Balia-Nagy Judit: Snopper Tibor – egy Szegeden élt „dániás” építész élettörténete és munkássága
Snopper Tibor építészt főleg szakmai körökben ismerik. A laikusok számára szinte ismeretlenül cseng a neve még Szegeden is, annak ellenére, hogy több, mint negyven évet élt és alkotott városunkban. Számos szegedi és Szeged környéki lakó- és középületet tervezett, érdemes megismerkedni életével és munkásságával.
Snopper Tibor egyike volt az úgynevezett “dániás” építészeknek, akiknek harmad-, illetve negyedéves építészhallgatókként, más szakos hallgatókkal egyetemben, a II. világháború végén kötelezően el kellett hagynia Magyarországot. Hosszú, hányattatott menekülésük után Dániában, a Dán Vöröskereszt oltalma alatt leltek végül biztonságra. Az így kint rekedt hallgatóknak nagyjából a fele költözött vissza Magyarországra, a többiek Dániában maradtak vagy szétszéledtek a világban.
A “Menekülő egyetem” története egybeforr Snopper Tibor életének egy meghatározó szakaszával, ezért fontos életútjának részeként ezt is megismerni. Nem túlzás kijelenteni, hogy ez a fiatalkori élménye későbbi munkásságára is nagy hatással volt.
Snopper Tibort lánya, Snopper Zsuzsanna, az elismert belsőépítész, így jellemezte:
Nagyon zárkózott volt. Keveseknek tudott igazán megnyílni, de ők egy rendkívül kedves embert ismerhettek meg benne. Alapos volt, munkája során mindent kidolgozott az utolsó részletig. Erős belsőépítész vénával is rendelkezett, amiről jegyzetfüzeteibe rajzolt vázlatai árulkodnak. Nagyon szerette a munkáját.
1922. május 11-én született Tiszalökön. 1940-ben érettségizett a Verbőczy István Gimnáziumban. Egy évvel később felvették a budapesti József Nádor Műegyetem építészmérnök karára. Egyetemi hallgatóként Dümmerling Ödön építészirodájában dolgozott szerkesztő-konstruktőrként 1943- 44 között.
A „Menekülő egyetem” története
Az 1944-es év vízválasztónak bizonyult Snopper Tibor számára. Ebben az évben ugyanis a nyilas kormány arra kényszerítette az orvostanhallgatókat, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem két végzős és szigorló évfolyamának mérnökhallgatóit, valamint állatorvostan-hallgatóit, hogy Németországban folytassák tanulmányaikat. Utólag több elmélet született, hogy miért tarthatták ezt fontosnak akkor Magyarország vezetői. Egyesek szerint a nyilasok bíztak a győlezelemben és a háború utáni újjáépítéshez szerették volna megóvni az értelmiségi szakembereket és így a magyar szellemi tőkét kimenekíteni az országból. Mások úgy vélik, hogy a fronton elesett orvosokat és mérnököket kívánták pótolni a magyar végzősökkel Németországban. A legrosszindulatúbb feltevés szerint a németek a magyar fiatal, életerős férfiakat a fronton tervezték bevetni. Akárhogyan is volt, nem szervezték meg jól a végzős hallgatók kitelepítését és sokszor sajnos az életükért kellett küzdeniük a rájuk kényszerített utazások során.
1944 novemberében kapták meg az úgyneveztt „SAS” (Siess! Azonnal! Sürgős!) behívókat. Aki ezt kézhez kapta, kötelezően be kellett vonulnia, ellenkező esetben halálbüntetéssel fenyegették őt, de ha nem találták, akkor bármelyik családtagján végrehajthatták azt. Felmentést csupán az kapott, aki önként bevonult katonának. A kitelepítendő egyetemistákat hivatalosan besorozták, 50 kg málhát vihettek magukkal és ezen kívül a tanszereiket, tanulmányi eszközeiket is. A közvetlen hozzátartozóik, házastársaik és gyermekeik elkísérhették őket. Ezért rengeteg végzős hallgató kötött házasságot 1944 végén.
Az egyetemi tanárok a végsőkig próbálták védeni a hallgatóikat és ellenállni a kitelepítésnek. Őket nem kötelezték az ország elhagyására, ám sokuk kötelességtudatból elkísérte növendékeit. Egy 1945. március 18-i statisztika szerint 1894 fő egyetemi hallgató került kitelepítésre, ebből 1354 műegyetemista volt.
Utazás a kitelepített helyszínekre
Két vonatot indítottak. Az első vonat 1944. december 8. reggele helyett másnap hajnalban gördült ki a Keleti pályaudvarról. Több száz egyetemi hallgató utazott rajta feleségeikkel és nagyjából száz egyetemi oktató családostól. December 11-én délután érkeztek Breslauba, ahol a szálláshely kevésnek bizonyult ennyi ember számára, ezért a gépészeket és a vegyészeket továbbírányították Drezdába. December 20-án éjjel, egy marhavagonnal indultak és 40 órás utazással értek célba.
