Hegedűs Réka: Kellemes szembesülések

Beszélgetés Szajbély Mihállyal, Szeged város új díszpolgárával

Szajbély Mihály neve sok területről lehet ismerős. Sokaknak a több évtizedet felölelő Csáth Géza-kutatásai és annak kiteljesülése, a 2019-ben megjelent átfogó kötet, a Régimódi monográfia jut először eszébe róla. Másoknak a Klasszikus Magyar Irodalom Tanszéken végzett munkája, a vajdasági magyar irodalom történetével foglalkozó tanulmányai. Számomra a Médiatudományi Tanszék, amelynek létrehozója, egykori tanszékvezetője és oktatója. Az alapos és felkészült előadásai sajtó-, és médiatörténetről, intermedialitásról és a hang-, és rádiójáték-elemzéssel egybekötött szeminárium a mesterképzésen. 2022-ben pedig egy újabb cím, amiről ismerős lehet: Szeged napja alkalmából ugyanis a város díszpolgárának választotta. Egykori tanárommal, Szajbély Mihállyal beszélgettem tartalmas pályájáról és a kis kanyarokról, amelyek gazdagították az életét.

– 1952-ben született Budapesten. Elemi iskolás korában költözött a család Szegedre. Mesélne nekem arról, hogyan tapasztalta meg ezt a váltást, a költözést és Szeged városát gyerekként?

– 1963 júniusában érkeztünk Szegedre. Emlékszem, hogy a negyedik elemit még Pesten végeztem, amikor a tanév lezárult, akkor költöztünk vidékre. A szüleim textilipari szakemberek voltak: édesapám textilmérnök, édesanyám textiltechnikus. Apám textilgyárak beruházójaként dolgozott az ’50-es években. Járta az országot – Zalaegerszeg, Sopron, Miskolc, Szeged, Szombathely között ingázott, amíg mi Újpesten laktunk. Kevés időt töltött otthon, leginkább csak a hétvégéket. Amikor én 10 éves lettem, az öcsém pedig 8, apám belátta, hogy senkinek sem jó az, ha hétvégi apuka marad. Akkor fejeződött be Szegeden a textilgyár beruházása, őt pedig felkérték főmérnöknek. Szeged akkoriban nyugodt kisváros volt. Az utolsó konflisok egyike még itt járkált a városban, de már taxik is forgalomban voltak. Még nem óránként, hanem napjában háromszor járt a vonat Pest és Szeged között. Az idős konfliskocsis a szürke öreg lovával mindig kiment a pályaudvarra és ott állt a taxisok között. Mindig akadt, aki konflissal ment be a városba a pályaudvarról. A Mérey utcában laktunk, velünk szemben volt a gyapjúátvevő, ahol hetente kétszer vették át a gazdáktól az árut. Olyankor hosszú sorban álltak egészen a Mars térig a lovaskocsik. A Mars téri piacra még a környező tanyákról jártak be a termelők és kocsiról árusítottak, vagy batyuval jöttek be. Egészen más hangulata volt a városnak. Nekem az volt a legnagyobb meglepetés, hogy a pesti árakhoz és kínálathoz képest mennyivel olcsóbb és frissebb árukhoz juthattunk hozzá. 10 éves múltam, a szüleim már egyedül elengedtek a városban. Pesten ez szóba sem jöhetett volna. Az első nyár a Partfürdőn, az olyan volt mintha eljöttünk volna két hónapra nyaralni.

– A Ságvári Gimnázium matematika-fizika tagozatára jelentkezett. Hogyan határozta meg a gondolkodásmódját a reál tagozat, annak fényében, hogy a későbbiekben a humán területekre kalandozott az érdeklődése?

