Panek Sándor: Hol az angyal, míg peng a gránit?
Látogatás a 75 éves Farkas Pál szobrászművésznél
Farkas Pál vendége vagyok a szekszárdi Bottyán-hegyen. Elfogódott ez az első mondat, mert Baka István is így kezdte cikkét jó harminc évvel ezelőtt, amikor saját szülővárosában, Szekszárdon meglátogatta a szegedi születésű szobrászt. Volt miről beszélgetniük, egymás szülővárosában laktak, időnként pedig a maguk szülővárosába, vagyis inkább a régi Szegedre és a régi Szekszárdra vágytak vissza.
A Bottyán-hegyi ház előtt Farkas Pál erős szobrász-kézfogással üdvözöl; semmi kétség, a gondolati témák szobrászának is lehet Hephaisztosz-marka. Ez el is helyezi beszélgetésünket, szétrebbentve jópár viszonylagosító idézőjelet a készülő cikkből. Farkas Pál kevés szavú ember, tekintete közvetlen, egyenesen szembe néz, fürkészés nélkül. Karakteres arca 75 évesen is görögös férfiarc. Láthatólag nem kenyere a túlzás, így az sem, hogy szavakban valljon a belső indítékokról. Hanem a plasztikában: kétsípú, táncoló, fürtös-szakállas Pán bronzfigurájáról mondta egyszer, hogy az amolyan önarcképféle. Nem jelképe, hanem valósága a reneszánsz életörömnek és a szekszárdi bornak. Pánt ábrázoló érme az 1980-as években a Dunatáj folyóirat borító-ikonja is volt. Rajta felirat, Alisca, az egykori közeli római őrhely neve, ma már a szekszárdiak sajátos couleur locale-jának védjegye. Farkas Pálnak is szerepe van abban, hogy ez az Alisca-örökség befogadó és kitölthető helyi kultúrát jelent; valamint igényt és minőséget. Farkas Pál 1971-ben, a főiskolai rajz-magyar szak után költözött el Szegedről, mert nem talált tanári állást a városban. A sióagárdi kezdet után Szekszárdon tanított, innen végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Ígéretes fa és kő kisplasztikák szobrászából 1978-ban egy csapásra a szekszárdiak felfedezettje lett, amikor különleges gondolatisággal megformálta Babits Mihály fotelben ülő alakját.
***
Mintázásakor, 1978-ban Farkas Pál 30 éves volt. A Babits irodalmi kultuszát a Rákosi-korszakban még tiltották, a később kialakított Babits-emlékházban is csak 1967-ben nyílt az első kiállítás. Babits-szobor megrendelésére esély sem volt, Farkas Pál a maga művészi céljából, egy panelház szuterénjében készítette el fotelben ülő Babits-gipszmintáját. Az 1978-as szekszárdi tárlaton olyan sikert aratott vele, hogy kiöntését is elhatározták.
Most e szobor előtt állunk a Babits-emlékház kertjében. Az időskori Babits sötét tónusú bronzalakja fehér kőfotelben ül szikáran, gondolatokba merülve, a töprengés és a gyötrődés bizonytalan határán. Keresztbe vetett lábával elegáns, magabiztos intellektust sugall, fejét jobb kezével támasztja, kézfeje érzékenyen formált írókéz. Sérülékeny, de humanizmust is jelez; a gondolkodói elesettséget és az erős tartást együttesen. A szobor minden gondolati hatása realista jegyekből sugárzik, nincs benne militáns túlzás, nincs vitázó programművészet. Farkas Pál alázatos és igényes a valósággal szemben.