A második vonat 1944. december 10-e helyett csupán 4 nappal később indult útnak, körülbelül 1300 utassal. Nyolc nap alatt értek Bécsbe, ahol az állatorvostan-hallgatókat leszállították. A vonat Drezdán és Lipcsén keresztül Halléba gurult tovább. Ott december 21-én a vidéki egyetemek orvostanhallgatói elérték úticéljukat, a többi egyetemistát pedig továbbszállították Breslauba, ahol a második vonat utasai is szembesültek a helyhiánnyal, ezért közülük 600 gépész- és vegyészhallgatót Drezdába küldtek, ahová karácsony első napján érkeztek meg.
Élet Breslauban
Snopper Tibor harmadéves műegyetemistaként Breslauban kapott elhelyezést. Itt a kitelepített magyar egyetemisták katonai és polgári felügyelet alatt is álltak, Csilléry András kormánybiztos felelt ezért. Katonás rend szerint teltek a napjaik: ébresztő után reggeli következett, majd sorakozó az udvaron, ahonnan együtt vonultak be a főiskolára, később a menzára és a délutánt otthoni foglalkozással, tanulással töltötték. A fiatalok igyekeztek mindezek ellenére a szabadidejüket a lehetőségeikhez képest kihasználni. Randevúztak, moziba jártak, felkeresték a helyi kiskocsmákat, kártyacsatáztak. A város szépsége lenyűgözte őket, az ott lakók pedig barátságosan viselkedtek velük. Az új félév január 8-án kezdődött és január 13-án már vizsgáztak az első tantárgyakból. Erre szükség is volt, hiszen a front nagyon gyorsan közeledett Breslauhoz. Január 19-én a helyi rádió bemondta, hogy a várost kiürítik és a magyar egyetemistákat bevetik annak védelmére.
Menekülés Breslauból
Amint ez a hír az egyetemisták vezetőinek a fülébe jutott, azonnal elkezdték szervezni a fiatalok kimenekítését. Ennek Pfaul százados volt a vezetője. Az indulást január 22-ére tervezték és Halléig kellett eljutniuk. A nehézséget az jelentette, hogy vonattal csupán az oktatókat és a családosokat szállították a tanszerekkel; a hallgatók többségének Neuhammerig, mintegy 145 km-t gyalog kellett megtennie öt nap alatt. Az oktatók közül csak, az igen nagy tiszteletnek örvendő Szily professzor tartott a fiatalokkal. Rendkívül megterhelő gyalogutat kényszerültek teljesíteni: 20-30 cm-es hóban, -10 °C körüli hidegben kellő felszerelés hiányában. Rajztábláikból, ágydeszkákból szánokat készítettek a holmijuk szállítására. Húszfős csoportokban hagyták el a várost sötétedés után azért, hogy ne keltsenek feltűnést.
Útközben igyekeztek lelket önteni egymásba, hiszen aki lemaradt, arra a fagyhalál várt. Kiürített óvoda épületekben, elhagyott téglagyárban, néptelen laktanyákban találtak maguknak éjszakai szálláshelyeket.
| Első nap: | Breslau-Deutsch-Lissa: | 12 km |
| Második nap: | Deutsch-Lissa-Masserwitz: | 38 km |
| Harmadik nap: | Masserwitz-Lüben: | 35 km |
| Negyedik nap: | Lüben-Klienkotzenau: | 30 km |
| Ötödik nap: | Klienkotzenau- Neuhammer: | 30 km |
| Összesen: | 145 km |
A megterhelő gyalogútjuk végén a neuhammeri kiképzőtábor keleti feléhez érkeztek, ahonnan kisvonattal szállították őket a nyugati részre, ahol végre fűtött szállást és meleg ételt kaptak. Január 28-án indultak tovább vonattal Sagan-Kohlfurt-Drezda- Lipcse útvonalon keresztül Halléba, ám egy hétbe is eltelt, amire mindenki célbaért, hiszen a vontra történő felszállásnál mindig a helyieket részesítették előnyben a férőhelyek korlátozott száma miatt.
Halle
Február elején a Breslauból menekült hallgatók ismét együtt voltak. Új szálláshelyüket a város szélén egy tűzszerésziskolában kapták. A laktanya két egymásra merőleges, háromemeletes épületből és a mögöttük elhelyezkedő barakképületekből állt. A központi téren reggel 6 órakor sorakozót és tornát tartottak. Szálláshelynek a legnagyobb épület emeletét alakították ki számukra olyan módon, hogy szalmát terítettek le az egyes hálótermek padlójára, amit pokróccal takartak le. Ezekben 20-70 fő lakott. Olyan szűkös volt a hely, hogy ha valaki éjszaka megfordult, a többieknek vele együtt kellett fordulnia. (Ezt többen is megemlítették visszaemlékezésikben.)
