A. Gergely András: Szerelem-hadjárat – pántlikázott történelemmel

2022-04-252022-04-25 Bene Zoltán A. Gergely András, Szilasi László

Szilasi László kötetéről

Tisza-szabályozás, negyvennyolcas szabadságharc, rodostói magányok, pesti úri vagányok. Kulcsszavakban, mozgó címsorként ennyi a reklám-szlogen Szilasi László Tavaszi hadjárat. Szerelmes magyarok a XIX. századból című kötetéhez, amely két kisregényben meséli el, hogyan szól a fájdalom dala a rodostói emigrációban, a szerelem dala a reformkori Budán, a polgárosodás élménye egy zalai kúrián, a hajléktalanná válás a levitézlett agrárproletár szemével, s a megtartó kapcsolat a világzajban. Mindezek fő eszköze a nyelv, melynek Szilasi nemcsak irodalomtörténész tanára, hanem költője is, akinek itt Ostorod című története a nemzeti emlékezet építésének és formálódásának is míves nyelvű rajzolata, A Koppantyú lovagjai meg „egy szerelmi sokszögön keresztül ad panorámát a XIX. századi magyar történelem válaszútjairól, soknemzeti és multikulturális világáról. A szabadságharc alatt és a Tisza-szabályozás munkálatai közben négy ember élete fonódik össze szétszálazhatatlanul, akik kalandos élettörténeteiken keresztül keresik a szabadságot és a hűséget…” – szól a fülszöveg tónusa.

A könyvet körülölelő őszi bemutató (Margó Fesztivál, 2021 október) mintegy provokatív felvetése volt a „Szilasi László könyve szemérmetlen módon nyúl a történelemhez” szerkesztői szempont, mint „mesélt valóság és fikció összemosódásáról, kérdéses történelmi igazságokról, és arról is, mi határozza meg az egy nemzetbe tartozást…” – ha már a kötet Mikes Kelemen köreinek rodostói magyar emigrációját és annak utóéletét idézi meg, a szereplők sorsát a szabadságharcig kíséri elviszi el, majd ott elválik tőlük, hogy a második kisregényben már a forradalom leverése utáni idővel folytassa. Miközben tehát 1848 áll az időrendi fókuszban, mégsem kerül rá sor, hogy nemzeti dalnak hangozzék – de annál több Szeged, Védegylet, Sennye, lótenyésztés, kóborlás, nemzeti fájdalom és tragikus sors, Kossuth és Deák, polgárosodó vágyképek és nyelvi mívelődés sodrása hallik – no meg a folytonos szerelem dala.

»„Nagyon érdekes, hogy úgy van a ‘48-as forradalom ezeknek a történetnek a centrumában, hogy tulajdonképpen nincs” – jelentette ki a szerkesztő, és ennek okairól kérdezi a szerzőt. A válaszból megtudtuk, Szilasiban mély nyomot hagyott Darvasi Lászlónak az az ötlete, hogy mi lenne, ha valamit meg nem történtté tennének. Hangsúlyozta: „A harcokat leírták elegen és csak a szőregi csatát építettem bele, mert az volt fontos”. Cooper regényeit emlegette összehasonlításképpen, hiszen „azokban is háború van és közben mindenki mindenkivel csókolózik”. Ezek a regények az első olvasmányélményei közé tartoznak, ezért a könyvben is sokszor olvasnak a szereplők Cooper-regényeket. Emberekről, szerelmi kapcsolatokról szól a legtöbb könyv, itt is ez volt a cél, tette hozzá a szerző.«