A kritika által sokat dicsért ülő kompozíciónak Farkas Pál szegedi emlékei között van a forrása: „Itthon, a szülői házban volt két hasonló fotel, ezekben üldögélt esténként anyám és apám. Szűkszavú, visszahúzódó ember volt az apám. Szikár és magas. Nem hasonlított Babitsra, de a közös alkat mélyről mégis sugallta a szobor alakját. Az emlékekből került elő, és egyszer csak hatni kezdett. Miután az ücsörgő forma megvolt, a fej megtámasztásának anatómiai és gondolati belső meghatározó szerepe is lett. A fejet támasztó kéz gyakran feltűnt az archív képeken és Rippl-Rónai pasztellje is így ábrázolta Babitsot. A két kezet össze kellett hangolni, így a gondolkodó pozícióban lévő egyik kéz meghatározta leeresztett párját. Lázasan dolgoztam rajta, a vázlat és a mintázás két hét alatt elkészült. Mindenről megfeledkeztem közben, annyira, hogy a végén a gipszminta nem fért ki a szuterénből, szét kellett szedni az ajtókeretet.”
***
Farkas Pállal most a szekszárdi Liszt téren állunk, 1992-ben felállított Háry János-szobra előtt. A mester félig nekem, félig a szobornak megjegyzi: egyszer még elkészíti rá a vidáman hullámzó köpenyt, amit a megrendelő nem kért. A szobrot finanszírozó néhai öregdiák terve az volt, hogy a Garay gimnázium ballagói ide kanyarodnak majd, és felöltöztetik Háryt. Jönnek is minden évben, de öltöztetni csak egyszer próbálták. A mente szeptemberben is ott lógott a szobron. Ilyen a jelképes ügyek sorsa. Talán ezért, Farkas Pál számára a világ mint valóság, és nem mint jelkép érdekes.
Itt közbe kell vetni, hogy a nagyotmondó obsitost egész Szekszárd szereti és magáénak vallja. A szekszárdi Alisca borrend tagjai évente egyszer szertartásosan koccintanak a Háry-ló patájával. Félig-meddig igazolt is, hogy Garay János költeményének hőse valódi helybéli kocsmai regélő volt. Farkas Pál Háry Jánosa pedig mintha felelet lenne a közép-kelet-európai városok pátoszos heroizmusú lovasszobraira. Szívderítő és életvidám. Ádáz hőstekintet helyett egy hetyke bajuszpödrés, a visszahorkanó óriáslovak helyett ez a kedélyes huszárló. A reformkor lelki békéje. Az emlékezet humorérzékét szinte fizikailag jóleső érzés tapasztalni ma Magyarországon. A költészet, az életkedv és a helyi attitűdök úgy ízlelhetők benne, akár a szekszárdi borban. Baka Istvánnak igaza lehetett, a bort kell keresni, ha Szekszárdon valami izgalmasabb, mint másutt.
***
Most a szekszárdi alsóvárosi temető puha talaján lépdelünk, előttünk Baka István sírhantja. Farkas Pál 1996-ban készítette el a költő síremlékét. Fekete grániton fehér márvány gömb egyensúlyoz, azon pedig szálló bronz lepel – Baka István angyala. Baka István poétikájának egyik kulcsmotívuma, a tiszta költői nyelv allegóriája, újramesélve három anyaggal: gyémántkeményen, törékenyen és képlékenyen. “Micsoda sóvárgás micsoda kétség” – írja Baka Angyal című 1984-es versében. A megváltatlan világban, a civilizáció rozsdaövezete fölött angyal jár körbe. Külön időben és külön történelemben lépdel, és a fájdalmas elmúlásban hagyja az eszményekért sóvárgó embert.
Az a profán gondolatom támad, hogy hol is van a fogalmi nyelven is alig kifejezhető allegória mindaddig, amíg a szobrász az anyaggal küzd. Hol van az angyal, amíg a gránitot pengeti a kalapács? Farkas Pál keresi a szavakat, ujja a Baka-síremlék fehér márványgömbjéről lesöpör pár száraz fenyőtűt. „A szerszámos munkákhoz érve már erős a gondolat. Úgy megerősödik az emberben, amit ki kell fejeznie, hogy az anyag formálása csak kitartás kérdése. Ott viszont nincs felmentés, meg kell csinálni. Persze, a kőfaragásnál, ha melléütök, lepattan az orra vagy a füle. Ilyesmi van. De a gondolat nem száll el a forma mellől.”
