Apró Ferenc: Klasszikusok, karikatúrák

A karikatúra a túlzás művészete, amint erre a benne rejlő olasz ige, a caricare (túlozni, megterhelni) utal. Az alkotó a csúfoskodó érzéseit, dévajkodó jókedvét, a kialakult tiszteletet semmibe vevő kajánkodását éli ki. Lényege: egy-egy jellemző részletmotívum torzítással történő, derűt keltő elváltoztatása, hangsúlyozása. Sokan csak a rajzművészetet társítják vele (Daumier, Doré), ám nem múló értékek születtek a festészetben is (id. Pieter Brueghel, Bosch). Itthon Jankó Jánost tekintjük a torzrajz megalapítójának, míg fölkarolóinak a 19. század második felének humoros lapjait (Borsszem Jankó, Bolond Istók, Üstökös). A karikatúra az élet több területén helyet követelt magának, hiszen ez Cyrano orr-monológja (Edmond Rostand), Karinthy Így írtok ti-je, no meg a közéleti szereplők, színészek parodizálása (többek között a 15 éves Kern Andrástól, továbbá Szegedi Molnár Gézától, Angyal Jánostól, Gálvölgyi Jánostól, Nacsa Olivértől és másoktól.) Városunkban a Hüvelyk Matyi, a Napló vasárnapi melléklete, majd a rövid életű Tüsök közölte rendszeresen, mit mutat a görbe tükör.

Készítéséhez sosem szükségeltetett műterem, megtették a külszéli bormérések reszkető lábú asztalai, és persze a belső város csillogó márványai. Magyar László (1900–1971) így emlékezett vissza a Tisza kávéház újságíró-asztalára: „Világos volt a márványlapja, és ez rajzolgatásra késztetett még olyanokat is, akikben nem volt különösebb rajztehetség. Juhász Gyula is rajzolgatott torzonborz arcokat rá, Terescsényi György, Pór Tibor, Donászy Kálmán, Kovács Árpád, meg még jónéhányan. A legtöbbet én firkáltam rá.”[1] Magyar nem ismerte a Pestre költözött, sokoldalú Sós Aladárt (1887–1975), aki egész gúnyrajz-sorozatot közölt a Hüvelyk Matyiban. Kitűnő tollú újságíró volt: emlékezése a Tömörkény családra, képzőművészeti kritikái, egy-egy szegedi szobrot, épületet bemutató írásai mindmáig értékállók. A Hüvelyk Matyi 1913. március 2-i számában adta közre Tömörkényről készített pompás torzrajzát. Tőle valók a kísérő sorok is, abból az alkalomból, hogy a pesti Nemzeti (1913. jan. 22.), majd a Szegedi Városi Színház (1913. febr. 28.) is színpadra vitte írónk egyfölvonásosát, a Barlanglakókat. Idézek: „A szerző. Sok ezer embernek gyönyörűséget szerző. Arcképe itt kissé marcona, haragszik, amiért lerajzolták (…) a szerző szakadatlanul dolgozik. A kultúrpalotában, a boltban méri a tudás pántlikáját, otthon pedig, a kis Tisza-parti házban szerzi, szerzi egyre a gyönyörűséget.” Ezért nevezte hát Tömörkény kedves tréfásan pántlikamérésnek – vigyázat: nem pálinkamérésnek! – a könyvtár és a múzeum együttesét, hiszen a látogatóknak ott mérték a tudás pántlikáját…

Magyar László olyan komolyan vette csúfondáros rajzait, hogy két kötetet adott ki belőlük: 1926-ban a Szegedi panoptikumot, 1928-ban a Grimaszt. (Az utóbbiból az Ertsey Péternek 1958-ban dedikált példány került a könyvtáramba, benne Csaplár Ferencnek, a Kassák Múzeum néhai igazgatójának a könyvjegyével.) Mindkét kötet árverések keresett darabja. Eszmei értéküket növeli, hogy az alkotó országos nevű íróktól, Móra Ferenctől és Juhász Gyulától kért előszót.

Móra csevegése a Szegedi panoptikumból: „– Nagyszerű! – mondtam Magyar Lászlónak, mikor vagy tíz esztendővel ezelőtt az első karikatúrát csinálta rólam. Mint illendőségtudó ember, még tán mosolyogtam is hozzá. Pedig éktelen dühös voltam rá, és bele tudtam volna vágni a fogpiszkálót (…) Igen, most már megvallhatom, Magyar Lacinak sikerült az, amivel kevés ember dicsekedhet: megharagított. Hát hiszen értem én a tréfát, vállalom is, szívelem is, de valami határt abban is csak kell tartani…” Írónk az előszava végén befejezi a tettetett méltatlankodást, és aforizma erejű csattanóval rukkol elő: A karikatúra annál jobb, minél gonoszabb. Majd bölcsen hozzáteszi: „Mindenki rájön erre, mire hozzáöregszik…”

Móra bevezetőjét Magyar László elöljáró sorai követték. Szellemes – és találó – gondolata szerint azokat is megbántotta, akik belekerültek a könyvébe, és azokat is, akik – nem kerültek bele!

