Kovács Ágnes: Nikolényi István mint színházvezető

Nikolényi István Szegeden született, egyetemi tanulmányait a JATE Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán végezte 1960-1965 között, 1974-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturgia–színházelmélet szakán kapott diplomát. Közben 1966–1987 között a Délmagyarország kulturális rovatvezetője, 1975–1977 között, illetve 1999-től a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok dramaturgja. 1965–1970, valamint 1985–1987 között a Tiszatáj művelődéspolitikai rovatvezetője. 1987–1996 között a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója, 1989-ben művészeti vezetője. 1989–1990 között a Csongrád Megyei Hírlap, 1990–1991 között a Délvilág című napilap 1991–1996 között a Reggeli Délvilág, 1995–1996 között a Szegedi Napló, 1996-tól pedig a Páholy főszerkesztője. 1996–1999 között a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok főigazgatója. 1990–2000 között a Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetségének elnöke volt. – Kovács Ágnes írásának első része.

Amikor Somló Gábor, a közkedvelt szegedi színművész kérésére hozzákezdtem ezeknek a soroknak az írásához, tudtam, hogy megoldhatatlan feladatra vállalkozom. Gábor 1985 és ’89, ’90 és ’95 között, majd ’98-tól kötődött szorosabban a szegedi színházi élethez − Nikolényi István színházvezetői tevékenysége is nagyjából erre az időszakra tevődik. Interjú vele már nem készülhetett, így az Ő látószögéből kellene megidézni azokat az éveket.  Ez persze akkor is lehetetlen, ha tudom, hogy ’87-től ’99-ig közvetlen főnököm volt a Szabadtérin és művészeti kérdéseken túl, az intézményirányítás, a színházszervezés területén is számított a véleményemre… Már csak azért is, mivel egy költségvetési intézményben „tanácsi” múltam, a rendeletekben, jogszabályokban való jártasságom felülírta az ő „zsurnaliszta” hozzáállását. Ugyanakkor a Nagyszínházban töltött 3 évéről, „intendánsi” működéséről csak közvetettek az információim, én ugyanis maradtam a Szabadtérin.

Úgy vélem, Nikolényi személyisége, az általa javasolt szerkezeti változás a város színházi életének egészére hatással volt: meghatározta a közreműködő művészek, műszakiak közérzetét, a közönségkapcsolatokat, s nem utolsósorban az előadások művészi színvonalát, amit   utólag megítélni értelmezhetetlen feladat.  Sokoldalúságához hozzátartozott, hogy végig újságíró, szerkesztő volt és maradt − a SZÍNHÁZ életének csak egy részét, bár fontos és szeretett részét fedte le. Színházvezetői tevékenységét azért is nehéz megidézni, mert a „színházas korszakáról” kevés írásos dokumentum maradt fenn: színházelméleti, színházszervezési elképzeléseit nem publikálta. A 86-os SZNSZ története és a Játékok krónikája inkább a bemutatók oldaláról közelít, ezeken kívül néhány bevezető szöveg bizonyítja biztos értékítéletét, zenei tájékozottságát, tömör stílbravúrjait. Amíg mások köteteit szerkesztette, gondozta, kiadta − saját életművét, cikkeit a különböző lapokból nem rendezte sajtó alá, pedig írásai a múlt század 60-as éveitől Szeged kultúrtörténetének fontos forrásai. Állíthatom, hogy az “anyagi érdekeltség” sosem volt szempont számára. Emlékszem egy felterjesztésre, amiből kiderült, hogy már az összevont intézmények élén − Ő büszkélkedhetett az ország legalacsonyabb színigazgatói fizetésével. És hát kitüntetésekkel sem halmozták el, mindössze egy Szeged kultúrájáért éremmel (2011) dicsekedhetett.

Mégis úgy gondolom, hogy tartozom annyival emlékének, hogy közreadom az én verziómat. Próbálom megidézni színházi kötődéseit, szándékait − azt a 1987 és ’99 közötti, több mint tízesztendős utat, amelyből aztán 3  évet a  „részben” összevont intézmény főigazgatói székében  tölthetett: rehabilitálni a tévesen „intendatúrának” nevezett koncepciót, megvilágítani a szegedi színházi történések mozgatórugóit a század utolsó  évtizedeiében.  Ez a perspektíva, mely a Szabadtéri szemszögéből tárgyalja Nikolényi „színházigazgatói” működését, talán elfogult, mégis érdekes lehet a kortársak, és a csak támpontul felsorolt előadások közreműködői számára. Mintegy tükrözi azt a tényt is, hogy a színházak szakmai irányítása a fenntartó tanácsok, majd az önkormányzatok oldaláról máig megoldatlan kérdés, a pályázatok elbírálásánál, intézmény finanszírozási kérdéseknél többségében politikai döntések születnek. A színházak művészeti tevékenységének megítélése is kizárólag gazdasági mutatószámok alapján történik. Végig követhetjük azt az „összevonunk, szétszedünk, összevonunk” játékot is, amely a Színház és Szabadtéri kapcsolatát a mai napig meghatározza.

