Bíró-Balogh Tamás: „Cseresznyét a muszkákkal”

Egy ismeretlen szegedi haditudósítás

1915 legelején, január első napjaiban három, külcsínre is egymásra jól láthatón hasonlító, s így egy kis sorozatot alkotó kötet jelent meg a Singer és Wolfner kiadónál. A Nagy Háború könyvei sorozatcímmel megjelent három kiadványnak szerzője „nem az elbeszélő író fantáziája, hanem maga a háború, a valóság, a tábor, a lövészárkokban töltött nappalok és éjszakák. A nagy háború anekdotakincse válogatott gyűjteménye annak, amit az élet tréfákban, eredeti mondásokban és helyzetekben termelt azóta, hogy a városok és falvak utcáin felharsantak az indulók. A Csataképek a különböző harcterek eseményeit pergetik az olvasó előtt, katonák elmondása és haditudósítók feljegyzései alapján. Hősi rohamok elevenednek meg itt, elhaló sóhajok keverednek diadalordással, szinte látjuk a horizonton szétrobbanó skrapnellek apró füstfelhőit. A Tábori levelek szabad ég alatt, hidegben és viharban, távoli idegen hajlékok asztalain íródtak. Mindegyik haza szól s mindegyik egy-egy kemény harcos meleg és érző szívét zárja magába. E könyvek, amelyekhez Nagy Endre irt előszót s ő is állította össze lapjaikat, nemcsak aktuális irodalmi olvasmányok. Valamikor beszédes emlékei lesznek a tűnő időnek, a mai dübörgő világ fergetegének.”[1] A három kötettel egy időben, de a sorozat részeként jelent meg Krúdy Gyula A 42-ős mozsarak című regénye, majd a négy kötet után valamivel Francisque Sarcey Páris ostroma című munkájának harmadik kiadása tette teljessé A Nagy Háború könyveit.

Az egyszerre megjelent négy kötetből három nem fikciós mű, „dokumentumokat” gyűjtenek egybe és adnak közzé, anekdotákat, megtörtént eseményeket, riportokat, katonák által hazaküldött harctéri beszámolókat. A nagy háború anekdotakincse, a Csataképek és a Tábori levelek egységes stílusú, fotóval illusztrált borítóval jelent meg, ezzel is hangsúlyozva a dokumentumjelleget. A Tábori levelek – amelynek egy példányáról lesz majd szó az alábbiakban – fényképe egy hálóinges, az ágyában levelet író katonát ábrázol, vizuálisan is mutatva a személyességet: valódi, a fronton megírt és elküldött levelek kerültek a gyűjteménybe.

A közölt „tábori levelek” szerzőit nem mindig lehet beazonosítani, csak abban az esetben, ha maga a könyv – illetve az abban szerepelő írás sajtóközlése – megadja. Ez vagy névaláírás, vagy egy pár soros szerkesztői bevezetés formájában történt meg. Nemrég előkerült egy olyan példánya a kötetnek, amely segít felfedni az egyik levél eddig ismeretlen szerzőjét.

A könyv címlapján ugyanis ez a bejegyzés olvasható:

Mint „olvasnivalót” kaptam valakitől kölcsön ezt a könyvet. Olvasás közben legnagyobb meglepetésemre találtam meg benne a 14 oldalon egy a Pesti Napló 1914 dec 6 (?)-i számában megjelent leirásomat, Az utolsó pár sort Kulinyi Ernő biggyesztette hozzá. Az ivangorodi előnyomulás idejéből való a kis leírás.
Kellner

A szóban forgó cikk visszakereshető, mert bár maga a szerző bizonytalan volt a megjelenésének dátumában, feljegyezte azt a tényt is, hogy „leírása” a 14. oldalon van. Ott pedig A szeretet katonái című „tábori levél” kezdődik – ezt pedig vélhetően szintén Kellner a kötet végén található tartalomjegyzékben is megjelölte. Megérzése helytálló volt: pontatlanul emlékezett a publikálás idejére, de nem sokat tévedett: A szeretet katonái a Pesti Napló 1914. december 1-jei számában látott napvilágot, a 7. és 8. oldalon, a tárcarovatban. (Szövegét lásd a Függelékben.) A harctéri beszámoló előtt egy tipográfiailag jól elkülönülő szerkesztői bevezetés tudósítja az olvasót a szükséges információkról: „Egy olvasónk küldte be az alábbi rendkívül érdekes levelet, amelyet barátja, K. D. másodéves orvosnövendék, jelenleg egészségügyi altiszt írt, aki az északi harctéren küzdő csapatainknál szolgál.”