Egyetlen közös asztal szolgálta ennyi embernek a tanulást, a játékot és az étkezést. Egy közös szekrényük volt és csupán néhány, gyenge fényű izzó adott világosságot esténként. A mosdó és a WC ellenben tiszta volt, amit igen nagyra értékeltek.
A tanárokat és azok családtagjait, kb. 150 főt, a városban szállásolták el, hasonlóan zsúfoltan. Nemenként egy-egy közös mellékhelyiséget biztosítottak a számukra.
Böhm Viktor műszaki tanácsos hivatott rendet tenni a hallgatók és az oktatók szálláshelyein. Hamarosan meg is szervezte és fel is osztotta a közösségi munkák (takarítás, varrás, főzés, mosás és irodai munka) ellátását a hallgatók hozzátartozói között.
1945. februárjáig elkerülte a háború a mintegy 200 ezer lakosú Halle an der Saale-t. A hallgatók kilépési engedéllyel hagyhatták csak el a szállásukat és ilyenkor alkalmuk nyílt felfedezni a város szépségeit; templomba jártak, mozit vagy vendéglátóhelyeket látogattak.
Halléban a katonai ellátmány kalóriaértéke és mennyisége a Breslauban kapottéhoz képest (ott még 4000 kalória volt naponta) a felére csökkent. Az alkoholmentes barna sört ennek ellenére korlátlanul fogyaszthatták, amit igencsak megkedveltek. A kínzó éhségérzet indította el az ebédjegy hamisításának ötletét. Néhány ügyes kezű építészhallgató által rajzolt ebédjegyekkel repetázva igyekeztek jóllakni. A konyhán egy idő után hiány keletkezett és feltűnt a dolog. A Wehrmacht sem tudta azonban megállapítani, hogy melyek az eredeti ételjegyek. Így aztán egy apró zöld ponttal jelölték meg azokat, amiket a hamisítók nem vettek észre. Így sikerült lebuktatni a hamis jeggyel érkezőket. Az egész tábort kiállították a gyakorlatozó térre, amíg a bűnösök nem jelentkeztek. Végül Dénesi Ödön és Uhlyarik Ferenc vállalta magára a hamisítást. Őket zárkába csukták és sokáig annak tudatában éltek, hogy halálbüntetés várja őket. Dénesi Ödön visszaemlékezésében azt írta, hogy kellemesebb körülmények között éltek a zárkában, mint a tömegszálláson. A később Halléból is menekülni kényszerülő egyetemisták szabadították ki őket.
Az okatatás Halléban
A Breslauban január közepén félbeszakadt oktatás Halléban február 7-én folytatódott. A tanítás és a vizsgáztatás több helyszínen zajlott: a hallei egyetemen, az oktatók szálláshelyén és a tűzszerésziskolában. Ez utóbbi helyen a németek mozidélutánokat tartottak időnként és ilyenkor ez elsőbbséget élvezett: elmaradtak az egyetemi előadások. Február 9-én Nemesdy professzor felvázolta az egyetemisták helyzetét: a végzős hallgatók befejezhetik a tanulmányaikat, a harmadéveseket viszont egy nyolchetes kiképzés után a frontra viszik. A hallgatók ezt optimistán fogadták, bíztak benne, hogy pár hónapon belül véget ér a háború. Márciusban már vizsgáztak.
A háború Hallét is eléri
Február 27-én bombatámadás érte a tűzszerésziskolát, amelynek tetőszerkezetében esett kár, éppen a hallgatók hálótermeinél. Sokuknak mindene odaveszett. A megrongálódott padlástérben hidegnek bizonyultak az éjszakák. A tarthatatlan helyzet miatt Korompay György professzor utazott Berlinbe további utasításokért, ahonnan azt a szigorú, írásbeli parancsot kapta, hogy az egyetemisták váljanak kétfelé: a harmadéves építészek Dániába, mindenki más Bajorországba utazzon. Az orvostanhallgatókat pedig a helyi hadikórházban fogták, hogy besegíthessenek a sebesültek ellátásában. A szigorú utasítás ellenére sokan cseréltek útirányt. A diplomaosztó ünnepséget a hallei vasútállomáson tartották, ám ezeket a diplomákat később nem ismerték el Magyarországon.