Születésem óta Szegeden élek, nem emlékszem rá, hogy pontosan mikor is ismertem meg Nikolényi Istvánt. A Bölcsészkaron, majd a Színházművészeti Főiskola dramaturg szakán elkerültük egymást, 4-5 évvel előttem végezhetett. A hetvenes években, mikor az újszegedi művelődési házban, majd a Városi Tanács Művelődésügyi Osztályán a „kulturális ügyek” közelébe kerültem, „a Nikolényi” már a terület véleményformáló újságírójának számított – elsősorban a zenei, színházi területen. Az újjáépített Nagyszínház átadásakor, 1986-ban megjelent, nagy ívű kötetében, alaposan megmerítkezett a szegedi színháztörténetben, melyhez kora ifjúságától kezdve, zenei tanulmányai kapcsán személyes élmények kötötték. Készülő könyvéhez kérte el a Szeged monográfia 3. kötetéhez írt, a Kiegyezéstől 1919-ig tartó időszakot feldolgozó, akkor még meg nem jelent tanulmányomat. 82-ben kerültem át a Szabadtérihez, nyilván folyamatosan olvastam a cikkeit, kritikáit a helyi sajtóban, jöttek hírek  a színház iránti érdeklődéséről, ahol tán dramaturgként is alkalmazásban volt – mégis kicsit meglepetésszerűen hatott ’87-es kinevezése Szabadtéri Játékok élére.

Azok a 80-as évek a Szabadtérin…

Ekkor már túl voltunk Horváth Mihály igazgatásával a ’82 -es, Vámos László által rendezett, centenáriumi Tragédián, az István, a király ’84-es, a Játékok történetében korszakhatárnak számító bemutatóján, túléltük a ’85-ös, János a vitéz megrázkódtatásait, a Tosca-előadást elsöprő viharát, diadalt aratott egy csodálatos Jézus Krisztus szupersztár, ’86-ban Szikora rendezésében, drámát játszott a Városház Udvara Tolnay Klárival, Mensárossal − Sándor János felvezetésében, frissült a szabadtéri műsorpolitikája. Már a felújított, reprezentatív Klauzál téri irodában működtünk, stabilizálódni látszott a gazdasági, műszaki vezetés Winkler Zsuzsával, Szűcsborús Jánossal − nyugalomban éltünk és szerettünk Horváth Mihállyal dolgozni. A ’87-es évad előkészítésekor azonban támadt némi bizonytalanság a régóta tervezett Shakespeare bemutató körül − végül is Lengyel György a Cyranót rendezte meg Huszti Péterrel − Horváth Mihály viszont átkerült a koordináló feladatokat ellátó Fesztivál Intéző Bizottság élére…

És jött Nikolényi levezényelni a már előkészített ’87-es évadot. Költségvetési intézményi tapasztalatai nem voltak, de igazándiból nem volt nehéz dolga. Igazított kicsit az Oberfrank Géza vezényelte Rigoletto szereposztásán − a Nyomorultak nem kevés buktatót rejtő szabadtéri világpremierjén a rendező közben a tapasztalt Szinetárra változott Szikorából − megköttetett a házassági szerződés a Városházán és (dzsessz)parádés évad kerekedett Újszegedre, Nagy Bandó Andrással, Dankó-daljátékkal, a kaposvári színház Übü királyával. Bevonódtak a helyi színházi erők is a Játékok előadásaiba, működtek a korábbi jó kapcsolatok a Rock Színházzal, a Margitszigeti Szabadtérivel, Novák Tata sorra varázsolhatta a Boszorkányokat, majd a Jövendőmondót, a Felkelő Nap Házát a Dóm térre.

Megtörtént tehát az igazgatóváltás, Nikolényinek maradhatott energiája a sajtó számára is, ez idő tájt tán a Tiszatáj tájékán. Irányításával  a következő két-három szabadtéri évadban is működött ez a korábbi modell, hozott emlékezetes előadásokat, operabemutatókat, (Don Carlos − Ruszt rendezésében, Turandot − Gregorral, Tokodyval) a Nyomorultak sikersorozata kiegészült egy magyar ősbemutatóval a Bestiával, erősödtek a szálak a Markó Iván vezette Győri Balettel, megtörténhetett végre a Csíksomlyói passió a Dóm téren, új bemutatóval jelentkezett a Szörényi-Bródy szerzőpáros, (Fehér Anna )majd újra Koltay rendezésben visszatérhetett az István, a király, a több helyszínes (Újszeged, Városháza, Dóm tér) nyári fesztivál gyakorlattá vált.

Vezetőként a művészeti területen nem volt nehéz együttműködni vele, javaslatainkat műsorpolitikában, rendezők kiválasztásában, szereposztásokban figyelembe vette, a Színház tagozatvezetőit is igyekezett minél erőteljesebben bevonni, Oberfrank Géza vezényelt, Imre Zoltán koreografált. Ruszt Józseftől a „szertartásszínház” avatott mesterétől a rendezői szemlélet frissítését vártuk a Don Carlos, A mosoly országa, majd a szerző, Sütő András jelenlétében a Szuzai menyegző előadásain − lehetőleg minél több szegedi közreműködővel. Meggyőződésünk volt, hogy a Szegedi Nemzeti Színház színvonalas működése létfeltétele a Szabadtérinek − az operatársulat, az erőteljes dráma- és zenés színjátszás , a kiváló  kóruskultúra és a szegedi szimfonikusok nélkül – nem létezhetne a Szabadtéri. A teljes színházi műszaki gárda érdekelt volt a fesztiválévadban, kiegészítésekkel ellátta a nyári feladatokat szabadsága terhére, igaz, az őszi évad kezdéskor nem igazán kipihenten állt munkába. Az infrastruktúra, terem- és eszközhasználat leginkább a Színház fennhatósága alatt történt. A gazdálkodást és a közönségszervezést, jegyforgalmazást a két intézmény teljesen külön szálakon, külön adminisztrációval működtette. Ez a struktúra még valahol a 1959-ben, a Játékok újraindításakor rögzült és Vaszy Viktor egyszemélyes irányításával évekig olajozottan működött.

