Bubryák István:Tandi Lajos halálára

Októberben, mikor Lajos meghalt, nem fejeztem ki pontosan magam. Nem is orrba vágott a hír, hanem egyszerűen pofonütött. Volt benne valami sértő, volt benne valami személyes üzenet. Annyira nem illett hozzá ez a gyors halál. És nem is napjainkbéli − időskori, ősz, szakállas − arca ugrott be először, hanem az ötven év előtti évfolyamtárs sovány arca, kutató, ugráló szeme, villogó tekintete, hadaró, kapkodó beszéde.

Állítólag hasonlítottunk. Nem tudom. Szörényi professzor – nem a László, hanem a neveléstanos József – folyamatosan összetévesztett bennünket. Kedves Lajoskám − mondta nekem – és már mosolygott is a szeme – jaj, már megint összetévesztettem magukat! Tény, mindketten rettentő soványak voltunk, engem még katonának se vittek el emiatt, ő valahogy átesett a súlyhatáron. Én jobban figyeltem rá, mint ő rám, már csak azért is, mert rajzszakos csoporttársa volt későbbi feleségem is, így nekem kellett alkalmazkodnom, hogy befogadjanak, nem neki. Benne volt a levegőben, hogy ő Szegeden marad majd a főiskola után, talán újságíró lesz, én még álmaimban sem gondoltam a médiára. Még ezt a kifejezést sem használtuk. Mindenesetre több tanszéki és egyéb buliban tudtunk eszmét cserélni a „körteseggű lányok” (ő mondta így, és ez egy nagyon plasztikus kifejezés) piálási szokásairól, ami pár év múlva, a köztünk létrejött jó kollegiális viszony kialakulásának ágyazhatott meg. Akkor, amikor én már a tévénél, ő az újságnál volt, és forgatókönyveket írt, amiket jobbára én vittem aztán filmre.

Rajzszakos volt, tudott képben gondolkodni. Magyar szakos volt, tudta mi az, hogy intro, tudta mi az a dramaturgiai ív, tudta, hogy kell befejezni egy filmet. És ráérzett még valamire: arra, milyen hiány van jó gyerekműsorokból. (Nem csak akkor, ma is.) Nekik írt filmeket. A Kincskereső gyermekfolyóiratnak a nyári szünetben nem jelentek meg számai. Ráérzett erre a hiányra, és egyszer elérte, hogy a szegedi tévé készítsen két nyári különkiadást. Aztán évről évre ez vált megszokottá. A Kincses Móra három novellát filmesített meg Móra írásaiból, a Virágfüzér gyermekverseit Vitai Ildikó zenéjével; A mi házunk toronyház a lakótelepi gyerekek nyarát idézte Döme Zsolt zenéjével (ezért kaptuk az első nívódíjunkat). De folytathatjuk is: a Turandot, a kínai hercegnő opera-keresztmetszet volt gyerekeknek Ruszt József rendezésében (ha mond ez a név még valamit), a Források közelében Ópusztaszerre vitte látogatóba a gyerekeket, A nagy sömmi szépségei pedig a szegedi Fehér-tóra. Én nem tudom mi ez, de jó nagyon címmel az első szerelem érzéséről beszéltek gyerekszereplői – versekben.

Készített dokumentumfilm-forgatókönyveket is, legyen szó akár a magyarországi művésztelepekről (a címe is ez), akár az üzemekben főállásban foglalkoztatott képzőművészek életéről (Művész elvtárs), akár a válóperekben kisemmizett apákról (Apák a kispadon).

És ha kellett, hát írt portréfilmeket is. Varga Mátyás kétszeres Kossuth-díjas díszlettervezőről Adni akartam, vagy Richter Ilona grafikusművészről Portré – háttérben virágokkal című filmje erről tanúskodik.

Megnyugtató érzés lehetett számára, hogy nem csak az írott sajtóban, hanem a tévében is kipróbálhatta magát − és sikerei voltak. Ez motiválhatta, és a nyolcvanas évek közepén átjött dolgozni a tévébe, de rövidesen vissza is menekült. Nem volt jó döntés − mondta rezignáltan. Tényleg nem volt.

Ő minden porcikájában újságíró volt, író-újságíró, nem tévés, nem rádiós, ő abban talált élvezetet, hogy a cikk olvasásakor vissza lehet menni a sorokon, újból és újból meg lehet ízlelgetni a szavakat, a ritmust. Itt gyorsan vége a „pillanatnak”, nincs mód újra és újra visszamenni, gyönyörködni. Őt türelmetlenné tette, hogy forgatni kell, ami idő; hogy vágni kell, ami sok idő, mikor ő már rég kész van fejben ezzel az egésszel! A csapatban végzett munka − hogy itt egy operatőr is „kavar”, egy hangmérnök is „fülel”, egy világosító is lábatlankodik, hogy nyersanyag-kvóta van, hogy diszpó szerint kell indulni, létezni, utazni, érkezni, hogy a gyártásvezető az Isten után az első − nem érintette meg. Az se, hogy itt a sikerből részt kérnek az alkotótársak (operatőr, hangmérnök stb.) is. Váljon becsületére, hogy ezt belátta!

Kisfőnöknek jött, nem volt elsődleges kötelessége a filmkészítés, mindössze két saját filmet készített, egyet Csáth Géza életéről („Menni kell, menekülni valahová”), a másikat velem társként, egy triptichont nagynénje, Devánszki Erzsébet és annak fiatalkori szerelme, Darvas József levéltöredékei alapján (Új bibliát írok).

Láthatóan felszabadult, mikor vége lett tévés korszakának. Porlódi Niké című könyvének egy példányával megajándékozott, néhány műsorhoz felkértem szakértőnek, mert egyvalamihez nagyon értett: Szegedhez. Ebben verhetetlen volt. Ha szegedi vonatkozású adat, történet, kérdés merült fel, őt hívtam, mert ő üzembiztosan szállította a feleletet.

Talán ezért is volt hosszú éveken át a város folyóiratának, a Szegednek a szerkesztője. Aztán ennek is vége lett. Hallottam, nem egészséges, hallottam, talán megkeseredett. Aztán hallottam, meghalt.

És a hír, ahogy mondtam, pofonvágott. Picit talán még meg is sértődtem. Mert nem lehet ennyire nyíltan a pofájába vágni egy egész generációnak, hogy ez fog történni mindannyiunkkal. S lesz, akit elfeled a történelem és lesz, aki ideig-óráig még ébren tartja az emlékezést. Ez az írás is azért született, hogy vele az utóbbi történjen.

Isten veled, Lajos! Én emlékezni fogok rád…

Megjelent a folyóirat 2022. januári számában