Sőt, van, amikor a formára készen talál a szobrász. A temetőben Farkas Pál egy másik angyalszobra bujkál, a Dunatáj folyóirat egykori főszerkesztőjének, Csányi Lászlónak és feleségének síremlékén. Csányi atyai jóbarátja volt, ezerszer megvitatták az itáliai és német reneszánsz mesterek munkáit. Farkas Pál leánya, Katalin úgy emlékezik gyermekkorából a Dunatáj főszerkesztőjére (a szekszárdi Ilia Mihály volt!), mint aki félrerakott kis pénzéből sosem Olaszországba, hanem mindig Itáliába ment nyaralni. Az átbeszélgetett esték emlékére Dürer Melankólia című metszetéről merítette Farkas Pál e másik angyalt, amely az örök tétlenség közepette magába merülve ül egy természetformálta kövön. A mészkő, meséli a szobrász, a Siklósi-hegyből származik, egy bányagép szinte készen vetette ki. A mélyben egykor hatalmas erők alakíthatták, és emlékük feszül benne most is, míg a szertelen angyal rajta pihen. Farkas Pál művészetének foglalata ez: a forma valósághű, de gondolatiság feszíti belülről. A tiszafa ránőtt, Farkas kicsit odébb tolja az ágat, végigtapintja a mészkőt. Valami lehet a szobrász és helyükön hagyott művei között, ami tapintásban fejezhető ki. Hazamenet megállunk a Baka Istvánról elnevezett iskola előtt, ahol Farkas Pál Baka-mellszobra látható. Közel megy, megvizsgálja. Azt nézem, simogatják-e, mondja magyarázatul.
***
Farkas Pál most rubinszínű szekszárdi bort tölt. A bor invitálja a múltat, az anyaggal való első találkozásáról beszél. „Gyermekkoromban a Tisza-parti Pozsonyi utcában laktunk Újszegeden. A tavaszi áradások után finom, formálható agyag maradt vissza a Tisza partján. Mi, gyerekek, csúsztunk-másztunk benne. A kezünk ügyében volt, valamit mindig fabrikáltunk – ekkor kezdtem el az agyagot mintázni. Négy-öt méter hosszú kígyót, állatokat. Ösztönösen jött, nem tudom, létezik-e ilyen. Mintáztam, rajzoltam, faragtam, és egy idő után az anyag formázása összekapcsolódott a gondolatokkal, és akkor már volt mű, aminek címet lehetett adni.”
Alighanem itt a forrása Farkas Pál természetelvű plasztikájának. Állatszobrain látszik, máig milyen archaikusan kiélesedett érzéke van az állati mozgás és kommunikáció megértésére. A szálkai gímszarvason, a – jelenleg Grazban látható − ágaskodó lovakon, a gemenci vadkanon vagy a szegedi Tiszavirágzáson ugyanaz a szándéka: „A jószágnak megvan a saját világa és nyelve. Csakhogy mi hamarabb megtanulunk gépül, mint ezt a nyelvet megérteni. Hát honnan tanult az ember repülni? A madaraktól. Úgy sejtettem, van egy információs rendszer, amihez keveset értünk, de a teremtett világ valóságához hozzátartozik. Értelemkeresés volt bennem, amikor állatszobrokat készítettem.”