A délre tartó szerelvény tragédiája
Április 7-én indult el a vonat 14 kocsival Bajorországba; mérnök- és építészhallgatók, 20 orvostanhallgató, tanáraik és családtagjaik utaztak rajta. Útjukat először Lipcse bombázása, majd mozdony hiány hátráltatta. Április 11-én Haslau falu határában mélyrepülő támadás érte őket: 23-an a helyszínen meghaltak és a hatvanhárom sebesültből tizenhárman a későbbiekben szintén életüket vesztették. A szörnyű tragédiát az ameriaiak azzal magyarázták, hogy egy lőszeres német vonatot akartak bombázni, amit a vasúti rendszer hibája miatt egy másik vágányra tereltek…
A „dániások”
Az északra tartó szerelvényen 96-an utaztak, közülük 77 hallgató, 6 tanár és 13 családtag. Április 7-én indultak ők is. Magdeburgon keresztül utaztak, amit éppen április 9-én ért légitámadás, amikor az ő vonatuk a városban időzött. A bombázást azonban ők szerencsésen megúszták. Két nappal később már Hamburgban voltak, ahol Dániába szóló határátlépési engedélyt kellett kérniük. Ezeket Korompay György és Kazinczy Gábor professzorurak két hallgató kíséretében elintézték, amíg a többiek Flensburgba utaztak. Itt négy nappal később csatlakozott hozzájuk a küldöttség az érvényes határátlépési engedélyekkel. Április 17-én lépték át a német-dán határt Süderlugum-Tønder határátkelőn. Innen már biztonságban voltak.
A Jylland-félszigeten fekvő Tønder-ből észak felé utaztak Esbjergig, majd onnan keleti irányba Lunderskovban töltöttek egy hetet. Itt kedvesen fogadták őket: az állomás melletti tejüzem dolgozói jóvoltából véget ért számukra az éhezés. Az addigra csontsoványra lefogyott fiatalokat a közfürdőben tetvetlenítették is. Mindeközben a tanáraik Koppenhágába utaztak, hogy hallgatóik helyzetét intézzék. A Dániában állomásozó magyar katonai parancsnokság fogadta be a műegyetemistákat és Hvalsø-be irányította őket. A Sjaelland szigetén fekvő városkában végük csak 8 napot töltöttek, mert a fiatal hallgatók nem akartak engedelmeskedni a katonai nyomásnak, ezért besorozták őket április 29-én, ám Hitler pár nappal későbbi halálhíre megsemmisítette azt.
20 km-es gyalogúttal elérték Roskildét és innen vonattal utaztak tovább Korsør-be, ahol május 5-én végignézték a német fegyver letételt. Egész Dánia ünnepelt, a műegyetemistákat, mint civileket kedvesen virágokkal és süteménnyel kínálták. Végül menekültekként a Dán Vöröskereszt oltalma alatt egy Vemmelev nevű kis faluba szállították és otthont biztosítottak a számukra.
Vemmelevben először a községháza gyűléstermében, majd egy farm tehénistállójában laktak. A város élelmiszerjegy nélkül is kiszolgálta őket, így hat hét múlva nyoma sem volt rajtuk az éhezésnek.
Június 22-én a dánok Korsør-be, a helyi elektromosművek nyaralójába helyezték át a magyarokat és a Dán Vöröskereszt kezeskedett a további ellátásukról. A tengerparttól 20 méterre lévő fa épület nagyszerű szálláshelynek bizonyult. Gyönyörű nyarat töltöttek itt, rengeteg barátság és szerelem szövődött ezen a nyáron, ezzel hamar elfeledtetve velük az átélt szörnyűségeket. Sokan közülük életük legszebb nyaraként emlékeztek vissza rá.
Korsør-i szálláshelyük fűtetlen volt, ezért kényszerültek Silkeborgba költözni egy angol bentlakásos iskolába. Nem szerették az itt uralkodó katonás rendet. Újév körül a város szélén fekvő Aggerholm nevű házba költöztek, amely eredetileg idősek otthonaként szolgált. Itt 1946 nyaráig maradhattak. A műegyetemistákat bármerre jártak Dániában, nagy szeretettel fogdták. Állandó meghívásuk volt a helyi értelmiségtől, és a lányos házaktól. Kibontakoztatták különböző művészeti irányokban is tehetségüket: színi előadást, komolyzenei koncertet és képzőművészeti kiállításokat is rendeztek. A dánok felfigyeltek a tehetségükre és értékes megrendeléseket intéztek hozzájuk. Az egyik hangverseny bevételét a hallgatók a Dán Vöröskeresztnek ajánlották fel hálájuk jeléül.
