A. Gergely András: Emlékezés, örökség, változás – Szeged

Elnagyolt túlzás talán, de olykor fölrémlik mégis: ahol valamiképpen az emlékezés kerül a lét harmóniáit átható keretbe, ott már szinte vétség is lehet egyetlen hangra szűkíteni a szemlélést. S ha így van ez zenei harmóniák, érzelmi gesztusok, megértő tudásmódok területén, még inkább így lehet egy nagyvárosról szólva. De a megismerés és belátás ezernyi szempontját, lehetőségeit is könnyebbé teszi a jelentések és értelmezések sokszínűsége. Az író-pszichológus-szemiotikus Julia Kristeva emlékeztet erre: „mint egy költői szóban, akár egy zenei kompozícióban több hangot kell meghallanunk”, mint amit pusztán leíró jegyekkel regisztrálni lehetne, s e polifóniának is magára kell vállalnia a „vokális ismétlések teljes vonalán” felsorakozó gondolatiság-elemeket, melyekből a személyesség révén akár a „nyelven túli” lehorgonyozottság-állapotok, emlékek és megidézésük fontossága is hangsúlyt kap (Adalék a gondolkodás tétjéhez, 70-71. old.). Sőt, a nyelvi lehorgonyozottság nélkül mindez még inkább bizonyosnak látszik, mert bizony ha ez a polifónia olykor magában a szerzői műben, de még inkább az olvasatokban lakozik, akkor mennyivel is több búvik meg ott, ahol a jelentéstartalmak nem a szűken vett leírást, hanem a gazdagon árnyalt bemutatást szolgálják, gazdagodva történeti és helyi utalásokkal! S mert az alábbi példa közvetlen bizonyság is lehet, érdemes róla (lapozgatva bár, de) a nyelven túli értelmezés lehetőségeivel számolva néhány szót szólni. Ugyanis a 2019-ben 300. évfordulóját ünneplő szegedi szabadság és függetlenség (a töröktől megszabaduló város) emlékezeti örökségéből formált kiadvány (és az ezt akkor megelőző konferencia) okkal állíthatja, hogy A szegediség változásai című konferencia-kötet (háborúk, forradalmak, tűzvész, árvíz s egyéb emlékezetes örökség dacára) ma már a városfejlődésnek olyan örökségét hordozza, melynek muzeális tartalma csupán egyike az örökségesítésnek, az emlékezésnek, s a változásnak is.

Fotók, szövegek, emlékiratok, irodalmi művek, kegyeleti gesztusok, építkezés és rombolás, életviteli változás és emlékezetben megmaradt kincs az, ami úgy örökség, hogy nem csupán romjai vannak jelen, hanem az évszázadok sorának a lakosok tudatában, életképeiben, pillantásuk milyenségében is megmaradt komponensei is láthatóvá lettek. S ha lehet messzi történelmi előzményeket (mint Romsics Ignác: Szegedi évszázadok) és történeti trendet látni, akkor kap fontosságot, hogy „a Kr. e. 4000-5000 körül itt élők, akiket a régészek a Kőrös-kultúra népeként emlegetnek, még gyűjtögetéssel, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Az ún. Tiszai-kultúra emberei, akik Kr. e. 3500 körül telepedtek itt meg, viszont már ismerték a földművelést és terjedni kezdett körükben a fémeszközök használata. Később, a Kr. e. 2. évezred végétől különböző indoeurópai nyelveket beszélő népek – illírek, kimerek, szkíták, majd később kelták és dákok – jelentek meg a Duna és a Tisza mentén”, s még folytatja évezredes áttekintését, majd úgy zárja az utóbbi idők impresszió-együttesét: „amit történészként régóta tudok és diákjaimnak tanítok is: az egyéni emlékezet szubjektív és csalóka; ha véleményünket nem módszeres kutatásokra, hanem impressziókra alapozzuk, ugyanarról a dologról homlokegyenest ellenkező álláspontokra juthatunk” (16. o.).