– Általános iskola végén, amikor gimnáziumot kellett választani, még nem volt konkrét irány, amelyen haladni szerettem volna. A szüleim úgy vélték, hogy a Ságvári Gimnázium és a reál tagozat megfelelő lesz számomra. Nem volt ellenvetésem. Finoman fogalmazva sem voltam kiemelkedő sem matematikából, sem fizikából és egy idő után kiderült, hogy az irodalom jobban érdekel. Ezt a négy évet emelt óraszámban végigdolgozni olyan diákok között, akik nagyon magas szinten művelték a matematikát – mint a Szendrei lányok, nemrégiben mentek nyugdíjba, Ági egy amerikai egyetem, Marika a SZTE TTIK professzoraként – nem volt könnyű. De az a típusú gondolkodás, amely a matematikával jár együtt, akkor is csak ráragad az emberre, ha nem magas szinten műveli és nem lesz belőle matematikus. Nem volt rossz döntés, még akkor sem, ha igen kemény munkát igényelt tőlem. De a Ságváriban egy idő után a tanárok tudomásul vették, ha valaki valamely tárgyból többet teljesít, mint amit a tananyag előír. És akkor más tárgyak terén nem vártak el tőle emberfeletti teljesítményt. Nem volt egy poroszos intézmény ebben a tekintetben. Harmadik-negyedik táján világossá vált, hogy engem inkább az irodalom érdekel és így kesztyűs kézzel bántak velem a természettudományi tárgyak terén.

– Egy interjúban úgy fogalmazott „dacból kezdtem el az irodalommal foglalkozni”. Ennek kapcsán az irodalmi körökre ugranék, ahová gyakorta eljárt negyedikes gimnazistaként. Itt találkozott első ízben olyan vajdasági szerzőkkel, mint például Tolnai Ottó vagy Csáth Géza, aki jelentős szerepet töltött be a későbbiekben a kutatásaiban. Milyen élményekkel gazdagodott ezeken a találkozókon?

– Az akkori tanárképző főiskolán működött egy néprajzkör, az ottani hallgatók hozták létre saját okulásukra. De nem csak néprajzról volt szó, hanem sok egyébről… Ebből a körből került ki például Faragó Laura, aki akkoriban nyert meg valamilyen országos népzenei versenyt. Voltak olyanok is, akik az akkori Vajdaságból érkeztek és Szegeden tanultak. Jó hangulatú önképzőkör volt. Egyikőjük egy alkalommal tartott egy előadást a Kárpát-medencei magyarságról. A középiskolai oktatásból nem derült ki, hogy milyen nagyságrendben, hol és hogyan élnek a határon kívül magyarok. Ott láttam először olyan térképet, amelyen a Kárpát-medence etnikai viszonyrendszere jelölve volt. Középiskolában ezek tiltott témák voltak, az önképzőkör összejövetelein viszont elhangzottak, így addig ismeretlen, új információk és tudás birtokába jutottam. Lassanként ezek az összejövetelek elmaradoztak, már csak azért is, mert akik működtették, időközben végeztek és más-más pontjára kerültek az országnak. A legutolsó néprajzkörös ülésen az újvidéki Új Symposion néhány munkatársa is megjelent. Velük kezdtünk el egy szegedi kocsmában heti rendszerességgel összegyűlni és irodalomról beszélgetni. Ezek az alkalmak vezetettek el engem is Tolnai Ottó, Végel László megismeréséhez, és a vajdasági magyar irodalomhoz kapcsolódó érdeklődésem is itt kezdett kibontakozni. Legelső írásom egyébként, ami nyomdafestéket látott, az újvidéki Képes Ifjúságban jelent meg. Más kérdés, hogy a belügynek hamarosan feltűntünk, újvidéki barátainkat hirtelen átpakolták a határon, mi meg hosszú éveken keresztül, egészen a rendszerváltásig jártunk rapportra a nagyobb nemzeti ünnepek előtt, ahol az elvtársak óvtak minket a meggondolatlan viselkedéstől. Máig sem tudom, mi volt gyanús nekik, irodalomról beszélgettünk. Később sem vettük komolyan a komoly belügyeseket, leginkább nevettünk csak az elszánt ügybuzgalmukon, és csináltuk tovább, amit korábban, immár a bölcsészkar falain belül. Alkotókört, kritikaíró szemináriumot, egyebeket, és persze tartottuk a kapcsolatot vajdasági barátainkkal, járkáltunk át a kishatárátlépővel, ami akkor a határ mentén lakók privilégiuma volt.

– Sokaknak Szerb Antal A világirodalom története és A magyar irodalom története című kötetei meghatározó olvasmányoknak számítanak, ha az irodalom útján való elindulásról beszélünk. Ön is ezeket a köteteket forgatta a középiskolás éveiben. Az, hogy Szerb Antal irodalomtörténetről közérthető formában beszélt ezekben a művekben, hogyan befolyásolta az irodalomhoz való hozzáállását?