Azaz a tudósítás írója – az északi harctéren küzdő katona – nem akarta megadni a teljes nevét, csak monogrammal jelöltette magát. A szerkesztői sorok pedig dupla távolítással élnek: állítása szerint a lap egyik „olvasója” küldte be az egyik „barátjának” a levelét, azaz nyomatékosan nem árulja el sem a szerző, sem a közvetítő nevét.

A Kellner aláírású bejegyzésből és a tárcát bevezető szerkesztői sorokból már nagy valószínűséggel beazonosítható lenne, ki volt Kellner D. másodéves orvostanhallgató, aki 1914 decemberében Ivangorodnál szolgált, de szerencsénk van, mert ugyanő beleírta a nevét és a könyv megszerzésének dátumát is a címlapra – szakkifejezéssel élve tulajdonosi (possessori) bejegyzést tett:

Kellner Dániel

Szeged, 1915. VI. 3.

Ebből aztán azonnal egyértelművé válik, hogy mind a címlapra írt sorok, mind a könyvben közölt haditudósítás szerzője: Kellner Dániel. És mivel a tulajdonosi névbejegyzésekhez társuló dátum a könyv megszerzésének napját szokta jelölni, érthetővé válik, hogy fél év távlatából tévedett pár napot a cikk megjelenésének dátumában. Ugyanakkor az is kiderül, hogy végül megtartotta a valakitől „mint olvasnivalót” kölcsönkapott könyvet – nyilván miután kiderült a részszerzősége, elkérte vagy még inkább megkapta az illetőtől.

*

Kellner Dániel 1895. május 9-én született Csongrádon, Kellner Ferenc (?–1933) kereskedő és Engel Róza (1866?–1926) gyermekeként. Nővére, Valéria, hat évvel volt idősebb nála.

A fiú hétéves volt, amikor családja 1902-ben Csongrádról Szegedre költözött. (Testvére a harmadik polgári osztályt még Csongrádon végezte, a negyediket pedig már új lakóhelyükön.[2]) Egy valamivel későbbi cikk meg is szövegezte a családfő két város közti mozgását: 1900 decemberében egy pusztaszeri vadászaton eltűnt őrgróf Pallavicini Sándorné „gyémánttal és zafírral kirakott arany dohányszelencéje”, amit 1905 elején „Kellner Ferenc, Csongrádról Szegedre költözött kereskedő egy szegedi ékszerészhez […] vitt megbecsülés céljából”. Az apa a szelencét csongrádi sógorától kapta, aki pedig egy ottani ékszerésztől. Mivel azonban a szelence visszajutott eredeti gazdájához, az esetből nem lett a cikknél komolyabb ügy.[3]

Középiskoláját Szegeden végezte a piaristáknál, ahol 1905-ben kezdte meg tanulmányait. Osztályfőnöke Floderer Imre volt. Az izraelita vallású tanulók hittanóráit Lőw Immánuel, Szeged és kerülete főrabbija tartotta. A nagy létszámú osztály (59-en kezdték) tagjai az évek során változtak, de nyolc évig osztálytársa volt pl. Tömörkény István fia, László, a későbbi mérnök.

Harmadikban (1907/08) új osztályfőnökül lett: Hám József, aki egyben a magyart is tanította nekik. És ekkor kezdődött valami új és meghatározó Kellner életében: nem kötelező tantárgyként felvette a gyorsírást, és már ebben az évben a Szegedi Gyorsírók Egyesülete által rendezett versenyen a kezdők közt dicséretet nyert. Gyorsírás-tanára ekkor Jakab Lajos, déli vasúti ellenőr, okleveles gyorsíró volt, őt azonban negyediktől felváltotta Torma Károly főgimnáziumi rendes tanár, aki ezután már végigvitte tanulásban és versenyeken egyaránt. Kellner 1908-ban már első helyezést ért el a „haladottabb kezdők” versenyén. 1909-ben – Hám halála miatt – új osztályfőnököt kaptak: Pesovár Ambrust (aki a magyart is tanította), majd 1910-től érettségig Prelogg József lett az osztály vezetője (és magyartanára egyben).

