Miklós Péter: A keresztény himnuszköltészettől a modern szavalókórusig

A sokoldalú Sík Sándor

Sík Sándorról – áttekintő igénnyel, pályaképjelleggel és monografikus szemlélettel – két önálló összefoglaló mű született. Az egyik Baróti Dezső irodalomtörténész professzor, Sík Sándor egykori doktorandusza és a szegedi egyetem volt rektora munkája, amely szubjektív és – ugyan tudományos alapossággal megírt, de mégis – inkább ismeretterjesztő munka, s amely A múlt magyar tudósai című sorozatban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában.[1] A másik Rónay László, irodalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem nemrég elhunyt professzorának a könyve, amely „hagyományos” – a szónak minden lehetséges értelmében véve – irodalomtörténeti szemlélettel vizsgálja és tekinti át filológiai alapossággal Sík Sándor munkásságát.[2]

A fönt említett két könyvön kívül még számos tanulmány és tanulmánykötet jelent meg róla, szerencsés módon nagyon sokan foglalkoztak a Radnóti Miklóssal való barátságával, a Bálint Sándorral való kapcsolatával, a szegedi egyetemi éveivel, Esztétika című munkájával. Munkássága áttekintésének önálló kötetet szentelt Máté Zsuzsanna, a szegedi egyetem pedagógusképző karának főiskolai tanára is.[3] Ezen kívül mint piarista szerzetest (a világhálón virtuális emlékszoba őrzi emlékét a hazai piarista rendtartomány gondozásában)[4], valamint mint pedagógust és mint cserkészvezetőt is megörökítette a művelődéstörténeti kutatás: Mészáros István neveléstörténész írt pedagógiai munkásságáról könyvet.[5]

Elmaradt azonban Sík Sándor személyiségének, életművének és recepciótörténetének mint – jobb szó híján – „kulturális jelenségnek” a vizsgálata. Hiszen jóval több volt „egyszerű” szerzetespapnál, esztétánál, „katolikus költőnél”. Ugyanis nemcsak a Vigilia című katolikus folyóirat főszerkesztője, nemcsak Radnóti Miklós atyai jóbarátja és egyik mestere, nemcsak a korabeli külföldi szakirodalmat nagyon jól ismerő esztéta és művészetfilozófus, nemcsak az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöke (az 1940-es évek második felében), nemcsak középkori himnuszok műfordítója, vagy katolikus egyházi és vallási népénekek megszövegezője (illetve azok szövegének az aktuális keresztény-katolikus teológiához igazítója) volt, hanem – és talán ezzel nem állítok újdonságot – „mindez egyben”.

Végsősoron, úgy vélem, az lehet jelenleg a Sík Sándor-kutatások célja, hogy rekonstruálja azt az alkotói attitűdöt, szerzői magatartást és alapállást, amely az előbb említetteket „lehetővé tette”.

A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet művészeti ösztöndíjprogramja 2021 és 2024 közötti ciklusának egyik ösztöndíjasaként Modernitás, magyarság, kereszténység című kutatási projektemben igyekszem Sík Sándor életművét az összehasonlító eszme- és művelődéstörténet módszertanával vizsgálni.

Keresztény, modern és magyar volt ugyanis Sík Sándor, s élete és munkássága csak ezen fogalmak mentén értékelhető és értelmezhető helyesen.

Azért fontos a kereszténység hangsúlyozása, mert zsidó származású családba született. Ő maga ugyan már „beleszületett” a kereszténységbe, s mint fölszentelt katolikus pap mentesült a zsidótörvények alól, de még a piarista renden és a katolikus egyházon belül is (ahol pedig a keresztség szentsége révén Krisztusban mindenki egyenértékű és egyenjogú) volt egyfajta megkülönböztetésben, illetve üldöztetésben része.

Magyar volt, mert a magyarságot vallotta kulturális közegének, a magyar irodalom történetéről rengeteget írt: nemcsak szaktanulmányokat (már fiatal piarista szerzetes korában), hanem alapos monográfiákat és áttekintő összefoglalókat is. Utóbbiakat elsősorban fiatalok számára, illetve népszerűsítő célzattal. Ezekben a magyar irodalom nagyjait vette végig a Szent Gellért-legendában előforduló népi énekesektől kezdődően egészen a huszadik század elejéig. S Ady Endre egyik első méltatójának és irodalomtörténeti kanonizálójának is tarthatjuk.