– A Szerb Antallal való találkozás az irodalom érdekességére döbbentett rá. Említette az imént, azt olvasta, hogy dacból kezdtem el az irodalommal foglalkozni. Tényleg így volt. Középiskola elején igazán semmi sem érdekelt.  Leginkább a vízilabdázás és az úszás a SZUE-ban. Emlékezetes és szép nyarak voltak. De a sportban nem voltam kiemelkedően tehetséges. Elég rossz jegyeim voltak, egy idő után gondoltam, hogy ez így nem fog menni, elkezdtem tanulni, de irodalomból hiába igyekeztem, még mindig rossz jegyeket kaptam. És akkor arra gondoltam, úgy fogok kimászni a rossz tanuló skatulyájából, hogy többet tudok a középiskolás tananyagnál, és ezzel majd jól zavarba hozom a tanárnőt. Utóbbi nem igazán sikerült, én viszont rájöttem, hogy érdekel az irodalom. Szüleimnek szép könyvtára volt, így levehettem a polcról Szerb Antal könyveit. Ahogyan Szerb irodalomról írt, az első pillantásra magával ragadó élmény volt. Ez volt az első olyan olvasmányom, ami nem tankönyv volt, mégis irodalomról szólt. Elég szerencsés véletlen, hogy ez így történt. Mindmáig úgy gondolom, hogy az egyik legjobban író, legszellemesebb irodalomtörténész Szerb Antal, még akkor is, ha a megállapításaival kapcsolatban ma már sok mindent máshogy gondolunk. Az irodalomról való gondolkodás mindig alakul, nem lehet végleges következtetésekre jutni. De ha valaki úgy tud írni irodalomról, ahogyan Szerb, az nem avul el soha. Az írás eleganciája örök. Számomra ez egy nagyon fontos tapasztalat volt. Talán emiatt is volt mindig valamiféle igényem arra, hogy próbáljak a nem kifejezetten szakmabeliek számára is befogadhatóan írni. Miközben rájöttem, vagy inkább tudatosult bennem, hogy a tartalom és forma nem különválasztható. A marxista esztétika jegyében ugyan nekünk még így tanították, ám a helyzet az, hogy a gondolat a nyelvvel való küzdelem során alakul olyanná, amilyen, és nem egyszerűen nyelvi ruhát kap.

– Irodalmi érdeklődéssel felvértezve mégsem a bölcsész, hanem a jogi karra felvételizett. Hogyan jött ez a döntés?

– Amikor mondtam édesanyámnak, hogy irodalomtörténész szeretnék lenni, akkor ő megnézte a lexikonban, hogy milyen végzettség szükséges ehhez. Kiderült, hogy kevés kivételtől eltekintve középiskolai tanári diploma. Anyám kétségbeesett. Mert a tanári pálya akkor sem számított a presztízs csúcsának. Főként, ami a fizetést illeti. A tanárok hivatástudatával való tisztességtelen visszaélés egyébként nálunk nemzeti hagyomány, e téren azóta sem változott semmi. Aztán talált néhány jogászt is az irodalmárok között és kicsit megnyugodott. Javasolta, hogy próbáljak meg a jogi karra menni és a jog mellett foglalkozni az irodalommal. Én meg gondoltam, a családi békesség kedvéért miért ne próbálhatnám meg. Annál is inkább, mert a jogi karra magyarból és történelemből volt felvételi, én pedig magyar-történelem tanári szakra szerettem volna jelentkezni. Érdeklődtem és kiderült, hogy ha ugyanazok a felvételi tárgyak, akkor két lezárt félév után átmehetek a bölcsészkarra. Ennek tudatában jelentkeztem jogra, és el is töltöttem ott egy évet. Elég érdekes év volt, semmiképp nem haszontalan, mert olyan nagy professzorok előadásait hallgathattam, mint Pólay Elemért római jogból, Both Ödönt jogtörténetből, Kovács Istvánt alkotmányjogból. Érdekes tapasztalat volt. De éreztem, hogy mégsem ez az én pályám, így az eredeti elképzelésemnek megfelelően egy év után átjöttem a bölcsészkarra.

