Kiss Ernő: Odessza (Ogyessza?) − Újszegeden

2021-ben Láthatatlan művelődési ház panelországban címmel került feldolgozásra a szegedi lakótelepi közművelődési története; a négyrészes tanulmány I. és III. részében találkozhattunk Újszeged lakótelepe közművelődés–közösségi színterei leírásával. Szeged 1990 után kevéssé emlegetett, de egykor legfontosabbnak tekintett testvérvárosa hangsúlyos felidézésének keretében érdemesnek tűnt helyének pontosabb elemzése Újszeged városrész vonatkozásában, mely egyúttal lehetőséget adott az egy évvel korábbi tanulmányból terjedelmi okokból kimaradt kulturális események felidézésére és arra, hogy a testvérvárosi kapcsolat miként hatotta át Újszeged városrészt. E kontaktus erőteljes politikai alapjaiból kiindulva sajátos érdekességgel zárjuk a jelen írást: az utolsó újszegedi november 7-i ünnepi műsor elemzésével és fogadtatása felidézésével.

Odessza Szeged testvérvárosai közül sokáig az első helyen állt, bizonyára azon okból, hogy Magyarországot, így Szegedet a II. ukrán front hadtestjei szabadították fel, ill. szállták meg 1944-ben. Számos más magyar nagyváros „dicsekedhet” ilyen testvérvárosi kapcsolattal, Eger „testvére” például Csebokszári. Az északmagyarországi történelmi város e vonatkozásban azért is hasonlítható Szegedhez, mert a város északi részén lévő lakótelep Csebokszári nevét viseli. Szeged első lakótelepe Odessza (Ogyessza?[1]), vagy Odesszaváros volt; Újszeged azon része, ahol felépült, korábban nem kapott külön nevet. A sokáig egyetlen közúti − ma: Belvárosi − híd, a Tiszapart, az egykori vasúti híd (a II. világháború óta csak vasúti töltés) és az Erzsébet–liget által határolt városrész sajátos része volt a már az 1930-as években igen nagy kiterjedésű Újszegednek. A Tisza-parti rész − az Alsó kikötő sor − a Vedres (István)[2] utca, a Székely sor és a Csanádi utca inkább kisvárosi jellegű volt, földszintes és kisebb emeletes házakkal, a Torontál téri Vakok Intézetével, a régi ún. községi iskolával (Alsó Kikötő sor 2−4., ma: Tiszaparti óvoda), az egykori Csanádi utcai Óvodával; a Székely sor és a Csanádi utcai közti tömbelsőben viszont Újszeged legszebb villái álltak. Az 1970-es évek elejéig azonban e városrészben működött a Szegedi Ládagyár, melyhez még raktárak és a vasúti feljáró[3] mellett egy fatelep is tartozott, tartoztak. A már részben említett utcanevek Szeged ún. „trianoni”[4] utcaneveit követték: az újszegedi hídfő a Torontál téren van, innen indul kelet felé a Székely sor, eredetileg a Tisza partot és a Szőregi utat kötötte össze a Csanádi utca, s a Székely sor és a Csanádi utca között volt a Korondi, ill. a megszűnt Parajdi utca. Külön tanulmány tárgya lehetne, így külön kutatást igényelne, vajon miért épp ezen a részen épült meg a város első lakótelepe, melynek első üteme viszonylag kicsire sikerült. Voltaképp csak néhány kocka alakú ház (így született egy új utcanév: Kockaház utca) épült az akkor még érintetlen Korondi utcai villák