Hetedikben (1911/12) a gyorsírás mellett megjelent a tudományos írás is Kellner iskolai előmenetelében. A „Vörösmarty életéből merített elbeszélésre” kiírt pályázatra beadott Szombat délután című pályaműve dicséretet érdemelt, bár „hibája, hogy nincs egységes, kerek szerkezete; itt-ott nyelvezete sem elég kifejező; jellemzése és csattanója azonban szépen sikerült”.[4] A jelek szerint ez volt Kellner első irodalmi próbálkozása. Ugyanekkor A rövidítések fejlődése című, gyorsírás-szaktanulmánya pénzdíjat kapott, majd a tanév végén előadást tartott Gyorsírás és a diákság címmel. Nyolcadikban (1912/13) pedig a bölcseleti dolgozatok mellett „A kísérlet nem más, mint kérdés a természethez” jeligével pályázott „a cseppfolyósítási probléma története” témában is – és ez már a reáltudományok iránt való érdeklődését mutatja.

A középiskola nyolc éve alatt végig jó tanuló volt, egyedül tornából voltak gyengébb jegyei. Legnagyobb sikereit a Gabelsberger-Markovits-tele gyorsírási rendszert művelő és terjesztő gyorsírókörben érte el, ezekről a sikereiről hírt adott a helyi és az országos sajtó, a gimnáziumi értesítő, valamint – legrészletesebben – a Szegedi Gyorsíró című havi szaklap. Sőt, az egyetemen (1913) ő maga lett kiadóhivatali főnöke a Gyorsírási Szemle és Szépirodalmi Gyorsíró című lapnak.

1913-tól Budapesten tanult az orvosi karon. 1914-ben részt vett a háborúban. Ezután folytatta megszakított tanulmányait, tanult a lembergi, prágai és pécsi egyetemeken is. Orvosi diplomáját 1920-ban szerezte meg Prágában, ezt 1922-ben honosították. Két évig a III. sz. Belklinikán dolgozott Korányi Sándor vezetése alatt, és ebben az időszakban jelent meg első szakfordítása (Klemperer György. A belorvostani therapia alapvonalai Betűrendes vénygyűjteménnyel. Előszó: dr. Korányi Sándor. Bp., 1923), nem sokkal később pedig az első szaktanulmánya (Basedow-kórral kapcsolatos ovarialis hypofunctio esete súlyos inkariáló haemorrhagiákkal. Orvosi Hetilap, 1923. dec. 16. 645–46.), sőt, ugyanebben a lapszámban a Haynal Imre társszerzővel jegyzett tanulmányban ő közölt először magzati EKG-felvételeket (A méhmagzat elektrokardiogrammjának felvételére irányuló kísérletek, 646–647.)

1924 januárjában jegyezte el a hódmezővásárhelyi Ambrus Máriát (1917-ig Ániszfeld, 1899–1950),[5] a hódmezővásárhelyi Ániszfeld (Ambrus) Endre orvos lányát, akit aztán éppen egy évvel később, 1925. január 20-át vett feleségül Budapesten, a Dohány utcai templomban.[6] Ekkor Kellner a VII. kerület Erzsébet körút 39. szám alatt lakott, rendelője is működött. Lakásuk a háború után is megmaradt, csak a körutat nevezték át Leninre. Október 9-én született meg lányuk, Kellner Ágnes (1925–2014), későbbi vegyész, az Állatorvosi Egyetem oktatója, és Rudolf Steiner könyveinek fordítója, az antopozófia egyik hazai alakja.

