Miklós Péter: Pluridiszciplináris tudás

A. Gergely András emlékére

Virágvasárnap ért a hír, hogy elhunyt A. Gergely András (1952. december 5. – 2023. április 1.) szociológus, kulturális antropológus, több egyetem kiváló oktatója, számos folyóirat – köztük lapunk – gyakori szerzője, illetve szerkesztője, a kortárs hazai társadalomkutatók világának talán egyik legszínesebb egyénisége, akihez szakmai kérdésekben éppúgy bizalommal lehetett fordulni mindig, mint személyes ügyekben. Szinte védjegyévé vált hosszú hajával és szakállával, kezében kávéval és / vagy könyvekkel él a képe a fejemben, s tudom róla, hogy gyakran játszott egzotikus kézidobokon is.

Nagyjából egy esztendővel ezelőtt egy esős nap délutánján a szegedi egyetem bölcsészkarának közelében lévő egyik kávézóban ültünk és beszélgettünk. Az ott eltöltött bő két óra alatt a „komoly tudományos ügyek” mellett egészségéről / betegségéről is szót ejtettünk. Hetvenedik születésnapjára[1] készülve a szakmai számvetés kérdése is előkerült, fölmerült, hogy az általam menedzselt, könyvkiadással is foglalkozó civilszervezet megjelenteti az elmúlt években – igen nagy számban – írott recenzióit (amelyek különleges szövegek, hiszen az ismertetés, vagy kritika nyújtotta műfaji adottságokon túllépve inkább érzékeny és reflektív esszék, vagy kisebb terjedelmű elemző tanulmányok valójában). A kötetet összeállította (Tájarcok, emberarcok, észlelés címmel, mintegy nyolcszázezer karakternyi terjedelemben), majd benyújtottuk egy támogatási pályázatra – de végül nem nyertünk.

Saját maga írta rövid szakmai életrajzát erre a pályázatra készülve küldte el nekem. „A. Gergely András (Budapest, 1952). Politológus, kulturális antropológus (PhD, CSc). A Társadalomtudományi Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) Politikatudományi Intézet) ny. tudományos főmunkatársa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem és a Szegedi Tudományegyetem meghívott oktatója, valamint doktori iskolák munkatársa, témavezetője, opponense, tutora, címzetes egyetemi tanár. Kultúrakutatási tevékenységét irodalom- és olvasáskutatással kezdte a hetvenes években, irodalmi-művészeti-filmes befogadásvizsgálatokban és szociológiai értékkutatásokban vett részt évtizedekig, majd falu- és kisvároskutatásokban, regionális elemzésekben, kisebbségkutatásokban vállalt aktív, részben irányító szerepet is (MTA Etnoregionális Kutatóközpont). A kilencvenes évektől vizuális, kulturális és politikai antropológiával foglalkozik, évtizedek óta lexikonokat, tanulmányköteteket, Festschrifteket, szöveggyűjteményeket szerkeszt, az OSZK mintegy félszáz művét kínálja elektronikus formában. Több folyóirat főmunkatársa, szerzője, a Kultúra és Közösség főszerkesztő-helyettese, számos orgánumnál rovatvezető, olvasószerkesztő is.”

Többször voltunk együtt tagok doktori védési bizottságban és találkoztunk habilitációs előadásokon. Néprajzi, szociológiai, kulturális antropológiai, urbanisztikai, társadalomtörténeti és egyéb konferenciák rendszeres előadója, vagy „csupán” résztvevője, értő hallgatója volt. Az utóbbi években különösen jelentős volt az imént említett (több) tudományterületi szakirodalom áttekintésére vonatkozó munkássága.