és a Liga utca (mely a Gyermekklinika mai épületében az 1900-as évek elején létrejött Gyermekmenhely után kapta nevét) között és Csanádi utcán, ez utóbbi utca másik oldalán a vasúti töltésig létesültek egybefüggőbb házsorok. Először csak számokat kaptak a házak (miként a későbbi lakótelepeken), majd a régi és új utcák szerint házszámokat. A Csanádi utca emellett a Szeged–Makó közti 43-as út belső szakasza volt, igen jelentős átmenő forgalommal. Nehezen magyarázható tehát Odessza–lakótelep létesítése e körülmények okán; ne feledjük a városrészbe sokáig beékelődő, nagy zajjal működő ládagyárat sem. A kis lakótelep létrejöttével egyidőben egy radikális utcanévváltozásra is sor került: a XIX. század közepétől a térképeken szereplő − a „trianoni” utcaneveket jóval megelőző − Temesvári utca vonalán kialakult Temesvári körút nevét Odesszai körútra változtatták: a testvérvárosi kapcsolat így jelentősen erősödött, hiszen a szegedi „árvízi”[5] nagykörút – szakaszokkal szemben ez a körút több mint 1 kilométer. Odesszaváros létrejötte voltaképp a második ütem elkészültével nyert magyarázatot: ekkor ugyanis nemcsak az áthelyezett, később megszüntetett ládagyár és fatelepe helyét építették be, hanem − a lakosság és a média erőteljes tiltakozása ellenére − kisajátították és lebontották a korábban még megkímélt szép Korondi utcai villákat és a még jó állapotú Vedres utcai és Székely sori házakat is. (Ilyen rombolás történt a Rózsa Ferenc[6] sugárútra átnevezett Fő fasor elején is: előbb a Fő fasor−Odesszai körút–Jobb fasor–Közép fasor közti tömb nagy részét bontották le, majd az Odesszai körút–Fő fasor–Közép fasor–Bal fasor közti teljes tömböt – miután eladták a József Attila Tudományegyetemnek.)  a magyarázat vélekedés, bár talán nem áll messze az igazságtól. Az 1949 utáni hatalom szívós és többfrontos küzdelmet folytatott az öntudatos − kiváló kertészekből, iparosokból, értelmiségiekből álló − újszegedi polgárság ellen. Nem riadt vissza koholt bűnvádi eljárásoktól sem (ld. Dr. Kiss Ernőné Demeter Márta életrajzát[7]), de kiváló eszköze volt a városrendezés is. Az említett kisajátítások-bontások segítségével kiszorította a régi újszegedi polgárokat Újszeged bizonyos részeiből, a villák helyére épült lakásokba már „megbízható elvtársak” költöztek. „A politikai városrendezés” betetőzése az a koncepció volt, mely szerint a kertvárostól intézményekkel és az Erzsébet-ligettel már különválasztott Odesszavárost még jobban el kívánták különíteni oly módon, hogy az Odesszai körút és a Közép fasor−Rózsa Ferenc sugárút–Fő fasor vonalában a Töltés utca által határolt tömböket teljesen intézményi beépítésre tervezték. E terv, szerencsére, csak részben sikerült, azonban Odessza közösségi és közművelődési izolálása teljes mértékben létrejött (sovány vigasz, hogy politikai és tömegszervezeti tekintetben is nehezen volt szervezhető, azaz nemcsak a korabeli pártélet, hanem a Hazafias Népfront működése is nehézkesen ment).