Mindezek mellett az oktatást is megszervezték elszánt tanáraik: Kazinczy Gábor a geodézia és magasépítési szerkezeteket tanította; Korompay György a várostörténetet és újkori építészetet, középülettervezést valamint általános építészeti szemináriumot tartott. Pelikán József vas-, beton- és faszerkezetekből tartott előadást. Böhm Viktor a matematika, az alapozás és a statikailag határozatlan tartók tantárgyait igyekezett megismertetni a hallgatókkal. Somogyi László a nagyobb térelhatárolási szerkezetek előadásokat és épülettervezési gyakorlatokat tartott. Dr. Bajó Gyula festeni tanította őket.
Hazatérés Dániából
Németország dániai kapitulációja után Korompay György azonnal elkezdte hallgatóinak hazatérését megszervezni, illetve azok státuszát tisztázni. Az angol és szovjet hatóságoktól is igyekezett segítséget kérni az utazásukhoz, hiszen ennek költségeit önállóan nem tudták vállalni. Mindkét fél visszautasította őket. Ismételten a Dán Vöröskereszt segítette ki őket: 1946. október 20-án és november 20-án más magyar menekültekkel együtt először tíz-, másodszor harminc gépjárműből álló konvojt indítottak Budapestre. Néhányan már korábban hazatértek más módon, voltak, akik más országokba utaztak rokonaik hívására. Akadtak olyanok is, akik dán családba házasodtak és ezért maradtak vagy jó állásban dolgoztak és csak később, 1947 tavaszán tértek haza Magyarországra. Ez utóbbiakhoz tartozott Snopper Tibor is, aki édesanyja hívására jött vissza fiatal dán feleségével, Ruth Jytte Jensennel.
Az itthoni fogadtatás
A kitelepített magyar egyetemisták megítélése Magyarországon nem volt pozitív. Valószínűleg a közvélemény azonosíthatta őket a velük egy időben menekülő nyilas adminisztrációval. A “SAS” behívók már a feledés homályába merültek addigra.
A hazatérő egyetemi oktatók és hallgatók politikai magatartását speciális bizottságok vizsgálták. Ezen intézmények igazolása feltétlenül szükséges volt a későbbi munkavállaláshoz.
Az egyetemisták Németországban kiállított okleveleit érvénytelenítették. A félév elvégzését igazoló aláírásokat elfogadták, de a vizsgákat mindenkinek meg kellett ismételnie. A tanáraik ebben olyan segítőkészek voltak, hogy legtöbb esetben ugyanazt a jegyet ajánlották meg a vizsgázónak, amit korábban Németországban kapott. Így bárki, bárhonnan hazatérve befejezhette tanulmányait a Műegyetemen.
Snopper Tibor is élt ezzel a lehetőséggel és 1947-ben Kotsis Iván tanszékén diplomázott.
A dániai hatások
Snopper Tibor 1945 tavaszától két évig élt Dániában. Ez idő alatt tökéletesen megtanult dánul és meg is nősült. 1946-ban munkát kapott a koppenhágai Halling Andersen, majd a Haindsgaul építészirodákban.
Ezidőtájt Dánia szerte igyekeztek felszámolni a városok belsejében éktelenkedő nyomornegyedeket. Koppenhága belvárosa is egy új, modern városképet kapott 1942-54. között. A korábban zsúfolt, rossz állapotban lévő házak helyén az ország vezetői egészséges, modern életvitelre alkalmas lakóépületeket kívántak emelni. A kivitelezést hosszas előkészítő munka előzte meg, végül 1938-39-ben több törvénnyel rendezték a nyomornegyedek felszámolását és főleg angol és francia példát követve a nyilvánosságot is bevonták a legjobb eredmény elérése érdekében. A modernista stílus többé-kevésbé evidens volt abban a korban.
A modern építészet egyik legfontosabb ismérve, hogy a forma követi a funkciót. Ez igaz az épületek és a városi terek esetében is. Ennek közvetlen hozadéka, hogy az épületek díszítése haszontalan. A modern városépítészet elkülöníti az egyes városi funkciókat egymástól, például az ipari nyegedeket, a lakónegyedeket, stb. Minden városi tevékenységnek elegendő helyet biztosítottak. Így alakultak ki a Dániára ma olyannyira jellemző, modern közlekedésnek megfelelő szélességet biztosító utcák, a tágas zöld parkok, jóléti intézmények, iroda épületek, stb.
A skandinávok egy sajátos modernista stílust alakítottak ki, amit “funkis”-nak neveztek el. Ennek lényege, hogy amíg a modern építészet a kor legkorszerűbb építési anyagait használta, addig a “funkis” képviselői a tradícionális építési módokat részesítik előnyben. Dániába a modernizmus ezekkel a haladó és újító szellemű intézkedésekkel együtt vonult be, ezért gyakran a jóléti állam kialakulásának szimbólumaként emlegetik.
Ebbe a folyamatba csöppent bele Snopper Tibor is, és ezt a haladó szemléletet szívta magába pár éves ott léte alatt.