A kötet korabeli kuncogó Ki kicsoda?, vannak benne politikusok (Aigner Károly, Klebelsberg Kunó, Pálfy József, Somogyi Szilveszter), egyháziak (Bakó László, Glattfelder Gyula, Kaiser Ferdinánd, Karácsonyi Giudó, Prelogg József, Várhelyi József, Zadravecz István), egyetemi tanárok (Ditróy Gábor, Erdélyi László, Riesz Frigyes), írók, újságírók (Balla Jenő, Frank József, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Puskás Jenő, Szigethy Vilmos, Tömörkény István). Nem maradtak ki a muzsikusok (Figedy-Fichtner Sándor, Király-König Péter, Leopold /Lendvai/ Andor), a festőművészek (Dinnyés Ferenc, Károlyi Lajos, Nyilasy Sándor, Pap Gábor, Parobek Alajos) és a közszereplők sem (Back Bernát, Baróti József, Biedl Samu, Burger Béla, Dettre János, Lugosi Döme, Szalay József, Széll Gyula és Tonelli Sándor).

Juhász Gyula sorai a Grimasz éléről: „A jó karikaturista tulajdonképpen nagy igazságtevő, aki az emberi egyenlőtlenséget megszünteti, aki a szép a rút, és rút a szép elve alapján megmutatja, hogy kiben mi lakozik (…) Magyar Lászlónak én jól ismerem a keze járását (…) akit ő lerajzol, le van rajzolva, és ezért jó lélekkel és tiszta szívvel ajánlom új könyvét mindazoknak, akik a maguk kárán akarnak önismeretet tanulni, vagy pedig más kárán óhajtanak örvendeni.”

Magyar újabb alanyai közt van színigazgató (Tarnay Ernő), rendező (Hont Ferenc), több színész (Bardócz Rózsa, Bilicsi Tivadar, Földényi László, Neményi Lili), újságíró (Erdős Árpád, Gábor Arnold, E. Lengyel Vilma, Ligeti Jenő, Vér György) és egyetemi tanár (Buday Árpád, Horger Antal, Mészöly Gedeon, Poór Ferenc). Megmosolyogtatnak bennünket azok a csúfrajzok is, melyek Foerk Ernő és Sebestyén Endre építészről, Tardos-Taussig Ármin grafikusról, Löw Immánuel főrabbiról, Eisner Manó ügyvédről, Bedő Imre, Debre Péter, Regdon Károly orvosról és Kun Izidor hangverseny-rendezőről készültek.

Kovács Árpád (1896–1958), a Szegedi Friss Újság és a Tüsök munkatársa kiemelkedő tehetségű karikaturista volt. Rajzoló művészetének a csúcsára Juhász Gyuláról skiccelt pompás gúnyrajzai kívánkoznak, melyekből – a szegedi művelődéstörténet szerencséje – több is fönnmaradt. A vérében hordozta az alkotófolyamat lényegét, a néhány vonallal mulatságosan elferdítő ábrázolás titkát. Juhász Gyula is szívesen készített karikatúrákat, de érdekes módon csak önmagáról. Magyar László „igazolására” Donászy Kálmán (1897–1985) zenekritikustól is közlök egy mókás Juhász-gúnyképet. Két nem szegedit is megidézek: Emőd Tamás (1888–1939) költőt és Major Henrik (1889–1948) grafikust, mindketten ceruzavégre kapták Juhászt… Major nemzetközi hírű grafikus volt, nagy nyugati lapok munkatársa, aki V. György brit királlyal és Lloyd George angol miniszterelnökkel szemben sem volt kíméletes. A mester 1922 júniusában Szegeden járt rokonlátogatóban, és az egyik kávéházban (talán a Tiszában) összefutott Juhász Gyulával: kell-e mondanom, hogy rövidesen elkészült a kacagtató rajzolat. Juhász maga is értette a tréfát, játékosan válaszolt a Majornak ajánlott ízes versében (Karikaturám, 1922):

                           Tudtam, hogy Rómeótól messze estem,
                           S hogy Casanova nálam szebb legény […]

                            ———————————————

                           Leábrázoltál gyorsan, ihletetten,
                           Bús életem kávéház szegletén […]

A Szeged című napilap névtelenségben maradó munkatársa (Vér György?) a június 25-i számban ismertette a pesti művész nagy magasságokig ívelő pályáját.

Írásunk végére értünk. A szegedi ólomszérűkön szétszórtan heverő torzrajzokból, a könnyű(?) műfaj gyors kézzel készült maradandó műveiből kötöttünk csokrot, és átnyújtjuk az Olvasónak. Ilyennek látták a kortársak Tömörkényt, Mórát és Juhászt – a derű önfeledt perceiben…

Megjelent a folyóirat 2023. májusi számában

Jegyzetek

[1] Délmagyarország 1965. december 5.