– Reál tagozatos gimnázium, jogi kar. Volt pár kanyar és kitérő az életében, pedig úgy érzem, a célt, a választott hivatást ekkorra már kijelölte önmaga számára.

– Tulajdonképpen a színjátszás is egy ilyen kanyar volt. Középiskolás koromban már láttam a Paál István-féle Egyetemi Színpadnak néhány előadását, így például Az óriáscsecsemőt. Az egy fantasztikus darab volt, az első előadás az életemben, amikor nem a hagyományos értelemben működött a színház – hogy el van választva a színpad és a nézőtér – hanem az egész teret bejátszották a színészek, ráadásul remekül. Majd jött a Stációk című produkciójuk, amely egy Radnóti–Pilinszky–Handke összeállítás volt és teljesen magával ragadott. Így elhatároztam, hogy ha egyetemista leszek, jelentkezni fogok hozzájuk rendezőnek. Így is történt, kiírták, hogy aki színpadozni akar, az ekkor meg ekkor jelenjen meg a bölcsészkar Auditorium Maximumában. Isti elégedetten nyugtázta, hogy nem csak lányok jöttek. Kérdezte, hogy mit szeretnénk, én mondtam, hogy rendezni. Rendben – mondta – de most az Örök Elektrát állítjuk színpadra, és hiányzik a negyedik lándzsás. Így én lettem a negyedik lándzsás abban a darabban, amiben Margitai Ági játszotta Elektrát, Dunai Tamás Oresztészt, Ács János Kreónt, a szövegkönyvet pedig, különböző Antigoné- és Elektra-feldolgozások nyomán Isti és a Szegeden élő fiatal költő, Veress Miklós igazította össze. Ő javasolta később, hogy írjak mínuszos híreket a Délmagyarországnak egyetemi történésekről, merthogy panaszkodtam neki, kevés a zsebpénzem. Egy hír, 10 forint. Aztán megkértek, hogy az egyetemi rendezvényekről hosszabbakat is írjak, így végül már annyi időt töltöttem a szerkesztőségben, hogy azt hitték, állandó munkatárs vagyok. Jó kaland volt, mind az újságírás, mind a színjátszás. A Minerva Színpadon később a rendezésre is lehetőségem nyílt. Kedves tanárom volt Merényi Varga László, aki nagyon korán meghalt, 32 éves korában infarktusban. Hihetetlen tanáregyéniség volt, vitt a lendületével. Ő vállalta el a Minerva Színpad vezetését, és amikor az első szívrohamot túlélte, megkért, hogy segítsek neki. De képtelen volt takaréklángon égni. Amikor elhunyt, rám maradt a színpad, és akkor tényleg rendeztem egy-két előadást.

– Költészettörténeti kutatások érdekelték kezdetben. Akkoriban a műközpontú irodalomelméleti szemlélet volt központban. Aztán szépen lassan észrevették, hogy a műveken keresztül a szerzővel is illik foglalkozni. Már csak azért is, mert sok szerző művészetére másképp tekintünk, ha tisztában vagyunk életének körülményeivel. Hogyan emlékszik vissza erre a szemléletváltásra?

– Valóban, középiskolás koromban, az előbb emlegetett néprajzkörben, de még az egyetemen is a műközpontú irodalomelemzések voltak divatban. Csak a mű létezett számunkra, annak a titkát, az örökérvényű hatását szerettük volna megfejteni, elvonatkoztatva a szerző személyétől, életétől, a szöveg keletkezési körülményeitől. Ezt a tanáraink közül nem mindenki tartotta kielégítőnek. Régi magyar irodalomban ez a módszer eleve nehezebben működött, mert ott a szövegek többsége nem olyan értelemben vett irodalmi alkotás, mint amilyenek a 18. század végétől, az irodalom önállósodásától kezdve létrejött munkák. Sok művelődéstörténeti dologgal foglalkoztunk, az anyag jellegéből adódóan így kevésbé nyílt lehetőség a műközpontú elemzések gyakorlására. Aztán másod-, harmadévben olyan tanáraink voltak, mint Csetri Lajos vagy Lukácsy Sándor, akik értették ugyan, hogy mit akarunk és miért, de mégsem tartották kielégítőnek a puszta szövegértelmezéseket.  Lukácsy leállt velünk szemináriumon vitatkozni erről, miközben igyekezett bevasalni rajtunk azokat a különböző szerzőkről, életükről és korokról szóló olvasmányokat, amelyeket ő fontosnak tartott. S amikor hőbörögtünk, akkor azt mondta „jó, hát akkor csinálják úgy, ahogy maguk akarják”. Csináltunk is egy elemzést egy Vörösmarty-versről, amit mi jónak gondoltunk. Erre ő, „most mondják meg, hogy ebből mit tudtunk meg egyáltalán”. Megmondtuk, hogy szerintünk mit, ő kötötte magát ahhoz, hogy semmit, vagy alig valamit. Jól elvoltunk, de közben csak elgondolkodtunk, hogy a mű mögött mégiscsak ott áll a szerző. Közben az irodalomtudomány alakult, a recepciótörténettel és recepcióesztétikával párhuzamosan csak visszalopakodott a szerző az irodalomértelmezéseknek a területére, és ezt a mozgást nyilván követte az én pályám is.