Mindezek mellett: modern. Hiszen – s ezt nagyon gyakran el szoktuk felejteni – a modernitás nem föltétlenül a baloldalnak, az úgynevezett „progressziónak”, vagy a polgári radikális gondolkodásnak a sajátja, hanem lehet egy katolikus pap, piarista szerzetes, keresztény és magyar ember is – a szó eszme- és művelődéstörténeti, valamint kultúratudományos értelmében véve – „modern”.

Elég csak egy témára utalni a modernizmus és a modernitás kapcsán. Sík Sándornak az 1935-ben megjelent Advent című kötete az expresszionizmusnak az egyik nagyon markáns hazai alkotása. „Oratórium szavalókórusra” alcímként a műfaji meghatározása. Tudjuk, hogy az oratórium a középkori imádságos és liturgikus műfajok egyike, a szavalókórus pedig hagyományosan a baloldali avantgárd, vagy a baloldalhoz kötődő századfordulós és huszadik század eleji „izmusoknak” az egyik jellegzetes műfaja. S tudjuk: Hont Ferenc, Major Tamás, Aczél György is szavalókórusokat szervezett és működtetett a két világháború között – ez a törekvés jellemzően a baloldalnak volt az egyik kultúrpolitikai eleme.

Furcsának tűnik tehát kissé egy katolikus paptól, hogy egy imádságos-liturgikus műfajt szavalókórusra ír – s mindezt nagyon „markáns modernséggel megírva”. Alkotói világa és közlési formáinak modernsége megnyilvánulásának tartom, hogy egy keresztény hittartalmat, Jézus születését, szavalókórusra fogalmazva értelmezi újra úgy, hogy közben nemcsak a trianoni traumára, hanem a korszak szociálpolitikai problémáira is reflektál (az 1930-as évek ugyanis a nagy gazdagsági világválság ideje).

A mű itt jelent meg, Szegeden, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadásában, amelynek tagjai Sík Sándor tanítványai és fiatal barátai (Radnóti Miklós, Baróti Dezső, Tolnai Gábor, Ortutay Gyula, Tomori Viola stb.) voltak. A karcsú kötetet Buday György fametszetei díszítik. Nyomdai kivitelében és arculatában, valamint vizuális tartalmait tekintve is modern ez a füzet.

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadványsorozatában Sík említett kötetén kívül nemcsak Ortutaynak, Radnótinak, Barótinak jelentek meg munkái, hanem a későbbi magyar marxista színházesztétika egyik legnagyobb alakjaként számontartott (és egyébként az 1945 utáni kommunista kultúrpolitika alakulásában, s az ötvenhatos megtorlások kommunikációjában is nagy szerepet vállaló) Hont Ferencnek is. Az, hogy egy ilyen összetételű és sokrétegű alkotói körrel vállalt közösséget Sík Sándor, úgy gondolom, hogy művészi modernitásának és a szellemi nyitottságának is karakteres megnyilvánulása.

A magyar (és szegedi) összehasonlító eszmetörténeti és irodalomtudományi kutatásoknak fontos maga lehet egy ilyen érdekes és sokoldalú alkotói egyéniséget a maga teljességében és színességében kutatni, föltárni és bemutatni.

Kutatási kérdések lehetnek a következők. Hogyan képes egy alkotó ókori és középkori latin nyelvű műveket „naprakész” katolikus teológiai tartalommal magyarra fordítani, s azokat Himnuszok könyve címmel sajtó alá rendezni és kiadni (modern, néhány éves kiadásokban is elérhető ez a gyűjteménye), s hogy miként tud egyszerre radikális baloldali fiatalok mozgalmának a „keresztapja”, vagy „egyetemi védőembere” lenni? Úgy, hogy közben katolikus népénekek ír, illetve újrafogalmaz, s például az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusnak a hitbuzgalmi szakosztályában tevékenykedik, de emellett érvényes modern magyar költő is, aki ráadásul Ady Endrét is „megfelelő módon” pozícionálja a hazai irodalomtörténeti hagyományban?