Farkas Pál szegedinek vallja magát, bár szegedi történeteinek fő színhelye egy ma már nem létező utca. „A Pozsonyi utca egykor a mai Szent-Györgyi Albert utcáról vezetett fel a töltéshez. Ma már a fürdő parkolója van a szülői ház helyén. Az utca gyermekkoromban földes volt, esős időben térdig ért a sár. Muraközi lovakkal vontatták a szemetes tartályt, csak azok bírták a kocsit kihúzni. Az utca végén Tompa Gábor fuvolaművész házát már az 1950-es években elvették, az lett a város vendégháza. Ha rendőr állt a sarkon, tudtuk, hogy »jelentős« vendég van. A szomszédban volt egy idős néni, mindig mezitláb járt, gombagyűjtéssel, marokszedéssel foglalkozott. Amikor fújt a szél, kiállt a Pozsonyi utca közepére és szelelte a gabonát, amit aratás után összeszedegetett. Vájt teknőben gyúrta a tarhonyát. Kiskölyök koromból megragadtak a mozdulatai.”
Az általános iskolás gyerek rajzaira Tápai Antal figyelt fel a Tábor utcai művészeti szakkörben. „Esténként rajzolni, mintázni jártunk oda, ott mindig volt társaság, a belső termekben viszont munka folyt. Tóni bácsi éppen akkor, 1961-ben alapította meg a Tömörkény iskola képző- és iparművészeti szakát. Oda kerültem a legelső évfolyamába, olyan tanárok keze alá, mint Tápai Antal, Szalay Ferenc, Tóth Sándor és olyan osztálytársak mellé, mint Fritz Mihály, Kalmár Márton. Az volt a mestermunkám, hogy végzős diákként kőbe faraghattam a Tóni bácsi által megmintázott Juhász Gyula-portrét. Ma is látható a Juhász Gyula utca 6-os számú ház udvarán.”
1963-ban történt, hogy a Dankó Pista-szobor hegedűjét valaki megrongálta (nem utoljára). A Tömörkényben éppen a kőfaragást tanulták, Tápai Antal óráról küldte ki diákjait, Kalmár Mártont, Csonka Jánost és Farkas Pált, hogy − szobrásznyelven − próbálják fel, vagyis mérjék fel a hegedűt a helyreállításhoz. „Örültünk, persze, hiszen kiszabadultunk az iskolából. Csonka – meghalt szegény 2008-ben – felmászott a szoborra. Javában néztük, méregettük, amikor kiabálás támadt a szomszédos KISZ-székházból, hogy csirkefogók vagyunk, azonnal hagyjuk abba. Azt hitték, mi akarjuk megrongálni a szobrot. Már visszaindultunk, de eszünkbe jutott, hogy mégis tisztázni kellene a dolgot. A szobornál ott találtuk a rendőrséget, a virágágyásban ott voltak a nyomaink, hát valóban ki kellett magyarázni, mit kerestünk ott.”
Az idők visszatérnek, évtizedekkel később Farkas Pál kezdeményezésére mintázták újra Tápai Antal újszegedi Halas fiú című, 1996-ban ellopott szobrát. Egy érettségi találkozón Kalmár Márton és Farkas Pál összefogott: Kalmár mintázta a kisfiút, a halat pedig Farkas Pál, azóta már végzett szobrász-restaurátor lányával, Farkas Rékával közösen. Ugyancsak Farkas Pál kezdeményezte Tápai Antal Hálóvetőjének „befejezését. Amikor mozgalom indult a szegedi halászélet mementójának szánt szobor felállítására, Farkas Pál elkészítette a Hálóvető viasztervét. Ma is őrzi műtermében. Ennek alapján készítené a gipszmintát, ha a kiöntésre komoly szándék lenne.