– Jól tudom, hogy a Csáth Gézáról való gondolkodás egy 1977-es diákköri dolgozattal kezdődött?

– Így igaz. Harmadikos egyetemista koromban írtam szemináriumi dolgozatként egy értekezést Csáth Géza A vörös Eszti című novellájáról Baranyai Zsolt tanár úrhoz, aki nagyvonalú és nyitott volt, amikor mondtam, hogy Csáth Gézával szeretnék foglalkozni. Csáth ugyanis akkoriban még nemhogy a középiskolai, de az egyetemi tananyagnak sem volt a része. A vörös Esztiről szóló elemzésem alapjaiban még a műközpontú irodalomszemlélet lenyomata volt. De azért már valamennyire belehelyeztem az elemzést abba a történetbe, amit akkor Csáthról tudni lehetett, már használtam a Dr. Brenner József néven kiadott orvosi, pszichoanalitikus tanulmányát az értelmezéshez. Így végső soron mégis több volt az egyszerű szövegértelmezésnél.

– A Csáthtal való munkája bejárta a maga lépcsőfokait és nem is volt egyszerű kitaposni az utat, elfogadtatni a szakmával, hogy egyáltalán érdemes Csáth művészetével foglalkozni. A Magyar Tallózó sorozat részeként ugyan megjelent az Egy elmebeteg nő naplója című pszichoanalitikus szakkönyv, majd egy kismonográfia szinopszisának megírására kérték fel 1980-ban, de egészen 1985-ig kellett várni, mire a kiadó érdemesnek tartotta folytatni a munkát. Aztán elkezdődött a Csáth-novellák sajtó alá rendezése 1988 környékén, de csak 1994-ben jelent meg az első mű, a Mesék, amelyek rosszul végződnek címmel. Volt olyan pont, amikor megérzett valamit, hogy talán nem lesz egyszerű, de mégis érdemes foglalkozni Csáth Gézával?

– 1965-től kezdve Illés Endre válogatásában már el lehetett érni Csáth-szövegeket, de messze voltunk még attól, hogy novellái elfoglalják az őket megillető helyüket a magyar irodalom szövegkánonjában. Illés előtt 30–40 évig szinte szó sem esett róla, aztán a 70-es évek elejétől napvilágot láttak Újvidéken Dér Zoltán szövegkiadásai is, megjelent az általa összeállított Csáth-bibliográfia. Én Csáth novelláit Illés Endre válogatásában ismertem meg, és azonnal magukkal ragadtak, egyiket-másikat egészen kivételesnek találtam. Nem az életével, vagy éppen a morfinizmusával szembesültem elsőként, ami miatt ma általában érdeklődés mutatkozik iránta. Amikor indult a Magyar Tallózó, akkor kért fel Szörényi László – aki Mészöly Miklós, Lukácsy Sándor és Fogarassy Miklós mellett ennek az induló sorozatnak a szerkesztője volt – hogy rendezzem sajtó alá azt a bizonyos, korábban említett pszichoanalitikus szakkönyvet. Akkor végeztem éppen az egyetemen és tudományos ösztöndíjas gyakornokként kezdtem dolgozni a régi magyar irodalom tanszéken, amikor ez a megbízás érkezett. És akkor félretettem a felvilágosodáskori kritikatörténetet, tulajdonképpeni kutatási témámat, hogy 3–4 hónap alatt irdatlan tempóban sajtó alá rendezzem Csáth könyvét. Szeptemberben kaptam a megbízást és karácsonyra már le kellett adni a kéziratot. Az más kérdés, hogy mire egy évre rá a könyv megjelent, az eredeti szerkesztőbizottságot, így Mészöly Miklóst is, a Magvető Könyvkiadó kiebrudalta a szerkesztőségből. Ez a társaság ugyanis a tűrt kategóriába tartozott, s megítélésük az aktuális politikai és művelődéspolitikai viszonyoktól függött. Így mire a sorozat megvalósult – s első darabja az Egy elmebeteg nő naplója címmel megjelenhetett – addigra már egyetlen ötletgazda neve sem volt látható a köteten, hanem helyettük a Magvető belső szerkesztői jegyezték a sorozatot. Ez a nagyon szomorú és botrányos történet csak azért nem rázott meg igazán, mert eleve nem voltak illúzióim a Kádár-rendszert illetőleg. A réseket és repedéseket igyekezett kihasználni mindenki, ez ebben az esetben nem igazán sikerült, bónuszként viszont megismerkedhettem Mészöly Miklóssal.