Az eltelt három évtized során azonban az is körvonalazódott, hogy a két intézmény munkáját szakmailag jobban össze kell hangolni, s hogy erre a felettes szerv, a tanácsi vezetés nyilván nem lehet alkalmas. Így természetes, hogy Nikolényinek is érdeke volt figyelemmel követni a Szegedi Nemzeti Színház működését.

 …és a 80-as évek  a Szegedi  Nemzeti  Színházban…

Már a rendszerváltás előtti évtizedben voltunk, a többtagozatú színházon belül folyamatosak voltak a feszültségek, amit a nagyszínházi rekonstrukció is bonyolított.  A moziszínház szűkebbre szabott keretei között Pál Tamás, majd Oberfrank Géza után − már a Nagyszínházban − Gregor József az operaigazgató: a Vaszy hagyományokat folytatva  a társulat nyugati turnékon is végig bizonyította európai kvalitásait.

A drámajátszás élén ’80-as években gyakoriak voltak a fordulatok.  A Szabadtérihez már korábban kapcsolódó Ruszt József még a Kisszínház színpadján hozott létre értékes előadásokat (pl. Zikovék), majd az induló zalaegerszegi színház előnyösebb feltételeit választva − 1982-ben magával vitte a formálódó társulat jelentős részét. Sándor János feladata lett a prózai tagozat újrateremtése − Görgey Gáborral, erős csapattal, a zenés játékok felé való nyitással el is érkeztek a Nagyszínház ünnepélyes átadásáig. Bár a Hair, majd a Hegedűs a háztetőn például Nizzában is bizonyított, a szegedi prózai vonulatok nem illeszkedtek igazán a kaposvári, szolnoki, Katona József színházi előadásokon edződött kritikusi s ezáltal városi elvárásokhoz. Sándor János ment a Színháztól, de szegedi maradt és fantasztikus két kötettel gazdagította Szeged színháztörténetét. A Zalaegerszegről 1987-ben visszahívott, jó szabadtéris kapcsolatokkal rendelkező Ruszt József azonban változatlanul szűknek találta a több tagozatos színház lehetőségrendszerét és mikor a dráma élére újra kiírta a tanács a pályázatot, másodszorra is robbantotta a prózát. Közben az Imre Zoltán által életre hívott Kortárs balett is éledezett, Nagy László igazgatónak − aki 1982 és 92 között sikerrel navigálta a Színház hajóját − most minden jóindulata kevés volt rendteremtéshez.

Úgy tűnt, hogy egy több tagozatú színház összes ellentmondása fellelhető Szegeden: a tagozatoknak nincs tényleges autonómiája, a művészeti műhelyek munkája nincs összehangolva, ellenérdekeltségük beépült a rendszerbe, párhuzamosan működnek gazdasági egységek, tisztázatlanok tulajdoni viszonyok.

(És egy kis visszapillantás, zárójelben)

Ez a problémahalmaz, amely a két tagozat, a dráma és opera teljesen eltérő finanszírozási igényéből, az infrastruktúra, a próbalehetőségek, műszak stb. közös használatából eredeztethető, végigvonult a szegediszínház történetén. Még a legnagyobb sakkjátékos − empátiával, logisztikai tudással rendelkező – igazgatóknak is csak   pillanatokra sikerült megteremteni a harmóniát. Nyomta ez a teher már a múlt század első felében a „vállalkozó igazgatók” vállát is: a szegedi közönség mindig igényelte a színvonalas zenés színjátszást, a Nagyszínház épület béli adottságai is inkább ezt a műfajt részesítik előnyben – az igazgatók pénztárcája viszont nem tudta fedezni a többletköltségeket.  Az operajátszást preferáló Andor Zsigmond, vagy Sziklai is küzd az anyagiakkal, majd 1942 kőrül Fricsay és Kardos Géza vívja meg az opera−dráma párbajt. Vaszy első szegedi korszaka az operatársulat feloszlatásával végződik, és 1968-ban, igazgatói lemondásában is közrejátszott a tagozatok egyenlőtlen fejlesztése, „az artisztikus igényű opera kiemelése a próza kárára”. Kb. idáig jutottam az emlékezésben, amikor 2022. márciusában jött a hír, hogy most Horgas Ádám távozik Szegedről. „Számomra nagyon fájdalmas, mert egy szerelem végét jelenti. A vezetőségben értékrendbeli és nézet különbségek jelentkeztek és ez már akadályozta a hatékony munkát. Azt remélem, hogy a távozásom elősegíti azt a progresszív irányt, amit négy éve elkezdtünk”.)

