Bátyi Zoltán: Szegedi bűnhistória: Két akasztófa a Csillag börtön udvarán

Az idősebb szegediek még emlékezhetnek arra, hogy a város legszigorúbban őrzött intézményében, a Szegedi Fegyház és Börtönben, amit csak Csillag börtönként emlegetnek, volt olyan nap, amikor egymás után két embert is vezettek az akasztófa alá. Mivel ilyen kivégzésre békeidőben sem azt megelőzően, sem később nem került sor, az 1965-ben történtek felidézésével egy olyan bűncselekményt tárunk az olvasó elé, ami nem csak Szegeden, hanem országszerte mély nyomot hagyott az emberekben.

Lapunk 1965. május 4-i számában megírtuk, hogy Pósa István és Less István, akik Szegeden töltötték börtönbüntetésüket, kegyetlen módon megölték a börtönben Horváth Iván művezetőt, polgári alkalmazottat, hogy szökési szándékukat végrehajthassák. A Csongrád megyei bíróság Pósa Istvánt halálra, Less Istvánt pedig 15 évi szabadságvesztésre ítélte. Ügyük fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely mindkettőjüket halálra ítélte. Az elítéltek kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Emberölés és egyéb bűncselekmények miatt a kiszabott halálbüntetést Pósa Istvánon és Less Istvánom tegnap, csütörtökön, reggel Szegeden végrehajtották.

Mindössze ennyit olvashattak a Csongrád megyében megjelenő Délmagyarország című napilapot forgatók 1965. június 11-én, pénteken annak a két embernek a haláláról, akik a Csillag börtön történetének egyik legszörnyűbb következménnyel járó bűncselekményét követték el. A Kivégezték a gyilkosokat című írás egyébként számos hír közé zsúfolva, mondhatni úgy, „eldugva” kapott helyet a lap 4. oldalán. Egyebek mellett megtudhatták az olvasók, hogy felmelegedés várható, a Hazám nevű tengerjáró hajó, miután Szegeden kipakolta áruját, felszedte a horgonyt, és csütörtökön délután elindult az MHRT tápéi hajójavítójába, ahol átnézik a berendezéseit, míg a 24 fős személyzet szabadságra mehet. Szó esett arról is, hogy a Vasutas Művelődési Házban Alsóvároson nagyszabású rózsa bálat rendeznek folyó hó 19-én, Rudabányán éppen aznap temetik az ércbányában történt földomlás során elhunytakat. Az egyetlen magyar televíziós csatornán pedig főműsor időben az Ítélet után című, magyarul beszélő francia filmet vetítik.

Mai szemmel nézve, bulvár címekhez és szövegekhez szoktatva szinte felfoghatatlan ez a „szemérmesség, ám a Kádár-korszak újságírásában teljesen megszokott (elfogadott, előírt?) szabályként működött, hogy egy-egy végrehajtott halálbüntetésről csak és kizárólag egy rövid MTI hír tudósított. Vélhetően a szocializmust építő magyar nép köznyugalmának nagymértékű megzavarásának bűnével vádolták volna az akkori sajtót az MSZMP arra hivatott irányítói, ha ennél bővebben számolnak be az akkoriban már csak ritkán előforduló kivégzésről.

Szeged bűntörténetének feldolgozása viszont ennél sokkal részletesebb beszámolót kíván meg. Ám mielőtt kitérnék arra, pontosan ki is volt a két gyilkos, és mit követtek el, fontosnak tartom, hogy felvázoljam: milyen viszonyok is uralkodtak az ország már akkor is legszigorúbbnak tartott fegyintézetében a kádári konszolidáció első éveiben.

A zsúfoltság akkor is gondot okozott, ahogy ez szinte végigkíséri az 1885-ben átadott fegyintézet teljes XX. századi történetét. De más hagyomány is folytatódott a ’60-as évek elején. Az egykor Európa egyik legkorszerűbb börtönének tartott Mars téri épületben már megnyitásakor is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a rabokat ellássák tennivalóval, olyan munkát találjanak számukra, amivel hasznot hajthatnak, hogy némileg csökkentsék az őrzésük költségeit. Nos, ez az ötvenes évek második felében nagyüzemi méreteket öltött. A szegediek által csak börtöngyárnak emlegetett Cserzy Mihály utcai épülettömbben elhelyezett vállalat – ami addig a KÖMI-n (Közérdekű Munkák Intézetén) belül 104-es számmal „bejegyzett” cég volt – felvette a sokak számára ma is ismerős Alföldi Bútorgyár nevet. Természetesen továbbra is a Büntetés-végrehajtás Országos parancsnoksága volt az ellenőrző szervezet. Itt a kettős kivégzés évében már közel 500 elítélt dolgozott, mintegy 70 milliós termelési értéket létrehozva. Folyamatosan gyártották a hálószobába szánt bútorokat, de készültek itt konyhaszekrények is különböző fantázianevekkel. A közvélemény csak börtönbútorként „szólította” az áruhiány idején igencsak közkedvelt, masszív szekrényeket. Természetesen, ahogy azt a korszellem és gyakorlat diktálta: folyamatos munkaverseny keretében – bármennyire is megmosolyogtatóan hangzik ez egy bűnözőket foglalkoztató üzem esetében – folyt a termelés.  