– 2019-ben jelent meg a Régimódi monográfia, amely a Csáth Géza élete és munkái címet kapta. Ebben a műben ér össze, amiről eddig beszéltünk, hogy igenis fontos a szerző élete, hogyha a műveiről szeretnénk bármit is megtudni. A szakma óriási elismeréssel fogadta. 2020-ban a tudományos kategóriában Artisjus Irodalmi díjat, 2021-ben Komlós Aladár-díjat vehetett át a kötet kapcsán, olyan neves irodalomtörténészek után, mint Lengyel András vagy éppen Szilágyi Zsófia. Ki lehet jelenteni, hogy ez a kötet a Csáthhoz kapcsolódó kutatásának a csúcsa és egyben vége is?

– Sohase mondd, hogy vége, énekelte Hernádi Judit. De valóban, olyan összefoglalás ez a kötet, amelybe belefoglaltam mindazt, amit a rendelkezésre álló források nyomán Csáth Gézáról pillanatnyilag elmondhatónak gondolok. Előfordulhat, hogy előkerülnek még újabb források, amint előfordulhat az is, hogy az idő múlásával valami mást fogok gondolni, vagy másként fogok gondolkodni róla, mint most. De egyelőre nincsenek a fejemben újabb Csáthról szóló tanulmányok. Dolgozunk viszont munkatársammal, Molnár Eszter Edinával a teljes levelezés közreadásán. Egy válogatást ugyan megjelentettünk már Smaragd asztal címmel 2020-ban, de az a teljes anyagnak körülbelül csak a negyede. Most a teljes korpuszt rendezzük sajtó alá a Magvető Kiadó számára. Terjedelmére való tekintettel, s mivel várhatóan elsősorban szakemberek használják majd, nyomtatva nem, csak elektronikus kiadás formájában lesz hozzáférhető. Ezzel telnek majd a nyári hónapok.

– A kötet kapcsán és a korábban emlegetett kutatások által, Csáth munkássága erőteljesen összekapcsolódott az Ön nevével. De emellett számos téma van még, amely foglalkoztatja. Egyetemi éveimből és a közös óráink során többek között beleégett az agyamba az intermedialitás fogalma, de említhetnénk a hangos/akusztikus irodalom, ezen belül is a hang-, és rádiójáték elemzéseket, amely köré szintén felépített egy izgalmas szemináriumi félévet. Hogyan válogatja a témákat, abból a szempontból, hogy melyet érdemes kutatás tárgyává tenni, mibe érdemes időt és energiát fektetni?