A szorongató kérdésre, mennyire „hiteles”, mennyi kutatómunka, mennyi hozzátoldás, egyénítés, történő történelem pótlása és kisajátítása maga a regényforma, Szilasi válasza is méltóan impozáns: „A felelősségteljes léhaságot próbáltam megvalósítani. Ha az irodalmi szövegekben ott van ez a játék, azt remélem, hogy ez a történelmi kijelentésekre is kivetül”.[1] A „kivetülés” azonban itt csak visszafogott írói eltolás; valójában úgy fikció, hogy ez is a dolga, ez a legfőbb vállalása, érző és érzékíthető emberekről szól, nem utolsósorban szeretetről, barátságról, hűségről és hitehagyásról, kitartásról és szerelemről, ami nélkül sem élet, sem irodalom nincs, de még kevésbé van történelem is. Sőt: már a cím iskolakönyveket idéző tónusa is személyesbe fordul át Szilasi tollán: a mintegy kihagyott tavaszi hadjárat helyett a történetben főszereplő Tarpai Ábel budai lakozása idején szerelme, Márta újítja föl budai házát úgy, hogy abban angol típusú vécé és fürdő legyen, „ez volt Márta győzedelmes Tavaszi Hadjárata”, egyben a kényelem polgári félsze is a budai ostrom lövöldözéseitől (308. old.). Egyszóval amikor Szilasi „belekölt” a történelembe, akkor sem tesz mást, mint irodalomként bánik a történelemmel, ahogyan az is történelemként bánt az irodalommal és más hasonló emberi lommal. Mert míg a história alakulása (legyen szó pozsonyi diétáról vagy isaszegi csatáról, Mikes leveleiről vagy azokat másoló írástudatlan legényről) semmiképpen nincs meg emberi jelenlétek, szerelmek, elvetődések és szexusok, alkuk és küzdések, fájdalmak és veszteségek, halálok és eltűnések, szerelmek és csalattatások nélkül, addig az irodalom talán elsőként is ezekért van. Szilasi oly végtelen aprólékossággal keresi végig felsőházi előterjesztések, szegedi talicskagyártás, folyamszabályozás-história és sertéstenyésztés-történetünk 19. századi históriáját, hogy annak „hiteles” lejegyzése voltaképpen még történelemkönyvekben sem, csak szaktanulmányokban lenne fellelhető – ugyanakkor ugyanezzel a hitelességgel jeleníti meg a személyesség legapróbb tüneményeit is:

„Ágota talán nem vette észre rajtam, de elkezdtem öregedni. Ez nem szomorított el: új és kolosszális perspektívának tűnt öregnek lenni, mint az Isten. De azért – biztos, ami biztos – kifelé igyekeztem eltitkolni. Ezért aztán, amikor 1845 végén az újságokban megjelentek a Nemzeti Védegylet báljára szóló meghívók (háziasszonyok: gróf Keglevich Auguszta, báró Mezei Erika és Kossuth Lajosné Meszlényi Terézia Johanna), én a feleségemmel együtt igent mondtam a felhívásra. Ahogy elterveztük: Ágotának rókabőrből készült a télikabátja, abban ült bele a hatalmas magyar szánba, amit a Bezerédjek az ükapjuktól örököltek, úgy szánkáztunk fel a szintén hatalmas és szintén magyar Pest-Budára. A Dunát masszív jég borította, fel egészen Visegrádig: ha akartuk volna, megválaszthattuk volna a fiatal Hunyadi Mátyást királynak.

A szervezők kibérelték az egész Vigadót. Meghordták virágokkal. Landereréknél táncrendet is nyomtattak. És aztán az eseményre bárki elmehetett, társadalmi rangjától függetlenül: az intézmény további tagokra vadászott, mindenki megkapta a maga díszes védegyleti kitűzőjét.

Senki nem viselt gyémántból készült nyakékeket: jóból is megárt a sok. Különben is, egy fiatal kisasszony legszebb éke zsenge kora, nincs szüksége mindenféle cicomára. A nők ujjatlan, kartonból készült, könnyű, uszályos ruhákat öltöttek magukra, kezükre pedig világos vagy fehér színű kesztyűt húztak. Az viszont nagy örömömre szolgált, hogy a mély décolletage megengedettnek számított a bálokban. Néha megnehezítette a beszélgetést a nőkkel. Majdnem minden nemzeti öltönyös, vitézkötéses, fehér mellényes és nyakravalós, vörös szegfűs férfi lehajtott fejjel adta meg a piros-fehér-zöld színű toalettes hölgyeknek a kíváncsi tiszteletet.”[2]

