Bátyi Zoltán: Odessza, a városközpontba beépített lakótelep
Beszélgetés Takács Mátéval, Szeged egykori főépítészével
Szeged pihenő, ipari és a várost mezőgazdasági terményekkel ellátó körzetét álmodták meg a várostervezők a nagy árvíz után a Tisza bal partján elterülő Újszegedre. Ezért a magánházak mellett évtizedeken át csupán néhány nagyobb lakóház, közintézmény épült alig néhány százméternyire a város főterétől. Ám a múlt század ’60-es éveire, amikor egy hatalmas lakásépítési program indult országszerte, ez a szegedi körzet is felértékelődött, és elég volt másfél évtized ahhoz, hogy Újszegeden hozzák létre Szeged első lakótelepét. De miért éppen itt jelölték ki a Szeged testvérvárosáról, az ukrajnai Odesszáról elnevezett modern világot, miként kerültek ide téglablokkos, majd panelházak, és miért lett a város legkedveltebb lakótelepe? Ki más tudna erre hiteles válaszokat adni, mint Takács Máté, aki 1969 és 1986 között töltötte be Szeged városának főépítészi posztját.
– Takács úr! Szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt Tarján városrész építésének történetét idéztük fel Önnel, így emlékezve meg arról, hogy 1968-ban, vagyis akkor 50 éve adtak át lakótelepi házakat Szeged északi körzetében. Most újabb jubileumhoz érkezve – Odessza városrész első lakói éppen 60 éve örülhettek az új lakásuknak – arra kérem, mint Szeged egykori főépítészét, hogy a város első lakótelepének tervezéséről, megépítéséről beszéljen, megemlítve a munkálatok szép eredményeit, de nem titkolva el a gondokat sem.
– Ha nem bánja, kicsit távolról indítom a történetet, mert így érthető meg igazán, hogyan lett a mai Odessza Szeged egyik legkedveltebb lakókörzete. A nagy árvíz után készült tervekben még az szerepelt, hogy Újszeged Szeged városának pihenő övezetévé váljon, a városlakók kikapcsolódására adjon lehetőséget a liget, s emellett olyan termelő egységek épüljenek, amelyek az iparfejlesztést segítik, másrészt mezőgazdasági terményeket adjon a piacoknak. Kertes házakkal inkább falusias, mintsem városias környezetet akartak teremteni az akkori városfejlesztők a Tisza bal partján. Igen ám, de az 1950-es évekre egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a ma Belvárosi hídnak nevezett átkelőhely újszegedi oldala tulajdonképpen sokkal inkább Szeged belvárosához tartozik, mint azt a XIX. században gondolták, vagyis olyan beépítésre lenne szükség, ami ezt a kiemelt szerepet külsőségeiben is megmutatja. Ezzel egy időben hatalmas nyomás nehezedett a városra, ugyanis az ipartelepítés megindulásával egyre többen költöztek Szegedre, lakás viszont nem volt elegendő, mivel az ’50-es években az ilyen jellegű építkezések szinte teljes mértékben elkerülték a várost.
– De miért éppen az újszegedi oldalt jelölték meg Szeged első lakótelepének felépítésére?
– Az ’50-es évek végén a város vezetése a Szegedi Tervező Vállalatot bízta meg azzal, hogy kutassa fel azokat a lehetőségeket, amelyekkel a lehető legkisebb költségek mellett, a lehető legtöbb lakás megépítésével a lakásgondok enyhíthetők. Ekkor még szó sem volt lakótelepekről, hiszen az hatalmas költséggel járt volna, pénz pedig nem volt rá. Ezért a lakásépítési koncepciók a megoldást tömbbelsők kialakításában, emeletráépítésekben, a foghíjak beépítésében látták. El is készült így sok lakás, de hamar kiderült két dolog. Az egyik, hogy a nyomasztó lakáshiányra ez nem elegendő megoldás. A másik már örömtelibb volt: egy olyan lakásépítési programot hirdetett meg az MSZMP, amely 1975-ig mintegy egymillió lakás megépítését tűzte ki célul. Nyilvánvalóvá vált, ha erre a központi költségvetés talál pénzt, a forrásokból Szegednek is sokkal több jut, mint azt korábban remélték. Így aztán a Tisza partján is nagyszabású tervezés kezdődött. Az előirányzatokban 11.700 telepszerű többszintes lakás, 4.500 egyedi társas vagy emelet-ráépítéses lakás, 2.900 családi ház, vagyis összesen 19.100 lakás építését merték megálmodni. Ez pedig már nem sikerülhetett lakótelepek építése nélkül. Újszegedre azért esett a választás, mert viszonylag nagy beépíthető területet kínált úgy, hogy csak kevés házat kellett szanálni. A tervezők biztosra vették, hogy a ládagyár gyorsan elköltöztethető, emellett a gabonakutató intézet területéből is több hektár felhasználható építkezésekre. Mivel a közműhálózat fejlesztése is elkerülhetetlen volt már, a Székely sor – Odesszai körút – vasúti töltés – Tisza-part határolta terület teljes átépítése gyorsan megoldható, gazdaságos beruházásnak látszott. Három terv is készült az első lakótelep arculatának kialakítására, majd az elsőként elfogadott javaslat alapján, a Tisza partján, az Alsókikötő soron épült fel két, ötszintes, téglablokkos ház, míg a Torontál téren egy ilyen épületet fejeztek be. Ezek mellett a Vedres utcában húztak fel három téglablokkos épületet, vagyis ezzel a hat házzal indult meg 1960-ban az újszegedi lakótelep kialakítása. Szándékosan nem Odessza, vagy, ahogy akkor oroszosan mondták: Ogyessza – néven említem, mert ezt a nevet csak 1962-ban kapta az épülő lakókörzet, amikor Szeged és a szovjetunióbeli kikötőváros között testvérvárosi kapcsolat jött létre.