Most tehát, már a rendszerváltás tájékán − mindkét tagozatvezető, két fantasztikus, szuverén színházi személyiség sértődötten hagyta el a terepet − Ruszt újra kisebb formációk felé menekülve létrehozta Független Színpadát, Gregor „Intendatúra, de nélkülem!” − kiáltással rákapcsolt a MET-ig ívelő külföldi karrierjére. Pedig valójában nem is egymással volt bajuk…   Valahol a mélyben Ruszt szabadabb, kisebb közösségben, színésznevelésben gondolkodó, elvontabb színházeszménye   és   Sándor János közönség centrikusabb, realistább, az intézményi keretekhez jobban illeszkedő művészeti elképzelései közötti nézetkülönbségek is árnyalták az összképet, osztották meg a   közvéleményt s a város kulturális irányítását egyaránt… 

Ez idő tájt országszerte bomlóban volt az intézménycentrikus színházi szerkezet, létrejöttek magánszínházak, elkezdődött a béték, vállalkozók időszaka. A színházi vezetőváltások a színészek, magánénekesek életét, személyes sorsát erőteljesen befolyásolták, művészcsapatoknak kellett új társulatot, új várost, lakást keresni és többnyire nem önszántukból. A műhelymunka még nem egy-egy produkció köré szerveződött, a színészeknek, énekeseknek létfeltétele volt a közalkalmazotti státusz, a legalább évadra szóló szerződés. Megtapasztalhatta ezt 89-ben Somló Gábor is, de érdekes ilyen szempontból értelmezni a város két legendás művészének pályafutását: Fekete Gizi saját bevallása szerint Rusztot követve, az ő zalaegerszegi műhelyében vált érett művésszé, és tudott aztán újra Szegeden igazán kiteljesedni, − Király Levente a város és Sándor János mellett végig kitartva lett a ’90-es évekre a város legelismertebb − Zsótér színházát is befogadni tudó, nyitott művészévé.

Ezek az erővonalak az eredeti nyelvű repertoárral rendelkező operakórust, a szimfonikusok tagjait − így a társulat nélküli Szabadtéri alapjait kevésbé érintették, de a város közvéleményével együtt, kissé riadtan figyeltük a színházi változásokat.

A centralizálás gondolatát a ’90-es évékben a tanácsi gazdasági vezetés végig napirenden tartotta, ezt a művelődési házak területén már ’80-asévek elején végrehajtották. A színház körüli sorozatos „botrányok” is hozzájárultak, hogy a rendszerváltás, az önkormányzatok felállása tájékán kiírták az új szegedi színházi struktúra kialakítására vonatkozó pályázatot. Nikolényi Pista (soha nem várta el, hogy igazgató urazzuk, mindenfajta protokollt a szükségesnél is jobban utált) megkapta a lehetőséget elképzeléseinek vázolására. Ma is úgy gondolom, hogy nem a személyes ambíciói vezényelték az összevont intézmény vezetői státuszának pályázására − inkább a felettes szervek gazdasági körei részéről volt vele szemben elvárás egy gazdaságosabb, átgondoltabb, vezetői érdekellentétektől mentes színházi szerkezet kialakítására.

S ezek az érdekellentétek bizony megosztották a város kulturális irányítását is, majd begyűrűztek a szabadtéri igazgatóságra… Közben a Csongrád Megyei Hírlap főszerkesztői székébe is avanzsált Nikolényitől hónapokra megvonták a Szabadtéri igazgatói megbízását, a megosztottság a művészeti irányítás és a gazdasági- műszaki vezetés között a Szabadtéri berkeiben is állandósult.

Nem emlékszem, hogy olvastam-e Nikolényi első „intendatura” pályázatát. Azt tudom, hogy sokat vitatkoztunk azon, lehet-e egy még nagyobb rendszeren belül, a Szabadtérivel „megspékelve” − oldani a tagozatok közötti érdekellentéteket…Ő azzal érvelt, hogy nulláról indítva a tagozatok sajátosságainak megfelelően kell újraépíteni  és finanszírozni a szegedi színházi struktúrát, ahol az önálló tagozatok és az önálló Szabadtéri közötti  összhang megteremtése az igazgató feladata. Amolyan belső intendánsként, ő felel a fenntartó és a színházi szervezet közötti kapcsolattartásért, a feladatcentrikus finanszírozásért. Végül mellette voksolva, tőle függetlenül, pályázatának alátámasztására, beadtam én is egy anyagot, amely a tagozatok tényleges önállósága, a felelős tagozatgazdálkodás mellett, a Szabadtéri városi koordináló szerepét, egész éves fesztiváliroda jellegű működését vázolta. (A mostani Dóm téri karácsonyi vásárok forgataga megidézi számomra az akkor megálmodott Szabad Téli Játékokat, nagyon sajnálom, hogy a fiatal operaénekesek versenyét később az Armel nem folytathatta itt, változatlanul állítom, hogy a hivatásos színházaknak kötelessége minden fajta formában segíteni az alternatív vonulatokat, és hát a nézőtércsere érdekében létrehozott alapítvány gondolata is megfogalmazódott.)

A pályázatok elbírálásának időszakáról homályosak az emlékeim, egy családi tragédia, 91 novemberében mindent felülírt. Próbáltam a munkába menekülni. A felálló új önkormányzati vezetés figyelembe véve az összevonás ellenzőinek véleményét, „majd ingyen kell dolgoznunk a szabadtérin, mamut intézmény, hatalmi koncentráció jön létre” − tapasztalva Nikolényi megosztó személyiségét, nem látta elérkezettnek az időt a struktúra váltásra. Ebben a közegben laza, a külsőségeket mellőző stílusa a „felettes szerveknél” gyakran megütközést keltett − a területen szükséges diplomáciai érzék nem volt az erőssége. Néhány egykori kollégája is kaján örömmel figyelte, hogy a „hóhért akasztják” − művész körökben viszont a korábbi szigorú kritikust fogadták gyanakvással. Bár az ún. struktúra pályázaton Nikolényi koncepciója nyert, gyakorlati megvalósítására nem került sor. A fenntartó igénye a Színház, Szabadtéri és a Szimfonikusok művészeti munkájának és gazdálkodásának összehangolására azonban továbbra is napirenden maradt.