***
Farkas Pál takarékosan, tömören, és hiteles mértékkel nyúl a történelmi emlékezethez. Szekszárd belvárosában két ezredfordulós emlékműve áll. Szent István szobrára 2002-ben szekszárdi vállalkozások és magánemberek közadakozása nyomán kapott megrendelést. Szent Istvánja olyan, amilyennek egy férfit ezer év távolából elképzelünk: szilárd és karakteres. Mély vonású királyarca ezekkel az epikus jegyekkel együtt is reális. Valódi ember, valódi gravitációjú térben tartja az államiság három jelképes tárgyát: a lándzsát, a vaskoronát és az országalmát. Jelképek, de valóságosak ezek is, mindhárom tárgyról igazolt történeti ábrázolás maradt fenn, sőt, az oszlopfő levéldíszei is a szekszárdi monostor emlékei. A kompozícióban nincs pátosz, és mégis biztatóan ünnepélyes, sőt, felemelő, ahogyan az aranyozott ereklyék kiugranak a történelmi időből.
Egészen másképp érzékeli az időt Farkas Pál 1996-ban felállított szekszárdi millecentenáriumi emlékműve. Az absztrakt határán felépített kőplasztika archaikus formájú, egy tengelyen, egymásra tett kőtömb-évszázadokból áll, mintha minden korszakhatárral külön idő mérődne. A mű a honfoglalásnak állít emléket, de formavilágával beláthatatlanul régóta egymás után születő nemzedékek életéhez nyúlik vissza. A masszív forma a megalitikus építményeket idéző módon váratlanul könnyed. Az a szemlélő érzése, hogy éjjelenként észrevétlenül, lassan tovább is épül. Farkas Pál tolnai települések bronz pecsétformáit helyezte el, melléjük pedig egy valódi, magatalálta, ám fájdalmasan törött harang került. A legátélhetőbb történelmi emlékművek egyike lett.
***
A műteremben vagyunk, Farkas Pál életnagyságú Korpuszt mintáz. A nedves lepleket levette, szinte készre formázott Krisztus fogad. A szőke agyag enyhít a látvány valószerűségén, de így is hátrább kell lépni tőle. „Nehezen vágtam bele. Fiatalabban talán bátrabb lettem volna. Bizonyos, hogy a kompozíciót én csak az egyházi és figuratív felfogásba tudom beilleszteni. Hiszen a földút menti pléh Krisztus, az országút mellett száz éve felállított homokkő Krisztus és a barokk templomi feszület ugyanazt mondja el. A feladat mégis különleges, mert számomra az emberi alkat határozza meg a kompozíciót. Sok feszületen csak a békét látni, nem a szenvedést. Pedig a valóság az, hogy egy keresztre felfüggesztenek egy félig agyonvert embert. Kíméletlenül fogalmazok, de ez a helyzet. A szobron az ezredtöredék-pillanat látható, amikor a vég itt van. Emiatt a figurális ábrázolásnak nincs más lehetősége, mint a legszörnyűbb kínok között elhaló emberi test megmutatása. Mathias Grünewald egy összezúzott emberi roncsot ábrázolt a keresztfán és iszonyú lett a hatás. Mégis benne kell, hogy legyen az áldozat értelme és a remény.”
Minden igazi alkotás világmodell – írta egykor Farkas Pál szobrairól Csányi László. Nem jelkép és hasonlat, hanem maga a valóság, sejtelmeivel és rejtélyes utalásaival, az ismeret örömével és titkával. A készülő Korpusz is ilyen szembesülés Farkas Pál művészi módszerével: a szélsőségesen fájdalmas valóság plasztikájában a remény lesz a belső lényeg. Hiába is kérdezem Farkas Pált Krisztus görcsbe rándult ujjairól. Nem ez jár az eszében. Szekszárdi agyag, mondja. A szőlő is ebben terem. Hanem, a szekszárdi agyag azért csak más, mint ama kölyökkori tiszai. A vizet kevésbé tartja meg, reggelre a megváltó lábába száll, a fájdalmasan görbedt lábujjakat újra kell formázni. És ez mindig újrakezdődik, amíg a szobor készül. Farkas Pál reggelente agyagfoltos ruhában, mélyen aláhajolva bíbelődik Jézus lábujjain.
Megjelent a folyóirat 2022. szeptemberi számában