– Ön a kezdetektől részese volt ennek a hatalmas munkálatnak?
– Nem, de éppen a szegedi lakótelep-építések beindítása csalt a városba. Budapesten, a műszaki egyetem városépítési tanszékén dolgoztam, amikor híre ment, hogy a szegedi lakásépítési program megvalósításához keresnek tervező, kivitelező szakembereket. A feladat is csábító volt, no, meg az ígéret is: ha Szegedre költözöm, lakást kapok majd. Ez meg is történt, és egyike lettem Odessza új lakóinak. A Szegedi Tervező Vállalat örült, hogy egy lakással egy településtervező építészt és egy mélyépítő mérnököt kap, a feleségem ugyanis általános mérnök. Így aztán testközelből ismerhettem meg az építkezés során kialakult áldatlan állapotokat, de azt is végignézhettem, hogyan formálódik egyre szebbé, komfortosabbá Szeged első lakótelepe. Ugyanis Odessza I-es ütemben nem csak 986 darab, úgynevezett közép-téglablokkos technológiával épült lakást adtunk át 1965-ig, hanem oktatási intézmények, köztük bölcsőde, óvoda, iskola is elkészült, mint ahogy lett a lakótelepnek ABC áruháza, kis piaca, vendéglője és presszója is. Emellett megépült egy olyan, a Japánból származó, úgynevezett „brutális építészeti stílus” jegyeit magán viselő szolgáltató ház is, amely a betont nem csak szerkezeti, de díszítő elemként is felhasználta, és különlegességnek számított Szegeden.
– Első ütemet említett. Ezzel arra is utal, hogy Odesszában tulajdonképpen két stílus vegyült az idők során?
– Pontosan. De arra is, hogy a ’60-as évek közepén le kellett állítani az újszegedi nagyberuházást, mert a ládagyárat nem sikerült kitelepíteni ebből a körzetből. Ekkor a város új helyszíneket keresett lakótelep építésre, míg végül Tarján megépítése mellett döntött. Ám az is nyilvánvaló volt, hogy nem maradhat félkész állapotban az újszegedi fejlesztés, így amikor az ipartelepet sikerült megszüntetni a Vedres utcában, visszatértek az építők, és a II. ütem építésekor már városi főépítészként irányíthattam a munkálatokat, ugyanis 1969-ben neveztek ki erre a posztra. Ekkorra viszont a téglablokkos építkezéseket fokozatosan felváltotta a panel technológia, így a ’70-es évek elején átadott lakások tulajdonosai panellakóként kezdték meg új életüket ebben a városrészben. Kicsit jobb helyzetbe is kerültek, ugyanis az első ütemben épült lakások átlagos alapterülete 47 négyzetméter volt, a folytatásban 53 négyzetméterre, a paneleknél 60 négyzetméterre nőtt ez a szám. Ezekben az években a szegedi házgyár elemeiből 1.464 lakás adtunk át, míg végül összesen 2.450 otthon mintegy 7 ezer embernek biztosított lakhatási lehetőséget. Ekkor épültek fel az első tízemeletesek Újszegeden, míg a lakótelep szerintem legkülönlegesebb épülete a garzonház lett, amelyben 300 lakást alakítottak ki. Ezek ugyan nagyon kis alapterületű lakások lettek, de mégis nagy örömmel fogadták a szegediek, mert sok fiatal számára albérletezés helyett olyan otthont kínált, amelyből aztán nagyobb lakásban költözhettek. Csak érdekességként jegyzem meg: lehettek bármilyen kicsik is a garzonok, volt olyan időszak, amikor több mint 1.100-an laktak ebben a házban. Azt is meg kell említenem, hogy a lakások többségét tömb-kazánház látta el hőenergiával, és itt épültek meg az országban elsőként azok a lakások, amelyeket már geotermikus energiával fűtöttek. A lakótelepi teljes leltárhoz hozzátartozik, hogy mire Odessza elkészült, a lakók komfortérzetét két, 16 tantermes általános iskola, két, 100-100 férőhelyes óvoda, két, 80-80 gyerek ellátására alkalmas bölcsőde, orvosi rendelő, gyógyszertár, több, szobrokkal díszített park, játszótér is erősíthette a korábban már említett intézmények mellett.