Nagy érzékenységgel és interdiszciplináris megközelítésmódókkal foglalkozott a kun identitással[2], s talán az elsők között vizsgálta – hangsúlyoznom kell, hogy nagy empirikus forrásanyag alapján és tárgyilagosan – az erdélyi falurombolás problémakörét. Nemzetiség és urbanizáció Romániában (1988) című könyvében a kolozsvári Korunk folyóiratban megjelent urbanisztikai, szociográfiai, helytörténeti írások áttekintésével igyekezett reális képet adni a romániai településfejlődés tendenciáiról, elsősorban annak állami irányításáról. Eredménye a kötetnek, hogy szerzője az államszocializmuskori magyarországi, csehszlovákiai és romániai településpolitika között nem látott lényeges különbséget, hiszen – állapította meg – mindet jellemezte az erőltetett iparosítás és a kényszeres urbanizáció, valamint a (direkt, vagy indirekt) falurombolás.[3]

Jó témaérzékenységgel és alapos módszertani fölkészültséggel végezte a helyi társadalmak és a lokalitás jelenségvilágának a kutatását: többek között a szociológia, a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a kulturális antropológia módszertanát és – olykor váltakozó, olykor egységbe simuló – fogalomkészletet alkalmazva.[4]

A Gombár Csaba és Kiss Gy. Csaba lektorálta Kisebbség, etnikum, regionalizmus (1997) című kötetében írta a következőket. „A történeti tudat fenntartásában és a nemzeti önértékelésben szükségszerű a kapaszkodók keresése, a teoretikus alapok fölismerése, az önmeghatározáshoz nélkülözhetetlen másság-definíció alkalmazása. A mindennapi tudat is önreflexiókat alakít ki, az értékképzetek megfogalmazását szorgalmazza. Nem véletlen ezért, hogy mindannyian »ünnepnapi tudást« rendelünk hozzá az új összefüggéseket megvilágító tudományos elméletekhez, a hermeneutikai közelítésekhez, a makro- vagy mikroszférákat nagyító alá helyező elemzésekhez. Megnőtt az értéke a pluridiszciplináris tudásnak, a sokoldalú közelítésnek, a nagy struktúrákat személyesen intim tartalmakkal kitöltő analíziseknek. Korunk embercentrikus tudománya ismét antropologikus lett, a másodlagos történéseket és tartalmakat az egyedi ember számára megnyilatkozó jelentésekben fölmutató. S újraértékeljük a tudományos iskolák teljesítményét is, hozzájuk kapcsoljuk más diszciplínák »hozadékát« – enélkül a mai társadalombúvárlat aligha jut további kérdések és érvényes válaszok felé.”[5]

1. Gergely András tudományos munkásságát ismerve kijelenthető: „kérdező tudós” volt. Roppant széles szakirodalmi ismeretrendszere, véleményének elméleti megalapozottsága és empirikus háttéranyaga egyaránt lenyűgöző volt. Személyiségéből és kutatói attitűdjéből fakadóan gondolkodó, kérdező, örökké kíváncsi, s az új tudományos megfontolásokra és a szakmai párbeszédre mindig nyitott tudós volt,
2. Gergely András – Aga – elhunyta nagy vesztesége a magyar társadalomkutatásnak. Családi kapcsolatai révén is, szakmai okokból is gyakran járt Szegedre, s rendszeres vendége volt az egyetemünk néprajzi és kulturális antropológiai tanszéke által szervezett konferenciáinak és doktori védéseknek. Folyóiratunkban is publikált: kritikái és recenziói – amelyek tematikája a tudományos művek mellett a szépirodalmi alkotásra is kiterjedt – ezen hasábokra is megjelentek az elmúlt években.

Megjelent a folyóirat 2023. májusi számában

Jegyzetek

[1] Antropológia – gondolkodás – alkotás. Köszöntőkötet A. Gergely András 70. születésnapja alkalmából. Szerk. Bali János – Papp Richárd – Povedák István – Szász Antónia – Tomory Ibolya. Budapest, Magyar Kulturális Antropológiai Társaság, 2022.

[2] Vö. A. Gergely András: Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok? Kisebbségi szereptudat és tájegységi autonómia változása egy regionális térben. Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, 1996.

[3] A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. A magyar kisebbség és a városfejlesztés, a Korunk harminc évfolyama tükrében. Budapest, Héttorony, 1988. (Az általam említett megállapítás kifejtése: 67–71. o.)

[4] Vö. A. Gergely András – Cséfalvay Zoltán – Lichtenstein József: Nagyvisnyó. Kontinuitás és változás az életmódban, a gazdaságban és a tradíciókban. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport, 1990.

[5] A. Gergely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. 13. o.