Snopper Tibor életútja Magyarországon
1947 tavaszán több társával együtt hazatért Magyarországra, majd még ebben az évben lediplomázott. 1948-ban dán feleségétől kisfia született. Sajnos, skandináv származású neje nem érezte jól magát egy számára idegen országban, ezért elváltak és Ő visszaköltözött fiukkal együtt hazájába.
1948-ban Snopper Tibor a Vasbeton Gyárépítési Nemzeti Vállalatnál, egy évvel később pedig a Könnyűipari Épülettervezési Irodában (a későbbi Ipartervnél) dolgozott Budapesten.
Végül Szegedre ment, mert ott sok munka ígérkezett és 1951-68-ig a Szegedi Tervező Iroda felelős tervezőjeként munkálkodott. Szegeden ismerte meg második feleségét, Tranka Zsuzsannát, akivel 1953-ban házasodtak össze. Egy lányuk született: Snopper Zsuzsanna.
1964 körül szívinfarktus gyanús tünetei voltak; négy évvel később emiatt hagyta abba a tervezést és lett építész főmérnök.Végül az NDK export kivitelezési munkák létesítményi főmérnökeként ment nyugdíjba 1982-ben.
Snopper Tibor kivételes nyelvérzékkel rendelkezett: élete végéig levelezett dánul, idős korában még a felsőfokú nyelvvizsgát is megszerezte ebből a nyelvből. Ezen kívül németül szintén felsőfokú, angolul és olaszul középfokú tudása volt.
A Csongrád Megyei Építéstervezési Szakértői Bizottság és a Magyar Építőművész Szövetség tagja volt 1994. április 24-én, Szegeden bekövetkezett haláláig.
Snopper Tibor munkássága kronológiai sorrendben
Snopper Tibor 1946-47-ben Koppenhágában dolgozott a már említett Halling Andersen és a Hindsgaul építészirodákban. Itt főleg üzletek rekonstrukcióival foglalkozott.
Az 1950-es évek egyik legnagyobb magyarországi ipari beruházása volt az Inotai Erőmű létrejötte. Ennek szociális épületét és vezérlő termét az akkor még a budapesti Iparterv munkatársaként dolgozó, Snopper Tibor tervezte 1950-ben. A Hőerőművet 1951.november 7-én adták át, ezért sokáig November 7. hőerőműnek hívták. Ötven évig szolgáltatott áramot, utána az épületek egy részét lebontották, 2012-től az ún. II. Zagykazettában hulladéklerakó üzemel.
1953-ban, Snopper Tibor, már a Szegedi Tervező Iroda felelős tervezőjeként, a kecskeméti Véradó Alközpont épületének tervezését kapta feladatul. Az épület külső megjelenésében szépen illeszkedik a korábban, Schall József tervei alapján épült, szomszédos SZTK épületéhez. A terveken jól megfigyelhető a részletek pontos kidolgozása. A belső bútorok is egyedi tervezésűek. Az épület a mai napig az országos vérellátó szolgálat használatában áll.
1957-ben tervezte, Szeged belvárosában, a Török utca 7. szám alatt található, 40 lakásos lakóépületet.
Ugyanebben az évben készítette a Csongrádi Köztisztasági Fürdő terveit is, amelynek külső homlokzata borsózöld kerámialappal fedett. Az épület előcsarnoka igen reprezentatív hatású; bazilikális megvilágítást kapott, padlószintje pedig egy lépcsőfokkal lejjebb van. Ezzel a belsőépítészeti megoldással hozza fókuszba ezt a teret és a közepén elhelyezett, Dobóczy Mihály által készítet, fehér kőből faragott félig fekvő női akt szobrot.
Snopper Tibor hozzáértését és minden részletre kiterjedő figyelmét mutatja az az épületszerkezeti megoldás is, amit talán a rómaiaktól kölcsönzött: a nedves, párás helyiségeket kétrétegű fallal és födémmel körítette, hogy megelőzze így a penészesedést.
Érdekes, a tervezés éveiben nem szokványos belsőépítészeti megoldás az, hogy a különböző funkciójú helyiségekben más burkolatot használ.
1958-ban tervezte a hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János utcában (ma Rapcsák András utca 7. szám alatt található) azt a 18 lakásos lakóházat, amely az 1940-es évek végén id. Janáky István által tervezett korábban Petőfi Sándor Művelődési Központ, ma Bessenyei Ferenc Művelődési Központ, az utcafronttól visszahúzottan elhelyezett épületéhez rafináltan kapcsolódik. Az utcafront vonalát követő lakótömbbe a visszaugratott épületrészt az előbbivel összekötő nyaktagban elhelyezett lépcsőházból lehet bejutni.
1958-ban tervezett egy 15 lakásos társasházat a szegedi Mars tér 19. szám alá.