Ilyen lakóterületi háttérrel és előzmények került sor az odesszai lakótelepi közművelődés történetének a Láthatatlan művelődési ház panelországban I. és III. részében elemzett leírására. A két tanulmányfejezetből kiderül, hogy 1976-ig még elvileg használható közösségi színtér sem volt Odesszában: ekkor épült meg az Odessza II.  – a mai Vörösmarty Mihály − Általános Iskola, nagyméretű aulával és tornacsarnokkal; ez intézmény évtizedeken keresztül jó együttműködő partner volt lakóterületi programok tekintetében is (Mocorgó-sorozat, karácsonyi koncertek, lakossági fórumok). 1977-ben készült a Somogyi-könyvtár Odesszavárosi Fiókkönyvtára, mely immár több évtizede a legjelesebb odesszavárosi közművelődési objektum. A Vöröskereszt garázsokból kialakított klubja eleve nem volt alkalmas rendszeres közösségi életre, nem volt igazi szakmai vezetője, zárt közösségek működtek benne, egy évtized után elsorvadt. Alkalmasabb volt a közösségek működtetésére és nyitottabb volt a lakosság felé a Csongrád Megyei KÖJÁL és a Bartók Béla Művelődési Központ / November 7. (a mai Bálint Sándor) Művelődési Ház Odesszavárosi Klubja a Szolgáltató soron. E klubról csak röviden történt említés a lakótelepi sorozatban: itt 1983–1989 között folyamatosan működtek közösségek; 1985-től kezdve előadások, előadássorozatok, kiállítások is voltak itt, 1986-ban itt talált otthonra az 1980-ban alakult Galaktika Tudományos-Fantasztikus Klub, s ugyanettől az évtől kezdve Péntekenhatkor-klub néven ifjúsági klub is szerveződött. Ez utóbbi klub azonban már 1987 őszén kezdett szétesni; 1988 januárjától pedig ideiglenes létszámcsökkentés miatt egyre nehezebbé vált az Odesszavárosi Klub nyitvatartása; a Péntekenhatkor-klub megmaradt tagjai ekkor már semmiféle szervezettségre nem voltak fogékonyak, így „működésük” rövidesen végetért. 1988-ban viszont itt volt az akkoriban rendkívül intenzíven szerveződő Erdély Kör klubja, egészen 1989 derekáig, amikor átköltöztek a Magyar Demokrata Fórum római körúti székházába. 1989-ben még az Odesszavárosi Klubban kezdett szerveződni a Csongrád Megyei Természetgyógyászati Szakmai Kollégium, sőt az első szegedi természetgyógyászati tanfolyam foglalkozásai is itt voltak 1989 decemberéig; ekkor azonban − mint a lakótelepi sorozat I. részében már leírásra került − a tulajdonos KÖJÁL a klub bezárása mellett döntött.

Az Odesszavárosi Klub egyes programjai ekkor átköltöztek az ekkor már Bálint Sándor Művelődési Házba; sajnos, az intézmény nem tudott helyett biztosítani a Galaktika-klubnak, mely így előbb a Petőfi-telepi, majd a tápai Heller Ödön Művelődési Házba költözött, majd rövidesen elsorvadt.[8]