Kellner a praktizálás mellett a Budapesti Hírlap orvosi munkatársa volt, és két önálló könyve jelent meg: a Mit kell a sportolónak saját testéről tudnia? A sport orvosi vonatkozásai (1928) és a Nobel-díjas orvosok élete és munkássága (1936) sikeresek voltak, több kiadást is megértek. Dolgozott a szegedi egyetemi gyerekklinikán és a pesti zsidókórházban is. Szegedi életüket évekkel Kellner szüleinek halála után, 1940-ben számolták fel, ekkor adták el a Korona u. 5. sz. alatti lakóházukat.[7]

Családjának Szegeden maradt ága a holokauszt áldozata lett. Testvére, Kellner Valéria (1889–1944) és férje, Beck Béla (1879–1944) MÁV tisztviselő Auschwitzba, az ő lányuk, Lévai Ferencné Beck Zsuzsanna (1911–1945) és unokájuk, Lévai Miklós (1936–1945) Strasshofba került, ahonnan nem tértek vissza.[8]

Kellner Dániel neve leginkább a sportorvoslással forrt egybe. Belgyógyászként a gyógyító, megelőző és kutató tevékenység mellett ő volt az első hazai sportorvos, aki „már orvosi pályafutásának kezdetén világosan felismerte, milyen nagy szerepe van a sportnak mint a megelőző orvoslás egyik legfontosabb eszközének, […] ő szervezte meg az első sportorvosi rendelést, belgyógyászati és sebészeti szakkal. […] Szervező tevékenysége központjában az egyesületi sportorvosi hálózat kiépítése állott.”[9] Több könyve és számos cikke, tanulmánya mellett alapítója és szerkesztője volt a Sportorvos című folyóiratnak (1933–1942), és az ő nevéhez fűződik az Országos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet létrehozása is.

*

Itt érdemes visszatérni a „tábori levelet” közreadó szerkesztői bevezetésre és Kellner Dániel „szerzői” könyvbejegyzésének egyik mondatára, ugyanis ezeket egybevetve meg lehet válaszolni, hogyan nyerte el végső formáját a tudósítás, és hogyan került a Pesti Napló tárcarovatába. „Egy olvasónk küldte be az alábbi rendkívül érdekes levelet, amelyet barátja, K. D. […] írt” – írja a szerkesztő, Kellner pedig azt „teszi ehhez” hozzá, hogy „az utolsó pár sort Kulinyi Ernő biggyesztette hozzá”.

Ez utóbbi információt – hogy eltérés van a szerzői szöveg és a megjelent között – egészen bizonyosan csak Kellner és Kulinyi tudhatta. És ha utóbbi „biggyesztett” pár sort Kellner írásához, akkor ez azt jelenti, hogy Kulinyi bizonyosan látta azt a megírás és a megjelenés között (hiszen hozzáírt), tehát elég nagy valószínűséggel gyanítható, hogy Kulinyi volt az az „olvasó”, aki elküldte egy „barátjának” levelét, ahogy a Pesti Napló szerkesztője mondja. Sőt, annál inkább bizonyosnak látszik ez, mert Kulinyi ekkor már többször publikált a Pesti Naplóban.

Kulinyi Ernő (1893–1945): író, újságíró, drámaíró, a korszak egyik legismertebb operettlibrettistája Szegeden született, gimnáziumi tanulmányait a piaristáknál végezte. Ezután a fővárosban jogra iratkozott be, de abbahagyta az egyetemet, hírlapírónak állt. 1912-ben a Szegedi Napló, 1913-tól a Pesti Napló munkatársa volt, később a Budapesti Hírlaphoz szerződött. Regényei, novellás- és verseskönyvei is megjelentek, de munkásságának legjelentősebb része szerzőként és fordítóként a színpadhoz kötötte. 1944 októberében hurcolták el a Jókai utca és Ó utca sarkán álló védett svéd házból, a brucki táborba került. Halálhírét a táborból szerencsés körülmények között hazajutott Seress Rezső hozta 1945 júniusában.[10]

Kellner és Kulinyi ismeretsége a szegedi piarista gimnáziumban kezdődött. Kulinyi két évvel Kellner fölött járt, és a gyorsírókörben mindketten aktívan részt vettek (a később hírlapíróvá lett Kulinyi cikket is írt a gyorsírásról[11]), sőt, amikor Kulinyi 1911-ben beiratkozott a budapesti egyetem jogi karára, éppen Kellnernek adta át a gyorsírókör ifjúsági elnöki tisztét, amit addig ő töltött be.