Egy évvel később Snopper Tibor tervei alapján épült a Csongrád Megyei Állami Építőipari Vállalat központja a Bocskai utca 10-12-ben. Az épületben ma a Szegedi Tudománygyetem egyes tanszékei és intézetei kaptak helyet.
1960-61-ben készítette el a szegedi Tisza Szálló rekonstrukciós terveit, amelynek kivitelezése 1961-63. között zajlott. Ez a nagy volumenű munka izgalmas feladatnak ígérkezett, hiszen az épületet 1885-ben készítették, majd több ízben bővítették. 1948-60-ig a Szegedi Rendőrkapitányság székháza, később munkásszállás volt. Érthető okok miatt a tervezés kezdetekor már igen elhanyagolt állapotúnak találták.
A tervezési programban egy korszerű, I. osztályú szálloda és vendéglátó egység létesítését tűzték ki célul, ami megkövetelte többek között az épület közüzemi ellátásának modernizálását, maximális számú fürdőszoba, és korszerű konyhaüzem kialakítását. Mindezek mellett pedig a hangverseny- és a tükörterem eredeti formájába történő helyreállítását is célul tűzték ki.
A kivitelezés során számos előre nem látott műszaki probléma okozott további fejtörést a szakembereknek. Például a Széchenyi téri étterem középső pilléreinek vakolat cseréjénél szembesültek azzal, hogy az amúgy is karcsú pilléreket már korábban megvésték: ejtővezetékeket, kéményeket helyeztek el bennük. A statikus számításai alapján 200 %-os igénybevételnek voltak kitéve. Ezért vasbeton pillérekre cserélték őket.
A tervezők szerették volna leválasztani a szálló forgalmától a hangversenyterem forgalmát, de ebbe az építtető takarékossági szempontból nem egyezett bele, hiszen ez egy új lépcsőház kiépítését követelte volna meg.
Az alábbi korabeli fotókon látható a recepció, az előcsarnok és az éttermek igényes kialakítása.
1960-ban Békéscsabán, a Szabadság térre tervezett egy 18 lakásos társasházat, amelynek földszintjén üzlethelyiségek kerültek kialakításra.
A következő két évben a 14 tantermes kecskeméti Kodály Zoltán Zenegimnázium tervezésével foglalkozott. Snopper Tibor korábbi munkáinál is megfigyelhető volt, hogy igen szívesen dolgozott együtt képzőművészekkel. Ez ennél a munkájánál sem volt másképp. Szabó Iván szobrászművész Éneklő lány című alkotása a bejárat előtt található, amely emléket állít az ország első ének-zenei iskolájának.
A szegedi a Boldogasszony sugárúti 8 tantermes gyakorló iskola és a Gedói Általános Iskola terveit is 1961-ben készítette Snopper Tibor.
1962-ben Kiskunfélegyházán, a Szabadság téren állú “Hattyúház” elnevezésű épület rekonstrukciós terveivel bízták meg. Az eredeti épület még az 1800-as évek elején épült, egyik első bérlője Petőfi Sándor édesapja volt. Az épület az akkori cégéren szereplő hattyúról kapta a nevét.
Snopper Tibor óriási tisztelettel kezelte a régi épületet, amelynek nyílászáróit egyedileg tervezte korahű szerkezetek alapján.
1965-ben az eredeti megjelenéséhez hűen felújított épületbe a Petőfi Sándor Városi Könyvtár költözött be. Azóta is itt üzemel.
Szegeden a Tanárképző Főiskola 304 fős leánykollégiumát 1961-ben tervezte Snopper Tibor. Olyan jól sikerült, hogy lényegében ezt a tervet fejlesztette tovább pár évvel később 320 fős kollégiummá: Újszegeden és Budapesten is megvalósult egy-egy jólsikerült épület ez utóbbi tervekből.
A homlokzaton megfigyelhető az épület belsejében történő funkcióváltás. Minden közösségi tér ablaka keretet kapott, ami emellett a fény-árnyék hatásával ritmust is ad a homlokzatnak. Az épület belsejében is finom részletek jelzik a rendkívüli odafigyelést, a kifejezetten idetervezett csillár mívesebbé teszi a kollégiumot. Az épület “ikertestvére” Budapesten található.
Snopper Tibor a Makói Kórház kazánházát 1963-ban tervezte, csakúgy, mint a Véradóállomás tervpályázatára Károlyi Istvánnal és Heim Jánossal együtt beadott, II. díjat nyert, alkotását. Ez a közös pályamű annyira jól sikerült, hogy típustervvé fejlesztették tovább és az ország több városában is megépítették.
A kiskunfélegyházi Vegyipari Gépgyár Szerelőcsarnokának terverit 1964-65. között készítette.
Snopper Tibor két utolsó munkája nem épült meg. 1967-ben a Pick szalámi gyár érlelőtornyát tervezte meg, az 1970-es években pedig részt vett a szegedi olajipari központi tervpályázatán.
Munkái elismeréseként számos kitüntetést kapott:
Elnyerte 1958-ban az „Építőipar Kiváló dolgozója” miniszteri kitüntetést, 1963-ban a „Szocialista Munkáért Érdemérem” elnevezésű kormány kitüntetést, 1966-ban a Nívódíjat a 320 fős kollégiumért, 1972-ben a Szeged város alkotói díját. 1973-ban és 1981-ben NDK kitüntetésben részesült. 1976-ban a 25 éves jubileumi aranygyűrűt kapott. A „Kiváló munkáért” nevű minisztertanácsi kitüntetését pedig 1982-ben vehette át.
Snopper Tibor maradandót alkotott a minden részletet gondosan kidolgozó, precíz munkamoráljának köszönhetően. Épületei a mai napig jól funkcionálnak. Munkáira minden bizonnyal hatással voltak a Dániában tapasztalt építészeti stílusok, az ott magába szívott életszemlélet is. Épületeivel gazdagította korának magyar építészetét.
Felhasznált irodalom és média:
- Balia-Nagy Judit: “Akik hazajöttek…” XX. századi szegedi vonatkozású jelentős építészek, akik külföldön szerzett tudásukat Magyarországon kamatoztatták: Snopper Tibor és Borvendég Béla. Kézirat, készült a Magyar Művészeti Akadémia Építőművészeti Tagozata támogatásával, Budapest, 2016-2017.
- Snopper Tibor önéletrajza (Snopper Zsuzsanna tulajdona)
- Snopper Tibor lányával folytatott beszélgetésem során Zsuzsa mesélt édesapjáról
- Palasik Mária: A Műegyetemisták Odüsszeiája 1944-1946 [Műegyetemi Kiadó, 2007]
- Bartha Tibor: Szia Madár: a Műegyetem építészmérnök hallgatóinak ödisszeája a második világháborúban, Koppenhága, [1997]
- Madaras Jenő: Hamvazószerda [1993]
- Menekülő egyetem, magyar dokumentumfilm, 2005. In: https://www.youtube.com/watch?v=lNgPDUlvxN4 (2017.04.04. 17:02)
- Kristian Buhl Thomsen: Modernism and Urban Renewal in Denmark 1939-1983, 11th Conference on Urban History, EAUH, Prague, 29 August- 1 September 2012
- In: https://hu.wikipedia.org/wiki/Inotai_h%C5%91er%C5%91m%C5%B1 (2017.04.20. 14:01)
- http://epiteszforum.hu/szaz-eve-szuletett-snopper-tibor-epitesz (2023.02.02.18:00)
Képek forrásai:
1.kép: Snopper Tibor munka közben: In: http://epiteszforum.hu/szaz-eve-szuletett-snopper-tibor-epitesz (2023.02.02. 16:49)
2.kép: Válogatás Snopper Tibor szabadkézi rajzaiból: Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
3.kép: Ahogy egy egyetemista látta az indulás előtti várakozást: Madaras Jenő: Hamvazószerda /Mikes Kiadó, 1993/ 217.o.
4.kép: A rögtönzött szánok és az elszánt fiatalok szegényes felszerelésükkel: In: https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/a-menekulo-egyetem-filmnevjegy-szemle-37 (2023.02.02.16:57)
5.kép: “A Menekülő egyetem” útja Európán keresztül (saját szerkesztés)
6.kép: A koppenhágai korábbi nyomornegyed és a helyén álló modern épületek: Kristian Buhl Thomsen: Modernism and Urban Renewal in Denmark 1939-1983, 11th Conference on Urban History, EAUH, Prague, 29 August- 1 September 2012
7.kép: Üzletportál terve a Hindsgaul építészirodából: In: http://epiteszforum.hu/szaz-eve-szuletett-snopper-tibor-epitesz (2023.02.17:27)
8.kép: A fürdő bejárata, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
9.kép: A fürdő előcsarnoka, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
10.kép: Az épület a művelődési ház elől fotózva, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
11.kép: A Bocskai utca 10-12., Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
12.kép: A recepció és az előcsarnok, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
13.kép: Az étterem és az üvegtetős étterem, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
14.kép: Az Éneklő lány című szobor az iskola bejárata előtt, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
15.kép: Lépcső a zsibongóval, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
16.kép: A homlokzat játékossága, az egyedi tervezésű lépcsőkorlát és csillár, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
17.kép: Az egyik városban megépült típus véradó állomás épülete, Snopper Zsuzsanna gyűjteményéből
Megjelent a folyóirat 2023. áprilisi számában