Voltak emellett kísérletek nagyobb tömegeket megmozgató rendezvényekre is, melyek közül a legsikeresebbek − a már többször említett Mocorgó Családi Sportdélelőttök mellett − a szintén az ekkoriban November 7. nevet viselő Művelődési Ház által megszervezett Fúvószenekari Matinék voltak. Odesszaváros I. ütemének sikeres építészeti megoldása volt a Piactér kialakítása a Csanádi utca kiszélesítésével. A piac minden oldalról megközelíthető mélyített medencébe került, a Szolgáltató sor felől pedig széles lépcsősor vezetett a medencébe. A Szolgáltató sor utcafrontja és e lépcsősor között viszonylag széles térség került kialakításra; mely szinte kínálkozott alkalmi színpadnak. Ezidőtájt több fellépőképes fúvószenekar működött a városban, többek között a Szeged Városi Munkásőrség Zenekara; különösen kiváló zenekar állt össze az újszegedi Ady Endre Kollégiumban, az egykori kiváló igazgató, Kajtor István mentorálásával (aki nagyszerű kertész, az Újszegedi Kertbarátkör titkára és remek rádióamatőr is volt). Tagjai nemcsak a zeneművészeti szakközépiskola rézfúvósai, hanem a szegedi zenetanárképző tagozat[9] lelkes hallgatói voltak, vezetőjük pedig Dr. Mucsi Géza, főfoglalkozását tekintve törvényszéki bíró, de igen jó karnagy volt, aki nagyon ügyesen választotta ki a műveket is. A Fúvószenekari matinék az Odesszai Piactéren voltak, vasárnap délelőtt 10.00 órától; e műsorokat jóformán hirdetni sem kellett, hiszen a piactér melletti házakból, a piacon bevásárlókból, a Csanádi utca Ibolya Presszóból és a „Vakegér” becenevű Falatozóból már az első hangok után „összeverődött” a közönség. Sajnos, ez az ígéretes rendezvénysorozat meglehetősen rövid ideig tartott: 1982 tavaszától alig egy évig. Előbb a zenekart „fúrták meg” „ismeretlen tettesek”, majd leváltották Kajtor Istvánt, aki pályáját az Ortutay Gyula Kollégium nevelőtanáraként fejezte be, s erősen idő előtt, 1991-ben meg is halt. Abban az évben, amikor szétesett a Szovjetunió, s háttérbe szorult Szeged és Odessza testvérvárosi kapcsolata. Már újra Temesvári körút volt az Odesszai körút, s Odesszaváros nevét is szerették volna megszüntetni. Ekkor változtatott nevet az Odessza II. Általános Iskola, az Odessza I. sz. Óvoda (Baross László utcai Óvoda), az Odessza II. Óvoda (Vedres Utcai Óvoda), az Odessza II. sz. Bölcsőde (Vedres Utcai Bölcsőde), az Odessza I. sz. Bölcsőde pedig megszűnt, helyén több mint 30 éve a Drogambulancia működik. Odesszaváros neve természetesen maradt, napjainkban is használatos, s 2022-ben, bizony, időszerűvé vált a testvérvárosi kapcsolat felújítása is.