Kellner feltehetően valós (misszilis) levelet küldött Kulinyinak, aki észrevette benne a „tudósítást”, és ő javasolta azt – illetve a fő részét – közlésre. Erre utal, hogy a szöveg egésze alapvetően magánlevél stílusú elbeszélés, maradt benne megszólító nyelvi formula („Képzeld”), és szlenges kifejezés („beadom” – a ’hazudom’ helyett) is. Kellner tudhatta, hogy Kulinyinak ekkor már jelentek meg írásai a Pesti Naplóban, 1913-tól eleinte csak K. E. monogrammal, majd éppen 1914-től teljes névaláírással, ezért könnyen belemehetett, hogy barátja továbbítsa azt a Pesti Naplónak. Sőt, mivel szemében a már publikáló Kulinyi mindenképp „irodalmi ember”-nek számított, abba is beleegyezett, hogy az kellőképpen lekerekítse a történetet, irodalmibbá, s így közlésre alkalmassá tegye a beszámolót. Ezért írta Kulinyi a levélhez az „utolsó pár sort”, melyek azonban könnyen azonosíthatók, eltérő témájuk és stílusuk miatt.

A párbeszéddel véget érő történetet Kellner nagy valószínűséggel mindössze egyetlen narrátori mondattal zárta le: „Aztán egyre sűrűbben érkeznek a sebesültek, de mi nem fogyunk ki sem a vigasztaló szóból, sem a felvidító tréfálkozásból.” Ami viszont ez után következik, már nem a történet része, általános és moralizáló szövegrész, ami elüt az addigi szikár történetmondástól. Viszont jól beleillett a korabeli retorikába: „Az isten, aki erőt ad katonáinknak az emberfeletti küzdelemre, gondoskodik arról, hogy ne fagyjon le szájunkról a mosoly, ajkunkról a tréfa, amellyel enyhíthetjük sebesült hőseink szenvedéseit. És ha az idegölő munkában már-már elhagy bennünket a lelkierőnk, csak arra gondolunk, hogy odahaza szívszorongva, könnyes szemmel gondolnak az otthonmaradottak hadbavonult kedveseikre, s csak abban bizakodnak, hogy szeretteiket megsebesülésük esetén a mi gondos ápolásunk visszaadja az életnek, és ez a tudat újra megacélozza erőnket. Vidám arccal dolgozunk tovább.” Némiképp ellentétben áll ez Kellner később antropozófussá lett lányának visszaemlékezésével is, mely szerint otthonukban materialista családi környezet volt. „Apám természettudományos beállítottságú orvos volt, egészen más világnézettel. Igazságra törekvő volt, de nem szellemi úton járó ember.”[12] Azaz nem valószínű, hogy az orvosnövendék egészségügyi altiszt transzcendens erőknek tulajdonította volna a harctéri gyógyulást.

Kellner Dániel azonban tudott erről, és utólag vállalta a szerzőséget: amíg a sajtóközlésben csak monogrammal jelöltette magát, addig a saját példányában rögzítette a tényt, miszerint ő írta az adott „tábori levelet”. A szeretet katonái valójában ekkor lett a szaktanulmányok és könyvek előtt Kellner első nyomtatásban megjelent írása.

Függelék

Kellner Dániel:

A szeretet katonái[13]

Egy olvasónk küldte be az alábbi rendkívül érdekes levelet, amelyet barátja K. D. másodéves orvosnövendék, jelenleg egészségügyi altiszt írt, aki az északi harctéren küzdő csapatainknál szolgál.

Mintegy két hete ismét régi bajtársaimmal szolgálok együtt az első zászlóaljnál. Két fiatal segédorvos mellé vagyok beosztva. Nagyon jól érzem magam, és minthogy augusztus 12-ike óta nem borotválkozhattam, körülbelül úgy festek, mintha negyvenéves volnék. Képzeld, a minap egy csinos lengyel leány, látva tekintélyes barna szakállamat, azt a kérdést intézte hozzám, mikor kaptam hírt feleségemről és gyermekeimről!

Nagyon sok dolgunk van, de szívesen végezzük. Tegnapelőtt fél éjszakán át orosz sebesülteket kötözgettünk.

Szép, de nehéz a medikusélet a háborúban. Reggel háromnegyed négykor indulunk el egy faluból. Kis pihenőkkel megszakítva, egész nap menetelünk. Én nagyszerűen bírom a fáradalmakat, pedig néhány erős földmíves és munkás bajtársam kidőlt az úton. Jó hangulatban cipelem a nehéz „rüsztungot”, pedig dél felé már a hátam görnyed bele.

Közben folyton vissza kell maradnom a kidőlteknél. Kibontom a köpenyüket, egy kis vizet adok nekik és pár biztató szóval újra lelket öntök beléjük. A menet céljáról sejtelmem sincs, de azért mindegyiküknek beadom, hogy már csak egy fél óra, már csak öt kilométer, aszerint, hogy ki milyen fáradt. Ez az ártatlan kis füllentés többet ér minden orvosságnál. A katonák új erőre kopva folytatják a biztatás után útjukat.

Közben persze magam is meglehetősen elmaradtam és ugyancsak a nyakamba kell vennem a lábamat, hogy utolérjem csapatomat. Ha azután utolértem, elölről kezdődik az egész.

Végre megérkezünk. A legénység ledől és várja a konyhakocsikat. Mi is velük tartunk. Boldogan csillog a szemünk, ha eszünkbe jut, hogy nemsokára pompás illatú gulyásba márthatjuk kanalunkat. Már fel is tűnik a távolban a konyhakocsik könnyű füstje, amikor egyszerre parancs érkezik.

– Szanitécek előre! Át kell kutatni az erdőt és a falu előtt a mezőt, hogy nem maradtak-e ott orosz sebesültek vagy sebesült bajtársak.

Magamhoz veszek két sebesültvivőt és elindulok.

Koromsötét van. Csak bukdácsolva tudunk előrehaladni. Óvatosan és gondosan benézünk minden bokorba, minden elhagyott takarásba. Üres orosz konzervdobozok zörögnek a lábunk alatt, mindenfelé elhányt muníció, eldobott fegyver, elhagyott sapkák.

Ott az egyik orgonabokor tövében mintha mozogna valami. Óvatosan odamegyünk. A bokor sárga lombjai alatt egy sebesült orosz katona fekszik.

Leoldjuk a szíjazatát és kigomboljuk a köpenyét. Az egyik emberem tud tótul, én is tudok már egy pár szót lengyelül, így valahogy mégiscsak megértjük magunkat a sebesülttel.

Kérdezgetjük, hol sebesült meg, be van-e kötözve a sebe, bírna-e gyalog velünk jönni. Azután megvizsgálom az oroszt. Négy sebe van. Bekötözöm, s azután adok neki egy kis vizet.

Hálálkodik:

– Egész életemben imádkozni fogok az orvos úrért.

No, nem nagy terminust mondott szegény, betarthatja. Aligha éri meg a holnaputánt.

Felfektetjük a hordágyra és elvisszük a csapatunkhoz. Akkorára már a többiek is hoztak egy pár sebesültet.

A szűk lengyel parasztszobában szalmát hintettünk szét és arra fektettük a sebesült oroszokat. Aztán egy kis fájdalomcsillapítót adunk nekik, hogy nyugodt legyen az éjszakájuk. Majd teát füzünk számukra.

Erről eszünkbe jut, hogy jó lenne tán, ha mi is ennénk valamit. A legénység már elfogyasztotta a menázsit, a konyhán épp kezdik kiöntögetni a maradékot. Odatartjuk a csajkánkat és behunyt szemmel bekanalazzuk a habarékot…

Éjfél felé nagy nehezen találunk még egy üres pajtát. Szalmát hintünk szét a padlón és leheveredünk. Na, most aludjunk egy óriásit! Igen, egész reggel háromnegyed háromig, amikor is tovább indulunk a muszkák után.

Szervusz pihenés, békés szalmáspajta! Szerencsére ma nem mentünk sokat. Tíz óra felé már a célhoz értünk. A célhoz: az ellenség elé.

A zászlóalj felfejlődik, mi pedig behúzódunk egy majorba. Kicsomagoljuk a kötszereket és várunk. Egyelőre nyomasztó csönd van körülöttünk, de nemsokára megszólalnak a hátunk mögött a felvonult ágyúk. A fejünk felett röpülnek el a lövegek. A ház fala csak úgy reng, de még jobban megremeg, amikor a „válasz fizetve” megérkezik rá. Úgy látszik, az orosz gyalogság is mozgolódik, mert a gépfegyverünk is kattog már és ropognak a puskák.

Keresi az orosz az ágyúinkat. Tapogat. Mellénk is nyúl néha egy-egy gránát-tapogatóval. Később valamivel csendesebb lesz a tüzelés.

Jön az első sebesült. A karját lőtték keresztül. Beszél, híreket mond. Ilyenkor még a legtöbb le van sújtva a testi fájdalomtól. Mind gyönge ember ilyenkor, és úgy várja a vigasztaló szót, a tréfál tőlünk, mint a megváltást.

– Ugye, önkéntes úr, én már koldus leszek ezzel a háborúmmal?

– Koldust? Ne beszéljen már ilyet. Három hét múlva felgyógyul kend, és mikorára visszakerül hozzánk, meglesz a béke, egy tálból esszük már akkor a cseresznyét a muszkákkal.

Aztán egyre sűrűbben érkeznek a sebesültek, de mi nem fogyunk ki sem a vigasztaló szóból, sem a felvidító tréfálkozásból. Az isten, aki erőt ad katonáinknak az emberfeletti küzdelemre, gondoskodik arról, hogy ne fagyjon le szájunkról a mosoly, ajkunkról a tréfa, amellyel enyhíthetjük sebesült hőseink szenvedéseit. És ha az idegölő munkában már-már elhagy bennünket a lelkierőnk, csak arra gondolunk, hogy odahaza szívszorongva, könnyes szemmel gondolnak az otthonmaradottak hadbavonult kedveseikre, s csak abban bizakodnak, hogy szeretteiket megsebesülésük esetén a mi gondos ápolásunk visszaadja az életnek, és ez a tudat újra megacélozza erőnket. Vidám arccal dolgozunk tovább.

Pesti Napló, 1914. dec. 1. 7–8.

Megjelent a folyóirat 2022. július-augusztusi számában

Jegyzetek

 

[1] A nagy háború könyvei. In: Az Újság, 1915. jan. 17. 17. o.

[2] Sövényházy Antal (szerk.): A Csongrádi Magy. Kir. Állami Polgári Leányiskola értesítője az 1901–1902. iskolai évről. Csongrád, 1902. 34. o., ill. Krikkayné-Barbaró Emma (szerk.): A Szegedi Községi Polgári Leányiskola értesítője az 1902–1903. iskolai évről. Szeged, 1903. 31. o.

[3] Négy év múltán megkerült családi ereklye. In: Hazánk, 1905. jan. 22. 8. o.

[4] Értesítő 69. o.

[5] Szeged, 1924. jan. 22. 4. o.

[6] Szeged, 1925. jan. 22. 5. o.

[7] Délmagyarország, 1940. jún. 16. 11. o.

[8] Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai. Szeged, 2000. Csongrád Megyei Levéltár. 109. o. (Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A.) és Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai. Szeged, 1996. CsML. 314. 315. o. (Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23.)

[9] Dr. A. T. [Arnóti Tibor]: Kellner Dániel. In: Testneveléstudomány, 1955. 1. sz. 114. o.

[10] A brucki fogolytáborban meghalt Kulinyi Ernő és Mihály István. In: Világ, 1945. jún. 26. 4. o.

[11] Kulinyi Ernő: A gyorsírás a hírlapírás szolgálatában. In: Szegedi Gyorsíró, 1912. máj.-jún. 163–165. o.

[12] W. Barna Erika: „A fény és a gondolat azonos”. „A szépség az állandóan elhaló világ fényes ragyogásától jelenik meg…” Beszélgetés Dr. Kellner Ágnessel. In: Antropozófia, 2013. karácsony, 16–23. o. – Ebben az interjúban mondta többek között: „Az életem legnagyobb fordulópontja az, hogy egy természettudományos beállítottságból eljutottam a szellemtudományi alapokra helyezett gondolkodásig.”

[13] A cikk helyesírását a maihoz igazítottam – BBT.