Az összefüggések belátásának szándéka nem kerülheti el a folyamatok és környezeti kölcsönhatások együttesének hatását sem, ahogyan ezt Szeged 20. századi városfejlődésének európai kontextusba helyezésével Tomka Béla írása emeli ki a térhasználat sajátosságaira is kitérve, de hasonló komplexitásra, sokágú és sokfelé tartó gondolati ívre épül Máté-Tóth András és Mezey András írása is a Vallási momentumok Szeged történetében kérdéskörével, melynek fókuszában az a történelem áll, „amire emlékezünk, s olyan a történelem, ahogyan emlékezünk rá. Az emlékezés és az emlékeztetés lassan reflex-szerűen óvatosságot követel a fake news és fake history jelen korszakában, amelyben a jelen és múlt eseményei gyakran politikai és gazdasági érdekek mentén teremtődnek, akár riasztó ipari méretekben is. Mégis az emberi közösség alkotó módon emlékezik, sőt emlékezni kényszerül, ha fenn akar maradni és ha újra és újra meg akarja fogalmazni kollektív identitását” (36.). E memória- és alkotó fejlesztés együttese ível tovább a kötet blokkokban összerakott fotóanyagából, valamint Tóth István a Változások Szeged arculatában szegedi épületeken keresztül című írásának aspektusán keresztül, majd a Szeged hosszú 18. századát áttekintő Marjanucz László tanulmányában, s hasonlóképpen A szegedi vár bontása. A vár helye és szerepe a szegediek gondolkodásában címen Horváth Ferenc látképpel is ábrázolni tud. S akkor még látványosabban itt van ez a város, a maga európai fókuszú képző-, ipar- és táncművészetével (Nátyi Róbert szemlézésében), meg persze az építkezés, templomok, felekezetek, rendházak, művészeti törekvések között vagy után itt marad 1956 emlékezetével (Nyéki Tamás), Móra Ferenc „szegediségével” (Medgyesi Konstantin), az épületek arculatváltozásával (Tóth István), A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma külföldi kapcsolataival (Lencsés Gyula), írók és költők meg Szeged kölcsönhatásaiban (Bíró-Balogh Tamás), meg a kérdéssel: Hogyan hatott Szeged Bibó Istvánra és Bibó István Szegedre? (Balog Iván). A részleteket, idézeteket oldalak hosszán át sem lehetne abbahagyni, annyira gazdag ez a kiadvány az emlékezés tónusaiban.

Olyan típusú emlékezet ez, amelyben a város kommunikál lakóival, sokszor jeles-neves-híres reprezentánsaival is, mindeközben nem is csupán maga a város lesz mélyebben megismert (példaképpen Tömörkény házának fotójával, Hont Ferenc Dóm-téri táncosnők vállán, József Attila képe a Baumgartner-díjasok körében, Karinthyval, Halász Gáborral, Nagy Lajossal, Weöressel, Szerb Antallal és Füst Milánnal, Buday Györggyel, építményekkel és élethelyzetek fotóival), de maga az emlékezet kap városi formát – a ma már nem álló várfallal, a Móra Múzeum előtti piaccal, a barokk vártemplom bontásképeivel, Buday György és az agrársettlement mozgalom portréival, Moholy-Nagy kiállításával, városfestményekkel, a püspöki palota építésével, az eklektikus építészettel, a délvidéki szecesszió kezdeteivel…

Botka László polgármester köszöntő szavaival, melyek a kötet elejére kerültek, mindez lakonikusan, de áttekintően így hangzik a konferencia előadásairól és a kötet írásairól: „többek között Szeged társadalmi változásairól, a szegedi és a magyar történelem fontos államosairól, városunk kulturális, irodalmi életének meghatározó szereplőiről és eseményeiről születtek kiváló előadások és írások. De kitűnő tanulmányokat olvashatunk Móra Ferenc és Bibó István szegedi munkásságáról, a városkép alakulásáról vagy éppen a vallási tényező szerepéről Szeged történetében. Szeged az egyik legösszetartóbb és legszolidárisabb magyar város. És ez a kivételes összefogás generációról generációra öröklődik. Azt gondolom, szabadságszeretetünk mellett ez a mi közösségünk legfontosabb értéke, amely végigkíséri történelmünket is. − És ez az, amely közös múltunk viharos eseményein mindig átsegített minket. Mert kétségtelen, számos olyan történés volt ebben a három évszázadban, amely gyökeres változásokat hozott városunk életében. Háborúk, forradalmak törtek ki, tűzvész és árvíz sújtotta Szegedet, de a város valahogy mindig túlélte a megrázkódtatásokat és megerősödve került ki a veszteségekből” (5-6. o.).

A túlélés és megerősödés mint az emlékezet éltető ereje áthatja nemcsak a változásokat, de az emlékezés szándékát magát is. A könyv alaphangon és harmonikus felhangjaiban is a városról szól, de az írások hangnemében egybecseng a lehetséges összhang is, mely akár „egy költői szóban, akár egy zenei kompozícióban több hangot” kínál. Ennek harmóniája teszi lehetővé, hogy a mai Szeged a múlt Szegedjét nemcsak láthatóvá, átélhetővé, de túlélővé tehesse, legalább az olvasatok, értelmezések, kör- és összképek szintjén…

Hegedűs Anita – Medgyesi Konstantin (szerk.): A szegediség változásai. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2020.

Megjelent a folyóirat 2023. februári számában