Újszeged politikai átalakításának sajátos része volt, hogy az 1949-ben betiltott és megszüntetett Paulai Szent Vince Egyesület volt székházát, Újszeged 1929 óta közösségi központját 1953-ban November 7. Művelődési Otthon néven nyitották meg újra; a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” (NOSZF)nevét ezután 36 évig, 1989. július 7-ig viselte az intézmény, amikor − 9 év küzdelem után − végre felvehette Bálint Sándor (1904–1980), néprajztudós, polihisztor, „a legszögedibb szögedibb” nevét. 1953–1989 között neve és címe igazán hangsúlyosan tükrözte Szeged és ukrán testvérvárosa kapcsolatát: November 7. Művelődési Ház, Odesszai körút 42. Az intézményben évtizedeken keresztül számtalan november 7-i és április 4-i ünnepség zajlott, lévén, hogy az újszegedi oktatási intézmények nem igazán rendelkeztek megfelelő méretű előadótermekkel; maga a művelődési ház nem rendezett ilyen ünnepségeket. Jelképesnek tekinthető, hogy 1987-ben, a NOSZF 70. évfordulóján az MSZMP[10] újszegedi lakóterületi alapszervezeteit tömörítő lakóterületi pártvezetőség a művelődési ház vezetőjéhez − a jelen sorok írójához − fordult azzal a kéréssel[11], hogy a négy − köztük kettő odesszavárosi − alapszervezet tagjai részére rendezzen november 7-i ünnepséget. Az intézményvezető − aki már évek óta foglalkozott irodalmi és egyéb műsorok szerkesztésével − rövidesen össze is állította A legújabb kor nyitánya című műsor forgatókönyvét, melynek során tudatosan tért el a szokásos menetrendtől, rendhagyó, „kritikai” műsort állított össze. Az összeállítás legfontosabb forrása Gyurkó László Lenin, október című műve volt, mely különösen az „ortodox” kommunista körökben okozott meglepetést: számos „szentnek” tekintett eseményről rántotta le a leplet, s a kommunista munkásmozgalom több, addig ismeretlen alapelvét tárta fel. A műsor egy, az e kötet elején szereplő Gorkij-idézettel indult; majd Beethoven III. (Eroica) szimfóniája I. tételének részlete csendült fel. Ritkán hallható nagyvers következett ez után: az angyali lelkületű Dsida Jenő Bútorok című műve, mely kőkemény vádirat a kapitalista elnyomás ellen. Verdi Requiemje Dies irae tétele aligha szólalt meg addig hasonló ünnepségen: a műből elhangzó két részlet között pedig Necsajev Forradalmi katekizmusa hangzott el, mely a legradikálisabban határozta meg a mozgalom résztvevőire vonatkozó kötelező szabályokat. Füst Milán A jelenés című verse egyedülálló az ún. Lenin-irodalomban, ugyanis apokaliptikus-horrisztikus képekkel jut el Vlagyimir Iljicsig; e verssel a forradalom természetrajzáról mond véleményt a költő, kérdéseivel is kétségeit megfogalmazva Lenin felé. Ezután következett a tényleges forradalom Gyurkó leírásában, melyből kiderült, hogy a híres Aurórát úgy kellett odavontatni a Téli Palota elé, melyet nem kellett megostromolni, mert már teljesen üres volt. Gyurkó mellett Jevtusenko[12]-művek/versek hangzottak el a legnagyobb mennyiségben, összesen 7 költemény. Gyurkó közölte Lenin azon levelét, mely csak Sztálin halála után került nyilvánosságra: e levélben Lenin figyelmeztette elvtársait Sztálin erősen negatív jellemvonásaira röviddel saját halála előtt, sajnos, már eredménytelenül. A Lenin-levél felolvasása után a zeneirodalom legszebb és leghosszabb gyászindulója − Beethoven: Eroica-szimfónia II. tétel − részlete hangzott el, majd egy nagyon fontos Jevtusenko-vers: Sztálin örökösei. E vers miatt egy magyar fordításban megjelent Jevtusenko–kötetet annak idején be is zúztak, hiszen sokakat érintettek érzékenyen az ilyen sorok: „Sok híve maradt / minden sarkán a világnak.”  „Némelyik, nyugalomban, rózsákat nyeseget, / s reméli, / már nem tart soká nyugalma. / A másik emelvényről zúdít / Sztálinra átok–förgeteget, s álmatlan éjjel / a régi időket / sírva siratja.” „Míg köztünk jár Sztálin maradék csapata, ott látom addig /a márványpalotában Sztálint!”[13]. A műsor befejező szakasza az 1987–es jelent tükrözi, a nemrégiben elhunyt Gorbacsov korai korszakát: az SZKP[14] új szövegezésű programjából, Gorbacsov az SZKP XXVIII. kongresszusán elmondott zárszavából, ahol a híres glasznoszty (felvilágosítás), peresztrojka (átépítés) és a gyorsítás jelszavai elhangzottak szólaltak meg részletek, elhangzott több, a korszakot jól tükröző Jevtusenko–vers, végül a műsor a háborús és az ünneplő Volgoggrádról készített diaporámával zárult. Ez utóbbit nem volt egyszerű technikailag megoldani, ugyanis akkori munkatársam nem tudta kezelni a diavetítőt, így utolsó szövegem elmondása után elindítottam a diaporáma zenéjét, majd felszaladtam a nagyterem karzatára a vetítést vezérelni. A zene nem volt más, mint Glinka Ivan Szuszanyin című operája záró kórusa, mely voltaképp pravoszláv szentének volt; emellett az Ivan Szuszanyin eredeti címe: Életünket a cárért…