– Erre van egy félig tréfás válaszom, ami részben azért fedi az igazságot. Rossz a memóriám. Ugyanazzal foglalkozni többször, az az én esetemben azt jelenti, hogy valamit újra és újra el kell olvasni, mert már nem emlékszem rá. De amikor újraolvasom, akkor persze minden eszembe jut, anélkül hogy az újdonság erejével és izgalmával hatna. Emiatt unatkozom. Unatkozni pedig nem jó, így a korábbi témák helyett szívesebben nyúlok mindig újabbakhoz. Komolyabb válaszom úgy hangzik, hogy az irodalom iránti általános érdeklődés is állandóan változik. Ami tegnap még izgalmas volt, az mára akár érdektelen lehet. Amikor a ’70-es évek végén elkezdtem az egyetemen tanítani, akkor például Berzsenyi Dánielről nagyon jó órákat lehetett tartani, a Csokonairól szólók viszont rendre unalomba fulladtak. Aztán tíz évvel később ez megfordult: Csokonai váratlanul érdekessé vált. Az irodalom iránt való érdeklődést az egyetemi oktatás szintjén is befolyásolja annak a világnak a milyensége, amelyben éppen élünk. Ugyanez befolyásolja az egyéni kutatói érdeklődést. Meg persze mindig voltak olyan kutatási projektek, amelyekbe be lehetett kapcsolódni, de valamiképpen ezeknek is megvolt a maguk aktualitása, még ha nem is vágtak teljesen egybe az én egyéni érdeklődésemmel. Aztán ahogyan öregedtem, úgy nyúltam egyre szabadabban azokhoz a témákhoz, amelyek valóban és elementárisan érdekeltek. Ilyen volt az akusztikus irodalom, amely persze összefüggésben volt a kommunikációs tanszéken való oktatói munkával – de hát ott sem lett volna kötelező éppen akusztikus irodalommal foglalkozni. A világ azonban elmozdult a szöveg felől a kép és a hang felé, és akkor engem érdekelni kezdett ennek az elmozdulásnak az előtörténete, és azt reméltem, hogy ez érdekelni fogja a hallgatókat is.

– Médiumok, történetek, használatok címmel jelent meg 2012-ben egy tanulmánykötet a 60. születésnapja alkalmából. A kötet bevezetőjében olvasható, hogy Szajbély Mihály számos kötődését próbálja összekapcsolni, egy keretbe rendezni tanulmánykötet formájában. Milyen érzés volt az életművének az esszenciáját a kezében tartani, amely kortársak, kollégák, tanítványok közreműködésével született meg?

– Nem annyira nagy öröm a 60. vagy éppen a 65. életévét betölteni. De a megtisztelő gesztusok sokat segítenek abban, hogy az ember megbarátkozzon az idő múlásával. Egykori tanítványaim, olyan kollégáim jegyeznek ebben a kötetben egy-egy tanulmányt, akikkel a legkülönbözőbb területeken és formákban kerültem szakmai kapcsolatba. Különösen megható volt számomra az figyelmesség, ahogyan mindenki igyekezett a saját kutatási témáján belül megtalálni a kapcsolódásokat azokhoz a területekhez, amelyeken én is munkálkodtam az elmúlt évtizedek során. Az, hogy az eredmény egy igen változatos és tartalmas gyűjtemény lett, számomra nagyon érdekes és pozitív visszajelzés, kellemes szembesülés volt a saját pályámmal kapcsolatban.

Könyvörökbefogadás a Somogyi-könyvtárban (2022. május 21.)

– S ha már a kellemes szembesüléseknél tartunk: 2022-ben Szeged városa díszpolgárának választotta. El tudna képzelni ennél megtisztelőbb elismerést?

– 10 éves korom óta élek Szegeden, és leszámítva a külföldi egyetemeken töltött vendégtanári és ösztöndíjas éveimet, mindig itt voltam itthon, ha nem voltam itt, ide jártam haza. Egész életem és tevékenységem Szegedhez kötődik. Az, hogy most ez a város, ahol nagyon szeretek élni, vagy úgy is fogalmazhatnék, ahol egyedül tudom elképzelni az életemet a mai Magyarországon, érdemesnek tartott a megtisztelő címre, valóban nagyon nagy öröm számomra. Fontosak a szakmai díjak, de ez egy olyan unikális elismerés, amelyet csak egyszer és egy helyen kaphat az ember. Én itt, Szegeden.

– Gratulálok mind a szakmai, mind a városi elismeréseihez. Számomra pedig nagy-nagy élmény volt, hogy végre tanórám kívül is lehetőségem nyílt beszélgetni Önnel.

Megjelent a folyóirat 2022. júniusi számában