A város új kulturális irányítása érdekes megoldást választott. Az ideiglenesen az egyetemi klubba Ruszt Józsefet és csapatát is befogadó, alternatív szférából érkező Kormos Tibort (1992-1996) nevezték ki a Színház élére, tőle várták a belső feszültségek oldását, a megmerevedett színházi szerkezet megújítását. Intézményirányítási munkáját menedzser igazgató segítette, és a Szabadtéri kettészakadt irányításából a gazdasági, majd a műszaki vezetés, a közönségszervezés is az összevonás ellen voksolt, átpártolt a Nemzeti Színházhoz. (Winkler Zsuzsa, Szűcsborús János, Bátyai Edina)

A ’90-es évek elején tehát a Szabadtéri Igazgatóság magára maradt a Klauzál téren. A művészeti irányítás kiegészülve a színház korábbi főmérnökével, Kocsis Józseffel hamarosan új célokat tűzött ki maga elé. Nikolényi színház irányítási munkásságának legtermékenyebb időszaka következett, mindamellett, hogy a sajtóprivatizációnak is tevékeny formálója volt a Délvilág, majd a Lila Délvilág főszerkesztőjeként. Úgy tűnt, hogy az új helyzetben kevésbé számíthatott a szegedi színház művészeti és technikai bázisára: felerősödtek a kapcsolatok az Állami Operaházzal, a tovább élést jelentettük a Rock Színháznak a koprodukciókkal és a Madách, a budapesti Nemzeti Színház, az Operettszínház is partnerünk volt az előadások létrehozásában. Olyan sikeres, nagyszabású bemutatók fémjelezték ezt az időszakot, mint az 1992-es Carmen, majd Aida, Otelló, Trubadúr, Álarcosbál, a Mária evangéliuma, La Mancha lovagja, Miss Saigon, Elisabeth, a Valahol Európában, Csodaszarvas. A hagyományokhoz híven mindig szerepelt   magyar színpadi alkotás a Dóm előtt: Bánk bán, Háry János, Cigánybáró.

 Az együttműködő partner színházak nem csak a produkciók reprezentatívabb látványvilágát, díszletgyártását garantálták, de az adott művészeti műhelyekkel való közös előre gondolkodás biztosította a megfelelő próbalehetőségeket, a legjobb erők bevonását, majd a befektetett munka, anyagiak, művészeti energiák tovább élesét a kőszínházakban. Csak előnyei voltak ezeknek a szövetségeknek, az eleve Dóm térre tervezett bemutatókon mindig sajátos szabadtéri változat született, ahogy Varga Mátyás, a zseniális tervező megfogalmazta: „a Dóm magasba ívelő két tornya összekötötte az előadásokat a végtelennel”. Változatlanul a szegedi szimfonikusok és az operakórus jelentették a zenés előadások gerincét, a nemzetközi szereposztásokat szegedi magánénekesek egészítették ki. Őriztük a folklórvonulatok hagyományait is, a nagyszabású néptáncgálák (Mesemondó, Sámántánc, Csillagjárás, Kerek egy esztendő, Szöged hírös város…) és az Állami Népi Együttes kétévenként váltották egymást…

Erősödött a Szabadtéri koordináló szerepköre a helyi kezdeményezésből létre jövő értékek patronálásával. A Városház Udvar nagy sikerű Operagálái, a Kisopera sorozat (Rita, A csengő, Viva la mamma) mellett, az anyagi lehetőségekhez mérten próbáltuk segíteni az egyre markánsabb helyi jelenlétet követelő alternatív vonulatot, a Kis -zsinagógában   fészket rakó Szabad Színházak Találkozóját. Már csak azért is, mert akkoriban drámajátszás intimebb közeget kívánó feltételeinek a Dóm tér nem igazán tudott megfelelni. De házigazdáink lettek előbb Újszegeden, majd a Dóm téren is a város legendás dixizenészei, Molnárék − mindezt az adott művészeti műhelyek teljes önállóságának megtartása mellett.

A sikeres együttműködések gazdaságilag is stabilizálták az intézményt,

Nikolényit az ország vezető színházainak irányítói (Opera, Nemzeti Színház, Operett, Rock Színház − Szinetár Miklós, Vámos László, Kerényi Miklós Gábor, Nagy Viktor, Iglódi István) partnernek tekintették, éveken át a

Magyar Fesztiválszövetség elnöke volt. A Carmennal, Aida-díszletekkel még sikeres nyugati turnékhoz is kapcsolódtunk (Xanten, Stuttgart, Basel, Wroclaw). Hozzá kell tenni, hogy ezeken Nikolényi valamiféle puritánságból, soha nem vett részt. Aktív újságíróként a Szabadtéri reklám és propaganda tevékenységét is kézben tartotta, a külső megformálás iránt azonban igencsak meg kellett vele harcolni. 

Mindeközben igazgatói működésének talán legnagyobb feladata is elkezdődött: A művészeti munka műszaki feltételeinek újra teremtése, korszerűsítése a Dóm téren halaszthatatlanná vált. A Játékok krónikájában − amely elsősorban a művészeti történésekről szól − erről a számára kissé szokatlan feladatról részletesen beszámol.

A Szabadtéri Igazgatóság − kihasználva a rendszerváltás lendületét − várospolitikai szempontból is jelentős lépést − a Dóm teret 1959 óta télen-nyáron elcsúfító vasmonstrum, a nézőtér cseréjét kezdeményezte. A felálló új városvezetés mindenben partner volt, de emlékszem egy „bizalmas” telefonhívásra a Minisztériumból: „Hozzá ne kezdjetek, egy fillért sem tudunk adni, ha elbontjátok a nézőteret, soha nem lesz Szabadtéri!” Nikolényit tehát igencsak nagy felelősség nyomaszthatta: − pályázati felhívás a mobil nézőtérre, huzavonák a nyertes körül, műszaki követelmények értelmezése, nézőtér bontás − olyan döntések előkészítése, melyekben nem igazán volt járatos, melyek a Szabadtéri létezést kockáztatták.

Az Igazgatóság felajánlotta az elegáns Klauzál téri iroda bérleti jogának értékesítését (szűkebb helyre a Deák Ferenc utcai félemeletre költöztünk). Ezzel a 22 millió Ft-tal, 1991 júliusában megalapozódott a   Szabadtéri Játékokért Alapítvány, melynek kulcsszerepe lett a Dóm tér teljes rekonstrukciójának megvalósításában. A városi kiegészítéssel   összesen   240 millió Ft alig negyedébe került a máig is szolgáló, mobil nézőtér. A többi a teljes színháztechnikai megújulásra, szabadtéren egyedülálló forgóra, új világítástechnikára, hangosításra, raktár épületre fordítódott.  A Dömötör- torony is kiszabadulhatott a világítótornyok   fogságából, előbbre jött a zenekari árok, a térburkolat csere után így 1994 tavaszán, huszárvágással, évad kihagyás nélkül, teljesen megújult Dóm teret és korszerűen felszerelt Szabadtéri Játékokat kapott vissza Szeged.

Közben a Kormos Tibor által vezetett Nemzeti Színház is tette a dolgát, és érdekes módon, most is az operatagozat sikereitől volt hangosabb a város. Míg Molnár László és Galgóczi Judit fiatal rendezők bevonásával stabilizálni tudja az operatársulat munkáját, még egy sikeres operafesztivál megrendezésére is tellett az erejükből, a drámai társulat vezetője, Árkossy Árpád is szűknek találta a prózajátszás lehetőségrendszerét.

A ’90-es évek második felében aztán az Önkormányzat újra napirendre tűzte az előadóművészeti intézmények szakmai munkájának és takarékosabb a gazdálkodásának összehangolását. A 328/1994/IX.I. közgyűlési határozat felvázolta a teendőket: „a színházi tagozatszervezet kialakítását, együttműködési megállapodást a Szimfonikusok és a Színház között, a Színház és a Szabadtéri gyártó és színpadi eszközeinek közös használatát”

A város az előadóművészeti intézmények átalakítására pályázatot írt ki: nem foglalt állást az összevonás kérdéskörében, a leendő igazgatóra és jogi, közgazdasági szakértőkre bízta a koncepció kidolgozását. Az első menetben, az 1995. október 20.-i közgyűlésen nem született döntés, változatlan szöveggel újra kiírják a pályázatot, melyet a lassan lejáró igazgatói megbízások is időszerűvé tettek.

 A Szegedi Nemzeti Színház vezetése bármilyen összevonást ellenzett: „nem lehet összeegyeztetni a KJT szerint a műszak és a művészeti szféra nyári szabadtéri és kőszínházi feladatait, csorbul a művészeti műhelyek szuverenitása.”

A Szabadtéri Játékok vezetése az összevonás mellett foglalt állást.

A Nikolényi István által kidolgozott koncepció figyelembe vette az új, központi színház-finanszírozási jogszabályokat, kiemelten kezelte az opera, a drámatagozat és a Szabadtéri   művészeti szuverenitását, összehangoltabb technikai és gazdálkodási hátteret ígért. Mintegy „belső intendánsként” a fenntartó önkormányzat és a művészeti műhelyek közé illeszkedve próbálta kiküszöbölni az érdekellentéteket.

Rendszerének lényege volt, hogy a színházi költségvetésen belül, alulról építkező, feladatcentrikus, az opera- és a drámatagozat, valamint a Szabadtéri elkülönített, felelős gazdálkodása valósuljon meg.

 A város előadóművészeti struktúrájában az 1996. január 1-től bevezetett jogszabályi változások a Szabadtéri „részben önálló” intézményként történő csatlakozásának kedveztek, melyhez szolgálatszámon keresztül kapcsolódtak az önálló Szimfonikusok, valamint az infrastruktúrát szerződéseken keresztül használó, már gazdasági társaságként működő, egyre erősebb Kortárs Balett. Az átszervezés ebben a formában számos előnnyel járt: nem szűnt meg a Játékok 60 éves tradíciója, önálló jogi személyisége − az intézmény bevételi érdekeltsége −, a szabadtéri színházak számára kiírt pályázati, szponzori támogatások lehetősége nem csorbult − a művészek és a technikai stáb nyári foglalkoztatása a korábbi módon folytatódhatott −, az azonos igazgatással, szakmai irányítással a tagozatok és a szabadtéri együttműködése garantálható, a szakmai összehangolással a közös vagyonhasználat működtethető volt, a gazdálkodás párhuzamosságai észszerűsíthetővé váltak.