E műsor közönsége, mint már említettem, a négy újszegedi pártalapszervezet tagsága volt, erősen balos társaság, nem egy volt ÁVH–tiszttel soraik között. A taps ugyan nem maradt el; de később olyan üzeneteket is kaptam, hogy néhányan meg akartak verni… Soha nem fogom megtudni, hogy dühük a Sztálin örökösei műsorratűzése, vagy a Gorbacsov-beszéd megidézése miatt irányult felém[15]. E műsoromra a mai napig büszke vagyok; 2017-ben, a NOSZF 100. évfordulóján terveztem is felújítását, ám gyorsan rájöttem, hogy az 1987-ben még izgalmas szövegek 30 évvel később anakronisztikussá váltak (vagy ki tudja…), s várhatóan elutasításban részesülnének.

Odessza és Szeged máig testvérvárosok: ez a jelen írás kiindulópontja. Odesszavárost és Újszeged nagy kertvárosát évtizedekig az Odesszai körút kötötte össze. Az egykori „testvéri” Szovjetunió két jelentős volt tagországa jelenleg hadban áll, Odessza is állandó veszélyben van. Vajon tudunk–e segíteni, vajon akarunk-e segíteni testvérvárosunknak, melyről egykor városunk első lakótelepét neveztük el? Mi vált konstruktív valósággá azon gondolatok közül, melyek 35 éve, az utolsó újszegedi november 7-i műsoron elhangzottak? Vagy − ami ellen küzdöttünk három évtizede − ismét köztünk van, más szereplőkkel és más jelmezben?

A szerző köszönetet mond mindazoknak, akik a sikeres odesszavárosi évek idején segítő partnerei; akik A legújabbkor nyitánya című műsor létrejöttében munkatársai voltak, s nem utolsósorban Bene Zoltán főszerkesztőnek, kedves barátjának, hogy felkérésével lehetővé tette, hogy a jelen írás megszülethessen.     

Megjelent a folyóirat 2022. októberi számában

Jegyzetek

[1] A nagy ukrajnai kikötőváros neve mindkét helyesírással szerepelt az elmúlt évtizedekben, a második az orosz fonetikus kiejtést követi.

[2] Ez az utca Szeged egykori kiváló építésze nevét viseli.

[3] A városrész déli határának egy része Újszeged vasútállomás volt, ill. az oda vezető feljáró.

[4] A külső városrészek a trianoni döntés következtében elcsatolt városok, tájak neveit őrzik: Fodorkerten a Felvidék (Szlovákia) földrajzi neveit: Tátra tér, Szakolcai, Zsolnai, Homonnai, Iglói stb. utcák, Klebelsberg- és Kecskés-telepen, sőt már az odavezető utak mentén is Vajdaságét: Szabadkai, Horgosi, Újvidéki, Pancsovai, Verseci utcák, Újszegeden erdélyi és partiumi neveket.

[5]  A szegedi nagykörút egyes szakaszait azokról a városokról nevezték el, amelyek az 1879–es nagyárvíz után segítették Szeged újjáépítését. 

[6] Rózsa Ferenc (1906–1942) építészmérnök, újságíró, kommunista vezető, a magyar munkásmozgalom mártírja. Róla nevezték el az egykori tanítóképző intézet épületében alapított gimnáziumot, majd középiskolát, a mai Csonka János Technikumot. 

[7] Kiss Ernő: A művészet mindig szent volt előttem. In: Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat 2021. március 36-49. o.

[8] Csak 2004-ben szerveződött újjá a Bálint Sándor Művelődési Házban, de az évtized végén újra megszűnt.

[9] A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneiskolai Tanárképző Intézete Szegedi Tagozata

[10] Magyar Szocialista Munkáspárt: az állampárt 1956 és 1989 között.

[11] Ez voltaképp több volt mint kérés: az intézményvezető tagja volt az MSZMP-nek, az ünnepség megszervezése pártfeladatnak számított.

[12] Jevgenyij Alexandrovics Jevtusenko szovjet-orosz költő (1932–2017). Mintegy 150 kötete jelent meg. Műveit több mint 70 nyelvre fordították le.

[13] Ez a vers azután született, miután a Vörös téri mauzóleumból Lenin mellől eltávolították Sztálin bebalzsamozott holttestét. 

[14] A Szovjetunió Kommunista Pártja.

[15] Mindenesetre haragjuk nem bizonyult tartósnak: félévvel később az újszegedi I. sz. pártalapszervezet április 4-i ünnepségére kértek tőlem műsort, de még 1988 novemberében a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) megalakulása 70. évfordulóján is elmondhattam Soós Zoltán Kazi bátyám című versét.