúlyozom: ez csak járványhelyzeti megoldás, és nagyon remélem, hogy a covid elmúltával gyorsan vissza tudunk térni a normális állapotokhoz.  Hozzáteszem, egy jelentős életmódváltás is sokat segíthetne abban, hogy ne érje ekkora terhelés a bőrgyógyászatot. Sajnos Magyarországon számos olyan betegséggel találkozunk, így említeném a cukorbetegséget, a magas vérnyomást, amelyek nem egyszer a krónikus elhízás következményei, és végül súlyos bőrbetegségekhez is vezethetnek. Mindez egészségesebb életvitellel megelőzhető lenne.

– Egész tudományos munkássága, gyógyító és oktató tevékenysége Szegedhez kötődik. Érezte valaha annak hátrányát, hogy nem költözött a fővárosba?

 – Soha nem volt ilyen gondom. Bár valóban lett volna lehetőségem arra, hogy Budapestre kerüljek, ám amikor 2004-ben a szegedi és a fővárosi orvosegyetem is meghirdette a pályázatát a tanszékvezetői állásra, tudtam, én Szegeden akarok maradni, és így lettem a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Bőrgyógyászati és Allergológiai Klinikájának tanszékvezetője, ezzel együtt a bőrklinika igazgatója. Hogy mi befolyásolta Szegedhez ragaszkodásomat? Elsőként említeném a mikrokörnyezetet, a munkahelyemet, ahol olyan kollégákkal tudtam dolgozni, akikkel együtt kezdtük az orvosi és a kutatómunkát, majd olyan fiatalok is csatlakoztak hozzánk, akikkel kiváló együttműködést tudtam kialakítani. Nem akartam kiválni ebből a rendkívül felkészült, összetartó csapatból, és döntésemet soha nem bántam meg, mert az eredményes közös munka a mai napig is tart. De maga a város is olyan, ami számomra ideális otthon. Szeged nyugodt, biztonságos légköre, a tény, hogy nem kell órákig utazni egyik pontról a másikba, csak mert el kívánok intézni egy fontos ügyet, vagy találkozzam kollégáimmal, barátaimmal, Szegedet nagyon élhető várossá teszik számomra, miért is költöznék máshová.

– Professzor úr! Ha nem veszi tolakodásnak, megkérném, beszélgetésünk végén mutatkozzon be magánemberként, és szóljon családjáról, és azokról az órákról is, amelyeket szoktunk kikapcsolódásnak is nevezni.

– Nagy örömmel beszélek a családomról, hiszen mind szüleimnek, mind a feleségemnek sokat köszönhetek abban, hogy ilyen pályafutást tudhatok magaménak. Mint arról szó volt, Soltvadkerten töltöttem a gyerekkoromat, ahol édesapám borászként, édesanyám pedig könyvelőként dolgozott. Édesapámtól, aki a város díszpolgára egyébként, a kemény munka tiszteletét, míg édesanyámtól az empátiát, az emberi kapcsolatok harmóniájára való törekvést tanulhattam el. Feleségemet, Mártát is Soltvadkerten ismertem meg, ő tanárnőként dolgozott, de lemondott szakmai karrierjéről azért, hogy a családnak szentelhesse minden idejét. Meg is teremtett egy olyan hátteret, amelyben nemcsak én áldozhattam sok időt a munkámnak, hanem gyerekeink is a tanulásnak. Lajos fiam 6 évi Harvard Egyetemen végzett kutatómunka után tért haza, most Budapesten dolgozik bőrgyógyász szakorvos jelöltként, míg lányom, Márta, gazdasági matematikusként dolgozik Ausztráliában, Sydneyben, és reményeim szerint pár év múlva ő is hazatér.  Ami pedig a szabadidős tevékenységemet illeti: erről talán kérdezzen akkor, ha nyugdíjba vonultam. Most még a munkám tölti ki szinte minden percemet, de ha tudok időt szakítani másra is, akkor egy jó természetfilm szerez örömet számomra, nagy érdeklődéssel nézem például az állatok életéről szóló alkotásokat. De sokat olvasok a tudomány, ezen belül leginkább az orvostudományról szóló írásokat is. Az utazás azonban már cseppet sem vonz, hiszen munkám során bejártam a fél világot, több mint száz tudományos konferencián vettem részt. Ezért, ha azt kérdezi, hol töltöm legszívesebben a szabadságomat, azt válaszolhatom: Szegeden, a Vadász utcában, ahol lakom.

Megjelent a folyóirat 2022. márciusi számában