Sőt: az imént fölvetett kutatási problémák mellé hozható kérdés, hogy milyen szellemi attitűd jellemezhette Sík Sándort, hogy az instabil idegzetű zseni József Attilát, akivel a Baumgarten-jutalom (1936) átvétele után sétált a Piarista közben Pesten, arra buzdította, hogy írjon doktori értekezést. S talán József Attila ennek a beszélgetésnek a hatására egy másfél-két oldalas kis vázlat erejéig a nyelv ritmikája és a költészet kapcsolatáról kezd el elmélkedni, vagy, ha úgy tetszik, „értekezni”. Tudjuk: a költő soha nem készült el a doktori értekezésével, de gondoljunk csak bele, hogy milyen kivételes szellemi erő lehetett abban az emberben, aki egy esti séta alkalmával, egy vacsora utáni egy-másfél órás beszélgetés során a legnagyobb magyar költőt, aki egy nagyon „nehéz” (s diagnosztizáltan mentálisan beteg) személyiség volt, rá tudta venni, hogy egy, a korábbi alkotói mechanizmusaitól teljesen és gyökeresen eltérő munkamódszerrel való alkotáson kezdjen el (legalább) gondolkodni.[6]

Sík Sándor életútja és tudományos, irodalmi, szellemi pályája kutatásának érdekes eleme, hogy élete végéig meg tudta őrizni szellemi tekintélyét: még az államszocializmus korszakában is, amikor tudományos pozícióitól, professzorságától, akadémiai levelező tagságától megfosztották, vagy korábban, az 1930-as–1940-es évek fordulóján, illetve a náci német megszállás idején, amikor a zsidó származása miatt megkülönböztették.

Képes volt európai és humanista értékalapú, ugyanakkor szellemileg nyitott és befogadó közösségeket szervezni, bármilyen élethelyzetbe is került: cserkészvezetőként, piarista gimnáziumbéli tanárként, tudós professzorként vagy éppen katolikus lap főszerkesztőjeként. Mindezek mellett pedig tudott modern, európai, keresztény, magyar ember lenni.

Úgy vélem, a Sík Sándor életművéhez való közelítés során túl kell lépnünk azokon a szűkebben értelmezett diszciplináris szempontokon, amelyeket a korábbi (számos alapvető eredményt hozó és meghatározó fontosságú) kutatás magán viselt.

Az összehasonlító eszme- és művelődéstörténet módszertanával dolgozva jobban megismerhetővé és megérthetővé válhat Sík Sándor alkotói habitusa, a huszadik századi köztes-európai történelem által determinált életútja, amely – minden társadalmi, személyes és alkotói „nehézség” ellenére mégis – integráns és koherens pálya, hiszen az alkotásainak – az esztétikájának, a művészetfilozófiájának, a közösségszervező törekvéseinek, a lelkipásztori tevékenységének – a kereszténység volt a fundamentuma. Sík Sándor egyszerre volt képes modernnek, magyarnak és kereszténynek lenni – úgy, hogy szélsőségektől mentesen élte meg az előbb említett három fogalom takarta tartalmat és a minőséget.

Megjelent a folyóirat 2022. februári számában

Jegyzetek

[1] Baróti Dezső: Sík Sándor. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. 1–290. o.

[2] Rónay László: Sík Sándor. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. 1–197. o.

[3] Máté Zsuzsanna: Sík Sándor – az irodalomtudós, a szépíró és az esztéta. Szeged, Lazi Kiadó, 2005. 1–293. o.

[4] https://siksandor.piarista.hu/ (A letöltés időpontja: 2022. január 17.)

[5] Mészáros István: Sík Sándor magyar cserkészpedagógiája. Budapest, Magánkiadás, 1988. 1–96. o.; Mészáros István: Sík Sándor, a pedagógus. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 1992. 1–77. o.

[6] Sík Sándor: József Attila emlékezete. In: Uő: Kereszténység és irodalom. Válogatott írások. Vál. Rónay László. Budapest, Vigilia Kiadó, 1989. 371–374. o.