A hadjárat amúgy folytonos – csak nem mindig ütközettel végződik. Már Rodostó és a Márvány-tenger mennyezetre tükröződő visszfényei sem függetlenek a hadi eseményektől vagy a hazatérés vágyától, a felsőházi érdekküzdelmek sem mentesek az erőviszonyok izmozásaitól, s a Tisza áradása elleni elszánt tervek is hadműveleti sejtelemmel bírnak. Hadak nem mindig vannak, de rablóhorda vagy a Koppantyú csárda vitézei akkor is, ha éppen kubikolnak, vagy a szegedi polgári világ koldusai, kiszolgált hadmérnökök vagy utcalányok kapcsolatháborúi a színterek. Szilasi oly világot teremt, melyben még létezni is jó, barátnak lenni vagy elismertnek, kiszolgáltatottnak vagy betegnek is méltó. Meg aztán…, mintha az emlékezet alkotó ereje úgy döntene a sors fölött, mint a történelem dönt az egyszeri ember fölött…, ezernyi ékes példa, érzékeny pillanat ül a regény két történetében…

A pesti árvíznél – részlet

Örömmel meséltem az én Ágotámnak, hogy Wesselényi korának egyik legnagyobb nőfalója volt. Hatalmas volt a szexuális étvágya és a teljesítőképessége. A rokonai azt állítottak róla, hogy több mint tucatnyi lánnyal tartott egyidejűleg kapcsolatot, és gyakran ugyanazon a napon többükkel is együtt hált. Kapcsolatai között uradalmainak jobbágylányai, asszonyai voltak elsősorban, akiket jobbágyaihoz hasonlóan sok mindenben segített. Pesten és Pozsonyban bordélyokba járt, alkalmi kalandjai közt ’az egyszerű boltoslánytól a grófnéig’ számtalan hölgy volt megtalálható. Tartott a nemi betegségektől, gyakorta szenvedett is a kankótól, a szifiliszt is többször elkapta. Különböző jobbágylányoktól számos törvénytelen gyermeke született, közülük többen fiatalon meghaltak, végrendeletében négy szeretett fattyú-gyermekére hagyott nagyobb összeget. Két Pesten elő lányát rendszeresen látogatta, anyagilag támogatta, barátai előtt is vállalta őket. Ágota nevetett, pedig mindketten tudtuk, hogy nem tudja magának megbocsátani a gyermektelenségünket – én soha nem foglalkoztam sokat ezzel… (69-70. o.)

(…)

A pesti árvíz idején, 1838 tavaszán azonban a báró még csak negyvenkét éves volt: ereje teljében lett árvízi hajós. Azon a télen igen sok hó esett. A Duna január 6-án szokatlan magas vízállásnál, a 0 fölött hetedfél méternél állt be. Buda és Pest között hatvanhat napig volt a Duna jég alatt – miközben a vize leapadt. A tavaszi olvadás a Duna bajor és osztrák szakaszain előbb kezdődött, mint nálunk, ott tehát a Duna jege előbb kezdett eltakarodni. Így Bécsnél március 5-én, Esztergomnál 6-án, míg Pestnél csak 13-án mozdult meg a jég, s akkor is megakadt a Csepel-sziget csúcsánál, ami alatt a Duna meg teljesen be volt fagyva. (71. o.)

Szilasi kötetének ez a fagyott birodalmiságból és terjengő olvadásból formált helyzetjelentése végig tartós kettősség a kötetben. Az elbeszélői pozíció ciklikus váltása, a szereplők hangján formált irodalmi és köznyelvi közlésrend mintegy társadalmiság tartozéka ebben a cikkcakkos világban, ahol a köztesség állandósága a legstabilabb állapot. Valójában a kötet íve Rodostótól (Ostorod) ugyancsak Rodostóig, az áradó meneküléstől a választott menedékhelyig terjed, s közben az önfelszámoló struktúrákat az önfeladó sorsok is meghatározzák. Az Ostorod hat számozott része és A koppantyú lovagjai négy (névvel jelzett, párosra komponált) portré-fejezete (Bányai-Lebstück Mária, Uzémer Márton, Tarpai Ábel és Teasdale Márta) úgy válik páros párok portréjává, hogy nexusaik hálóiba egyenként gabalyodik mindenki, s lesz közös veszteség szereplőivé mindegyikük a maga módján.