Az új finanszírozási rendszer, amely ugyan a szabadtérik automatikus támogatását megszüntette, a megújított szegedi előadóművészeti struktúra számára azonban váratlan előnyöket is hozott, melyeknek a tudatosítása, kihasználása ugyancsak Nikolényi nevéhez fűződött.

A rendelet ugyanis az önkormányzati támogatás %-ban határozta   meg a központi produkciós támogatásokat. Így a tartalmilag okosan kidolgozott integráció következtében (minthogy a Szimfonikusok Alapító okirata szerint a szolgálat számuk 50%-át a Színházban teljesítik, a szabadtéri díszlet − jelmezgyártási munkái a Színház műhelyében készültek) ezekre a feladatokra a Színház kapta meg önkormányzati támogatást, az ennek megfelelő un. produkciós támogatás is lehívható lett a központi költségkeretből. Így összességében 1995-höz képest mintegy 50-60 millió Ft-tal több központi támogatás érkezhetett a rendszerbe, annak ellenére, hogy az önkormányzat is igyekezett faragni a támogatásából és a Minisztérium is összevonta szemöldökét… De hát minden a „feladatcentrikus” jogszabályoknak felelt meg, az intézmények önálló, vagy részben önálló jellegüket és a növekvő infláció ellenére − működőképességüket megőrizték.

A pályázat elnyerése és a kinevezése után, Nikolényire a rendszer kidolgozásával párhuzamosan az összevont intézmény struktúrájának megfelelő vezetői stáb életre hívása is várt. A Színház vezetése az összevonás ellen szavazott, a volt szabadtérisek ekkora már elhagyták a színházat, gyakorlatilag mindent újra kellett szervezni.

Nikolényi, mint a Színház főigazgatója vitte tovább a Szabadtérit. A tagozatvezetőknek kettős feladatot, a Színház és a Szabadtéri művészeti irányítását is vállalniuk kellett. A színházi gazdasági igazgatói posztra nehezen találta meg az „igazit”, műszak közös irányítása végül a szabadtéri főmérnökének megbízásával oldódott meg. Igazgatóhelyettesként én továbbra is csak a „részben önálló intézmény” érdekeit próbáltam képviselni, éreztem, hogy színházi adminisztráció nem fogadna kitörő örömmel. Az elkülönített költséghely igényelte is a szűk 4-5 fős gazdálkodó egységet és az önálló jegyforgalmazást, melynek élére visszatért Bátyai Edina.

Az operaigazgatói posztra a Szabadtérin is folyamatosan jelen lévő, a Vaszy-hagyományokat máig őrző, színházirányítási gyakorlattal is rendelkező, nemzetközileg is elismert dirigens, Pál Tamás személyében megvolt az ideális jelölt. A drámajátszás élére egy olyan sokoldalú színházteremtő személyiséget kellett megnyerni, aki a zenés színházi világban is letette voksát, totális színházban gondolkodik, érzi a szabadtéri látványvilágát, csapatot tud szervezni. Pál Tamással együtt mentünk el az 1986-os, csodálatos Jézus Krisztus szupersztár rendezőjét, Szikora Jánost felkérni a feladatra.

Hamarosan a fiatal, erős rendezői csapat (Telihay Péter, Zsótér Sándor a visszatérő Kovalik Balázs) vezetésével mára már legendás Csehov-sorozat született, a Mester és Margaréta Kulkával, Blaskó Péterrel, a Mágnás Miska a vezető prózai színészekkel aratott sikert. A vendégek mellett „ekkor kezdődött Király Levente második színészi virágkora − írja Hollósi Zsolt −, amikor egymásra találtak a fiatal rendezőzsenivel, Zsótér Sándorral, aki Szikora Jánossal és Telihay Péterrel együtt Nikolényi István színigazgatósága idején sokszor formabontó, progresszív előadásokkal igyekezett megújítani a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatát, és általában a szegedi színjátszást”. Az operatagozat is hozta a formáját Mefistofele, A varázsfuvola − Kovaliktól, a tükrökbe burkolt Don Giovanni, politikusra sikeredett Nabucco − az operában is érdekelt Szikorától − eredeti bemutatók, koncertoperák, Stifellio Pál Tamással. A szakmai siker tehát megvolt − emlékszem Koltai Tamás, a korszak vezető színikritikusának elismerő csodálkozására egy budapesti beszélgetésen: „Hogyan is sikerült ilyen álomcsapatot összehozni?”

A szegedi közönségnek azonban a kirobbanó sikerek mellett szokni kellett a fiatal rendezőgárda újszerű   színházi jelrendszerét (pl. a Zsótér rendezte Sasfiókban), az operabarátok zúgolódtak a bérleti előadások egyenlőtlen lejátszása miatt, az operatársulat mintha kissé háttérbe szorult volna. − Valahol a mélyben jelentkeztek a törésvonalak.