Persze akadt olyan elítélt, akinek semmi kedve nem volt a munkában versenyezni, hogy aztán a zsúfolt cellában hajtsa álomra a fejét. Így például 1958 márciusában a bútorgyár területéről megszökött egy életfogytiglanra ítélt rab, aki előbb Újszegeden bújt el, majd Pusztaszeren fogták el. Azt, hogy az akkoriban nagy vihart kavart történet mennyire befolyásolta a börtönvezetést, hogy Szeged első, utca alatt átvezető alagútjának építését fontolgassa, nehéz lenne megmondani. Egy biztos: a Csillagból nap mint nap a börtöngyárba átkísért rabok látványa nem igazán illett bele a konszolidálódó Kádár rendszer szegedi utcaképébe, s az is tény, hogy rendkívüli kockázattal járt a gyakran a legsúlyosabb bűnökért elítélt rabok kísérgetése. A tervet tettek követték, és 1962-ben elkészült a börtönt és a gyárat összekötő alagút, ami – ha nem is látszik – a mai napig „üzemel”, a Cserzy Mihály utca alatt.

Nem lehetett könnyű megoldani ezt az építkezést, amit újabb szökési ügy zavart meg. Ekkor is a bútorgyár területén gondolta úgy egy rab, hogy kijuthat a szabad világba. A gőzelvezető aknában bújt el, de gyorsan rátaláltak, így még akkora sikert sem ért el, mint korábban elfogott társa. Bár ezt követően még szigorúbb ellenőrzéseket vezettek be a Csillag minden részlegében, de a sikertelen szökési kísérletek és a fokozott őrizet – mint az írásom bevezetőjéből kiderült már – sem vette el a kedvét két embernek a próbálkozástól.

Cselekményükről az elsőfokú ítélet kihirdetéséhez kapcsolódva így számolt be a Délmagyarország című napilap 1965. május 4-i számában:

Kiszabott büntetésüket töltötte a Csillag börtönben Pósa István és Less István. Pósa tiltott határátlépés kísérlete miatt 1957-ben állt bíróság előtt, később különböző lopások juttatták ismét börtönbe. 1963-ban nem létező háztáji földjeit adta el, s ekkor két évre ítélték. Ezt a büntetését töltötte és a börtön bútorgyárának ládaüzemében dolgozott, mint betanított munkás. Társaival összeférhetetlen magatartása s a felügyelőkkel tanúsított tiszteletlensége miatt többször kapott fegyelmi büntetést.

Egy büntetés kiszabása után határozta el, hogy megszökik, s ezt közölte a vele egy cellában lakó Less Istvánnal, akit ugyancsak többszörösen büntettek már. Elhatározásukhoz két polgári ruhás művezető ruháit akarták megszerezni. A művezetők, majd a kapus leütése után motorkerékpárral akartak Csehszlovákiába szökni, s onnan tovább nyugatra. Pósa azt tervezgette, hogy kémszolgálatra jelentkezik majd nyugaton, börtöntársa pedig majd vele együtt dolgozik.

Tavaly október 3-án mindketten Horváth Iván művezető felügyelete mellett dolgoztak. Horváth Ivánt, mint polgári alkalmazottat egyébként az elítéltek szerették türelmes magatartásáért. Pósa és társa viszont őt szemelte ki első áldozatul. Egy bútort megrongáltak, s ennek ürügyén Less behívta Horváth Ivánt a műhelybe. A gyanútlan ember a bútort vizsgálta, amikor Pósa István egy fareszelővel többször fejbe sújtotta, majd az eszméletlen emberre még tizenegyszer sújtott a szerszámmal. Ezután Pósa a másik művezetőt akarta becsalni. Elmondta, hogy az egyik elítélt leütötte Horváth Ivánt. Ez a művezető azonban már az őrséggel együtt lépett a gyilkosság színhelyére.

Horváth Ivánon minden orvosi beavatkozás ellenére sem tudtak segíteni és még aznap belehalt sérüléseibe. A Csongrád megyei bíróság Pósa Istvánt előre kitervelt módon, hivatalos személy ellen elkövetett emberölés, valamint többrendbeli emberölésre irányuló előkészület, tiltott határátlépés előkészítése és folytatólagosan elkövetett hivatalos személyek megsértése miatt mondotta ki bűnösnek, ezért halálra ítélte. A másodrendű bűnsegéd Less Istvánt is az előbbiekben mondották ki bűnösnek és 15 évi szabadságvesztésre ítélték. A Legfelsőbb Bíróság Pósa István ítéletét jóváhagyta, Less István ítéletét pedig megváltoztatta, a másodrendű bűnsegédet is halálra ítélte. A vádlottak kegyelemért folyamodtak.”

Mielőtt kitérnék arra, hogyan is zajlott a két bűnös kivégzése, nézzük meg: miért is járt halálos ítélet a ’60-as években Magyarországon.

Bár az 1961-ben hatályba lépő büntető törvénykönyvben még számos olyan rendelkezést találunk, ami alapján valakit kivégezhettek, azonban egyetlen olyan bűncselekményt sem, amely büntetéseként csak és kizárólag a halálbüntetés jöhetett számításba. Minden olyan bűncselekmény esetében, ahol a halálbüntetés szóba kerülhetett, alternatív büntetésként a 10-től 15 évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhatták.

Érdekes módon a magyar büntetőjog új törvénye nem ismerte az életfogytig tartó szabadságvesztést. Ha a tettes nem javítható, akkor kivételes büntetésként halálra kell ítélni, ha viszont javítható, akkor indokolatlan őt egész életére megfosztani a szabadságától – szólt az indoklás. Egyébként halmazati és az összbüntetések esetében a törvény 20 évben maximálta a börtönbüntetés időtartamát, és szintén 20 évig kellett börtönben maradnia annak, akinek halálbüntetését az Elnöki Tanács kegyelemből megváltoztatta. Egyetlen bűnért szabhattak ki életfogytig tartó szabadságvesztést, ez pedig a zendülés minősített esete, vagyis politikai bűncselekmény volt.

A korszellemet jól tükröző annak indoklása, miért nem szakított a halálbüntetéssel a magyar jogrend, holott ezt világszerte már sok országban megtették.

„A szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi okokból a halálbüntetés ellen száll síkra. Ámde mindaddig, amíg fennáll a kapitalista környezet közvetlen és közvetett káros hatása, a szocializmust építő állam nem nélkülözheti a büntetőjog e legszigorúbb eszközét” – közölték a Büntető Törvénykönyv (Btk.) miniszteri indoklásában, ahol ezek a sorok is megtalálhatók:

„A társadalomra veszélyes cselekmények között vannak olyanok, amelyeknek absztrakt veszélyessége a védeni kívánt jogtárgy jelentőségét tekintve a halálbüntetéssel fenyegetést indokolttá teszik. E jogtárgyak: az állam (társadalmi, politikai, gazdasági rendünk), az élet, a társadalmi tulajdon, valamint a fegyveres erők fegyelme és harcképessége.” Ám ez esetben is felhívja a figyelmet: „halálbüntetést akkor kell kiszabni, ha a büntetés célja más büntetéssel nem érhető el.”

Minden bizonnyal ez utóbbi kitételnek is köszönhető, hogy a valóságban közel sem számított gyakori büntetésnek a halálra ítélés. Pedig az 1961-es Btk. összesen 31 bűncselekménynél tette lehetővé, hogy a bíró a halálos ítélet kiszabása mellett döntsön. Ezek között találunk 9 állam elleni, 2 béke és emberiség elleni, 12 katonai és 8 úgynevezett köztörvényes bűnt. Valamennyi felsorolására nem vállalkoznék, de például az összeesküvés egyes eseteit, a lázadás minősített eseteit, a kémkedés minősített eseteit, a háború idején megvalósított hazaárulást, az ellenség támogatását halállal rendelte büntetni, még akkor is, ha ezeket a bűnöket nem a Magyar Népköztársaság, hanem más szocialista állam sérelmére követték el. Azonban ilyen bűncselekmény 1961-től a rendszerváltozásig nem történt, így a felsoroltak miatt senkit nem ítéltek halálra.

A katonai bűntettek között is akadt 12 olyan bűncselekmény, így például a háború idején elkövetett szökés, a külföldre szökés minősített esetei (fegyveresen, több katonával együtt, a szolgálati ténykedés felhasználásával vagy háború idején történő szökés), a zendülés, az elöljáró és a szolgálati közeg elleni erőszak azon tettese is kivégző osztag elé kerülhetett, aki a bűntettet harchelyzetben követte el, illetve aki cselekményével egyúttal szándékos emberölést is megvalósított.

A most leírtakra legfeljebb azok emlékezhetnek, akik sorkatonai szolgálatot teljesítettek a szocializmus éveiben, hiszen a katonai foglalkozások keretében minderre nyomatékosan felhívták a figyelmet. De olyan hírek nem jutottak el a laktanyákba, hogy bárkit is katonai bűntett miatt végeztek volna ki.

Azt viszont katona is, civil is tudta, hogy gyilkosságért nagyon könnyen bitófa lehet a büntetés. Ám arra jóval kevesebben gondoltak akkoriban, hogy az úgynevezett köztörvényes bűncselekmények között korántsem csak a gyilkosságot tartotta főben járó bűnnek a Btk. Bár a Rákosi korszak szigora jócskán enyhült, 1961 után is halállal büntethették azt, aki a fennálló tulajdoni rendet, illetve a szocialista közösségi tulajdont támadta.

Visszatérve Lessék ügyéhez, a nemrégiben elhunyt dr. Erdélyi Endre orvos szavait idézem fel, aki évekkel ezelőtt így beszélt élete egyik legszörnyűbb élményéről:  

– A Ságvári gimnázium tanulójaként 1956-ban a forradalmi lelkesedés engem sem került el. Tagja voltam annak a csoportnak, amelyik lecibálta a vörös csillagot a Kárász utcához közelebb eső Széchenyi téri szovjet hősi emlékmű tetejéről. Mivel erről fotó is készült, amin szerepeltem, természetesen kicsaptak a gimnáziumból. Asztalos inasként tanultam szakmát, majd a Csillag üzemébe, az Alföldi Bútorgyárba kerültem. Elmondhatom: művezetői beosztásban éppen csak néhány órányira voltam a haláltól. Ugyanis azon a napon, amikor az a szörnyű gaztett történt, délelőtti műszakban dolgoztam, engem váltott Horváth Iván kollégám, akit meggyilkolt két fegyenc. Minden ott dolgozót nagyon megrázott ez a szörnyű tett, éppen ezért a börtön vezetése lehetővé tette, hogy a börtönablakokból mindaz végignézhesse a kivégzést a börtön alkalmazottai közül, aki úgy érezte, nem retten vissza a látványtól. Hát nem volt nagy tolongás. Messze én voltam a legfiatalabb a jelentkezők között, ezért mondom, nagyon valószínű, hogy már senki nem él a szemtanúk közül – mondta el Erdélyi doktor.

– Ami magát a kivégzést illeti: számomra is megdöbbentő volt, milyen gyorsan lezajlott. Két bitófát állítottak fel a kivégző udvarban, ami, tudomásom szerint, köztörvényes bűnösök esetében rendkívül ritkán fordult elő. Szegeden talán soha korábban, és azóta biztos nem. Előbb Less Istvánt vezették ki az udvarra, kezén megbilincselve, és az a bíró olvasta fel a rövid szöveget – „Az Elnöki Tanács a kegyelmi kérvényét elutasította, az elítéltet átadom az ítéletvégrehajtóknak.” –, aki halálra ítélte. Less szólni sem tudott, máris megragadták, a bitóhoz vitte a két hóhérsegéd, egy sámliszerű dobozra állították, és már rakta is nyakára a hurkot a hóhér. Eközben egy szemvillanás alatt a segédek összekötözték a lábát, a dobozt kiemelték a lába alól. A börtönorvos aztán úgy három-négy perc múlva széthúzta Less ingét, meghallgatta, ver-e még a szíve, és jelentette, hogy az elítélt elhalálozott. Az előírások szerint ezután még fél órán át a bitón kellett hagyni a tetemet, csak azután emelhették le.

Úgy látszik, ezt az időt a börtönvezetés nem akarta kivárni, ezért szólították Pósát, aki szembe találta magát bitón lógó, csuklyával letakart fejű cimborájával. Mondanom sem kell, a látvány letaglózta, de arra maradt ereje, hogy annyit mondjon:

Nem én voltam, nem én öltem meg, én ártatlan vagyok.

Ez persze ott nem hatott meg senkit, és fél perc múlva már ő is letakart fejjel lógott a bitón. Mi aztán elmentünk az ablakokból, így nem tudom, végül mikor kerültek koporsókba Lessék – fejezte be történetét Erdélyi doktor, aki hozzátette: aki más embert megöl, igenis végezze akasztófán.

Ezt a nézetet hazánkban ma is számosan osztják. De a kivégzés ellenkezne a magyar Alaptörvénnyel, ugyanis 1990-ben az Alkotmánybíróság (AB) eltörölte a halálbüntetést. A 23/1990. AB határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az élethez való jog olyan korlátozhatatlan és oszthatatlan alapjog, amely minden mást megelőző érték, egyszersmind a többi alapjog forrása. Köznyelve lefordítva: az állam senkit nem hatalmazhat fel arra, hogy öljön. Legalábbis békeidőben…

Megjelent a folyóirat 2022. januári számában