De ami sokkal varázsosabb, az a minden historikus szenvedelem és rejtelem között is felbukkanó, megtartó és végletekig éltető szerelem zajlása a kötet fejezetei között. A történelmi történések – minden precíz historiográfiai kimunkáltság mellett is – mintha csupán az érzületek etikájának és metabolikus harmóniáinak adnának díszlet-hátteret. Szilasi úgy szeretteti és úgy engedi szeretni szereplőit, ahogyan csak egy 21. századból lehet visszatekinteni egy 19. századi légyottra, ölelődzésre, üzekedésre vagy test-muzsikára. Úgy leszünk résztvevő megfigyelővé, hogy már egyik is, másik is voltunk, már a szereplők mozdulatainak árulásait is átérezzük, s vallomásaik is bűvös hatással bírnak.

„Azon a téli estén (odakint néma tömbökben szakadt a hó), a Nemzeti Védegylet bálján rengeteg volt a fiatal nő a Vigadóban, szépek és vonzóak is sokan. Néztem őket. Gyönyörűek voltak. Arcukon ott ragyogott annak a biztos és zajos tudásnak a fénye, hogy ők, bizony, soha nem fognak meghalni. Itt fognak élni ebben a gyertyafényes teremben, a karján annak a fiatal lovagnak, akivel éppen a táncot járták. A végén lesz valamiféle bealkonyulás, de a számukra bizonyos, arisztokratikus mennyországban folytatódik majd a tánc, a bál, a bensőséges egyesülés. Úgy vélem, Ágota soha nem gondolt semmi effélét. Fiatal korában, Rodostóban sem gondolta ezt. Mindig tudta a halált. Készült rá. Készült rá, pedig tudta, a földi élet olyan szemérmetlenül rövid, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hogy bárki is foglalkozzon borzasztó rövidségével. Tudta, hogy vége lesz, mégis öröknek tartotta. Úgy élt, mintha örök lenne. Ezért engedett szabadon, ezért tett engem is szabaddá, hogy én is megélhessem ezt a végtelenséget…” (130. o) (…) „Visszamenekültem a csókunkba” (136. o.)

A könyv így nem csupán a „szerelmes magyarok a XIX. századból” tónusban szólal meg, hanem a szeretés legtitkosabb rétegeit is végigmustrálja. A szőrén megüléstől a fajtanemesítésig, a kajla kalandtól a parfümált mélabúig, a sedre ölelőzéstől az öregkori ragaszkodásig, a tapintatos érintéstől a vehemens vágyakig, a futó rózsáktól a szirma-hullott vágyakozásig. És közben – mert 19. századiak, mert sosem volt akkora szükségük nemzeti hovátartozássá lenni – magyarok is, meg magyarrá lenni akarók is, meg kokárdásak is, meg dorozsmaiak is, meg kurucok is.

„És aztán lassan leállt az idő” (139.). Vége lett a leendőnek, vége a reformkornak, az alkunak, a jövőképnek is. Ha európai Grand Tour-ra indulnak is, visszatérnek – ki Rodostó felé, ki Kairótól Bécsen át Budáig, ki szekéren, ki meg képzelet szárnyain, az egyiptomi mirigyláz fogságában, vagy a léthezkötöttség kényszere alatt. Meg ha lehet, a választható identitás újratalálásával kiegészítve:

Mennyek királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik az utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.
Tisztelt uram. Ezt jelenti nálunk az a szó, hogy anyaföld. Nem Vaterland. Anyaföld. (138. o.)

S ha választható marad valamennyire is, „mi mindenre lehet használni a nyelvet. Hogyan tudunk belőle kapcsolatokat építeni, szerelmet, barátságot – és nem utolsósorban nemzetet” – mint ezt a könyv fülszövege sugallja, akkor ennek valóság és fikció együttesében fogant kiterjedése nem más, mint a lét lehetőségeinek megbecsülése, élménye, élvezete, értéke. Nyelvben, s a nyelv alatti/mögötti érzületben. Vagy, miként az hitelesen pontosabb, s a kötet első soraként mottóba emelt: „Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok” (Mikes Kelemen: Törökországi levelek)