A Szabadtéri és a Színház közötti együttműködés erőpróbája a ’97-es Cyrano volt Szikora rendezésében.  A darabválasztástól nem voltam igazán boldog – ha végre dráma, ne pont azt vegyük elő, amit alig tíz éve játszottunk, és a költségvetést féltő, „tanácsi” hozzáállásom sem kedvezett   Szikora repülni vágyásának… Nem lettem Szikora kedvence. Nikolényi azonban bízott a rendezői látomásban, a kettős pénzforrásban − sztárszereposztás Cserhalmival, akciódús látvány show, lipicai ménes, lovas csata, malacsütés, pirotechnika − aztán eső áztatta premieren, fölázott színpadon megszenvedett, kiérdemelt siker. Gondok a színházi tovább játszással voltak: a tíz előadás helyett négyet láthattak a lázadozó bérlők. A másik közös prózai produkció Jahnn: III. Richárdja… az alternatívok fellegvárában, a Kiszsinagógában jól tükrözte az új struktúra nyitottságát, a formabontó előadások iránti elkötelezettséget, a tovább játszást már a Színház szervezte meg tán Zsámbékon.

A következő évad közös produkciója újra jelezte, hogy Nikolényi diplomáciai érzékére nagy szükség lenne… A Háry Jánosnál, már a címszereplő kiválasztása körül jelentkeztek az önkormányzatig is elhallatszó bonyodalmak. A produkciós költségvetésekkel gazdálkodó, szárnyait próbálgató összevont intézményben még nem voltak teljesen tiszták a jogkörök, felelősségvállalások, érdekeltségi rendszerek − az operatagozat kezdte elnyomottnak érezni magát, 12-re csökkent a magánénekesek száma… Végre azonban a Színház, a Szabadtéri és a Kortárs Balett összefogásával Szikora mesés történelmi látomásával, Pál Tamás szimfonikus igényű dirigálásával, Juronics  groteszk mozgásvilágával − igazi összművészeti produkció született: Kaszás Attila ma már a csillagokban táncoló Háryja, Sáfár Mónika színésznőként is mesésen daloló Örzséje, a szikrákat szóró toborzó aztán Nagyszínházban is értő közönségre talált. A 97-es és a 98-as évad telt a „részben önállóság” jegyében, működtek a szabadtéris pályázati lehetőségek, a korábbi együttműködések az Operaházzal a díszletfronton Csikós Attilával (Kerényi Miklós Gábor rendezésében Álarcosbál, Hoffman meséi, Pál Tamás vezényletével) és a budapesti Nemzeti Színházzal (Iglódy rendezésében Kiátkozott, Attila − Isten kardja), az Operettszínházzal − a visszatérő Elisabeth. Az 50-60.000-es fizető nézőszám, megfizethető árú belépőjegyek, főpróba látogatási lehetőségek mellett (Depardieu és Katarina Witt nélkül is) hozta a Szabadtéri az elvárt bevételeket, szponzori támogatást biztosított a Szabadtéri Alapítvány kivételezett helyzete a szegedi cégek átengedett városi adóbevételeinek százalékával, élhettünk a szabadtéri színházak számára kiírt pályázati lehetőségekkel. Ebben azért komoly munkánk volt.

Hogy mi történt közben Nagyszínházban? A sikeres előadások mellett nagy visszhangot kiváltó, nagyszabású Országos Színházi Fesztivált is lebonyolít a prózai tagozat − melybe azért a Szabadtérit nem vonják be. Gazdaságilag stabilnak tűnik az új struktúra, pótköltségvetési igényről nem jöttek hírek, bár a műszak a látványos produkciók következében igencsak túlterhelt. Úgy tűnik azonban, hogy a régi átok, az opera- és a drámatagozat közti rivalizálás megszüntetésére, az érdekeltségi rendszer kidolgozására Nikolényinek már nem maradt ideje. Az új pályázati kiírásra Nikolényin kívül Szikora is beadja pályázatát, a kedvező lehetőségek beindítják a fantáziáját.

Az idők szava, és a politika aztán közbeszólt…  A színházvezetési tapasztalatokkal nem, de tehetséges színésznő felesége révén befolyásos családi kapcsolatokkal rendelkező harmadik jelölt lett a befutó, Korognay Károly mindkét önkormányzati frakció bizalmát elnyerte. A ’99-es Szabadtéri szezont már ő vezényelte le. 2000-től megtörtént a Színház és a Szabadtéri teljes összevonása, a korábbi érzékeny gazdasági egyensúlyi helyzet, a pályázati lehetőségrendszer felborult. Az új vezetői gárda, hatalmas ambíciókkal, de folyamatos költségvetési pótelőirányzattal tudja csak működtetni a mamutintézményt. A következő Igazgató, Székhelyi József 2003-ban, az önkormányzat által nagyvonalúan helyrebillentett költségvetéssel, még főigazgatóként kezdett, de 2005-től gazdasági társaságként, Bátyai Edina vezetésével újra önállósulhatott a Szabadtéri.

Nikolényi egy darabig dramaturgként kapcsolódik a Színházhoz, 2006-ig folytatta a Játékok krónikájának megírását, szerkeszti a Páholy című újságot. Életének utolsó éveiben visszavonultan élt.

2022 januárjától Barnák László irányítása alatt újra a teljes összevonás szünteti meg a Szabadtéri önállóságát. Ezt a legutóbbi összevonást Nikolényi már nem élte meg, 72 évesen, 2014. április 3-án hunyt el.

Megjelent a folyóirat 2023. februári számában