– A felsoroltakból úgy tűnik, igazi sikertörténet volt Odessza építése, ahol talán gondok, viták nem is borzolták az idegeket…
– Ha ilyet állítanék, messze járnék az igazságtól. Mutatok önnek egy térképet, ami elvileg már a végleges terveket rögzítette. Nos, ezen az látható, hogy a volt UTC futballpálya helyén, ami a Székely sor és az akkori Odesszai körút sarkán terült el, a tervezők még lakóházakat akartak építeni. Igen ám, de egyszer csak megszületett a döntés: Szegednek kell egy fedett uszoda. Az akkori városvezetés egy befolyásos tagja úgy látta: ha már az UTC pálya úgyis megszűnik, miért ne kerülhetne oda egy másik sportlétesítmény, jelesül a fedett uszoda. Meg is kezdődött az építkezés, miközben a háttérben komoly viták folytak arról, nem lenne-e jobb, ha mégis inkább sportcsarnok nyílna itt meg, hiszen Szegednek akkor, a hetvenes évek elején ilyen létesítménye nem volt. Végül egy statikai jelentésre alapozva, amely több szempontból is veszélyesnek ítélte meg egy uszoda építését, akkor módosítottak a terveken, amikor már álltak a hatalmas acél áthidaló ívek. Jómagam egy csöppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy az uszoda megépítése bármilyen gondot is jelentett, igaz, nagyobb költségekkel jár volna, de végül sportcsarnokot avattunk. Szerencsére e mellett megépült a versenyuszoda is, igaz, nem fedetten, de az tény, hogy Odessza így Szeged leginkább összkomfortos városrésze lett. Ugyanis egyetlen másik lakótelep sem tudja elmondani magáról, hogy ennyi igényt ki tud elégíteni.
– Ha már szoba hozta a térképet, ez még olyan Odesszát mutat, amelyben közel negyven értékes magánház megmaradt volna. Ám ezeknek nyoma sincs.
– Nagy vita kerekedett abból is, hogy ez a „kertváros a lakótelepben” koncepció tartható-e. Mai fejjel könnyen lehet ítélkezni azok felett, akik végül a lebontás mellett döntöttek, de a hetvenes évek elején bizony nagyon erősen élt a szemlélet, hogy ha már olyan rengeteg pénzt ölt a város egy korszerű közműhálózat kialakításába, igenis legyen minél több lakás ezeken a részeken. Számítás készült, és amikor kiderült, hogy a mintegy negyven magánház helyére 300 lakás is felépíthető, a városvezetés ezt az utat választotta.
– Odessza immár hatvanadik születésnapjára készül. Milyennek látja a lakótelep mai arcát?
– Egyértelműen Szeged egyik legélhetőbb körzete lett Odessza, amit a néhány éve lezajlott felújítási program még szebbé tett. Sajnos azt is látni kell, hogy nagyon sok ház már nem felel meg a mai kor követelményeinek, leginkább a hő- és hangszigetelési előírásokra gondolok. Vagyis ha valamire, hát ezen házak felújítására kellene pénzt áldozni, mert nem csupán szebbek, de gazdaságosabbak is lennének. És még valami! A parkolás! Sokan szidják a városrész tervezőit, miért nem hagytak több helyet erre a célra, hiszen számítani lehetett a motorizáció fejlődésére. Nos, igenis szántunk erre helyet, hogy mást ne mondjak, többszintes parkolóház is épült volna Odesszába, ám a politikai vezetés távlati igényre és pénzhiányra hivatkozva kihúzta a megépítendő létesítmények közül. De ahogy elnézem az ingatlanpiaci mozgásokat, számomra úgy tűnik, ez nem befolyásolja a lakásokat keresőket. Odessza, ami tulajdonképpen a városközpont része, hiszen tíz perc alatt akár gyalog is elérhető a Széchenyi tér vagy a Kárász utca, sok beköltözni akarót vonz, az eladók sok-sok milliót kaphatnak egy kétszobás lakásért. Egy olyanért, ami egykor tanácsi lakás volt, és 1989/90-ben 110 ezer forintért megvehetett a benne a lakó. Szóval sokat változott a világ, de ez aligha csak Odesszára jellemző…
Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában